Another reading

- Na, sicc innen! - Simítgatom le az asszisztensem kezét a vállamról. Ma menő diák akarok lenni, aki kőkeményen tud mindent és beszól a profnak. Ja, hogy nem vagyok diák? De, vagyok, ha éppen arra szottyan kedvem, hogy beüljek egy-egy órára, előadásra. Legfőképpen, ha azt az egyik rokonom tartja. Szokásom belekérdezni az előadásba, mert úgy a tuti, ha zavarba tudom hozni. Hogy miért? Na, hát mert ott vannak még hiányosságok, akár magyarázat akár tudás terén, ennyi csak mindössze. Attól meg a jó ég mentsen meg mindenkit, hogy olyan előadásra üljek be, ami a tizennyolcadik század innebbik felén van. Kicsit pocsék érzés... á, nem. Jóóóóó az úúúgy! Kivéve, amikor nem.
Asszisztens balra el, én meg elkezdeném kihalászni a bongyorból a napszemcsit, de az odatapadt, amitől úgy nézek ki, mint aki a motoros szemüveget tolta a fejébe. Vállat vonok, majd a szekrény aljából, ami gardrób, térden állva kotrom ki a mobilom, mert már megint be kellett esnie, ahogy visszaraktam a farmerom.
- Üss! - Kis híján beborulok az egész ruhaegyvelegbe, ahogy lelkes, amúgy szintén nem diák haver a s@ggemre ver. Nem terveztünk semmit, spontán hasravágódás az egész.
- Legalább a napszemcsim toltad volna le a hajamból! - De ebből a szénakazallá vált hajtömegtől, amit esésem csinált, mert meg tudtam volna kapaszkodni, állni, de úgy nem buli az egész élvezet. Ehelyett az esés az órákig tartó hajmacukálást romba döntötte.
- Új friszkó a robbantott csirke frizu? - Vigyorog, mint a tök!
- Én találtam fel ezt a stílt, értve? - De azért vigyorgok és nagyban teszek a szivatásra, sőt!
Megcsörren a telója, és már a tartásán látom, hogy fuccs a ma esti bulinak. Még mielőtt leteszi, lebiggyesztett szájjal teszem össze a két kezem könyörgőn.
- De gyere, léééciiii!
De hát nem lehet, előre hozták az utazást valami miatt. Nekem mindegy, kivel leszek féktelen jókedvű, még ha vele is terveztem ezt tenni.


Félóra múlva már egyedül koptatom a mesterséges fényben az egyetem folyosóját, majd megnézve a számot, benyitok a terembe és leülök az egyik üres helyre. Persze előbb nagyjából mindenkinek a lábára taposás, hangosabb bocsi, ne hari, arrébb tosznád magad szavak kíséretében.
Aztán a lábam feltéve az előttem lévő szék támlájára, kényelmesen elnyúlva a széken, kijelentem, így kell helyet foglalni. Csak szépen, csendben.
Aztán egy idő múlva felteszem a kezem, kibontakozva a laza, karbafont kézből.
- Nekem csak egy kérdésem van.
Merthogy időbe került és egy elsavanyodott arfintorba, hogy rájöjjek, amit néztem, mint termet, hogy vegzáljam kedvenc rokonomat, aki nem Flo ez esetben, hanem a másik, hogy a teremszám becsapós. Merthogy lehet fejjel lefelé is értelmes számot kapni. És szerintem kedves rokonnak életében nem volt ilyen rövid haja. Ha már itt tartunk... harmadik lába sem....
Látod haver, ha jöttél volna, nem ülök be másnak az órájára!
- Ez most a 696 vagy a 969 terem?

Annyira ennivalóan pipacspiros! Ez a szín az igazi őszinteség jele és nagyon keveseken láttam eddig. S nem azért, mert mondjuk éppen tíz kiló smink volt rajta.
Nagggyon jóízűt nevetek, s utána komolyabbá váló arcomat elfintorítom.
