Szokásomhoz híven nagy mosollyal lépek be a kávézó ajtaján, ahogy megérkezem a műszakomra. Na, nem csak azért, mert egy buzgó mócsing vagyok – az vagyok – de azért is, mert úgy gondolom, hogy a vendégeknek és a kollégáknak is mindig jár a mosoly. Utóbbiaknak különösen, mert hiába szereti valaki azt, amit csinál 8-10 órákat állni a pultban nagyon fárasztó tud lenni. Elrontott rendelések, a rengeteg számolás, bunkó vevők. Mindegyikből jut bőven egy napra, ha akarjuk, ha nem. Én ezzel járulok hozzá a munkájukhoz, hogy igyekszem egy kicsi jókedvet vinni nekik. Nekem úgyis szinte mindig jó a kedvem.
Bunkó vevőkből egyébként nekem is kijut bőven. Minden napra akad legalább egy maradi tag, akinek nem sikerült tolerálnia, hogy egy szakállas, tetovált fazon szolgálja ki, pedig mindig a legnagyobb szívvel készítem el a rendelésüket. Nem adom le a minőséget csak azért, mert valaki csőlátású és nem tud viselkedni.
Kényelmes tempóban sétálok hátra, hogy átöltözzek. Ez egyébként sem tart sokáig. Csak a pólómat veszem át és felkapok magamra egy kötényt, aztán irány a pult. Felkapom az összekészített tálcát. És ma szerencsés napom is van, mert akikhez viszem, törzsvendégek, akik örülnek, hogy látnak. Igaz, a hölgy, aki már a 80-at súrolja mindig megkérdezi, mikor nősülök már meg, elvégre olyan jóképű fiúcska vagyok. Egyszer még az arcomat is megcibálta, annak nem örültem annyira. Most z szerencsére kimarad, én pedig vissza is térek a helyemre, ahol már vár a következő delikvens, egy vicces arcú, barna hajú figura.
Ha leadja a rendelést, már készítem is elő a bögrét, miközben újra rá pillantok.
-Egy süteményt? Nagyon finom, most készültek. - Igaz, nem én sütöttem, de érzem az illatából, meg aztán dől a meleg a kis üvegpolcról. Valószínűleg pont azelőtt lettek kipakolva, hogy megérkeztem. Meg aztán tényleg finomak és ő pont úgy néz ki, mint aki szereti a sütit.  

Jó, hát lehet, hogy egy kicsit zavarba jövök, ahogy a málnát emlegetem… mert valószínűsíthetően én vagyok a legnagyobb málnarajongó egész New Yorkban, ha nem a világon. És hát szoktak is vele cukkolni. Otthon Andy, itt meg a kollégák. És én általában jó céltábla vagyok nekik, mert rendszerint pontosan ugyanígy reagálok. Vagy elviccelem. Vagy mindkettő.
-Egyből a bokorról? – nevetek fel. Talán nem is vagyok én olyan mániákus málnás, mint ahogy gondoltam. -Nem kéne megmosni előbb? – Étellel dolgozom, adja magát, hogy kínosan ügyelek az ilyesmire. Ki tudja, mi járt korábban annál a bokornál. De az is lehet, hogy permeteztek vagy hasonló. Nem olyan jó az a szervezetnek.
-Akkor gondolom, téged nem tud. – vonom fel a szemöldökömet jelentőségteljesen. Meg persze teszem közben a dolgomat is. Hozom a sütiket, mosolygok, beszélgetek, intek Mrs. Bucksnak, hogy mindjárt viszem neki az almás pitéjét. Neki már mondania sem kell. Tudjuk, hogy mindig almás pitét rendel.
-11kor zárunk, nagyjából fél óra alatt még kitakarítunk. – Ez egy ilyen szakma, Itt nem úgy működik a munkaidő, mint a legtöbb munkahelyen, hogy lejár a műszak és mész. Akár nyitunk, akár zárunk, minimum fél órát rá kell még számolni – ha nem többet. Én a magam részéről persze nem bánom. Szeretem, ha rend van körülöttem.
Még megeresztek egy mosolyt a göndör felé, aztán valóban visszatérek a munkámhoz, mert abból aztán van bőven, főleg ilyenkor. Éppen ezért vagyok külön hálás, amiért ő nem azok közé a vendégek közé tartozik, akik csak úgy ott hagyják a dolgokat az asztalon. Az iménti páros után például bőven marad takarítani és pakolni való. Ő viszont visszahozza nekem.
-Egészségedre! – pillantok rá hálásan mosogatás közben, de azt már csak hallom, ahogy kisétál, mert a tányérokra koncentrálok.
Arra persze kíváncsi vagyok, hogy tényleg megvár-e. Nem mintha sok időm maradna ezen gondolkodni, mert a munka szinte el se akar fogyni zárásig. Pörgős nap ez. Szeretem az ilyeneket. Éppen ez az egyik varázsa ennek a hivatásnak. Így aztán kicsit fáradtan, de annál elégedettebben lépek ki a kávézó ajtaján.
Rendesen meglepődöm, amikor nemcsak őt látom meg, de még azt is, hogy nem üres kézzel érkezett. Kissé idétlenül elvigyorodom, ahogy odalépek hozzá.
-Te aztán nem apróztad el. – nevetek kissé, hitetlenkedő arckifejezéssel, hogy ilyen későn is megvár, ráadásul még kávéval és sütivel is vár. -Ezt nekem hoztad? – kérdezek rá a biztonság kedvéért, mert hát ki tudja. Lehet, hogy még mindig éhes, én meg itt teljesen félreértem a dolgot. -És van valami terved is? – kérdezem. Ha nincs, akkor a park felé indulok, ha viszont van, akkor ő a főnök, én követem.

