A világ a feje tetejére állt mostanában. Szó szerint, és teljesen, és ezt egyetlen gyönyörű szempár tette velem. Egy nő, akiről fogalmam sem volt, hogy miért van rám ilyen hatással, és akitől egy akkora társadalmi szakadék választott el, hogy a Grand Canyon repedésnek tűnt mellette. Dahlia gyönyörű volt, évszázadok bölcsességével a szemében, olyan tudás birtokában, amivel egy egyszerű virágboltos lány soha nem fog rendelkezni. És éppen az esküvőjére készült. Ahogy én is, vagyis ahogyan nekem is kellett volna. De mostanában alig látom Jaspert, folyton dolgozik, vagy a törzshelyükön lóg a kollégáival. Éppen ezért, nem egyszer kaptam magam azon, hogy a gyönyörű szemű vámpírról ábrándozom, akihez, a jelen helyzetben úgy tűnt, maximum erős barátság fűzhet. Még az is újdonság volt, hogy éppen ő járt a fejembe. Éppen ezért volt az az érzésem, hogy egy kiadós bulizás kell nekem, semmi más. Összetrombitáltam pár barátot, akikkel semmi mást nem szoktam csinálni, mint szórakozóhelyekre járni, és nekivágtunk az éjszakának. Készülődés közben elnéztem a vőlegényem üresen árválkodó ágyrészét, végig túrtam a gardróbban sorakozó ingeit, és már nem éreztem azt, mint annak idején, mikor nem volt itthon. Hogy vége lesz a világnak, ha nem ér haza hamarosan. Sőt, örültem, hogy valószínűleg még akkor sem lesz itthon, amikor hazaérek, így nyugodtan alhatok, és holnap, ha úgy tartja kedvem, kivehetek egy szabadnapot. Ezért jó, ha az ember a saját maga főnöke. A kis társaság, akiket összehívtam, amolyan „haveri” alapon szokott néha összeülni. Nem tudnám megmondani egyikükről sem, hogy mi a kedvenc színűk, mi a kutyájuk neve, van-e párjuk vagy sem. Nem ismerem őket annyira, de bulizni jó velük, és ez épp elég. Vannak nekem olyan barátaim, akikről mindent tudok. Mellettük nem kell magyarázkodnom, hogy miért öltöztem ki csinosan, miért vettem fel lila, flitteres, kivágott hátú miniruhát, és miért illatozom akár a virágok a boltomban. Valahogy úgy éreztem, ezt kellett tennem. Aztán bent a buliban mégis egyedül maradok és a pultot támasztom, mint egy zugkocsma utolsó lecsúszott alkoholista vendége. Kevergetem a furcsa színű, és még furcsábban csillogó koktélomat, nézem a táncoló tömeget, és a gondolataim megint visszakalandoznak a gyönyörű halhatatlanhoz. Most bizonyára otthon van, a jóképű, kékszemű vőlegényével, verseket olvas, és készül a holnapi előadásaira. Milyen lehet mellette eltölteni egy ilyen estét? Úgy képzelem, hogy bár csend van, a levegőben ott vibrálnak azok az érzelmek, amelyek összekötnek vele, legfeljebb halkan szól egy kellemes zene. A fények tompák, kellemesen takar be a félhomály, akár egy puha takaró. És ha megszólal, a világegyetem minden bölcsessége szól a nyelvéről, olyan tisztán akár a jégcsapok csilingelése egy hideg, téli éjszakán. Sikeresen félrenyelem az italomat, ahogy az ajtó felé pillantva meglátom belépni Őt. Olyan lélegzetelállító, mint mindig, akár egy látomás. Szerencsétlenül kezdek köhécselni, hogy megszabaduljak a légcsövembe vándorolt italtól, és észre sem vettem, hogy én is feltűntem neki. Már csak akkor láttam meg, mikor ott állt mellettem. - Dahlia…szia! -köhécselek még mindig kicsit, de széles mosoly szalad szét az arcomon. Istenem, miért vagy ilyen szép, és miért érzem ilyen furcsán magam tőled? – Milyen…jaj…milyen kicsi a világ! – köhécselek még mindig. – Örülök…hogy találkoztunk! A füleim megint égnek, szerencsére szőke hajam takarja őket. Megpróbálom hanyagul felvenni a koktélt a pultról, aminek az lesz az eredménye, hogy megemelem, kicsúszik a kezemből, a másikkal utána kapok, így elpöckölöm a poharat a tánctér felé, és hangos csörgéssel törik szét az emberek között. - Hupsz…bocsika!- mosolygok kicsit kínosan, ahogy páran felém néznek, szívem szerint elbújnék a mellettem álló nő mögé. – Amúgy…sokszor jársz ide? – nézek vissza rá, a lehető legbénább szöveggel, amire megint elvörösödöm. – Mármint hogy nem úgy…szóval én csak…most komolyan ellőttem neked a legbénább kilencvenes évekbeli csajozós dumát?! – pironkodom még mindig, inkább a pultot kezdem nézni. Abból nem lehet baj.