- Ha mindaz nem lett volna, akkor nem itt lennék. Mindennek oka van és azon agyalni, mi lett volna ha – vállat vonok. - Nem segít a múlton és előre sem visz. S visszanézve úgy látom, ez erőssé tett – mert nem ez tett hibbanttá.
Elkapom azt a megdorgálást, közbevágok a saját szavamba.
- Most miért? Emlékszel? Gyerekkor. Szerinted kinek köszöntem azt a sok szépet? Akkor még Télapó sehol nem volt – akárhogy is nem jön ide a Télapó, szerintem ideillik. Utána töretlenül folytatom tovább a mondandómat.
A cirógatása nagyon kedvesen érint. Néha be is hunyom a szemeim, mint egy élvezkedő cica.
Meglepett arcot vágok. Fogjuk rá? Az menyire igen meg, nem foglalkozom vele, mert érkezik a folytatás.
- Nem is tudom... mert egy olyan félnótás ugyan kit érdekel, aki beletrollkodik egy előadásba, idétlenül viselkedik és amúgy is, az egész családja szerint a legjobb név, amit használni lehet rá, az a Hibbant? - szerintem tök egyértelmű. Mindig is kint álltam a családban, ugyanakkor sosem fogják tudni, mennyire is  körbe vannak véve, s védem őket.
- Ó, meglepődnél, mennyien lebegnek azon a bizonyos felszínen – vigyorodom el. Látszatra én is azt teszem, azonban valójában nem így cselekszem. És nagyon szépen bekajálják a felszínt. Hihetetlenek és ezzel annyira élvezem őket! Folytatnám még, ám a válasza. Kapcsolat. - Kapcsolat? Mármint, úgy érted... velem? - mutatok magamra, egy pillanatra csend telepszik rám, hogy nem létezően dobogó szívem ki ne ugorjon a torkán. Teljesen egyértelműen közelebb csusszanok hozzá és úgy tekintek rá.
Áááá, már megint pirul!
- Imádnivaló vagy, ahogy pirulsz – végigsimítom arccsontján ujjam hegyét, tekintetemmel azt követem, aztán sóhajtva nézek rá. - Mit ér, ha szeretetünket nem mondjuk ki, nem jelentjük ki? Azt hiszed... szerintem – kocogtatom meg orcámat mutatóujjammal, magabiztosan. - Nagyon szereted. Hiszen te mondtad, nem szereted a felszínes dolgokat – nézek rá sokat sejtetően. S közben nem akarok elgondolkodni azon, mennyire jöttek át sugallat formájában gondolatai és válaszoltam meg.
Ótejóég! Néha.... azért jobban örülnék, ha nem tudnék még így is olvasgatni gondolatokat. De most nagyon örülök! De elakad a kifelé jelzésem, ahogy ajkát beszippantja. Odatapad tekintetem, ha már kezem nem tapadhat a két gyönyörségre lent.
- Én nem tudtam, hogy vége van a kérdezz-feleleknek – felelem ártatlanul, könyörgő bociszemekkel.
Elnevetem magam, hátrvetem a fejem.
- Az a kib@szott ego mindenkinek! Mintha bárki is akarná és engedélyt adna nekik, hogy megváltoztassák az ő kis világukat. Önző kivagyiak, akik leszarják, mások mit akarnak – apám például egészen pontosan jó példaképe ennek a tünetnek. És aaaanyira drukkolok neki minden egyes alkalommal, hogy essen pofára, hogy szerintem a világ összes pompomcsaja is kevés.
- Te más vagy – nézek rá lágy tekintettel.
Nem kell nekem ajkain kóstolni, hogy ugyanazt az érzetet keltsem benne. És ez így is van, érzem, ahogy megváltozik benne a jelenlét, fel is tekintek a csókból, huncutul.
Rávigyorgok szélesen, ahogy kiszáll, s körbenézek. Mély levegő!
- Ó, de még milyen közkedvelt hely volt! - vigyorgok. Sok itt a bokor, akkoriban több volt és még a fény is kevesebb volt. Ideális hely a vacsiknak.
