Szokásomhoz híven nagy mosollyal lépek be a kávézó ajtaján, ahogy megérkezem a műszakomra. Na, nem csak azért, mert egy buzgó mócsing vagyok – az vagyok – de azért is, mert úgy gondolom, hogy a vendégeknek és a kollégáknak is mindig jár a mosoly. Utóbbiaknak különösen, mert hiába szereti valaki azt, amit csinál 8-10 órákat állni a pultban nagyon fárasztó tud lenni. Elrontott rendelések, a rengeteg számolás, bunkó vevők. Mindegyikből jut bőven egy napra, ha akarjuk, ha nem. Én ezzel járulok hozzá a munkájukhoz, hogy igyekszem egy kicsi jókedvet vinni nekik. Nekem úgyis szinte mindig jó a kedvem.
Bunkó vevőkből egyébként nekem is kijut bőven. Minden napra akad legalább egy maradi tag, akinek nem sikerült tolerálnia, hogy egy szakállas, tetovált fazon szolgálja ki, pedig mindig a legnagyobb szívvel készítem el a rendelésüket. Nem adom le a minőséget csak azért, mert valaki csőlátású és nem tud viselkedni.
Kényelmes tempóban sétálok hátra, hogy átöltözzek. Ez egyébként sem tart sokáig. Csak a pólómat veszem át és felkapok magamra egy kötényt, aztán irány a pult. Felkapom az összekészített tálcát. És ma szerencsés napom is van, mert akikhez viszem, törzsvendégek, akik örülnek, hogy látnak. Igaz, a hölgy, aki már a 80-at súrolja mindig megkérdezi, mikor nősülök már meg, elvégre olyan jóképű fiúcska vagyok. Egyszer még az arcomat is megcibálta, annak nem örültem annyira. Most z szerencsére kimarad, én pedig vissza is térek a helyemre, ahol már vár a következő delikvens, egy vicces arcú, barna hajú figura.
Ha leadja a rendelést, már készítem is elő a bögrét, miközben újra rá pillantok.
-Egy süteményt? Nagyon finom, most készültek. - Igaz, nem én sütöttem, de érzem az illatából, meg aztán dől a meleg a kis üvegpolcról. Valószínűleg pont azelőtt lettek kipakolva, hogy megérkeztem. Meg aztán tényleg finomak és ő pont úgy néz ki, mint aki szereti a sütit.  

Azt hiszem, talán tényleg túl könnyen jövök zavarba. De be kell valljam, nem igazán tudom, hogy fogadjak bókokat, pedig igazán megszokhattam volna már a kávézóban. De valahogy mégsem tudom megszokni. Általában én szeretek kedveskedni másoknak, talán ez lehet a baj. De az eredmény ettől még ugyanaz, hogy zavartan vigyorgok Pietróra, meglibbentve kissé a szárnyaimat, amiket éppen dicsér.
-Nem szégyellem, csak…. izé…. – fogalmam sincs, hogy akartam befejezni ezt a mondatot tulajdonképpen. Nehéz lenne ezt elmagyarázni. Ő annyira magabiztosnak tűnik. Vajon, hogy csinálja? Nekem ez csak akkor megy, amikor belefeledkezem valamibe, amikor pontosan tudom, hogy mit csinálok. A csónakázás meg nem olyasmi.
-Az nagyon jó lenne! – lelkesülök fel, mert az úszástudás hiányát viszont tényleg szégyellem. De nekem ez valahogy kimaradt gyerekkoromban. Ez így felnőtt fejjel már azért egy kicsit bajosabb, mert nem szívesen vallom be, meg aztán kényelmetlenül is érint, hogy esetleg belefulladhatok a tóba. Nem vagyok éppenséggel egy kis teremtés, habár ez szerencsére Pietrónak nem jelent akadályt. Ez az én szerencsém!
-Hát… nem tudom, mindig leér a lábam. – gondolkodom el. Mély vízbe nem merészkedem, mert még a végén tényleg elsüllyednék és megfulladnék. -Kicsit kényelmetlen, de ha megszárad, akkor már nincs baj. – magyarázom, mert ennél nagyobb tapasztalatról aligha számolhatok be. De a derékig érő medencében szívesen pacsázok az unokahúgaimmal. Mindig örülnek, ha a nyakamba ülhetnek és lebukfencezhetnek onnan.
