Tisztában vagyok vele, hogy a hegedűhúr vásárlás az emberek 90%-ának nem egy muris program. Igazából még nekem sem az, pedig az én hegedűmre kell. De pont ezért nem akartam egyedül jönni, bevállalva, hogy az ötletem esetleg nem arat osztatlan sikert. De hát egyébként sem igazán szeretek egyedül vásárolni, mert engem az ilyesmi nem igazán köt le. Szóval jobb híján mindig magammal viszek valakit, akivel szenvedhetek.
A hangszerboltba legalább még egy fokkal lelkesebben lépek be, mintha mondjuk cipőt akarnék venni. Főleg mert ezt nem kell próbálgatni. Az végképp a halálom, amikor jobbra-balra vetkőzni meg öltözni kell. Itt most csak annyi kell, hogy adjanak egy jó minőségű G-t és szereljék fel nekem. Merthogy húrozni azt nem tudok. Ezt már megtanultam az előző alkalommal, amikor  D-t kellett cserélni. Először túl laza lett. Aztán majdnem jó volt, csak hangolni kellett már... aztán jól elszakítottam. Szóval jobb ezt szakemberre bízni, ezért is viszem magammal a kicsikét. Már csak Blue-ra lenne szükség, hogy elindulhassunk.
Még jó, hogy legalább a bolt nincs messze, mert ma is egy olyan nap van. Egy olyan nap, amikor semmi kedvem kifejezetten szociálisnak lenni, szóval kirázna a hideg a gondolattól, hogy bemenjek mondjuk egy plázába. Blue persze más. Vele együtt élek. Meg a maga módján kedvelem is őt. Muszáj kedvelni azt, akivel az ember egy helyen lakik. Meg aztán elviseli, ahogy kitartóan nyenyerézek naphosszat. Manapság már egészen kezd hasonlítani melódiákra, amit csinálok, de nem volt ez mindig így. Mint minden másban is, a gyakorlás hozza meg a gyümölcsét és hegedülni irtó nehéz. Pláne a gitár után. Ez a hangszer aprócska és finom bánásmódot igényel, szemben a gitárommal, amit azért lehet jobban nyúzni.

Megforgatom a szemeimet, aztán nemlegesen megrázom a fejem. Nem mintha nem kedvelném Blue-t de azért egy kicsit több kell ahhoz, hogy valakire beáldozzak ennyi pénzt. Pláne, hogy egy nap alatt elhervad a rózsa, még akkor is, ha vízbe rakják. Annyira azért nem fizet jól a rendőrség, hogy csak így rózsákkal dobálózzak akárkinek.
-Micsoda terhek! - támaszkodom meg aztán Blue vállán a nagy együttérzésben, hogy mennyire nem kell neki a hírnév. Képzelem, micsoda nehézségeket okozna neki, hogy többmillió sikítozó nő rajongana érte. Bele is pusztulna, naná!
Közben felnyalábolom a hegedűmet és én azért normálisan el is köszönök. Gyanítom, hogy a kasszában álló srác nem zárt minket annyira a szívébe, de annyi baj legyen. Meg egyébként is kapott jattot a húrozás miatt. Örüljön neki!
-Nekem nincs is kapuzárási pánikom! - háborodom fel már odakint. Meg aztán tényleg nem szorulok rá, hogy ő kerítsen nekem bárkit. Tudok én ismerkedni, csak nem igazán szoktam. Van ezer más dolgom, mint a randizgatás, meg... hát, igazából nem is nagyon érzem, hogy hiányozna a dolog az életemből. A legtöbben amúgy sem igazán kompatibilisek a rendőr létformával. Nekünk bármikor csöröghet a telefon és ki tudja, mikor érünk haza. Meg aztán a sok kihagyott ünnep.
-Nem is téptem le. - morgom a nem létező bajszom alatt, miközben besétálok a kávézóba. Öregem, még pár ilyen duma és nem is kávé, hanem egy pár feles fog kelleni.