Ennivaló, ahogy elvörösödik, pedig én aztán nem cukkolnám ezért a kedves hóbortért. Sokkal inkább kedves arca van így, mint égetnivaló. Imádnivaló annál inkább.
Elnevetem magam, kicsit hangosabban, mint kéne. Szívből jön, mélyről.
- Nem fogok attól tartani, hogy belehalnék egy kis baciba vagy vegyszerbe – halott testbe? Áhhháhh! És képes újraregenerálódni, adott keretek között, így meg aztán tiszta haszon. - Megmosva meg ráadásul nem az igazi már.  Kóstoltad már egyáltlán úgy? Bokorról? - pillantok rá gyanakodva.
- Megpróbálhatja – felelem kajánul, bekapva egy újabb falat sütit. Úgy égetném, mint a huzat, mert akik megérdemlik, azokat nem kedvesen cukkolom. Mint például apámat. Őt csakis kozmáltan vagyok hajlandó elviselni.
- Akkoooorrr.... - biccentem oldalra a fejem és úgy nézek fel rá. - Tizenegy harminc? Negyvenöt? - nézek rá érdeklődéssel, hiszen, ha dolga van. Velem lesz dolga, gondoskodom arról.
Ha tudná, mennyire istenien néz ki a pult mögött! És hányan néznek rá csillogó szemekkel! Igazi tünemény, és hát... olyan édes. Lassan, ráérősen eszegetem a sütit, mert hova sietnék? Ami dolgom van, azt máskor is elintézhetem, ha úgy tartja kedvem.
Rámosolygok, elkapom ám azt a pillantást! Jaaaaj, kész vagyok! De nem tartom fel. Ha olyan kedvem lenne, simán, de... most nem akarom.

Mielőtt idetelepedtem, már kellően teleettem magam, így kicsit talán nem tűnök annyira fehérnek a fekete ingben és kabátban, amit inkább csak a kedvem miatt kaptam fel, és mert jól áll. Hogy éppen ki néz meg télen, mínuszban, ahogy neccfelsőben flangálok (csakis neonpinkben!), tud is érdekelni. Jól áll! És kész...
- De nem ám! Nem olyan finom, mint itt nálatok, de egy kis változatosság nem árt – nyújtom át neki a kávét, amire hővédő fóliát rakattam, minél lassabban hűljön ki.
- Neked hát! - vigyorgok rá. - Az mindig van! - A semmit tevés is terv, a legnagyszerűbbek közé tartozik, de az meg nem én vagyok. Zümmögni, jönni-menni, az az én világom!
- Korcsolyapálya, csillagnézés, vagy … csónakázzunk a tóban! Van melengetőm is – vonom előre a kabátot, abban kényelmesen elfér az üveg whisky és igazi jó erős, szól is, ha húz egyet belőle az ember. Semmi pancsolda, igazi párlat!
Várakozva nézek rá, melyikeet is választja.