-Igaz. – vallom be idétlen vigyorral, mert arra még ugyan nem jöttem rá, hogy micsoda, de azért arra már rájöttem, hogy ő sem ember, mert ahhoz túl könnyen nyújtott segédkezet. Persze, bármi is legyen, én nem bánom. Nem vagyok előítéletes. -Nagyon finom volt. Te csináltad? – az sem baj, ha nem, én mindenféle sütit szeretek. A boltit, a házit, a lekvárosat, a csokisat, a rétegeset és a laposat is.
-Kávét is. – bólintok egy aprót, ahogy szóba jön Andy is, bár nem értem, hogy jön ez ide. Aztán ahogy leesik neki a tantusz, úgy nekem is. -Igen, enni. – nevetek fel. -Nagyon szeretek főzni. Neki nincs türelme hozzá, úgyhogy mindig kutyafuttában eszik.
Ezért mondjuk sokszor összeszidom, de lepereg róla. Vagy ha nem is lepereg, változás nem történik, szóval nem teszek rá túl nagy hatást ezzel.
-Hát már azért ezt ideje. – ingatom a fejemet, mert nem tudnám egész pontosan megmondani, hogy mikor is költöztünk be, de nem mostanában volt. -Igen… ő is mindig ezt mondja… - csóválom meg a fejem.
 

Megáll a kezem is a levegőben a felismeréstől. És egyben a tekintetem követi a szárnyainak libbenését. Lehet ezzel hipnotizálni, nem is tagadom.
- Ó. - Leengedem a kezem és magától értetődő képet vágok.
- Egy köszönöm szuperül okés az egészre – vigyorodom el a végére egy rövid időre.
Sóhajtok egyet, az égre emelem a szemeim.
- Ezzel most aztán nagyon tudom, hogy akarod-e.  Igen, vagy nem? - Lógatom a vízbe a kezem, s kanalazgatok bele. Fene, hogy ez is koszos, bár nem annyira, mint az Almában, a már megint elfelejtettem tó vize.
- Ó. - tudom, hogy ismétlés a tudás anyja, de most nagyon természetesen jött ki belőlem.
- Az jó, tény, hogy nem mindig kell repülnötök – csak mi húztuk a lutriban a szénné égek jegyet. Cserébe lehetek olyan vén, mint Nagytata. De szerintem sokkal inkább leszek olyan őrült, mint amilye vén Nagytata. Szép kilátás.
Meg hát, neki nem pillangó szárnya van.
- És ha valakinek pillangó szárnya van, akkor nem lehet hozzáérni?
A kérdésre, hogy én készítettem, elnevetem magam.
- Az egy kupac szén lenne, legfeljebb – tapicskolom a víz felszínét a tenyeremmel.
- Megmondom a cukrásznak, nagyon büszke az alkotásaira.
- Nagyon szerencséje van veled – bólogatok s ismerem el a tényt, hogy finom kávét kap. Ezek a mostani, újszerű kávék jobban bejönnek, mint a régi kávéháziak. Kivéve talán egyet, és szerintem oda nem csak a finom kávéért mentem...
- Ah, nagyon jó neki. Tartson meg. Kutyafuttában? - Érdeklődöm. Nem, mintha rám tartozna, ki a lakótársa, de hol érdekelt engem bármikor bármi illem?
- Ahh, emberek világa. Mint a termeszek – még mindig nem tudtam eldönteni, hogy ezt a vonást kedvelem-e bennük, vagy nem. Ráadásként én is emberként jöttem a világra, ám az olyan régen volt már nekem, hogy nagyon kevésre emlékszem. Ráadásként, ha ember maradtam volna, akkor sem egy sima ember lettem volna, így aztán azzal sem jutottam volna előbbre.
- Egészen jól megy az evezés – ha tudná, mennyire istenien néz ki, ahogy mozognak az izmai. A szárnyai meg... elnézegetném egy ideig így, annyi biztos.

Nem azt mondom, hogy sose dicsérnek meg, mert azért szoktak. Csak ettől még nem tudok úgy igazán bókokat fogadni, ezért is a zavarom, amitől aztán ügyesen hebegni is elkezdek. Főleg mert a szárnyaimat általában nem lóbálom így, csak hát most muszáj, mert éppen azt hiszem, hogy belefulladok a tóba.
-Ja… izé… ja… köszönöm. – nyögöm ki végül nehézkesen, kínosan vigyorogva és inkább gyorsan leülök, az a biztos. Azt nem nagyon lehet elrontani, az evezésben meg még segít is, amikor látja, hogy mit össze szerencsétlenkedek.