-Espressót. Jó erőset. Meg egy olyan csokis kekszet. - bökök a polc felé, amin a szép nagy kekszek sorakoznak. Nem tudom, hány szüzet áldoztak fel ezekért a sütikért, de az összes megérte! De már előre tudom, hogy mindjárt kapom az ívet, amiért csak egy espressót kérek ahelyett, hogy valami habos, unikornis csodát vennék, úgyhogy amint felém nyújtják a sütit, beleharapok egy jó nagyot, hogy ne tudjak beszélgetni.

Annyira a nyelvem hegyén van, hogy "most még", mert hát egyre inkább közeledünk - igen, mindketten! - ahhoz a korhoz, amikor azért elkezdik látni a fényt az alagút végén... Teljesen megérteném, ha holnaptól őrült randizásba kezdene az egyre nagyobb pánik miatt. Nekem annyival jobb a helyzetem, hogy ha rám is tör a "te jó ég, egyedül fogok meghalni és senki sem viszi tovább ezeket a szuper géneket" para, egy vállvonással el tudom intézni, mert igazából erre a végkifejletre edzek már egy ideje, tökéletesen megfelel nekem. Yada viszont talán, jobb esetben az egy fokkal empatikusabb és normálisabb személyek közé tartozik, akik egy nap talán akarnának családot. Ezért hát ez a baráti noszogatás a részemről, mert a biológiai órája egyre csak ketyeg.
Persze, ha egy fokkal empatikusabb és normálisabb lennék én is, átlátnám, mennyire tahóság ilyesmit felhozni, főleg abban a stílusban, ahogy én teszem. Még szerencse, hogy a hülyék áldatlan tudatlanságával bírok.
Aztán oldalra sandítok rá és inkább lenyelem a kikívánkozó választ. Általában bőven messzebbre nyújtózom mások képzeletbeli határvonalánál, ám azért most már érzem, hogy ha még tovább feszegetem azt a bizonyos húrt, el fog szakadni, és ezt nem lehet olyan könnyen és fájdalommentesen kicserélni, mint a hegedűjén. Úgyhogy bölcsen csendben maradok.
- Espresso? - Csak hogy beváltsam a felém táplált reményeket. - Hé, rendelhetsz valami extrábbat is, meghívlak. Legyen kettő csokis, drága. Ne bajlódj a külön csomagolással - villogtatom tovább a mosolyomat az eladó felé közben, és amíg lefőzik a kávét, továbbítom a kekszet Yadának, előzetesen kiemelve belőle a sajátomat, majd azzal a lendülettel átnyújtom a kártyámat. Igaz, hogy meghívattam magam, de hát mégsem gondolta komolyan, hogy rásózom az egészet. Most épp nagylelkű kedvemben vagyok, meg aztán egy kicsit törleszteni is szeretnék az előbbiért.
- Mit gondolsz, miért ilyen jó a csokis kekszük? Még nem sikerült megfejtenem, mi lehet benne, amitől ennyire puha. - elmélkedek félig Yadához, félig a kekszhez beszélve, mielőtt újabbat harapnék belőle. Nem mintha valaha reprodukálni akarnám, én meg a sütő épp csak megtűrjük egymást egy fedél alatt. Közben megkapjuk a két kávét. Kézbe veszem a sajátomat és elköszönök a stafftól, majd Yadát bevárva kifelé indulok.
- Leüljünk vagy megisszuk menet közben? - Nekem bárhogy jó, úgyhogy hagyom, hogy ezúttal ő döntsön.