Nem vagy meggyőzve róla, hogy a bokorról akarjak málnát, vagy bármi mást enni. De hát az én szakmámban azért nem meglepő talán, hogy még a mosást is megmosom, nemhogy azt, amit megeszem. Gyakorlatilag a munkaidőnk fele azzal telik, hogy mosunk: alapanyagot, edényt, a kezünket. Mindig van mit.
-Nem. – vallom be még mindig kétkedő ábrázattal, és nagyon reménykedem, hogy nem akar elvinni bokorról málnát enni. Egyébként sincs szezonja.
A lány kapcsán pedig sokkal inkább megmarad bennem, hogy mennyire igénytelenek és rendetlenek a fiújával együtt, mintsem az a tény, hogy uralkodni akar mások felett. Az ilyen típusú emberek egyébként is hajlamosak mindent trehányul hagyni maguk után. Elvégre a személyzet majd megcsinálja. És meg is csináljuk természetesen, csak hát egy kis figyelmesség nem kerül semmibe.
-Inkább negyvenöt. Az a biztos. – Nehéz ezt kiszámítani, elvégre sose tudni előre, hogy mennyi lesz majd a feladat zárás után. A fél óra az átlag, de nem kőbe vésett. Előfordult már olyan is, hogy két órán keresztül súroltunk. Igaz, az egy szülinapi buli után volt. Nem győztük súrolni a padlót.
Még örülhetek is, hogy ma nem ilyen nap van. Most csak a mosogatás, a pakolás meg a felmosás marad, semmi extra. De arra pont elég, hogy már várjanak a finomsággal az ajtóban. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a nagy takarításban nem éheztem meg, igaz, én mindig éhes vagyok.
-Ez nagyon figyelmes tőled. – vigyorgok bután, miközben elveszem tőle a „rakományt”. A sütit azon nyomban el is kezdem bevágni, mert egyébként tényleg éhes vagyok egy kicsit. Pláne, amikor ilyen ínycsiklandozó dolgok kerülnek a szemem elé.
-Huuuu… legyen a csónakázás. – Azt már nem teszem hozzá, hogy mert még sosem csónakáztam. Sok mindent próbáltam már életemben, de a csónakázás valahogy mindig kimaradt. Mondjuk, remélem, hogy vízimentő is titokban, merthogy nem igazán tudok úszni.
-Egyébként Deninek hívnak. – közlöm, csak úgy mellékesen, amint konstatálom, hogy egyébként fogalmam sincs, hogy hívják, pedig sütit hozott nekem, meg kávét.
 

- Hmmmm – falok be egy falat sütit, elgondolkodva pillantva rá. - Érdemes
Csak hát, nem vagyok én erőltető ember. Vámpír. Ha nem akarja, főleg az éjszakai, málnásban bóklászást, hát akkor nem jön. Majd befalom az adagját is.
- Negyvenöt – bólintok. Dolgozik és az embereknek, vagy nem is tudom, hogy mondjam, a dolgozó népnek a munka fontos. Állati mázli, hogy ezzel nem kell bajlódnom. S minden tiszteletem az övéké, hogy bírnak ezzel mókuskerekezni. Szétvágtam volna veszettül az egészet. Mármint a mókuskereket.