-Persze. – kapok észbe, bólogatva az úszásra, mert igazán időszerű lenne most már megtanulnom, ha már eddig nem sikerült. Meg aztán tőle szívesen is tanulok. Olyan aranyos.
-Nem, igazából elég keveset röpködök. – vallom be, miközben nagyot húzok az evezőkön és végre sikerült őket egyszerre húzni, így nem kacsázik tovább a csónak eleje. Úgy tűnik, fejlődőképes vagyok ebben a dologban.
-Elég otromba dolog. – csukom össze a szárnyaimat hirtelen, bár az arcomon látszik, hogy nem neheztelek. Csak… az… érzékeny terület. Elvégre nem fogdosunk csak úgy mindenféle… érzékeny testrészeket, nem igaz? Vagyis hát én biztosan nem szoktam. Legalábbis nem akárkiét.
Azon viszont heves kacajra fakadok, hogy Pietro sütije egy kupac szén lenne. No, igen, nem mindenki szeret annyit pepecselni a konyhában, mint én. Mivel engem a hobbim és a munkám is ide köt, érthető, ha otthonosan mozgok benne.
-Nem hajlandó rendesen leülni ebédelni. Csak fog egy gyrost, aztán út közben megeszi. – forgatom meg a szemeimet. Falnak tudok ettől menni és ezerszer mondtam már neki, hogy egyen rendesen, de hát…
-Igen, én is úgy érzem, hogy belejöttem. – derül fel aztán a képem az evezéstől, mert végre sikerül egy irányban tartani a ladikot. -Már csak azt kell kitalálnom, hogy kell bekanyarodni. – az is egészen jól ment egészen addig, amíg nem direkt csináltam. Most viszont tanácstalanul állok a dolog előtt, mert fogalmam sincs, hogy mit csináltam előtte.
-Mi az? – kérdezem idétlenül vigyorogva, amikor kiszúrom, hogy vizslat. Mert látom, hogy ezt teszi, ezért is a buta vigyor.
 

A kezemet egy szívesen formába alakítom, s kicsit meg is döntöm magam. Jó dolog fogadni a bókot. Én kifejezetten élvezem. Ha meg nem bókolnak? Hol érdekel?
- Oksa – nekem most ennyi elég is. A határozatlanság nálam nem egy olyan dolog, amit kezelni akarok. Ha valaki bizonytalan, azzal nem tudok mit kezdeni, mert hiszen ő maga sem tudja mit akar. Hát akkor még én?! Azt mindig tudom, én mit akarom és nekem ennyi elég is. Most például csónakázni, izmokon legeltetni a szemeim és nyálcsorgatni tündérszárnyakra.
- Miért? - Nézek rá kíváncsian. Repkedni tök jó dolog lehet. Valahogy jobb, mint tudni azt is a másik fejében, amiről nem akarok tudni.
- Pff... - én, akinek nem számít, megengedte-e valaki, hogy lecsekolljam a hátsóját vagy sem.
- A hímporra értettem. Ha hozzáérek a pillangószárnyakhoz... azokon is van hímpor? Nem jön le, ha valaki hozzáér? - De miért lett hímpor a neve...?
És képes volt becsukni a szárnyait! De az izmait nem tudja... azt addig nézegetem...
Elvigyorodom a nevetésére, s tapiskolom tovább a víz felszínét.
- Ha neki az jó – vonok vállat. Bár véleményem szokott lenni, hagyok mindenkit úgy tenni, ahogy szerinte jó. Az ő élete, azt kezd vele, amit akar.
- Végre egyenesen mész, erre meg az izgat, hogyan lehet megint fél-kacsázni? - Hátravetem a fejemet.
- Ha jobbra akarsz menni, akkor csak a ballal evezel, ha balra, akkor meg a jobbal. Ellentétes irányba lévővel kanalazod a vizet – fűzöm még hozzá, aztán visszaülök fejtámaszra, csak, hogy nézhessem, ahogy próbálkozik.
- Mitmiaz? - Honna tudjam, mire kérdez rá? Még meg is fordulok a csónakban, a hátam mögé, ami miatt nagyon meginog a csónak, engem bele is dob. Francnak van kedve markolászni a csónak szélét. Ugyan mi bajom lehet abból, ha vízbe jutok?