Feloldódni. Ez az egy szó jár a fejemben, ahogy magam mögött hagyok mindent és belevetem magam az éjszakai életbe. Mint a pohár vízbe mártott, festékes ecset, én is szét akarok mállani a zenében, a fülledt melegben, a táncoló tömegben, megfeledkezni kicsit mindenről és mindenkiről, beleveszni a hétköznapiságba. Csak egy lány akarok lenni a bárban, akit néhányan megnéznek és aki ezt egy egészen kicsit nem bánja, aki elfogadja az italmeghívásokat, de sosem ígér semmit és az első pillanattól tisztában van az ujján fénylő gyűrű súlyával. Egy kicsit élni szeretnék és egy kicsit meghalni egyszerre - feloldódni. A ruhám vérvörös, mert néha szabad groteszknek, sötét humorral felvértezettnek lennem, és rövid, mert megtehetem, mert nincs mit szégyellnem, mert pont ott villant, hogy kérdéseket vessen fel és ott takar, hogy meg is őrizze őket. Titokzatos és szemtelen, amilyen ma este én is lenni akarok. Táncolós, iszogatós, beszélgetős terveim persze azon nyomban felborulnak, ahogy az ajtón belépve szinte egyből megpillantom Elyont. Még csak vámpírnak sem igazán kell hozzá lennem, lila ruhájában, gyűrűgöndör, aranyszőke hajával szinte bárki figyelmét egyből magára vonzza. Egy pillanatra megilletődöm, talán még az is átfut a fejemen, hogy sarkon kéne fordulni, mert mellette valahogy elhagy az összeszedettség, minden olyan kuszának tűnik és spontánnak, de aztán észreveszem, hogyan fullad bele kis híján az italába és onnantól képtelen vagyok eliszkolni. Széles mosollyal felé indulok. - Szia! Jól vagy? - Aggódva érintem meg a hátát, egy pillanattal később érzékelem csak, hogy a ruhája szinte semmit nem fed, tenyerem forró bőrt ér, amitől én is hevülni kezdek. - Én is örülök. Nem tudtam, hogy... - kezdenék bele, de a következő pillanatban a pohár kicsúszik, aztán repül. Hála az égnek, hogy nem tűsarkúban jöttem, hanem a lapos talpú szandálok éltetője vagyok. Vámpírságomat kihasználva, szemmel nehezen követhető mozdulattal kapok utána, a tartalmának nagy része ugyan kiömlik, de a poharat még sikerül a talpánál fogva megmentenem. Meglehetősen büszke és önhitt mosollyal lépek vissza Ely mellé, diadalittasan meglóbálva a poharat, amit aztán szó nélkül a pultra teszek. Fel akartam volna vágni előtte? Sosem derül ki. - Ely, semmi baj - felnevetek a zavarán, nem akarom kinevetni, de aranyos, ahogy ügyetlenkedik. Mintha minimum a tündérkirály állna előtte, vagy a nagyapám. Közben nagy gonddal próbálom lenyalogatni-szopogatni a koktélmentő mutatvány közben az ujjaimra fröccsent italt és odaintek a pultosnak, hogy bármi is volt ez, kérünk belőle még kettőt. - Régebben sokat jártam, de az esküvőszervezés mostanság minden időmet lefoglalja. Ez az első szabad estém már vagy... Nem is tudom, mióta. Nekem ezer évnek tűnik. - A szememet forgatva húzódom a pulthoz és felcsüccsenek az egyik bárszékre, onnan mosolygok Ely-re a saját poénomon szórakozva. Megpaskolom magam mellett a pultot, jelezve, szabadkozás helyett inkább csüccsenjen fel a mellettem lévő székre. - Ha már béna csajozós szövegeknél tartunk, akkor elbűvölően festesz. Nagyon jól áll neked ez a ruha - De tényleg, ahhoz képest, hogy vőlegénye van, ő sem fogta vissza magát a kiöltözéssel. Csodálkoznék rajta, ha nem akarná legalább két tucat férfi felszedni az este folyamán, és ki tudja, mióta van itt, hányan voltak előttem... Nem mintha én fel akarnám szedni, csak félresiklott valahol a gondolat. - Mesélj, hogy vagy! Hogy megy a bolt? - Érdeklődve felé fordulok, és közben elénk is csúsztatja a tündér srác a két új koktélt, amit röpke mosollyal köszönök meg neki. Az egyik talpas poharat Ely elé igazítom, a másikat magam elé húzva koccintásra emelem.
Amúgy sem vagyok valami összeszedett, az esetek kilencven százalékában, de ha meglátom ezt a gyönyörű, jeges szempárt, még jobban szétesem. Dadogni kezdek, elvörösödöm, szerencsétlenkedem, ami nálam ugyan megszokott, de Dahlia mellet valahogy még rosszabb volt a dolog, mintha valami bűvöletet bocsájtott volna rám. Nem is igazán tudtam, mi ez az érzés. De ha csak megláttam, pillangók röpködtek a gyomromban, és egyszerűen közel akartam lenni hozzá, bármi áron. Jasper mellett is így éreztem magam. Valamikor. Valamikor néhány éve, ami két évszázadnak tűnik, olyan távolinak, mintha már nem is ismernénk egymást. Mintha nem is szerettem volna őt soha, és igazából Dahlia Draco lenne az egyetlen személy a világon, aki ki tudja váltani belőlem ezeket az érzéseket. Ki akartam táncolni magamból ezt az ostobaságot, hagyni akartam, hogy az alkohol elmossa az egészet, mert nem kellett volna ezt éreznem. Mert Dahlia hamarosan férjhez fog menni, és valamikor majd én is. Kisbabát akartunk Jasperrel, és bár egy ideje már feladtuk a próbálkozást, most újra akartuk kezdeni. De ő is furcsa volt. Mintha mindig messze járna, mintha már nem is érdekelném annyira. Minden ilyesmit ki akartam táncolni, lila ruhámban elsősorban magamnak akartam tetszeni. Aztán megjelent Ő, vérvörös ruhájában, lágyan a vállára omló sötét, hullámos hajával, igéző szemeivel és egy pillanat alatt elveszítem a fókuszt, csak rá tudok koncentrálni. Szemem sarkából látom, ahogy nem egy fej megfordul utána, még akkor is, ha én éppen az életemért küzdök, képes lennék kikaparni bármelyik férfi szemét, aki utána les, kéjsóvár tekintettel. Mintha mindegyiküket a riválisomnak érezném, vagy talán csak meg akarom védeni Dahliat az éhes szemek elől. Menet közben összekuszálódik a fejemben a két gondolat. - Jaj…persze csak…kicsit félre ment! -köhécselek, de még így is tudok rá villantani egy ezer wattos mosolyt. Aztán elbénázom a lazaságot. Megint. Szívem szerint elásnám magam, ahogy a pohár repül, de ő, bámulatos