- Ó, mindig figyelmes vagyok – persze, ha akarok és általában azért, mert kedvenc időtöltésem mások … idegelése, ahogy ők mondanák, de hát én csak magamat adom. Ők meg általában a saját szűklátókörüségük okán akadnak ki erre. Megfontolandó tettek, és élvezem!
Pillanatok alatt eltűnik a süti. Egészen biztosan finomabb lehet, mint a benti. Vagy éhes. Bárhogy is, kellemesen elnézegetem, ahogy eszik.
Minduntalan tele vagyok tervekkel, akkor is, ha éppen nem csinálok semmit. Haladni az áramlattal sokkal jobb és király hagyni, meg alakítani is!
- Yupppéééé! Lesz csónakázás! - Emelem fel a két karom, majd bevágódom a kocsiba, mert szerintem mindenki be tud mászni. És most vezetni van kedvem.
- Deni? - Pillantok rá. Biztonsági övet bekapcsolni, semmi áron. Majd pont nekem kell vigyázni! Anevek annyira nem foglakoztatnak. Az csak hangjegyek egy csomóba rendezve, de nem maga az a lény, aki engem érdekel.
- Nem zavar, ha így hívnak – taposok a gázra, és elég energikus hullámban érkezünk a tóparthoz. A vezetésemhez a folyamatosság tartozik hozzá, mintsem a gyorsaság, így fékezés helyett lassulás, döccenős sebességtolás helyett fokozatos gyorsítás. Volt, aki észre se vette, hogy megy a kocsi. Szerintem királyság, hogy nem koccannak a benn ülők ide meg oda, miközben utazunk. Ráadásul a kávéját is meg tudja inni. Mind a kettőnek mennyei illata van.
Kitolom a lábammal a kocsiajtót, hagyom élvezkedni a kávéval, s amúgy is hamar a tóhoz érünk. Már előzetesen felmértem, és persze, lefoglaltattam mindenhol mindent, amihez szükséges volt és felvetettem. Utálok várakozni és pepecselni olyan dolgokkal, mint sorbanállás, fizetés. A kávézók és sütizők a kivételek. Lehet közben szemet legeltetni... a... kínálaton.
Beleugrok a csónakba és széttárom a karom.
- A hintó előállt! - A behuppanása után először várom, mit tesz, de úgy néz ki, én evezek. Háhá, na, azt nem. - Ha még nem csónakáztál, akkor ideje megtanulni evezni – felelem komolyan. Úgy legalább még jobban láthatom, hogy a festék alatt mozognak iiiiisteni izmai, a holdfényben...
Lapátok felé lendülnek száruknál fogva, majd mutatom, hogy tegye bele.
- Homorú ív feléd, aztán csak kanalazz. Ha a végére értél, akkor emeld ki és úgy húzd előre, majd merd bele. Lehetőleg egyszerre, mert abból ringlispil lesz, meg ökörhugyozás. De mehetünk körbe-körbe is, az buli! – kinyúlok a lábammal és erőteljesen ellököm magunkat, nyekken is a csónak, ahogy nem hagyom magam vesztetni a víz ellenenállásáva szemben.

Azért az első meglepetések után lassan én is megtalálom a humoromat, elvégre van belőle bőven. Kivéve, amikor éppen annyira elképedek, hogy majdhogynem csak tátogok, mint egy szebb aranyhal. Mint mondjuk most, ahogy felmerül, hogy nekem bokorról kéne ennem a málnát. Persze, tudom én, hogy a medvék is onnan szokták enni, de nekem még így sem igazán fűlik a dologhoz a fogam. A munka utáni újabb találkozóhoz viszont annál inkább.

-Látom. – vigyorodom el immáron odakint, amikor elveszem tőle a finomságokat. Hát, ha akarnám se tudnám titkolni, hogy mennyire édesszájú vagyok. A kocsiban legalább van időm arra is, hogy betömjem az utolsó morzsáig az egészet. A kávé pedig még inkább jól jön, mert azért fárasztó és hosszú nap volt ez, kelleni fog még az energia ahhoz a csónakázáshoz. Igaz, eleinte nem tudom még, hogy mennyire nagy szükségem van rá.
Két falat között pedig most már igazán időszerű bemutatkoznom. Bólintok is egy aprót, amikor visszakérdez. Hosszú keresztnevem van, nem csoda, hogy inkább így használom. Legalábbis először azt gondolom, hogy ezért kérdez vissza, de annál döbbentebb lesz a tekintetem, amikor végül válaszol. Mert hát arra számítottam, hogy esetleg akkor megtudhatom az ő nevét is. Értetlenkedve motyogok a bajszom alatt, miközben bambán nézek kifelé a szélvédőn, mert nem is igazán tudom mire vélni a dolgot.
Zavartan belekortyolok inkább a kávémba, és azt szürcsölgetem, amíg a célhoz nem érünk. Én azért a magam részéről egy kicsit óvatosabban szállok be a csónakba. Eléggé imbolyog az egész, így azért amíg le nem ülök, erős készenlétben koncentrálok, hogy felröppenjek, ha netán felborulna az egész. De azért végül nehézkesen, de megtalálom a helyemet a kis padon.
-Várjál, vááárj… - kezdem, miközben ő elhadarja, hogy mit is kéne csinálni. Nem az evezéssel van a bajom, mert hozzászoktam, hogy a nehéz ládákat is mindig én cipelem. Csak hát nem sok fogalmam van arról, amit csinálok. Így aztán eleinte nem meglepő módon kissé koordinálatlanul kalimpálok a lapátokkal, miközben borzasztóan igyekszem, hogy egyszerre mozogjanak. Ez egyébként annyira nem jön össze, így végül tényleg forogni kezdünk, én meg elnevetem magam.
 