Még örülök is, hogy felveti az úszást, mert a testvérem például egyszerűen ki szokott nevetni, amiért nem tudok. Szóval őt bármennyire is szeretem, nem kértem meg inkább ilyesmire. Nem mondom azt, hogy valahol nincs igaza, de azért mégis csak rosszul esik a dolog, hogy ezen viccelődik.
-Hát hová röpködjek? - nevetek fel. Nem arról van szó, hogy ne szeretnék repülni, de valahogy nem fűlik hozzá a fogam a belváros közepén. Egyébként is, szeretek sétálni is. Sőt, most, hogy kezdek végre belelendülni, csónakázni is szeretek, bár azt hiszem, matróz sosem leszek.
-A pillangók szárnya sem válik köddé. Csak áttetsző lesz. - Meg aztán nem a hímpor a legnagyobb problémánk azért. A mi szárnyaink nem olyan strapabíróak, mint a denevéreknek, vagy a madaraknak. Nem csoda, hogy nem szeretjük, ha valaki tapogatni akarja. Ezért is csukom össze sietve. Kedvelem Pietrót, ebben már biztos vagyok, de nem akarom, hogy megfogja.
Andyért viszont hajlamos vagyok aggódni. De hát olyan kis sovány, nem is eszik rendesen, aztán meg beleveti magát ezekbe az orgiákba. Kell neki az erő meg az energia, ha már ilyen hivatást választott.
Végül aztán vele nevetek, mert hát igen, én kanyarodni akarok. Főleg mert rájövök, hogy amikor szándékosan szeretnék, akkor fogalmam sincs, hogy csináljam.
-De az már túl jól megy. - vigyorodom el. Aztán ki is próbálom, amit mond, bekanyarodok jobbra... bal helyett. Kissé be is húzom a nyakamat, bár mondani nem mondom. Nem akarom elárulni, hogy nem is erre akartam jönni igazából. Meg aztán valami más is leköti a figyelmemet.
-Nagyon nézel. - mosolyodom el egy kissé pironkodva, bár nem mondanám, hogy zavar. Meg szoktak nézni azért. De a kávézóban a pult mögött azért más, mint itt csónakázva.
Aztán megbillen a csónak, én meg úgy kapom el a peremet, mintha az életem múlna rajta. Még akkor is szorongatom, amikor végre megáll.
-Ezt ne csináld! - nézek rá kérlelő szemekkel, mert a csónakban ugyan jól érzem magam, de nem akarok beleesni a tóba.
 

- Ahova kedved szottyan – rántok vállat, ami most a magától értetődés jele, még a kezeimet is felemelem kicsit. Levitálni szeretek, de az általában akkor történik, ha éppen vagy elszálltam (nem, nem úgy. Vagy mégis), vagy ha éppen teljesen csókolom vagyok. Direktbe is megy, csak akkor legalább nem zakózok nagyot.
- Deee... állítólag az van, nem? Hoogy akkor nem tudnak repülni? - Vagy lehet, orbitális baromságot mondok éppen. De ez mondjuk éppen pont hol érdekel. Az esetek nagy többségében mások szerint mindig azt mondok. Így aztán egy hülyeséggel több vagy kevesebb, az éppen hol zavarna?
- Na, megy ez is – mutatok rá az irányváltásra.
- Igaz, a másik irányba tartottál... volna – de hol zavar? Tök nyugiban teszem tarkóm alá egyik kezem, a másikkal paskolom a vizet.
- Még szép, hogy nézlek. Szépen mozognak az izmaid a holdfényben, ahogy evezel – sosem csináltam prűdség kérdését, hogy éppen mit gondolok, vagy teszek.
Felbukkanok a víz felszínén, annyira nem mély a tó, meg hát majd pont én nem tudok úszni. Ha már belefulladnom elég... vicces lenne. A gyapjas hajamról gyöngycseppekben gurul le a víz.
- Nem tudtad volna mondani … egy kicsivel előbb? - aztán felnevetek, kisöpröm a vizet a szememből. Feldobom magam a víz színére, s lebegek, kicsit rásegítve a levitációval.
- Így lehet, még könnyebb is lesz megtanulni a kanyarodást. Mit szólsz? - sokáig a vízben azért nem tervezek maradni, de annyit még kibírok, míg az evezést megtanulja.

Be kell valljam, fölöslegesen nem szokásom röpködni. Nem arról van szó, hogy ne szeretnék repülni, de a hétköznapokban sokkal szívesebben sétálgatok a többi ember között. Megnézegetem a kirakatokat, veszek egy kürtős kalácsot. Erről lemaradnék odafent.