Egyáltalán nincs ínyemre, hogy Blue minden áron bele akar folyni a szerelmi életembe. Abba még én se akarok belefolyni, nemhogy bárki más. Szinte összeteszem a két kezemet, hogy elérjük a kávézót, mert így legalább a kotnyeles lakótársam talál magának más elfoglaltságot, mint a nekem való kerítés. De azért magamnak megjegyzem, hogy csak azért is veszek egy trombitát, hogy a kék urat boldoggá tehessem vele. Ha nagyon nem boldogulok vele, akkor legfeljebb feldugom neki. Akkor nem panaszkodhat, hogy nem szexelek.
-De én szeretem az espressót. - forgatom meg a szemeimet. Mintha egyébként nem tudná, hogy mindig így iszom a kávémat. Egy Starbucks nem változtat azon, hogy hogyan szeretem. Egyébként sem vagyok oda ezekért a szirupos valamikért. A csokis sütijükért annál inkább. Abból nagyon is kell nekem.
-Szerintem gyerekeket darálnak bele. - felelem a kérdésre a legnagyobb lelki nyugalommal, noha egy páran felkapják a fejüket rá és furcsán kezdenek méregetni. Ez legyen inkább az ő problémájuk, a lényeg, hogy nekem tetszett.
-Hogy állhatnék ellen a lehetőségnek, hogy veled ücsöröghetek valahol? - vigyorodom el és be is célzok magunknak egy asztalt. Egyébként se szeretek menet közben enni. Munka közben így is eleget rohangálok evés közben. Nem csoda, hogy örülök minden lehetőségnek, amikor leülhetek kajálni, még akkor is, ha csak egy csokis sütiről van szó.
-Egyébként miért az én szerelmi ügyeimmel foglalkozol? Mi van a tiéddel: Felszedtél már valakit? - tudom, hogy sose nő be a feje lágya. Ő épp az ellenkezőjét csinálja, mint én. Nekem ez az irány annyira nem fekszik. Persze, nem tagadom, nem lenne rossz, ha végre nem egyedül baktatnék a sárga köves úton. De annyira nem esz a penész a dologért, hogy kaparjak is miatta. Majd ha lesz valaki, aki megfog, akkor úgyis változik. Addig meg teljesen mindegy. Meg aztán, amikor be is csúszik valami, én nem szoktam hazacipelni. Valahogy nem akarnék utána egy közös reggelit Blue-val.

Isten mentsen tőle, hogy megpróbáljam lebeszélni a kedvenc kávéjáról, vagy hogy ő maga bevállalós legyen és kipróbáljon valami izgalmasabbat. Látom magam előtt szegény kávédizájnereket, akik a lelküket is kidolgozzák, hogy minél extravaganzább italkülönlegességekkel álljanak elő csak azért, hogy az ember betérjen egy espressóra. De hát ki vagyok én, hogy ítéljek? Legtöbbször én sem az ízük, hanem inkább a feeling miatt iszom őket.
Elsőre fogalmam sincs, értékeljem-e a humorát, a megfogalmazásától égnek merednek a pihék a tarkómon néhány pillanatra és egy kicsit a hideg veríték is elönt a feltörni kívánkozó emlékektől, de aztán elnevetem magam. Ennyire őrült is csak az én lakótársam lehet.
- Fene, már meghívtalak, most hogy adjam elő, hogy nem ismerlek? - Megjátszott kínnal lesek körbe magunk körül, mintha annyira szabadulni akarnék a társaságától, de aztán kap tőlem még egy mosolyt, mielőtt beletemetném az arcom a süteménybe.
- Ugye? Egyből gondoltam - Pofátlanul széles vigyorral követem az általa kinézett asztalhoz, miután elköszöntem az eladótól. Kihúzom a lábfejemmel a széket és lehuppanok Yadával szemben, a kávémat az asztalra rakom, míg a süti utolsó harmadát lelkesen eltüntetem a számban. Az édes íz segít elmosni a korábbi emlékeket, a kávéval leöblítve pedig nyomuk sem marad.
