A fagyos levegő lassan, de biztosan szívta ki belőlem minden életerőmet. Ott hevertem az egyik sikátorban, a vérfarkas küzdelmeknek otthont adó épület mögött, saját véremben feküdve. Képtelen voltam megmozdítani akár egyetlen tagomat is, s a ránk olyannyira jellemző heves pulzus is egyre lassult. Ajkaimon kiszökő lehelet jól látszott ezen a téli, késő esti órában, magával víve testemben megmaradt meleget. Tudtam, hogy itt a vég. Hogy senki sem fog utánam jönni, keresni vagy megtalálni. Hiába nem ez volt a legeldugottabb hely a városban, a vérfarkas küzdelmek résztvevői és rendezői biztosan nem fognak törődni velem, majd csak akkor ásnak el egy névtelen tömegsírba, amikor már megmerevedett a testem. Egyedül az a tudat nyugtatott, hogy támadóimmal is végeztem, így legalább nem egyedül meneteltem a halál felé. Tekintetemet az égnek szegeztem, ahol szemeim a hold ezüstös alakján állapodtak meg. A csillagok körülötte fényesen csillogtak, bennem pedig akaratlanul is felötlött a kérdés, hogy vajon én is odakerülök-e, a csillagok közé, vagy sorsom már örökre a hideghez, a fagyhoz pecsételődött az elkövetett bűneim, a gyilkosságok miatt? Felnevettem volna erre a gondolatra, de csak hörgő hangok jöttek ki a torkomon, ahogy még több vért köptem fel.
Nem tudom, hogy mennyi idő telt el, a másodpercek is óráknak tűntek, ahogy élet és halál között vergődtem. Egy idő után a hó is lassan szállingózni kezdett, miközben a szemhéjaim egyre nehezebbekké lettek. Tudtam, hogy ha lehunyom a szemem, akkor mindennek vége lesz, de őszintén szólva, már hiába kapaszkodtam az életbe. Nem volt, ki megmentsen. Még utoljára szemeim elé idéztem öcsém, Skyler arcát, s nem tudtam nem sajnálatot érezni azt illetően, hogy cserbenhagytam az egyetlen személyt, aki fontos volt számomra, és aki csakis rám számíthatott. Végre megvolt a pénz, hogy mi ketten új életet kezdjünk, messze a szüleinktől, ez az álom azonban minden másodperccel egyre távolabb került tőlünk. A támadóim közül, azt hiszem, egy valakinek sikerült elmenekülnie, miután elvette a mozdulatlan testemről a pénzt, engem pedig itt hagyott kínok között. De már nem éreztem fájdalmat, már nem éreztem semmit, csak fáradtságot. Így hát hagytam, hadd csukódjanak le szemeim, engedtem a hívásnak, és elmerültem a sötétségben, miközben végig Skylerre gondoltam, és egy jobb életre.
Furcsa álmot láttam, ami meglepett, mert a halált valahogy mindig úgy képzeltem el, mint amikor az ember jó mélyre úszik a tengerben – egy olyan helynek, ahol nincs semmi fény, ahol nem érzel semmit, ahol csak az üresség és magány fogad. Én azonban éreztem valamit – egy meleg leheletet az arcomon, ami égette átfagyott bőrömet. Az idegen karjai biztonságot nyújtóan öleltek körbe, ahogy felemelt a földről, és elcipelt valahová – biztosan a sír felé. Beszélgetésfoszlányok is megütöttek a fülemet, a hangok azonban csak tompán jutottak el hozzám, én pedig képtelen voltam az értelmüket kivenni. Végül a sötétség ismét magával ragadt.