Elégedett vigyorral figyelem, ahogy eszi a süteményt. A kávé illata mennyei, most viszont nem kívánom.
Hallom ám azt a motyogást és ha tudná, mennyire ennivaló ezzel az arccal, többször tenné.
- Azt hittem vagyok annyira ismert, hogy nem kell mondani a nevem – felelem szerénység nélkül. Noha azért nem várom el, hogy mindenki tudja, ki vagyok. Legfőképpen, mert ilyen téren nem vagyok kivagyi. Másban annál inkább pörgök.
Aztán elvigyorodok, s egy pillanatra ránézek.
- Pietro – csak így, egyszerűen.
Figyelem, ahogy imbolyog a csónakon és jót szórakozom, ám nem rajta. Azt inkább apámon teszem. Helyette a kezem nyújtom neki, hogy abba tudjon kapaszkodni.
- Nem szaladok sehova. Igen? - Állok meg a magyarázásban, s mivel éppen kézzel mutattam, mit tegyen, visszaveszem kezem egy időre.
- Yeeey, ez fantasztikus! - Rajongok azért, hogy nem kacsába, hanem körbe-körbe megyünk! Széles a vigyorom is, aztán a következő másodpercben, mire kettőt sem imbolyogna a csónak, a háta mögött vagyok, kezeim a kézfejére simulnak, s a füléhez hajolok.
- Mutatom, gyakorlod, aztán menni fog neked is – feljebb csúszik a kezem, fel egészen a két evezőlapátig, s megfogom. - Először a kezem figyeld, hogyan mozgatom – Körkörös mozdulatokat teszek.
- Most te csinálod – megvárom, míg párat helyesen evez, aztán bólintok.
- Most figyeld a lapátfejet. Az egyiket – Átveszem megint a vezetést, hogy lássa és érzékelje is, mennyire és hogyan kell a fejet belemeríteni a vízbe.
- Éééés akkor most te jössz – hagyom, hogy evezzen egyedül, s mikor megvan, elveszem a kezem.
- Csudás! - Huppanok ugyanolyan gyorsan vissza a helyemre, ahol előtte voltam.
- Szereted a vizet? - Jókor kérdezem, hogy már rajta vagyunk, de hát jobb későn, mint soha.