- Pfff, olyannak ismertél meg, aki képes lenne hosszan megmaradni egy kapcsolatban? - Tudom, mert próbáltam; sosem működött. Épp elég sokszor fulladt kudarcba egy-egy próbálkozás ahhoz, hogy rájöjjek, nem nekem való. - Nincs igényem a romantikára, bőven beérem a testiséggel. Egyszer majd úgyis benő a fejem lágya - megvonom a vállam, mintha annyira biztos lennék a dologban, pedig nem igazán tudom elképzelni magam senki oldalán sem, gyerekkel meg pláne nem. Szeretnék apa lenni, azt hiszem, csak nem látom a jövőbeli Blue-hoz vezető utat. Meg hát jelenleg vannak fontosabb dolgaim, mint ilyeneken görcsölni.
- Ha attól félsz, hogy hamarosan megházasodok és kirepülök a fészekből, ne aggódj. Egy darabig még nem kell a szerelmi életem miatt aggódnod. - Persze az alkalmi kapcsolataimat meg viselhetném jóval diszkrétebben, nem kéne mindig felcipelnem egy-egy éjszakára a vadidegeneket magamhoz, de hát Yada még nem költözött el, tehát vagy megbékélt ezzel a szokásommal, vagy épp a meggyilkolásomat tervezi. Nekem aztán bárhogy jó.
- De ha bármi történne velem ezen a téren, ígérem, te leszel az első, akinek szólok - rákacsintok, pontosan sejtve, hogy a legkevésbé sem kíváncsi az életemre, de hát épp ezért szeretem annyira az orra alá dörgölni.

Nevetve rázom meg a fejemet. Hát, már benézte, mert bejöttünk ide együtt. Pedig a világért sem szeretnénk, ha bárki azt hinné, hogy mi ketten jóban vagyunk vagy valami. Egyértelmű, hogy nem vagyunk, csak épp erre fújt minket a szél, mert olyan légiesek és könnyedek vagyunk. Lehet, veszek is neki pukipárnát a szülinapjára, hogy kellően légies lehessen.
Egyébként mindentől függetlenül hálás vagyok a kávéért. Mindig hálás vagyok, ha valaki kávét vesz nekem, még akkor is, ha mellé még beszólogat, amiért nem valami extrát iszom. Én ezt szoktam meg. Na meg aztán nagyon ritka, hogy igyak egy jó presszót. Általában örülhetek, ha az automatáig eljutok, de hát az a gép hírből nem ismeri a valódi kávét.
-Nem azt kérdeztem, hogy megismerted-e életed szerelmét. – vonom fel a szemöldökömet. Pontosan tudom, hogy milyenek a szerelmi ügyei, van szerencsém megtapasztalni, mivel mellette élek. -A micsodád? – röhögök fel. Ő, meg a feje lágya. Ugyan már! Egyébként is csak azért hoztam fel a dolgot, hogy végre ne engem maceráljon, meg az én szerelmi életem hiányát. Fent vagyok a Tinderen, nem elég az neki?
-Attól rettegek én is, hogy neked bekötik a fejedet. – forgatom meg a szemeimet, de továbbra is vigyorogva. Nagy eséllyel még ezekkel a „fenenagy” próbálkozásaimmal is hamarabb kötik be az én fejemet, mint az övét, bár egyik sem várható a közeljövőben, ebben azért kiegyezhetünk.
-Légy szíves, videós dokumentációt is készíts! – kontrázok rá, élvezettel beleszürcsölve a kávémba. Mondjon bármit, nálam ez az egyszerű akkor is verhetetlen. Erős, kesernyés és felmelegíti a lelkemet.
-Na, és mikor akarod kezdeni a gitárleckéket? – megtanítom én, nem erről van szó. Csak olyan szürreálisnak tűnt, hogy komolyak lennének a szándékai a dologgal. De persze semmi kifogásom ellene, hogy megtanítsam neki az alapot. Aztán majd ő eldönti, hogy mihez kezd vele.