gyorsasággal kap utána, a szemem nem is tudja követni, és megmenti az üvegdarabot a dicstelen haláltól. Nagy szemekkel pislogok rá, ebben a pillanatban lettem teljesen biztos benne, hogy ő a legtökéletesebb lény ezen a világon. - Jaj de ez annyira ciki…de te…elképesztő volt ez a mentés. Ha ezer évig élnék, akkor is találnék minden nap valami elképesztőt bennetek vámpírokban. – mosolygok rá zavartan, ahogy ő felnevet. A nevetése olyan, akár a jégcsapok csilingelése egy hideg napon. Arra, ahogy az ujjait tisztogatja, kicsit elvörösödöm, megannyi illetlen gondolat futja el az agyamat. Ahogy figyelem a szavait, kicsit azonnal el is szomorodom. Igen…az esküvő. - Na igen, elhiszem, hogy nem egyszerű, mi azért is adtuk fel félúton…de biztos vagyok benne, hogy a tiéd tökéletes lesz…megérdemled, hogy az legyen. Végül felcsüccsenek mellé a bárszékre, és zavartan nevetgélni kezdek. Nem hagyott nekem sok időt szomorúnak lenni, hiszen már bókol is, de olyan nehéz elhinni, hogy tényleg szép lennék. Mellette nem lehet annak lenni, ő a legszebb nő az egész világon, és el tudnám nézni örökké. - Jaj köszönöm…pedig igazán semmiség, melletted szürke egérke vagyok…te gyönyörű vagy, mint mindig. Illik hozzád ez a ruha, kiemeli a szemeidet… Hirtelen hallgatok el, mert órákig tudnék bókolni neki, és attól félek, átmenne ízléstelenbe. Mert furcsa érzéseket vált ki belőlem, mert most szívem szerint megcsókolnám, pedig nem is igazán tudom, mi is ez, amit érzek iránta. - Ohhh…minden rendben csendesen elvagyok a kis boltocskámban. Nekem nem megy olyan jól a boltvezetés, mint Tildának ment, Jasper pedig hát…nem nagy segítség, de boldogulok. Unalmasak a hétköznapjaim, egyedül az dobott fel, hogy néha láthattam, de mióta megvan minden virág, és a csokor, már nem jött olyan sűrűn. Felemeltem a poharat, és oda koccintottam az övéhez, újra rámosolyogtam. Nem akartam, hogy a rossz gondolatok befolyásolják ezt a kellemes estét, ha már ilyen hirtelen találkoztunk. Hirtelen hangzott fel egy szám, amire azonnal járni kezdett a lábam. Hirtelen gondolattól vezérelve megragadtam a velem szemben ülő lélegzetelállítóan gyönyörű nő kezét, és felpattantva elkezdtem magammal húzni a tömeg felé. - Gyere, táncoljunk! – nevettem újra, széles mosollyal, ahogy hűvös keze az enyémbe simult, hirtelen az égvilágon minden a helyére került.
A bókjától kiszélesedik a mosolyom, habár a szóválasztása vegyít bele némi keserűséget is. Nem ő tehet róla, de az előttünk álló majdnem-végtelenség érzékeny téma számomra, hiszen nekem bő kétezer évem van rá, hogy minden nap felfedezhessek valami újat a fajunkban. Többnyire kellemetlenséget, mint szép dolgot. A gondolat viszont, hogy ebből az örökkének látszó kárhozatból egy ezrest Ely-vel töltsek... Ez a gondolat valahogy furcsán felpezsdíti és összeszorítja a lelkem, és enyhe bűntudatom is támad, mert mióta ismerem Lucast, egyszer sem fordult meg vele kapcsolatban hasonló a fejemben. Talán mert túl ártatlan és nem kívánnék neki olyan életet, ami tudom, hogy pont ezt őrölné fel benne. Nem mintha Ely-t nem tartanám ártatlannak, csak... Ahh, ennek az egésznek semmi értelme. - Dehogy ciki! Csak én vagyok itt - Előttem pedig nem kell attól tartania, hogy leégeti magát, mások véleményére meg minek adna? Az én ítéletemtől igazán felesleges tartania, hiszen mindent elbűvölőnek találok benne, még ezt a fajta bohókás ügyetlenséget is. Eszemben sincs megszólni őt miatta. - Oh, szóval eltoltátok? - Nem kéne, hogy örömmel töltsön el, hiszen mit érdekel engem, ő mikor megy férjhez, ha én úgyis nemsokára házasodom, mégis egy egészen kicsit megkönnyebbülök hallván, hogy Elyon egy ideig még élvezi a menyasszonylétet. Nagyon kell már az az alkohol, ismét ostobaságokon jár az eszem... - Jaj, ne mondd ezt! - Megilletődve pislogok rá, a saját reakciómtól meg kis híján zavarba jövök, mert hát háromszáz év alatt annyi bókot bezsebeltem már, tényleg azt hittem, immunis lettem rájuk, Ely szavaitól mégis felforrósodik a mellkasom, és ez a meleg lecsepeg a gyomromba, az egész testem lángol. Talán mert úgy adja elő, hogy az ő szájából nem üres hízelgésnek hangzik, hanem elhiszem, hogy komolyan ilyennek lát. Pedig ha tudná, belülről mennyivel rothadtabb vagyok... - Még hogy szürke? Te? Ne nevettess - átnyúlok a pult felett és hegyes fülé mögé simítok néhány világos fürtöt. A tenyerem futólag hozzáér az arcához is, amitől kellemes bizsergés száguld végig rajtam. Hát nem látja, milyen csodaszép? Kívül-belül! Úgy érzem, nagy szükség van az alkohol tompító hatására, úgyhogy a koccintás után sietve felhajtom az egész italomat. Kicsit talán gyors ez így, de muszáj, ha meg akarok őrizni bármit is a józanságomból, már ha ennek így van egyáltalán bármi értelme. Ahogy kézen fogva felhúz a székről, kíváncsi mosollyal követem a tánctérre. Ó, igen, pontosan a táncra van most szükségem! - Figyelmeztetlek, nagyon szeretek táncolni. Ha egyszer elkezdjük, sosem fogsz tudni elrángatni innét - nevetek. Fel sem tűnik, mennyire jó kedvem van mellette. Csak akkor nyugszom meg, amikor a táncoló tömeg sűrűjébe kerülünk, beleolvadunk mi is az egymáshoz simuló sziluettek masszájába. Két tenyerem a csípőjére vándorol, annál fogva húzom közelebb magamhoz, egy kicsit talán túl szorosan simulva össze vele, de rá tudom fogni arra, hogy nem szeretném, ha elkallódna a tömegben vagy valaki meglökné. - Szeretem ezt a számot! - Nyilván csak azért hajolok közelebb, hogy a hangos zene ellenére is hallja, amit mondok, és nyilván teljesen véletlen, hogy az ajkam közben a füléhez ér. El is húzódom az üzenet tolmácsolása után, mert nem szeretném, ha félreértené, vagyis... Nem szabad, hogy félreértse.