Egészen biztos, hogy ebből most nem az lesz, hogy megcsókol, hanem valami más. Ha valaki azt hinné, hogy ez felettébb szomorúvá tenne, annak nem ajánlom a Pietro használati kézikönyvet. Izgatottan csukom be a szemem, de jóóóóval később, mint ahogy kéri. A szemei... az ajkai... nem igazán vágyom most lecsukni, hogy így éppen pont elém állt és teljesen közelről nézhetem arcát. Aztán sóhajtok egyet, korántsem azért, mert ne bíznék benne. Még néztem volna azokat a csodaszép vágású szemeket...
Kezei a vállamon, most már vigyorgok. Simán szakadékba is bele tudna vinni.
- Ühüm – bólogatok. - M-m – rázom a fejem. - Aha! - bólogatok ismét, lelkesen.
AAAAAAAAAAaaaaaaaaaaaa..... hangja a fülemben.. kezem a tarkója felé mozdul és nem engedi megmozdulni a fejét vissza. Én bizony leloptam azokról az ajkakról egy csókot! Méghozzá úgy, hogy teljesen nekem jön, mert arrébb, ha nem akarom, nem tud tolni, s belemosolygok a csókba, visszafojtva a nevetést. Merthogy istenem, ahogy hozzám ér az egész felső testével!
Még csak magam elé sem lengetem a kezeim, elvégre mi bajom lehetne? Ha meg zuhanok, akkor meg már olyan mindegy... milyen lenne már, a halál oka: elszállt. Fizikailag. Ezen jót vigyorgok, hozzátevődik izgatottságomhoz. Ahogy még jobban megszorítja a vállam, megállok.
- Jó-jó – bólogatok.
Érdeklődéssel felvonom egyik szemöldököm, de még nem nyitom ki szemeim. Nem tudom, mit akar még, türelmesen megvárom, majd kinyitom a szemem. Kinyitnám, mert megint nekem nyomódik. Fogom a kezeit a vállaimon és a derekam köré fonatom a sajátoméval. S csak ez után nyitom ki.
Egy ideig meg sem tudok szólalni, majd a szám elé teszem a kezeim és úgy nézem a látványt.
- Ohhohh – halk nevetés kíséretében jönnek ki a szavak belőlem, majd megfordulok és a nyakamba kapom. Megforgatom, majd ha addig nem kapálózik, azért leengedem. Megfogom kezét és az asztalhoz szaladunk, viszont nem, most nem az étel érdekel. Levágom magam a padra, s magam mellé vonom, ha nem ellenkezik. Átkarolom hátulról.
- Most nézz fel a csillagokra – mosolygok rá csillogó szemekkel. - Mit látsz?

Ritkán adódik szerencsém ennyire mély beszélgetéseket folytatni valakivel, így most üdítően hat rám Pietro társasága. Újra és újra meg kell állapítanom magamban, hogy teljesen rosszul ítéltem meg őt az első benyomások alapján - azt legalábbis nem gondoltam volna, hogy ennyire mély gondolatokat fogunk vesézgetni már rögtön az ismertségünk második órájában. Nem is tudom levenni róla a szemem, egyszerűen minden vonz benne, olyan elemi erővel kerít hatalmába a közelsége, ami azért elég ijesztő felismerés lehetne, ha eljutnék odáig, hogy felismerjem. Jelenleg túlságosan belegabalyodok a szavaiba.
- Igazad van - Bocsánatkérőn biccentek, de ettől még az együttérzésem fikarcnyit sem csökken az irányába. Talán tényleg erőssé tették a történtek, viszont attól még nem kellett volna, hogy így alakuljon. Szívesen fejtegetném mélyebben a kapcsolatát az apjával, de nem érzem úgy, hogy itt lenne a helye és az ideje, ráadásul elég gyorsan sodródunk témából témába, így a figyelmem is hamar elterelődik róla.