Pedig megismertem már életem szerelmét, legalábbis sokáig azt hittem, csak aztán elvesztettem és azóta azon töröm a fejem, miféle leckét szánt ezzel az élet, mit kéne leszűrnöm, mint tanulságot. Az, hogy soha többé ne higgyek a mélyebb érzésekben és ne hagyjam magam megnyitni mások előtt, lehet, nem olyan lecke, amit egy tizenkét évesnek szánt a világegyetem. De erről mélyen hallgatok, mert még Yada azt hinné, vannak érzéseim, és akkor át kéne értelmeznünk az egész lakótársi viszonyt.
- Sosem lehet tudni. Ki tudja, lehet, holnap betoppan valaki az életembe és teljesen elcsavarja a fejem - Nem győzök elég szélesen vigyorogni, mert hát valljuk be, előbb fog piros hó esni, vagy előbb építenek ki Washington közepén egy modern Jurassic Parkot, minthogy ilyesmi előfordulhasson. Viccnek azonban remek.
- Ohó, nem is tudtam, hogy érdekel az ilyesmi! - kapok a szaván. - Nem próbálkoztam még amatőr felvételekkel, de ha úgy érzed, nem látod eleget a pucér hátsóm, a kedvedért mindenképpen dokumentálok mindent - Nem mintha egyébként szándékosan meg akarnám fosztani ettől a látványtól, hiszen a fürdőtől a szobámig vezető útra nem mindig éri meg törölközőbe csavarnom a vizes testem, legtöbbször csak átcsattogok, figyelmen kívül hagyva, van-e bárki a lakásban. De hát Yadával elég hamar letisztáztuk, hogy nem azt az egymás ágyába bemászós kapcsolatot akarjuk ápolni egymással, így mit szégyenkezzek előtte?
- A hétvégén megmutathatnád, hogy kell fogni, meg pózolni vele, aztán meglátjuk, elrabolja-e a szívem. - Véletlenül sem az a kérdés, van-e hozzá tehetségem, hiszen az egész biztosan van. Inkább az fog dönteni, mennyire ragad magával a gitározás. Nem igazán fűzök hozzá vad reményeket.
- Egyébként mit szeretsz ennyire a hangszerekben, meg a zenélésben? - Lehet, hogy a kérdésem nem hangzik túl őszintének, pedig amúgy tényleg kíváncsivá tesz, miért ez a hobbija, miért nem mondjuk bélyeget gyűjt, iszik vagy sztriptízbárokba jár ő maga is.

Nem szeretnék addig fél lábon ácsorogni, amíg Blue-nak benő a feje lágya. Meg aztán tényleg mindketten a romantika csúcsai vagyunk, csak máshogy. Ő gyűjti, én meg kerülöm. Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor egyik sem épp ideális felállás, de hát ez van. Még amikor rá is veszem magam egy kis ismerkedésre, hamar ott is hagyom a csudába az egészet. Elvégre rengeteget dolgozom, azon túl meg van azért nekem hobbim is, és egyszerűen ezek jobban lekötnek, mint az, hogy pasit vagy barátnőt hajkurásszak magamnak.
-Ha megesne, akkor feltétlen mutass be neki. Szeretnék részvétet nyilvánítani. – nézek rá komolyan. Azért Blue nem egyszerű eset, úgyhogy még ha szerelembe is esne, biztos, hogy nem lesz könnyű dolga a delikvensnek. De ha kibírná, tuti csináltatnék neki valami trófeát az érdemeiért.
-Pedig régóta ez a titkos vágyam. – kapok a szívemhez, bár az igazság az, hogy nem vagyok valami jó színész. De értékelje legalább a fáradozásaimat, hogy próbálok baromi komoly fejet vágni az egészhez. -Úgyhogy jó lenne, ha több szögből is felvennéd. Rakd körbe kamerával az egész ágyat! – lódítom, bár aztán ki tudja. Lehet, az egyik elborult pillanatában tényleg felveszi nekem és egy szép masnival a párnámra teszi egy pendrive-on. Azért Blue-ról beszélünk.