Az a mosoly…mintha az egész világot beragyogná. Őszinte és sugárzó, amire hatalmasat dobban a szívem. Ha nem lenne vámpír, szerintem akkor is ilyen tökéletesnek látnám, de van valami benne, és különösen benne, ami egy picit azért a családja többi tagjával kapcsolatban is furdalja az oldalamat. Az időtlenség. Az, hogy olyanok, mintha belefagytak volna egy pillanatba, szinte örökké változatlanok, tökéletesek, erősek és gyönyörűek. Dahlia szemében évszázadok bölcsessége lángol, mosolyában, hangjában egy olyan idős lélek zenéje cseng, aki már szinte mindent látott a világból. Ha tehetném, összepakolnék kettőnknek egy bőröndnyi holmit, hogy nekivágjunk a nagyvilágnak, úgy, ahogyan azt én tettem sok évvel ezelőtt. Hogy megmutassam neki, ami változott, és ami változatlan. Ha hátralévő életem minden napját vele tölteném sem unnék rá a társaságára, és ez a gondolat furcsamód felvillanyoz. Még nagyjából százötven év…vele… - Szerintem nincs a világon még egy ilyen kétbalkezes pancser. – nevetem el magam újra, valamiért azt vártam, hogy megszól majd, de épp ellenkezőleg, mintha kicsit szórakoztatná is az ügyetlenségem. Ő épp az ellentétem, ebben is, mert az, ahogy megmentette a poharamat, elképesztő összeszedettségről árulkodott. De azt hiszem, már lehetetlen lenne, hogy ennél jobban csodáljam. - Eeeeeel…de már nem ez az első alkalom, valahogy a tervezés szakaszban mindig minden kicsúszik a kezeink közül. – mosolyom kicsit szélesebb, kicsit túl boldog ahhoz képest, hogy most közöltem, hogy megint tolódott az esküvőm. Mert már kicsit elengedtük ezt a dolgot mind a ketten, ahogy a baba témát is. Pedig én olyan nagyon szerettem volna anya lenni…és hirtelen már nem is Jasperrel láttam magamat, ahogyan egy kisbabát ringatok a karomban hanem…ohhh nem, nem, ne legyél ostoba Elyon, hová gondolsz… - Pedig így van, hidd el -mosolygok, a szemem egyszerűen nem tudja elhagyni tökéletes vonásait. Az én szememben ő több, mint a tökéletesség maga, sokkal több, mint egy nő…meg sem tudom fogalmazni igazán, milyen nem evilági csodának látom. Mellette a legszebb ember is elhalványulna, hát még én. - Pedig szívesen nevettetnélek…szeretem amikor nevetsz. – mosolygok rá, újra pír önti el az arcomat, ahogy a fülem mögé tessékel néhány elszabadult loknit. A keze egy pillanatra az arcomhoz ér, hűvös, akár a márvány, de bőre puha, parfümjének illata pedig mámorító. Szívem zakatolni kezd, a gyomromban pedig pillangók repdesnek. Teljesen elveszem a jelenlétében, a világ többi részét kizárja az agyam. Utánzom a mozdulatát, ahogy gyorsan lehúzza a pohara tartalmát, az alkohol szinte azonnal a fejembe száll, kellemes bizsergést hagyva maga után. Vagy ez még az ő hatása? Kezét is azért ragadom meg, hogy magammal húzzam a tánctérre. - Nem aggódom, én képes vagyok akár egész este táncolni! Veled pedig a világ végéig is táncolnék! – nevetek újra, ahogy lassan elnyel minket a hatalmas embermassza. Mielőtt még teljesen átadnám magam a ritmusnak, gyorsan lerúgom a cipőimet, mert ezeket a sarkakat nem táncra tervezték. Hirtelen magasabb is lesz nálam jó öt centivel. Mikor keze a csípőmre vándorol, ösztönösen hozzá simulok, mintha mindig is itt lett volna a helyem, a karjaiban, kezeimet a nyaka köré fonva gyengéden a gyönyörű, illatos hajzuhatag aljába fúrom ujjaimat, valahol a lapockája környékén. Tökéletesen kiegészítjük egymást, mégis halk nyikkanással nyugtázom, hogy ajka a fülemet érintette. Az egyik legérzékenyebb részemet. - I…igen…én is – habogok kicsit zavarban, de semmi pénzért nem engedném el a nyakát. Lehunyom a szemem, egy pillanatra hátra hajtom a fejemet, meg sem fordul a fejemben, hogy talán nem bölcs döntés a torkomat mutogatni egy vámpírnak. Teljesen megbízom benne.