- Nos, én éppen itt vagyok veled. - Igaz, nem tartozom a családi körébe, de mi ez, ha nem érdeklődés? Vitatkozhatnánk róla, mi a véleményem arról, hogy félnótásként hivatkozik magára, de attól tartok, nem tudnám meggyőzni, ezért csak rosszalló ajakbiggyesztéssel elengedem a fülem mellett és próbálok arra koncentrálni, hogy kicsit feljebb lökdössem az önképét.
Egész biztosan meglepődnék rajta. Azért szoktam hallani néha, miről beszélgetnek a diákok a folyosón, és ez a fajta felszínes világ a lehető legtávolabb áll tőlem.
- Kapcsolat, mármint általánosságban - javítom ki magam, de abból ítélve, milyen lelkesen csúszik közelebb, talán elkéstem a pontosítással. Tény, hogy nem sokat tudok a kapcsolatokról, de abban egészen biztos vagyok, hogy még a Pietro által diktál tempóhoz képest is túlságosan korai lenne kettőnkre nézve bármiféle hivatalosabba bonyolódni.
- Köszönöm... - A hangom elillan az érintésétől, úgyhogy csak motyogásra futja, miközben igyekszem ennél jobban nem elpirulni. Még mindig olyan sutának érzem magam a bókjától, de legalább arra már figyeltem, hogy ne kérdésként háláljam meg. Megint olyan szépeket - és mélyeket - mond, nem tudok nem ellágyulni rajta.
- Igen, tényleg nagyon szeretem - Mégis csak együtt nőttünk fel, én neveltem fel a húgomat. Szülők híján ő áll hozzám a legközelebb, még ha ezt nem is igazán tudatosítottuk egymásban.
A könyörgő pillantása éppen elég hozzá, hogy megtörje azt a gyenge kis ellenállásomat. Lágy nevetéssel adom be a derekam:
- Elbűvölő vagy. - Ez azért csak szebb jelző, mint a hibbant vagy a félnótás, és szerintem sokkal jobban illik hozzá. Sőt, ez az első dolog, ami eszembe jut róla és arról, milyen erős benyomást tett rám.
Noha igazat adok neki, szavainak nyers tálalása azért előcsalja belőlem a tanárbácsi-grimaszt, de igyekszem elfojtani és nem túlságosan bekövülten hozzáállni a szókincséhez, hanem arra összpontosítani, mennyire igaza van bizonyos embertípusokat illetően.
- Vannak olyanok, akikhez megéri közeledni. - Szelíd mosollyal hálálom meg az újabb bókját, és remélem, ebből érzi, hogy én is másnak tartom őt. Nem tudnám és talán nem is szabad bekategorizálni, pontosan minek, de teljesen más.
Nagyon örülök, hogy szót fogad és hajlandó lehunyni a szemét. Kisebb sikerként könyvelem el, hogy átengedi erre a néhány pillanatra az irányítást, és ígéretemhez hűen nem élek vissza vele. Lefoglal, hogy lassan és óvatosan vezessem, ügyelve rá, ne akadjon el a lába semmiben. Komolyan veszem a felelősséget, hogy rám bízta magát, és ez a kötelesség annyira lefoglal, hogy amikor lecövekel előttem, késve kapcsolok és finoman nekiütközök. Érzem a kezét a tarkómon, a következő pillanatban pedig a szája már az enyémen. Mintha ez lenne köztünk az első, a pillangók életre kelnek a gyomromban és az ujjaim egészen elgyengülnek a vállán. Megilletődve pislogok magam elé, ahogy elválunk, és kivételesen nagyon örülök, hogy csukva a szeme, így legalább össze tudom kaparni magam és visszatornázni emberi értékre a pulzusomat. Mikor végre megállunk, talán a kelleténél közelebb húzódom hozzá, de újra érezni szeretném az iménti melegséget - és persze biztonsági okokból, nyilván az az elsődleges... Hagyom, hogy kisajátítsa a kezem és átfogom a derekát, megilletődve attól, milyen kényelmesen elfér a karjaimban.
Kíváncsian lesem az arcát, próbálom kitalálni, tetszik-e neki a látvány, ám aztán már felém is fordul és felkap, amitől meglepett nyögés szalad ki a számon.