-Őszinte. El tudom mondani vele azt is, amit egyébként nem tudnék. – komolyodik el az arcom, ahogy visszatérünk a zenéhez. Persze, nem mindenki érti, amit kifejezek, elvégre ahhoz figyelni kell és érteni a muzsika nyelvét. De nem előadóművész vagyok, így ez a része már kevésbé érdekel. Engem sokkal jobban leköt maga az alkotás, a játék, amivel egy kicsit megszüntethetek magam körül mindent. Jó, ez speciel a hegedű esetében még annyira nem érvényes. Azzal örülök, ha boldogulok egyelőre, de ami késik, nem múlik. Gitározni sem két nap alatt tanultam meg.

- Hééé... - Magam sem tudom, sértésnek vagy viccnek fogjam-e fel a megjegyzését, ezért bár felháborodott arcot vágok, a végére mégis csak elnevetem magam. Valamilyen szinten azért megértem és elfogadom a kritikát, de hát épp ezért nincs komoly kapcsolatom, mert én is tudom, milyen nehéz tartani mellettem a színvonalat. A legtöbben nem tudják kezelni azt a magas kategóriát, amibe tartozom.
- Neked bármit! - kacsintok rá pont úgy, mintha fel akarnám szedni, de nyilván nem akarom, vagy hát fene tudja. Lehet, már olyan mélyre süllyedek, hogy a saját lakótársamra is rámozdulok, ha igényem van. Végül is, rólam van szó, még én sem bízhatok teljesen saját magamban. Szerencsére megnyugtat - és ugyanúgy sért is, hát micsoda kettősségekkel vagyunk tele ma! - a tudat, hogy Yada soha az életben nem kezdene velem, ahhoz valószínűleg kellően undorodik tőlem. Helyes. Bántó ugyan, de a békés együttélésre való tekintettel helyes.
- Hmm - Az arcomra van írva, hogy fogalmam sincs, miről beszél. Nem tudom elképzelni, hogyan fejezhet ki bármit is könnyebben a zenével, mint szavakkal. A dalszövegen keresztül? Ah, érti a fene a nőket... De ezek szerint nyújt számára valamit, amit máshonnét nem tud megszerezni, és ezzel a ténnyel legalább tudok némileg azonosulni.
- Akkor lehet, hogy mégsem nekem való a gitározás. Nincs semmi, amit ki akarnék fejezni vele - Hazugság, mert nagyon is sok mindent dalba tudnék foglalni, csak éppen nem látom értelmét. Ha beszélni nem akarok róluk, miért próbálnám más módon a világ elé tárni őket?
- Dalokat is írsz? - kapok a saját gondolatmenetemen, mert hát erről sincs semmi fogalmam. Nem igazán ismerem a zenepiacot annyira, hogy felismerjem egy-egy daláról, amit játszik, saját-e vagy sem. Fura, hogy ennyire érdeklődöm, de kivételesen tényleg érdekel a téma, meg hát amíg Yada beszél, kényelmesen eleszegethetem a sütit, leöblítve az édes falatokat egy-egy korty kávéval.

Csak röhögök a méltatlankodáson. De hát basszus, nem mindig könnyű együtt élni vele. Jó lakótársi iszony ide vagy oda, nagyon elszántnak kell lennie annak, aki mindenáron be akarja kötni a fejét. Meg aztán egyébként sem árt meg neki, ha egy kicsit piszkálva van, mert így is akkora arca van, hogy kisebb csodának számít, hogy be tudott jönni a kávézó ajtaján.
-Ú, hát, ha nekem bármit, akkor süthetnél inkább palacsintát! – vigyorodom el, lecsapva a felkínált lehetőségre. Idejét se tudom már, hogy mikor ettem utoljára egy jó palacsintát. Nem szeretek annyi ideig a tűhely fölött ácsorogni valamiért, amit nagyjából 10 perc alatt el is pusztítok utána. Akkor már szívesebben csinálok olyasmit, ami hamar kész van, vagy legalább ott lehet hagyni rotyogni a lábosban.