Dorgáló mosollyal figyelem és azon töprengek, hogyan adhatnám a tudtára, én mennyire máshogy látom őt, és mennyire ellenemre van, ahogy magáról vélekedik. A kétbalkezessége annyira bájos, hiszen csupaszív lélekről árulkodik, és amúgy is, más dolgokban kifejezetten ügyes! Nem szeretném azonban, ha hitelemet veszteném azzal, hogy leállok győzködni, ezért inkább elkönyvelem magamban, hogy más módot keresek majd a nézőpontom bizonyítására. Addig beérem finom szavakkal és egy-egy lopott érintéssel. Szeretném sajnálatomat kifejezni az esküvője eltolódása miatt, de olyan furcsán boldog arcot vág közben, hogy összezavar. Azt fontolgatom, vajon mennyire állunk szoros kapcsolatban ahhoz, hogy ennek okáról faggassam, végül az elfogyasztott italmennyiség és a zavara tükrében úgy ítélem, megalapoztuk a kényes témákon való evezgetést. - Igen? Akkor mi lesz most? - Közben igyekszem közömbösen körözni a poharam száján az ujjammal, mintha nem tenne izgatottá és reménykedővé az esetleges válasza, mintha semmit sem számítana, hiszen nem is kéne, hogy számítson... A kudarcának örülni pedig a legkevésbé sem akarok, csak... Igen, mindig azok a fránya "csak"-ok! - Tényleg? De édes vagy. - Már ennyivel sikerül elérnie, hogy ismét nevessek. - Ez kölcsönös! - És akkor még nem is kezdtem ecsetelni, milyen jól áll neki a nevetés, amikor a szeme is átveszi a csillogást és pici gödröcskék gyűrődnek az arcán. - Onnan bajos lenne reggel hazajutni - nevetve követem, kimondatlanul hagyva kettőnk között a levegőben a folytatást, miszerint annyira nem is bánnám, ha örökre a világ végén ragadnánk. Azt hinném, ennél már nem lehet aranyosabb, de aztán összemegy öt centit és ettől újból nevethetnékem támad. Az alkohol is biztosan aláfest a jókedvemnek, de a nagy része mégis Ely maga, a kisugárzása, és egy kicsit belesajdul a szívem, ahogy arra gondolok, az esküvő tervezésének hevében mikor szórakoztunk utoljára ilyen jót Lucasszal. Igyekszem őt kiverni a fejemből és elnyomni az enyhe bűntudatot, amiért nélküle érzem jól magam. Ely ebben elég nagy segítség, a közelsége igen csak elvonja a figyelmem a gondolataimról. Miután az üzenetem sikeresen átér, kicsit hátrébb húzódom, hogy láthassam a reakcióját. Elakad a lélegzetem lehunyt, hosszú pillái és feltárt nyaka láttán. A vér sosem vonzott annyira ellenállhatatlanul, mint más vámpírokat, legalábbis örömforrást eddig még nem láttam benne, inkább csak szükséges rosszat. Pont annyira csábító számomra, mint másnak egy doboz saláta... Ely illata viszont az ujja köré csavar, borzasztó erős inger tör rám, hogy az ajkaimmal végigbecézzem a nyakát, a nyelvemmel ízleljem a sós bőrt. Jesszusom! El kell fordítanom a fejem, mielőtt még a szemfogam ki találna villanni az ínyem alól. - Mesélj valamit! Bármit. - kérem, hátha a hangja segít elterelni a figyelmem, és ha engedi, hátranyúlok a kezéért, megfogom és pörgetek rajta egyet. Úgy húzom vissza magamhoz, hogy háttal legyen nekem, így legalább a látvány nem ingerel; igaz, a hajából felém áradó illatfelhő, ahova befúrom az arcom, újfajta veszéllyel fenyeget, és az sem segít sokat, hogy mindkét kezem a hasán fűzöm össze, öntudatlanul is magamhoz ölelve.
Olyan gyönyörű a mosolya, mintha csak egy meleg nyárestén ragyognának rám a csillagok. Elbűvöl időtlen szépsége, mindaz, ami a szemei, a ragyogó mosolya mögött bujkál. És ez nem az az érzés, mint amikor meglátok, megismerek egy nőt, aki valamiben jobb nálam, és szeretnék a helyében lenni, ohhh nem. Nem szeretnék Dahlia Draco lenni, csupán örökké a közelében akarok maradni. Minden nap látni ezt a gyönyörű mosolyt, hallani a nevetését, és csak valamilyen módon vele lenni, nem számít hogyan. Picit el is szégyellem magam ezekre a gondolatokra, hiszen Jasper soha nem váltott ki belőlem ilyesmit. Mellette nem érzem azt, hogy ügyetlenségem hiányosság lenne, sőt. Mintha neki picit tetszene is, de talán én látok bele túl sokat. Nem kellene ennyire örülnöm az elhalasztott esküvőnek. Mikor a múltkor eltoltuk, napokig csak sírtam, most viszont átjár valami furcsa remény. Mintha lehetne lehetősége kettőnknek, mintha, ha Jasper elhagyna, ahogy már olya sokszor emlegette, megnyílna az út előttem és Dahlia előtt. Mintha ez valaha is lehetséges lenne. Ha lehetséges is lenne, a nagyapjuk soha nem hagyná. De ahogy játszik a pohara szélével nem is nagyon tűnik úgy, mint aki abban reménykedik, hogy van lehetőség kettőnk kapcsolatának kivirágzására. Mit is gondoltam. - Hát azt hiszem várunk…néha megfordul a fejemben a szakítás is. – vonom meg a vállam még mindig mosolyogva. Az arcom nem tükrözi azt, amiről éppen beszélek, egyáltalán nem, de valahogy nem is tudok most erre koncentrálni. Mert ő itt van előttem, és minden érzékszervem rá koncentrál. Figyelem az ujját a pohár szélén, és elképzelem, ahogy ugyanaz az ujj a kezemen, a karomon, a derekamon kalandozik, vagy épp a hajamat szántja végig, és újra elvörösödöm. Nem akarom őt elcsábítani a vőlegénye mellől, nem akarom, hogy esetleg rosszul süljön el. Nem akarom, hogy boldogtalan legyen. Halkan felkacagok újra, ahogy azt mondja, „Ez kölcsönös”. Tehát, szereti, ahogy nevetek. Pedig néha idegesítő tud lenni, anyám sokszor szólt rám, hogy ne nyerítsek, mert idegesíti. Ezért nagyon gyakran visszafogom magam, de Dahlia mellett nem kell. - Jaj…már így is zavarban vagyok, ne mondj már ilyeneket! -nevetek pirosan, és elkapom inkább a kezét. A zene és a tánc az én világom, és most csak vele akarok táncolni, senki mással. Látni a mosolyát, érezni az illatát, és csak elveszni az egész lényében. Mert