- Uhh! - Megkapaszkodom benne és röviden felnevetek. Azért jól esik visszaszerezni a stabil földet a talpam alá, viszont úgy veszem, tetszik neki a hely és ennek határozottan örülök. Arról nem beszélve, milyen jó erőben van... Követem őt a padhoz és leülök mellé. Kérdőn figyelem, mit szeretne, és ahogy megértem, oldalvást fordulok. Esetlenül ugyan, de hátammal a mellkasának dőlök, szavai hallatán pedig hátrahajtom a fejem és a vállán támasztom meg.
- Itt sokkal tisztábban látni őket, mint a városban. Mintha az egész ég csillagokból állna... - Megbűvölten szívom magamba a látványt, miközben Pietro illata tudat alatt beférkőzik az orromba, a bőröm alá ivódik. Lassan ellazulok és egy kicsit bátrabban dőlök neki. - Oh, az ott nem a Kis Göncöl? - bökök fel az egyik csillagképre, majd enyhén oldalra billentem a fejem, hátha a közelség ellenére elcsípek Pietro profiljából valamit.
- Te mit látsz? - Mindig olyan kiszámíthatatlan, érdekes dolgokat mond. Kíváncsi vagyok.

Meglepetten pillantok rá, még a szám is becsukom.
- Neeem azért mondtam, hogy igazam legyen. Úgy nézett ki? - nézek rá döbbent érdeklődéssel. - Ja, úgy nézett ki. Pfff – márpedig én aztán halálra nem nyomok le senkinek a torkán semmit. Legalábbis szándékosan. És eddig így hittem. - Nem volt szándékos – s lapozok is. Tanulni meg tanultam belőle, erre valók a tapasztalatok, nemde?
Újabb meglepődés ér ma. Zavaromban a fülem mögé vonom a hajam a másik oldalon.
- Ez igaz – S ahogy jön a zavarom, úgy múlik is. Hiszen minden változik! És így a jó! Csak maradjon mindenki a happy sunshine vonalon innen és ne menjen túl! - Már csak a kérdés, miért is? - de még mielőtt válaszolhatna, máris témaváltás következik.
- Ó – tudatosodik bennem a pontosítás. A reakcióm hiába ad némi meglepettségett, a mozdulatom, ahogy még közelebb csusszanok hozzá, semmilyen zavarról nem árulkodik. Mert az nincs most ebben.  
- Ez vagy te – mosolyodom el.  Finom a bőre, s kellemesen meleg, ahogy vére melegíti. S érzem a bizsergést az ujjaim alatt, ahogy hozzáérnek, s felkúsznak felém.
- Mindig ott lesztek egymásnak – mosolyom töretlen. Ábrándozhatnék én is tesóról, de a rossz pokol mentse meg szerencsétlent apánktól. Kihagyom. A mostani nejével is gonosz tréfát űz és már csak azt várom, mikor nyal vissza a fagyi. Merthogy a kérdés már nem az, hogy visszanyal-e, hanem, hogy mikor.
Akármennyire is felkészültem, akár a lapozásra, akár arra, hogy kimondja, egészen másképp hangzik tőle kimondva, mint a fejében rejtőzködve. Meglep. Nagyon jólesően. Sokkal gyönyörűbben hangzik. És hihetetlennek. El is akadnak a szavaim, s ez valójában még sosem történt meg velem. Ha tudnék pirulni, egészen biztosan most én váltanám fel a pipacs színben. Még az éppen beszívott levegő is benn reked, hogy aztán meglepetten engedjem ki, elég jelentős fáziskéséssel. És a nevetését sem akarom elengedni a fülemből.
- Nem kételkedem a szavadban – újfent a fülem mögé simítom hajam a másik oldalon és ezúttal nehezebben lendülök tovább, a mosolyom ott honol képemen. - S meglehetősen jól esik – a szókimondásom a jóra is ugyanúgy vonatkozik, mint másokra tett megjegyzéseimre, vagy a nyilvánvaló kimondására. Így a tuti.