-Hja, hát nem is tudom, miből gondoltam, hogy az üres kobakod mégsem olyan üres. – tárom ki a karjaimat egy grimasz kíséretében. Nem vagyok hülye, tudom egyébként, hogy nem, az megint más kérdés, hogy esetleg nem köti mások orrára. Ezt mondjuk még meg is értem, ezért választom én is inkább a zenét.
-Persze. Tudod, nem minden Lady Gaga, amit játszom. – nevetek. Meg egyébként nem is játszom Lady Gagát, bár azért időnként befigyel néhány Aerosmith vagy Nirvana. -Egyszer írok egy szerelmes dalt rólad, meg a sütiről, amit ilyen kislányosan eszel. – bökök a maradék nyalánkságra. Nem mintha egyébként tényleg lányosan enné, csak muszáj visszavágnom egy kicsit a cselló miatt. Pedig nem tudja még, hogy nemsokára egy trombita is ott díszeleg majd a polcomon. Pedig esküszöm, nem az a cél, hogy elüldözzem otthonról. Csak a trombita… olyan fura, hogy az már menő.

A süti utolsó morzsáit söprögetem lefelé a nadrágomról, miközben már a kávéval romantikázom, fel-fellesve a velem szemben ülő nőre, hogy egy-egy félmosollyal vagy szemöldökvonással reagáljam le a szavait.
- Elég alacsony nálad a léc. Luxusautót is kérhettél volna, de te beéred palacsintával - Ítélkezőn csóválom a fejem, viszont nincs kifogásom az ötlet ellen. Én is rég ettem palacsintát és egyébként sincs jobb dolgom betervezve mára. - Vegyünk hazafelé juharszirupot - toldom még hozzá, miközben a mentális jegyzeteim közé is elmentem a teendőt, de hát úgyis el fogom felejteni, ha Yada nem emlékeztet rá. Rajta múlik, lesz-e ma palacsinta vagy sem.
- Ej, ez nem az agyról szól, nem? Te vagy a nagy zenész, te mondd meg, de úgy tudom, inkább ezzel szokás írni - kocogtatom meg a mellkasom a szívem felett. Nem tudom, mennyivel jobb beismerni, hogy a lelkem üres a fejem helyett, de ha a büszkeségem megőrzéséről van szó, ez az opció sokkal kedvezőbbnek tűnik.
- Oh, Gagát is játszol? Menő. - Nincs ebben semmi szégyen, hiszen ki ne lenne oda Gagáért? Igaz, a saját dalai jobban felkeltik a kíváncsiságom. Nem hiszem, hogy hallottam már, legalábbis úgy, hogy tudtam, azt ő írta.
- Na és miről írsz? - Tényleg érdekel, mert nem nézem ki belőle, hogy csöpögős szerelmi számokat költene az exeinek, de hát aztán sosem lehet tudni. Jelenleg ezzel birizgálta fel a fantáziámat, úgyhogy ez foglalkoztat.
- Ha kislányos alatt aranyosat értesz, elfogadom. De inkább nevezném szívdöglesztőnek - Azért duzzogva felhúzom kicsit az orrom, mert hát a férfiasság megtestesítője vagyok, rám azért nem illik a kislány jelzőt aggatni, semmilyen körülmények között sem. Maximum akkor, ha hisztizek.
- Na, megvagy már? Mehetünk? - Kezdünk túl régóta egy helyben ücsörögni, amit a minimális hiperaktivitásom egyre nehezebben bír kezelni, úgyhogy elkezd járni az asztal alatt a lábam, türelmetlenül dobolok a sarkammal. Mindegy, hogy merre, csak mennék lassan.