nála nem is ismerek csodálatosabbat. - Valahogy túlélnénk, nem? -nevetek, úgy húzom tovább magammal. Ha vele lennék ott, nem is akarnék hazamenni. Ott akarnék maradni vele örökre, és mintha a fennhagyott hangsúllyal ő is ezt sugallaná. Nevetve simulok közel hozzá, hirtelen a zavart felváltja valami meglepő kényelem. Úgy érzem magam a karjaiban, ahogy Jasperében soha nem éreztem magam, mintha ide tartoznék. Utoljára talán tinikoromban éreztem ilyen jól magam egy fiúval, aki tinédzserkorom nagy szerelme volt. Jasper nem tudott soha ilyet kiváltani belőlem, és kicsit szomorú is vagyok emiatt. Igyekszem nem is gondolni rá, az alkohol sokat segít ebben. Lehunyom a szemem, szinte felkínálom neki a nyakamat. Nem is igazán gondolok bele, de nem is félek tőle. Tudom, hogy nem okozna fájdalmat, hogy nem harapna olyan erőszakosan. Bízom benne, és teljesen rábízom magam, mintha a lelkem mélyén azt kívánnám, bár valóban a torkomba mélyesztené szemfogait. Végül elkapja a kezemet, és megfordít, amire egy sikkantásba fulladó nevetés szakad ki belőlem, és hagyom, hogy vezessen. Nevetve hozzá simulok, megfogom a hasamon összefonódó kezeit, érzem, ahogy az arca a hajamba simul. - Meséljek? – nevetem el magam újra. – Hát jó…de mit meséljek…nem tudok semmit mesélni. – nevetek újra lassan ringatom magam, és őt is, a zene ütemére. – Hát jó…ez egy sztori a gyerekkoromól. Egy hippi kommunában nőttem fel, és egyik nyáron emberek jöttek hozzánk, mert azt hitték, hogy vége lesz a világnak néhány napon belül és nálunk biztonságos. Több ezren sátoroztak a völgyben mindenhol, mi meg gyerekek meg akartuk viccelni őket, úgyhogy egyik nap ufóknak öltöztünk, és mindenkit felzavartunk az éjszaka közepén. Úgy le lettünk cseszve, hogy az nemigaz, az összes sátorozó szétszaladt meztelenül, meg egy szál gatyában. Pár napon belül már az FBI akart kiszállni, mert a sátorozók nem hitték el, hogy nem valódi űrlények voltunk
Szakítás. Ez a szó egyszerre kellemes és kellemetlen dolgokat pendít meg a mellkasomban. Felidézi a szégyent, hogy hányszor jutottam erre a pontra a saját kapcsolatomat illetően, még csak nem is a saját kusza, zavaros érzéseim miatt, hanem pont Lucas miatt, aki, sokszor úgy érzem, sokkal jobbat érdemelne ennél a családnál. Nálam. És ez a szó most mégis reményt ad, hamis reményt, nyilván, amit rögtön újabb adag szégyen és megbánás követ. Muszáj függetlenítenem magam Ely-től, nem hagynom, hogy az életében történő változások hatással legyenek az enyémre, de csak egyetlen röpke pillanatig engedem, hogy a gondolataim elkalandozzanak egy másfajta élet felé, ahol mindketten kötöttségek nélkül ülnénk egymással szemben egy bárban... És az a röpke pillanat a legszebb képekkel és érzelmekkel önt el, amik az elmúlt hónapokban kijutottak nekem. Aztán az egész elillan és a szégyen-megbánás megszokott kettőse marad, kiegészülve a fájdalommal. Vigasztalónak szánt mosolyon túl nem futja azonban részemről többre, főleg, mivel a téma komolyságával ellentétben az arca nagyon is mást tükröz. Összezavar. Bevetjük magunkat a tánctérre, hátrahagyva ezzel minden negatív érzést és ambivalens gondolatot. Jól esik felszabadulni, feloldódni a zenében és Elyonban, főleg, hogy a közelsége olyan édes dolgokat művel velem, amik mintha hézagokat tömnének be és lyukakat foltoznának a lelkemen. - Valahogy biztosan - mosolygok, remélvén, nem üt át a hangomon, mennyire szeretném kipróbálni vele. Együtt elveszni a világ végén valahol, akkor is, ha sosem találnak meg... Naivan azt gondolom, ha háttal fordul nekem, enyhül a kísértés, de még így is csábítón felkínálkozik a nyaka, így is ugyanúgy gyötör az illata, testének melege, ahogy hozzám simul. Annyival könnyebb, hogy legalább az arcát nem látom, nem kell gyönyörködnöm hosszú szempilláiban, ahogy árnyékot vetnek az arcára, vagy az ajkaiban... De mindenféle más értelemben csak megnehezítettem magamnak a helyzetet. Teljesen mindegy, miről mesél, csak el akarok veszni a hangjában és kiűzni a fejemből ezeket a nagyon is bűnös gondolatokat vele kapcsolatban. Nem mintha bármiben is szentnek képzelném magam, viszont vannak elveim, amikhez ragaszkodom. Kíváncsian hallgatom, ösztönösen ringva vele a zenére, és az arcomra bágyadt mosoly ül ki, ahogy magam elé képzelem, milyen lehetett gyerekként. A történet végén elnevetem magam és jobban belefúrom a hajába az arcom. - Vidám gyerekkorod volt? - Ebből a történetből ezt szűröm le, de hát tudom, hogy nem szabad általános következtetéseket levonni csupán egyetlen emlék alapján. - Megnéztelek volna ufó jelmezben. Ha esetleg nem jut eszedbe semmi kreatív jövő Halloweenra... - A fülébe kuncogok, aztán valahogy lejjebb kötök ki, az orrommal végigbújom a nyakát és ahogy ajkaim a bőréhez érnek, beleremegek. Elemi erővel végigsöpör rajtam az éhség. Istenem, de rég volt, hogy utoljára Lucasból.... - Én sosem űzhettem ilyen tréfákat a testvéreimmel - veszem át inkább a szót, hátha könnyebben megbirkózom a saját érzéseimmel, ha én beszélek. - Tudod, egy Draco hercegnő legyen kifinomult és koraérett. - felszusszanok a gondolat abszurditásán. Nem csoda, hogy lassan kétszáz éve a lázadó korszakomat élem. Bőven van mit kompenzálnom. - Ezek az elvárások persze nem mindenkit tartanak vissza a családban. - De hát abban egészen biztos vagyok, hogy ha Flo vagy Pietro lánynak születtek volna, az ő sorsuk is egészen másként pecsételődött volna meg, és érdekes módon ettől nem hogy nem nő az irántuk érzett neheztelésem, hanem azon kapom magam, hogy inkább megvédeném őket a tata igazságtalanságától.