A szárnyaimat viszont nagyon óvom. Bár ezzel nem csak én vagyok így, hanem a többi tündér is. Nem hiszem, hogy bántaná őket, de azért még így is reflex-szerűen zárom őket össze, hogy ne próbálhassa ki a gyakorlatban, amiről beszél.
-De igen. Csak elveszti a színét. – Nem teszem hozzá, hogy ne próbálja ki. De a hímpornak egészen más a szerepe, amibe szintén nem nagyon akaródzik belemennem. Látszik az arcomon, hogy kényelmetlen nekem a téma. Nem vagyok éppenséggel egy Andy, aki még erről is olyan lazán beszélne, mint arról, hogy testnedvek landolnak a mennyezeten. Ő egyszerűen ilyen.
-Honnan… hát… lehet. – felelem kissé zavartan, mert tényleg a másik irányba akartam menni, de erre az ellentétes irányú kormányzásra még nem teljesen állt rá az agyam. Meg aztán nem is nagyon szoktam csónakkal közlekedni. Ez abból is látszik, hogy amint a ladik billegni kezd, én majdnem elejtem az evezőket is, hogy megússzam a vízbe pottyanást.
Aggódva nézek Pietro után, noha őt láthatóan annyira nem zavarja, hogy kiborult mellőlem.
-Jól vagy? – kérdezem, amint felbukkan és ha szükséges, a kezemet is nyújtom felé, hogy visszasegítsem, bár még mindig nem érzem túl biztosnak magam alatt a „talajt”. -De hát te értesz a csónakokhoz! – vágok vissza, mert hát még nekem is egyértelmű volt, hogy ha sokat ficereg, akkor borulni fog az egész. Még örülhetek is, hogy én nem kötöttem ki a vízben, bár ahogy elnézem, nem túl mély.
-Meg fogsz fázni. – motyogom. miközben visszaveszem magamhoz az evezőket és némi ügyetlenkedés árán, de sikerül Pietro irányába kormányoznom. Még igaza is van abban, hogy így egy kicsit könnyebb a dolgom. Pontosabban, először nem, hirtelenjében, ahogy eltűnik az orrból a súly, túlevezek, de most már legalább sikerül korrigálnom a dolgot, ahelyett, hogy összevissza lapátolnék.
 

- Ó, ezt jó tudni. Akkor nem annyira törékenyek a szárnyaitok – zavartatnám magam, hogy zavarban van? Ó, ugyan, miért? Éppen, hogy fontos dolog! Hiszen mindent szeretek megtapizni, akár akarja a másik, akár nem. Nekem az ismerkedés.
Figyelmemet azonban máris más vonja el. Például az izmai. A víz.
Izgés-mozgás nálam megszokott, nem vagyok egy egy helyben ülős fazon. S nem zavar, ha pottyanok a vízbe. Mi bajom lehetne? Jójó, piranhák nincsenek benne, így nekem is biztonságos.
- Úgy nézek ki, mint aki nem? - vigyorgok.
- Én? Matróz... - hmm... voltam talán, az utazás a régi vitorlásokkal és gőzösökkel annyira nem volt buli, így eléggé támogattam, hogy végre legyen már repülő. Rolóval lehúzottan.
- De most te evezel – vigyorogok továbbra is.
- És könnyebb is így megtanulni evezni. Aztán jöhetnek a súlyos egyéniségek – mint például én!
- Én? - Mutatok érdeklődve magamra, aztán elnevetem magam.
- Ilyen nem fog megtörténni – figyelem, ahogy felém tart, s egyre jobban megy neki az evezés. Aztán ahogy jönne közelebb, errébb úszok, aztán megállok és lebegve a vízben, újfent bevárom.
- Egyre jobban megy – majd újfent arrébb úszok, végül ki a partra, kiugrok a szemközti mólóra, s ott várom be, majd kapom el a kötelet, ha felém dobja. Ha nem, akkor kitartom a kezem.
- Egészen jól megtanultad már az első alkalommal az evezést – és ha tudná, mennyivel istenibb volt az izomzata lentebbi nézőpontból...
- Hazaviszlek, biztosan fáradt lehetsz, ennyit melózni – ajánlom fel neki, legfőképpen, mert innen nehezebb egyedül hazajutni.