A grimasza nagyon megkapó, ahogy lereagálta a szavaim, meg nem mondanám, hogy csak lazítson. Nagyon is ennivaló volt még a szemvillanása is!
- Ezzel teljességgel egyetértek – lágy a hangom, hiszen hozzá valóban érdemes közeledni. Felkeltette a kíváncsiságom és az ritkán esik meg velem. És ahogy ő keltette... olyan még nem volt.
Érzékelem a környezetet, de legfőképpen az ő illata és szívdobogása tölt be, mélyeket lélegzek. A kíváncsiságtól meg, ha dobogna a szívem, most nagyon huncut kíváncsisággal dobogna.
Ez a csók is mehetne a végtelenségig, nem zavar, ahogy hátrahajlik kicsit a nyakam, csak hogy hozzáhajolhassak.  
Belekuncogok a csókba, ahogy érzem a kezeit gyengülni a vállaimon. A lábaim megadnák magukat, ha nem az lennék, aki.
Csukva maradnak szemeim, így jobban el tudok merülni az érintésében, az illatában.
Örömömet akarom kifejezni, a meglepetés fantaszikus! Fel akarom kapni, megforgatni és el nem engedni! A nevetésére én is nevetek, jóízűt és kedvesen. Tetszik a nevetése és ezt nem vagyok rest sosem megállapítani.
Ahogy nekem dől. Ahogy elhelyezkedik utána. Behunyt szemekkel élvezkedem illatában és mozdulataiban. Csodás érzés, még sosem haltam, de nem is éltem ilyet.
S mikor kinyitom, akkor is csak csillogni tudnak. Izgalomtól, kíváncsiságtól. Teljes nyugalommal és természetességgel karolom át, ölelem át karjaimmal, hogy kényelmesen elférjen, s ne dőljön oldalra sem.
Ha porrá omlanék, mert a nap fénye ránk süt, sem érdekelne. Ez az érzés. Ha lenne dobogó szívem, most nyugalomban csendesedne és figyelne. Amit még sosem tett, s nem azért, mert már vagy háromszáz éve halott lenne.
Itt jó. Most jó. Vele jó. S a gondolataim is csendesebbek lettek, noha azok örökké szaladgálnak a másik gondolatai után, megszokott rutinjukkal. Most lassuló folyamként hömpölyögnek, hagyva minden mást.
Felnézek én is az égboltra, figyelem az apró, kisebb-nagyobb tűpontokat, porkupacot formáló kisebb csillagokat.
Hangjának rezgése mellkasomon, átjár. Zsongít, nyugalommal tölt el. A dallamával folyok tova, s késve veszem észre, hogy annak tartalma is van. Gondolataim kérdőn nyúlnak a szavak után az ő gondolataiban.
Pislogok párat és abba az irányba fordítom tekintetem, amerre az ujját látom. Bár legszívesebben arra adnék egy csókot...
- Emmm... Aham – Még mindig máshol vagyok, hiába igyekszek visszajönni. Teljesen elbódít a jelenléte.
- Szépet... - bukik ki a számon. És alatta őt értem, ám most a csillagokról beszélünk.
- Oriont – pillantok az övre az égbolton. - Nem a bácsikámat, hanem – fogom a kezét és rácsúsztatva, korrigálva, hogy ő mit láthat, oda mutatok a kezével. Ahhh, el nem akarom engedni. - Őt. Gyerekként sokszor ugrattam, hogy sokat ugrált gondolatban az égbolt felé, és ott ragadt egy része - mosolygok.
- De a kedvencem – finoman továbbvezetem, a zeniten felfelé, végül megállapodik egy kis paralelogramm-háromszög egymásba futásánál.
- Ez vonzotta mindig a szemeim, már gyerekként is – noha magamutogatónak ismernek, senki sem gondolná, hogy két, alig látható, jelentéktelen és veszettül unalmasnak tűnő formáért rajongtam az égbolton, már kezdetek óta.
- Akkor még jobban lehetett látni az égboltot. Szeretem a csillagfényt – ami elég érthető, lévén vámpír vagyok. Ám gyerekként is megbűvöltek a pontok az égen. - Kitalálod, melyik csillagkép? Van benne egy nagyon gyönyörű Nebula.