Olyan régóta vagyunk együtt Jasperrel, hogy már idegenül hangzik ez a szó a számban. „Szakítás”. Életszerűtlen, elvégre a mi létezésünk mégicsak véges. Fiatalok vagyunk, ameddig azok vagyunk, utána elkezdünk öregedni, és végül meghalunk. Nekünk nem adatott meg egy majdnem-örökkévalóság, hogy megtaláljuk a párunkat. Jasper mellett biztonságos. Jó állása van, ami segít abban, hogy én tovább tudjam vinni Tilda örökségét a mindennapi betevőért aggódás nélkül. Jasper erős, kedves és türelmes, tökéletes férj és apa alapanyag. És eddig meg sem fordult a fejemben az, hogy elhagyjam. Talán már csak a megszokás tartja össze ezt a kapcsolatot, sőt, szinte biztos vagyok benne. Ha lángolna a szerelem közöttünk, ahogyan annak idején, nem keresném most a lehetőséget, hogy Dahlia, gyönyörű, telt ajkaira tévedjen a tekintetem, hogy közben újra oda tévedjenek a gondolataim, kettőnkhöz, a világ végén. Nem érezném ilyen rosszul magam, amiért Dahlia ennyire megtetszett. Mert épp ideje, hogy bevalljam ezt magamnak. Hogy igenis, tetszik nekem ez a csábító, különleges nő. Mosolyára megdobban a szívem, vérem a fülemben dobol, és nehéz lesz a lelkem. Nem érezhetem ezt. Nem szabad. Ő nem lehet soha az enyém, soha nem érezhetem majd nyíltan azt, amit most érzek. Ha férjhez megy, biztosan eltávolodunk majd. Nem mintha most közel állnánk egymáshoz, azt hiszem inkább csak én álltatom magam. Végül az arcomra valószínűleg kiül az a fanyar kifejezés, amit a szakítás gondolata kellene, hogy kiváltson belőlem. Végül kézen fogva őt belevetem magam a táncoló tömegbe. Csak közel akarok lenni hozzá, átadni magam a zenének, és neki, átölelni, bújni hozzá, ahogy soha többé nem lesz erre lehetőségem. Ha eleget ittam volna, talán ahhoz is elég bátor lennék, hogy megcsókoljam, de ahhoz még túl józan vagyok, hogy az alkoholra fogjam. Nem is tudom, mit éreznék, ha látnám az undort az arcán, miután elszakadtam tőle. Nem merem átlépni ezt a vonalat, pedig szinte hallom a családomat szurkolni. Ami odahaza rendben lenne, az itt nagyon nincs. - Reméltem is…valahogy elfoglalnánk magunkat! – nevetem el magamat, bele sem gondolok, hogy mennyire félreérthető volt, ami most hirtelen kiesett belőlem. Ahogy háttal fordulok neki, egy pillanatra megörülök, hogy nem férfi, és nem kell feszengenem. Aztán rájövök, hogy így is feszengek, mert túlságosan is otthon érzem magam a karjaiban. Hűvös a bőre, az illata pedig édes, olyan, mint egy különleges virágé, ami csak több évente egyszer virágzik. Kiráz a hideg is, ahogy az arca a hajamba fúródik. Újra elmosolyodom a hangjára. - Igen…nagyon is. Bár többen furcsának mondhatnák…egy elszigetelt völgyben nőttem fel egy hippi kommunában. Minden értelemben…szabad élet volt. – halk sóhajt szakad ki belőlem. – A családom imádna téged…- fenn hagyom a hangsúlyt a mondat végén, nem lenne illendő befejezni. – Peeeersze, zöldre festett arccal, kis antennákkal? – nevetek fel csengő hangon, az az apró kuncogás…túl édes, és túl tökéletes ez a nő. Ahogy az ajkai végig szántják a nyakamat, újabb sóhaj tör elő mellkasomból, de ez más, mint az előző volt. Végig reszketek, kicsit jobban a hasamra szorítom a kezeit. Már nem félek, sőt. Úgy érzem magam, mint a nyúl, akit elbűvölt a kígyó. Ha most megharapna, szerintem olyan exsztázis érne utol, amilyet még soha nem éreztem. Mintha…akarnám, hogy megharapjon. Összeszorul a szívem, ahogy a gyerekkoráról mesél. Ami majdnem 400 éve volt. Milyen lehetett akkor felnőni…lányként…nem akarom, hogy azt érezze, sajnálom, mert szerintem ő a legcsodálatosabb nő a világon. Újra megfordulok a karjaiban, az egyik karomat átvetem a vállán, a másikkal pedig az arcára simítok, a leggyengédebb mozdulattal, amire képes vagyok. Rámosolygok, közel hajolok hozzá, szinte érzem a leheletét az arcomon, az ajkaink már-már összeérnek. - De tudod…ennek a gyerekkornak köszönheted, hogy ma ilyen csodálatosan erős, és elképesztő nő legyél, aki ma vagy. Biztos vagyok benne, hogy sokan irigyek rád…és hogy még többen csodálnak. – súgom neki, majdhogynem az ajkaira, orcája hűvösen simul a kezembe. A zenét már nem is hallom. Most minden tökéletes.