Hát nem mondanám, hogy nagyon tájékozott vagyok. Nem igazán foglalkoztatnak a hírek. Én és a nővérem mindig azt szoktuk mondani, hogy a híradó olyan, mint a Kék Fény. Mindig csak gyilkosságokkal meg erőszakkal van tele. Akkor már inkább megnézek egy filmet. Abban is akad néha, de annak legalább happy end a vége. Meg aztán erőszakos filmeket is elég ritkán nézek. Sokkal jobban szeretem a rajzfilmeket. De azért most egy kicsit behúzom a nyakamat, hogy tudnom kellett volna, kivel van dolgom. Mert hát fogalmam sincs. A név ugyan ismerősen cseng, de még így sem tudom hova tenni igazán. De ezt inkább nem árulom el neki.
-Nagyon örvendek! – felelem inkább, magamra erőltetve egy válaszmosolyt, bár ebben nem vagyok valami jó. Valószínűleg még mindig látszik a képemen, hogy elszégyelltem magamat a dolog miatt. Egyébként már nem sokáig.
Hamar az köt le inkább, hogy sikerüljön úgy beszállnom a csónakba, hogy az nem borul fel. A szárnyaim készenlétben megfeszülnek, hogyha valami baj lenne, akkor azért megússzam úszkálás nélkül.
-Köszönöm. – dörmögöm hálásan, és gyorsan le is ülök, mielőtt még jobban imbolyogni kezdene ez az egész izé. Bár eleinte a lapátokkal sem igazán boldogulok. Kicsit nehéz elsőre összehangolni őket, de mentségemre legyen, még sose csináltam ilyet.
Jólesően bizsergeti a bőrömet, amint mögém lép, de aztán az evezőkre koncentrálok, hogy ne forogjunk tovább. Bár, igaza van, nem olyan rossz ez a körbe-körbe pörgés sem, a maga módján mókás élmény.
És egy kis hadonászás után egész tűrhetően sikerül nekem is megismételni a mozdulatot, bár kevésbé elegánsan és a csónak orra is egy kissé jobbra fordul. De azért határozottan jobb.
-Hát, a kádban. Nem tudok úszni. – vallom be a dolgot, bár most a szokásos pótcselekvésem, a hajtúrás elmarad mellőle, mert az éppen tele van evezővel. Még néhány méteren azért erősen kell koncentrálnom, hogy az evező tényleg oda kerüljön, ahova kell és ne csak össze-vissza kalimpáljak vele. -De a csónakázást ki akartam próbálni már. – Mondjuk a partról egy kicsit könnyebbnek tűnt a dolog. Általában, amikor olyanok csinálják, akik tudják, hogy kell, nem próbálnak beleborulni a vízbe és tudnak egyenesen evezni.
 

Hunyorítok egyet.
- Eeezt majd a találkozó után mondd, ha valóban úgy gondolod – vigyorodom el egy pillanatra. Az udvariaskodó etikettekre tojok magasról, egyedül Nagytata a visszatartó erő. Meg néha ő sem, de akkor az a szőnyeg szélén álldogálás emlékezetes tud lenni. És mindig igaza van. Mindig! És nekem is, mert ha követem az ösztönt, akkor minden működik. Csak hát ugye az etikett. Meg a szokások.
Nagy szemeket meresztek rá, ahogy kiterjesztei a szárnyait.
- Öregem, baromi szépek a szárnyaid! - Ámulattal nézem őket. Kár, hogy napfénynél nem látom, akkor lennék én hamuba sült pogácsa. Pedig gyönyörű lehet.
Csak hümmögök a köszönömre, bólintással együtt.
Ahhh, feszes izmok, nagyon szeretem! De most evezünk és élvezem, hogy el akarja sajátítatni, így pár másodperc múlva már arra figyelek, hogy megmaradjon az egyensúly, s ne billegjünk, ugyanakkor menjen is neki az evezés.
- Naaa, egész jó! - vigyorodom el, s gyorsan visszahuppanok a saját helyemre.
A szárnyára mutatok, felismerve vélni a forrás okát.
- A szárnyaid miatt? - érdeklődöm.
Elégedetten nyúlok hanyatt a csónakban. De azért azokat az izmokat látni akarom, ahogy evez.
- Akkor most itt az alkalom. Ha elakadnál, itt vagyok – tárom szét a kezem, majd gondolok egyet és feltámaszkodom könyékre, s megtámasztom a fejem, úgy nézek rá.
- Elég otthonosan és jó kedvvel mozogtál a kávézóban – és szexin, de ez annyira természetes, hogy meg sem említem.
- Mióta csinálod? Szereted? Á – legyintek.
- Ez egy felesleges kérdés volt. - izgatottan hajolok mégis közelebb.
- De jó hallani rá a választ – vigyorodom el megint.