S magam sem veszem észre, hangom sokkal lágyabbá válik.
- Neked van kedvenced? Megmutatod? - Nézek kíváncsian az égboltra, várva, hol is bukkan fel a mutatóujja vége, az égboltra vetülve.

Elmosolyodom a kérdésén és megnyugtatásnak szánva megrázom a fejem.
- Nem kell valamit annak szánnod, hogy igazad legyen - érvelek viszont, mert hát ha nem is akart magától helyes lenni, attól még sikerült. Egy percig sem gondolom, hogy okoskodni akarna.
A kérdés jó, fogalmam sincs ugyanis, miért vagyok itt. Mintha rajtam kívülálló okok vezettek volna ide. Vagy ezzel csak a felelősséget próbálom hárítani a döntéseimről?
Kiszélesedik a mosolyom, hálássá válik. Nagyra értékelem azt, ahogy rólam és a húgomról beszél, és szeretném hinni, hogy igaza van. Ameddig csak lehet, mellette leszek, még ha neki remélhetőleg hosszabb idő is adatott, mint nekem.
Nem tartom magam gyakorlott lélekolvasónak, általában gondjaim adódnak azzal, hogy megállapítsam valakiről, mi játszódhat le benne. Ami számomra úgy tűnik, hogy zavarba jön, az valójában lehet, hogy teljesen másról szól, mégis aranyosnak találom, ahogy a haját igazgatja és a bókomra reagál. Jól esik, hogy kicsit visszaadhatok neki az eddigi kedveskedésből, szívmelengető.
- Akkor jó - A reakciója láttán kedvem támad újabb és újabb becézésekkel előállni, de moderálom magam. Korai, túl korai, figyelmeztet a kisangyal a vállamon és őszintén nem értem, hogy tudok megfeledkezni róla, hogy csak az imént találkoztunk. Pietro közelsége teljesen őrületes hatással van rám.
Soha életemben nem voltam senkivel úgy, mint ahogy vele elhelyezkedünk a padon - sem fizikailag, sem lelkileg, sem érzelmileg. Annyira bensőséges, ahogy átölel, annyira idegen tőlem az egész meghittség, mégis olyan jól esik elmerülni benne... Ha kívülről látnám, tényleg nem érteném magam, Pietro mellett azonban természetesnek és megszokottnak tűnik az egész. Mintha évek, sőt, hosszú emberöltők óta ismerném. Talán így is van, talán hosszú utazás után talált a lelkünk újra egymásra.
- Tényleg szép - mosolygok, mert hát a csillagokat én sem tudnám máshogy jellemezni. Teljesen elbűvöl a látvány. Ha egyedül lennék, valószínűleg fel sem tűnne; egész biztos vagyok benne, hogy ő teszi különlegessé.
- Oh, az Orion! - hagyom, hogy eligazítsa a kezem és érdeklődve hallgatom, mit fűz a csillagképhez. - Ez aranyos! És tudod, egészen helytálló is. A görög mitológiában Orion Poszeidón fia, egy vadász, aki Atlasz hét leányát addig üldözte szerelmével, amíg azok csillagokká nem változtak. A hét lányból született meg a Plejádok hét csillaga. - A magyarázat végén ugyan eszembe jut, hogy talán erről Pietro is tud, így inkább nem is mesélek róla többet. Ahogy tovább vezeti az ujjam, érdeklődve lesem az égboltot, vajon mit mutat.
- Hmmm... - Elgondolkodva nézegetem a mutatott formákat. Felfigyeltem már rájuk néhányszor, de eddig még sosem próbáltam rákeresni, melyik csillagkép lehet. - Szabad a gazda. Elárulod? - Az égboltról Pietróra pillantok kíváncsian. Nem szégyellem beismerni a tudatlanságom, sőt, örülök, hogy tanulhatok valami újat tőle - és nem csak tőle, hanem róla is. Pontosan ilyen jellegű információkat szerettem volna megtudni a kocsiban is.