- Vagy hívhatok neked taxit. Én állom – nekem mindenhogyan tökéletes.

Szinte fellélegzem, hogy végre elengedi a szárny-témát. Általában mindig nyitott és kedves vagyok, de ez még engem is kellemetlenól érint, így aztán minél tovább húzná, annál kevésbé lennék az. Még úgy is vehetném, hogy a sors megtorolja a dolgot azzal, hogy beleesik a vízbe, de valóban nem úgy néz ki, mint akinek ettől bármi baja volna. Sőt, még élvezi is, ami azért lassacskán visszacsalja az én arcomra is a mosolyt. Olyan, akár egy pacsázó gyerek.
Evezek is! – csapom fel az államat büszkén, mert láthatóan fenemód büszke vagyok rá, hogy így belejöttem, még ha a kanyart el is néztem egy teljes iránnyal. Nem olyan egyszerű az, elvégre máskor, ha valamerre kanyarodni akarok, akkor egyszerűen arra fordulok.
-Késő este van. – mutatok rá a tényre az evezőcsapások közepette. Én már csak ilyen aggodalmas vagyok, még akkor is, ha semmi szükség rá. Egyébként is csak félig fülelek, mert közben arra koncentrálok, hogy követni tudjam őt. Ez a sok kanyargás nem olyan rossz, elvégre gyakorolni kell, hogy menjen, de azért némi kalimpálásba telik így is, hogy pont abba az irányba menjek, amerre ő.
Amint landol Pietronál a kötél, kissé inogva, de azért felkelek a helyemről és apró léptekkel átvánszorgok a csónak túloldalára. Én azért még mindig szeretném elkerülni a vízbe potyogást, még ha ez azt is jelenti, hogy ezért úgy kell közlekednem, mint aki becsinált.
-Mehetünk együtt. – mosolyodom el, elvégre jól éreztem magam vele, és még azt is sikerült megúsznom, hogy csurom vizes legyek, mint ő. Kényelmes léptekkel indulok el az autó felé, miközben Pietrora pillantok.
-Kéred? – húzgálom meg a dzsekimet kissé, elvégre az enyém legalább száraz. Nem, nem tudom abbahagyni.
 

- Különben egy helyben lennél! - vigyorgok a vízből rá, legeltetve a szemem az izmain továbbra is.
Felkacagok a késő estére.
- A verőfényes nappalt annyira sokáig nem tudnám élvezni így – max eljátszanám a hableányt, hamu formájában. Érdekes látvány lenne, de ha lehet, kösszke sors, inkább kihagyom.
S neki meg lehet, nagyon késő van már, s holnap dolgozik. Ezt a meló munkát nehéz emésztenem, hogy kell. Nekem csak akkor menne, ha élvezném. És sok emberen, meg nem emberen látom, hogy aaanyira nincsenek oda érte.
Egészen ügyesen követ, s a másik mólóhoz is elég hamar elérünk.
A billegő csónakot látva, miután megkötöttem a csónakot, felén nyújtom a kezem. Egészen biztosan meg fogom tudni erősen tartani, és a mólóra emelni, ha közben úgy esne, hogy esne.
- Okkééé – a telóm vízálló, elvégre sokszor művelek olyat, amit nem kéne, s törölgetés nélkül hívom a taxit, majd mielőtt még felvennék, leteszem, mert a taxiállomáson mégis van egy jármű, arrafelé is mutatok.
- Még várnunk sem kell – a kocsimért meg majd visszajövök, a rendszám alapján aaaanyira nagyon mersze senkinek nincs elvinni. Ó, nem, nem Nagytata miatt. A testőröm nagyon diplomatikusan tud fenyegető lenni és nem, nem én leszek a vérengző eb. Velem mondjuk rosszabbul járna, így inkább nem veszem magamra a feladatot.
- Nem, kösz, nem vagyok egy megfázós típus. Sehogyan sem - vigyorgok.
A taxis, látva bennünket, de inkább engem, annyira nem örül. Hiszen vizes lesz a kocsija.
- Ó, nos... - ejtem le a feltartott karomon a kezemet és egy képet vágva, lekapom a gatyám és a felsőmet, s a közeli szemetesbe dobom, kivéve előtte mindent, ami a zsebekben van.
- Így jobb? - Azzal beülök hátulra.
- Hol laksz? - Nézek Denire, s hagyom, hogy előbb felé kanyarodjon a taxi. Nekem holnap nincs meló, meg úgy semmikor sem.