Hirtelen pattantak fel a szemeim, ahogy ismét visszatért az eszméletem. Éreztem, hogy egy puha ágyban feküdtem, épphogy azonban megmozdítottam a testemet kicsit, kísérletet téve arra, hogy felüljek és körülnézzek a szobában, visszatért a minden porcikámat átható fájdalom. Így hát inkább fekve maradtam, a plafont bámulva. Nagyon úgy tűnt, hogy életben maradtam valahogyan. Szerettem volna felnevetni kínomban, átadni magam a hisztériának, mert meghalni sokkal könnyebb lett volna, mint most élni. Tudtam, hogy a vérfarkas küzdelmekhez nem térhettem vissza, és így Skylerhez sem – az, aki megszervezte a támadásomat, még életben volt, és ha én feltűntem volna Skynál, akkor ő is célponttá vált volna. Az öcsémmel pedig ezt nem tettem volna meg. Sokkal jobb neki, ha azt hiszi, meghaltam, vagy elhagytam én is őket. Hiába fájt ennek a gondolata, ez volt a helyes döntés. Egy gondterhelt sóhaj hagyta el ajkaimat, amit szinte rögtön követett egy széknek a nyikordulása. A reflexeim egyből életbe léptek, minden fájdalmam ellenére felültem az ágyban, és kezeimmel védekező pozíciót vettem fel. De senki nem akart rám támadni. A székben egy férfi volt, nem sokkal idősebb nálam, jóképű, fess kinézetű. Okos szemeivel nézte minden mozdulatomat, mint egy farkas, aki próbálja felmérni áldozatát.
- Ki vagy és mit akarsz tőlem?! – támadtam egyből a férfinak ellenségesen, továbbra sem engedve le a kezeimet. Készen álltam arra, hogy harcoljak ellene, ha meg tervezne támadni, minden sérülésem ellenére. A vérfarkas küzdelmek során hozzászoktam ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam a fájdalmaimat, de ez nem is volt nehéz, amikor a túlélésért küzdöttem. Mindenesetre a férfi nem mozdult, nem adta jelét annak, hogy bántani akarna, én mégsem engedtem le védelmemet. Hosszú másodpercek után végül a férfi elmosolyodott, nem barátságosan vagy kedvesen, inkább hidegen és kimérten, mint aki elégedett valamivel.
- Így illik köszönteni azt a személyt, aki megmentette az életedet? – kérdezte ő, igazi rosszallást azonban nem tükrözött a hangja. Valószínűleg nem várt mást tőlem.
- Soha nem kértelek arra, hogy ments meg – vágtam vissza neki élből, miközben jobban szemügyre vettem a vonásait. Valahonnan ismerős volt, az agyam azonban még mindig tompa volt, így nem tudtam felidézni, hogy hol láthattam már ezt a fickót.
- Pedig ahogy ott feküdtél a sikátorban, nekem nagyon is úgy tűnt, hogy segítségért kiáltottál – ecsetelte ráérős hangnemben, mire én csak rávicsorogtam, azt sugallva tekintetemmel, hogy hazudik. Fél lábbal már a sírban voltam, mégis hogyan kérhettem volna ennek az eszelősnek a segítségét? – Még mindig vert a szíved, amikor megtaláltunk, gyengén ugyan, de még vert. Foggal körömmel kapaszkodtál az életedhez, holott már órák óta ott feküdhettél a halál szélén – fejezte be a mondandóját, engem azonban nem tudott becsapni vagy megnyugtatni. Tisztában voltam vele, hogy nem ő volt az irgalmas szamaritánus, hogy nem pusztán kedvességből mentett meg.
- Mit akarsz tőlem? – szegeztem neki az újabb kérdést, mire a férfinak a mosolya kiszélesedett, mint aki végre azt a kérdést hallja, amit az első pillanattól fogva várt.
- Azt akarom, hogy a testőröm legyél, Nadine Grey – felelte a férfi titokzatos hangon, nekem pedig végigfutott a libabőr a hátamon, ahogy a nevemet kiejtette. Hallottam már ezt a hangsúlyt, és hirtelen beugrott, hol láttam már a férfit, így azt is tudtam, ez nem egy olyan ajánlat, amit visszautasíthatok.