Nevetve megcsóválom a fejem, mert bár én nem vagyok képben a bulvárhírekkel, de így legalább már értem, hogy miért nem kaptam választ. Meg aztán vicces kis fickó a maga módján. Rám is ezt szokták mondani, csak nekem nem mondják, hogy kicsi. Így legalább oldódik egy kicsit a kezdeti zavarom, hogy újult erővel vissza is térhessen, amikor ügyetlenkedni kezdek a csónakkal. Pedig tényleg nagyon könnyűnek tűnt távolról.
-Köszönöm. – mosolyodom el szégyellősen. Általában nem lobogtatom őket feleslegesen, de most rettegek tőle, hogy kiborulok a ladikból, úgyhogy ennyit igazán megér a dolog, hogy megelőzhessem a bajt, ha esetleg tényleg borulnék. Bár utóbb kiderül, hogy ez a nagy előkészület szerencsére felesleges volt.
Az evezéshez viszont már egy kicsit több segítségre van szükségem, mert eleinte nem igazán tudom őket koordinálni. Meg aztán jól is esik, ahogy megérint, még ha igyekszem is inkább az evezőkre koncentrálni, meg hogy pörgés helyett haladjunk. Merthogy azért az is sikerül, bár az első pár csapásom még elég suta.
-Is. – bólintok egy aprót. -Meg hát sose tanítottak meg. A szárnyak megszáradnak azért. – mosolyodom el. Nem vagyunk mi bogarak, hogy az életünk kerüljön veszélybe, ha nem tudunk elrepülni. Hacsak nem egy csata kellős közepén állok – és hát nem nagyon szoktam – nem olyan nagy baj megvárni, hogy megszáradjon.
-Nagyon szeretem. Itt dolgozom a kezdetek óta. Az emberek szeretnek kávézóba járni és általában vidámabban mennek kifelé, mint ahogyan befelé jöttek. Mi pedig azon vagyunk, hogy a lehető legvidámabban menjenek ki. Egy finom kávé meg egy jó beszélgetés csodákra képes. – kezdek szóáradatba. Tényleg látszik, hogy mennyire szeretem. -Meg néha a lakótársamnak főzök. Különben nem eszik rendesen. – teszem hozzá, mert Andy elég rendszertelenül eszik, azt is mindig csak úgy sebtiben. Muszáj néha valami rendes ennivalót elé rakni, hogy egyen.
 

Valamiért muszáj vagyok vigyorogni. Hiába nem olvasok direkt gondolatot, érzetek átjönnek és valami mosolyra húzza a szám. Imádnivaló a zavara. Biztosan erre gondolt valamit, amitől ennivaló lett a reakciója.
Méltatlankodva vonom fel egyik szemöldököm.
- Te most szégyelled a gyönyörű szárnyaidat? Hát hova ne rohanjak? Nem büszkének kéne lenned rá? - figyelemelterelés? Naná! És hát gyönyörű! Napfényben biztosan szebb.
Elgondolkodom a lehetőségeken.
- Ha akarsz, még megtaníthatlak. Nyugi, nem itt és most – Most nézni akarom a gyönyörű izmait, ahogy mozognak az evezés során.
- De ha vizesek lesznek, nem húznak le a vízbe? Tudod, mint a ruhák? - Igen, nagyon őszinétn bevallom, hogy annyit azért nem tudok a tündérszárnyakról.
Nézem, ahogy evez, s figyelek a szavaira, a rezdüléseire. Tényleg nagyon benne van abban, amit dolgozik. És ez fun!
- Nem csak az emberek! - Tartom fel az ujjam. Én is szeretek! És általában … annyi embert nem ismerek, hogy minden éjjel velük térjek be. De tényleg odáig van a munkájáért, ami már szerintem inkább hivatás.
Csillognak a szemeim, ahogy beszél róla.
- A jó kávé csodákra képes. És a sütik is! Milyen volt a süti? - érdeklődöm vissza, amit a kocsiban evett. Remélem, elég lesz. Egy ideig. Legalább a csónakázás végéig tartson ki.
- Kávét is? - értve, hogy főz a lakótársának.
- Jaaa, hogy enni. Főzöl is? - de örülök, hogy nem kell ilyenekkel szórakoznom.
Igazi aranyszíve van.
- Törődsz vele. Régóta laktok együtt? - Felvettem én is ezt a hóbortot, hogy együtt lakni valakivel, de ez csak akkor tud működni, ha nem tudják, ki vagyok. Például vele ment volna, meg lehet menne is. Persze, úgy nehéz ismeretlennek lenni, ha egy elég puccos házat teszek magamévá.
- Á, biztosan sok meló. Vagy nem – merthogy én és a dobozolás nem annyira van egy vágányon. Akkor ugranék a sötétbe, ha elkezdenék dobozolni.