Éles határon táncolunk. Az eddig elhangzottak könnyen betudhatók baráti évődésnek, ám ahogy célzást tesz az időtöltésre, izgatott mosollyal be kell szívnom az alsó ajkam, hogy ne feleljek zsigerből, ne kezdjek el flörtölni vele. Pedig imádok, régen imádtam, vonzottak az izgalmas, oda-vissza küldött bókok és kihívások, pezsgő ígéretek és rejtett felhívások. Olyan könnyű lenne most Ely-vel.... De az ujjamat szorító gyűrű súlyáról képtelen vagyok túl sokáig elfeledkezni, így bármennyire is szeretnék, végül nem felelek. - Mit számít, mások mit gondolnak? - Tényleg nem tartottam fontosnak. Az én családomról is sokaknak megvolt a véleménye, mégsem foglalkoztam velük, amíg nem mondták bele a szemembe. Utána is csak azzal törődtem, ami érdemes volt rá, így hát Ely-t is arra buzdítottam, ne érdekelje, mások szemében mi számít furának és mi nem. Neki mégis csak az otthona volt, és az elhangzottak alapján nagyon jó közösség lehettek. - Szerintem én is őket - A tudat, hogy találkozzak Ely családjával, izgatottsággal és egy kis félelemmel töltött el. Lucas mellett ezt sosem éreztem, a szüleit megismerni megnyugtató és kedves volt, mintha második családomra leltem volna. Az Ely szülei iránt érzett megfelelési kényszeremtől viszont lever a víz és a hideg veríték, pedig az egész csak feltételes mód. Ha be is mutatna, mint barátját tehetné... Talán az esküvőjükön, ha eljutnak odáig, megismerem majd őket. - Antennáid is voltak? - nevetem el végül magam. Az egész gondolat túlságosan aranyos. Kár, hogy nem ismertük egymást korábban - fut át a fejemen egy pillanatra, aztán ráébredek, hogy Ely egész pontosan háromszáz évvel csúszott el. Az érintése az arcomon annyira gyengéd, összeszorul tőle a gyomrom, feszíteni kezd a mellkasom. Gyűlölöm, ha sajnálnak és az utolsó dolog, amit szeretném, ha látna rajtam, a gyengeség. Mégis van valami szeretetteljes törődés a mozdulatában, a szavaiban, a figyelmében, amitől szúrni kezd a szemem. És az a közelség....! Szinte az ajkaimon érzem az ajkai mozgását. Lehunyt szemmel próbálok olvasni belőlük, a hangjára fókuszálva. - ...és legalább ennyien félnek tőlem - tettem hozzá keserédes, rövid nevetéssel, amiben lappangott némi büszkeség is. Kezem az övére simult, majd kicsit lejjebb a csuklójára, mintha el akarnám húzni, mégsem vitt rá a lélek. - Ne mondj ilyeneket. Ne legyél velem ennyire... Kedves. Kérlek. - Ketté akart hasadni a szívem a szavai súlya alatt. Ely közelsége olyan erővel szorított, hogy alig kaptam levegőt, és az egyetlen menedéket az ajkai jelentették volna. Hiába tagadtam, meg akartam csókolni, és túl közel jártam hozzá, hogy meg is tegyem. - Szívjunk egy kis friss levegőt. Unom ezt a hangzavart. - Nem biztos, hogy kettesben maradni vele a legbölcsebb ötlet jelen körülmények között, de muszáj kimenekülnöm innen. Nem tehetem meg Lucasszal, hogy a háta mögött... Ki kell szellőztetnem kicsit a fejem, és ha Ely hajlandó velem jönni, akkor kézen fogom és a hátsó kijárat felé húzom, összeszedve közben a cipőit, ha ő esetleg elfelejtené. Emlékeim szerint a főutcára merőleges sikátorba vezet az ajtó, onnan meg csak rajtunk múlik, merre megyünk tovább.
Kezdőlap 
írta: 
A világ a feje tetejére állt mostanában. Szó szerint, és teljesen, és ezt egyetlen gyönyörű szempár tette velem. Egy nő, akiről fogalmam sem volt, hogy miért van rám ilyen hatással, és akitől egy akkora társadalmi szakadék választott el, hogy a Grand Canyon repedésnek tűnt mellette. Dahlia gyönyörű volt, évszázadok bölcsességével a szemében, olyan tudás birtokában, amivel egy egyszerű virágboltos lány soha nem fog rendelkezni. És éppen az esküvőjére készült. Ahogy én is, vagyis ahogyan nekem is kellett volna. De mostanában alig látom Jaspert, folyton dolgozik, vagy a törzshelyükön lóg a kollégáival. Éppen ezért, nem egyszer kaptam magam azon, hogy a gyönyörű szemű vámpírról ábrándozom, akihez, a jelen helyzetben úgy tűnt, maximum erős barátság fűzhet. Még az is újdonság volt, hogy éppen ő járt a fejembe. 
Feloldódni. Ez az egy szó jár a fejemben, ahogy magam mögött hagyok mindent és belevetem magam az éjszakai életbe. Mint a pohár vízbe mártott, festékes ecset, én is szét akarok mállani a zenében, a fülledt melegben, a táncoló tömegben, megfeledkezni kicsit mindenről és mindenkiről, beleveszni a hétköznapiságba. Csak egy lány akarok lenni a bárban, akit néhányan megnéznek és aki ezt egy egészen kicsit nem bánja, aki elfogadja az italmeghívásokat, de sosem ígér semmit és az első pillanattól tisztában van az ujján fénylő gyűrű súlyával. Egy kicsit élni szeretnék és egy kicsit meghalni egyszerre - feloldódni. 