Végül gyengéden a tenyerembe fogom a kézfejét és a hasamra húzom, megpihentetem rajta kettőnként, ahogy az én kedvencemről érdeklődik.
- Tudod, a víz alól nem igazán látni a csillagokat, és bár sokat jártam a felszínre és sokat gyönyörködtem bennük, valahogy mindig is távolinak és elérhetetlennek éreztem őket. Sosem választottam kedvencet, nem is olyan széleskörű sajnos a tudásom, mint a tiéd. - Közben fel sem tűnik, ujjaim hegyével milyen odaadón cirógatom a kézfejét, mintha a csillagokat festeném rájuk különböző mintákban, vonalakban. - De a szépségük mindig is vonzott. - Az égboltról ismét rápillantok és el is akad a szavam. Az imént tanulmányozott csillagképek ragyogása valahogy elveszik Pietro szépségéhez képest. Talán a kissé alulnézeti póz is az oka, a sötét ég kihangsúlyozza bongyor fürtjei lágyságát és arcának finom vonásait.
- Éhes vagy? Nehogy kihűljön az étel... - Lassan kibontakoznék a karjaiból, ha enged, ülésbe tornáznám magam, hogy az asztal felé fordulhassak. Még nem volt lehetőségem megnézni, milyen vacsorát intézett nekünk.

HANGULAT

Hümmentek egyet.
- Ez igaz – bólintok is hozzá egyet.
Van, amikre a választ ki sem szükséges mondani, mert éppen nem a válasz a lényeges, hanem a felismerés. Ezért sem kanyarodok vissza a kérdésre később.
Elfeledkezem, belefeledkezem egy időre abba a mosolyba. Ha tudná, hogy ragyognak a szemei!
Rámosolygok, sokkal lágyabban. Mióta tudok én ennyire puha lenni? Még Flo mellett is harsányan vagyok lágy, kivéve pár alkalmat. Valami nagyon fejbevágott mellette itt.
- Meghiszem azt – visszatér a kerekek forgása a fejemben, hamiskássá válik a mosolyom. Alec tényleg szép, ezen nincs mit vitatkozni!
Figyelmesen hallgatom, s közben el nem engedném a kezét. Nagyon is jó helyen van az enyémben. Remélve, nem fázik.
- Orion a nagy vadász – vigyorgok.
- Istenem, hányszor ugrattam ezzel is – nevetem el magam, majd a Pleiádok felé tartom a kezét, remélve, még nem fáradt el a mutatóujja.
- Az egyik a Vénusz. Ami egészen érdekes. Mit tudsz még róla? – gondolkodova nézek az égre.
- Az aboriginalok nagyon vonzódnak hozzájuk. Rengeteg történetük van és rengeteg rajzuk. A dogonokról hallottál?
Amikor először mentem hozzájuk, féltem. Nem is féltem, sokkal inkább tartottam tőlük. Én, a laza Draco gyerek. Soha kellemesebben nem csalódtam.
- A Lyra – hangom lággyá, mély susogássá változik. Mindig is szerettem felnézni rá, vonzotta a tekintetem, már gyerekként is.
- Van benne egy gyönyörűszép Nebula. Amikor először mutatta a távcső színesben, megdobbant a szívem – az a halott. És egyben szomorúságot is éreztem. Hiányt. Ez most a hangomon is érződik, s ugyanakkor tele van szeretettel, vágyódással.
Kezének finom mozdulata dob ki ebből az érzésből, pislogok párat, majd hagyom, hogy a hasára húzza. Érzem tenyerem alatt annak melegét. Így egészen biztos vagyok abban, hogy az én kezem hideg lehet neki.
Elgondolkodva hallgatom. Távolinak festi le, mégis, valahol ugyanaz az érzet neszez benne, ha rájuk néz, vagy gondol, mint bennem.
- Mert te másban tudsz többet. És így a jó. Ettől leszünk többek – én sem értek mindenhez. De amihez igen és akarom is tenni, abban nagyon jó vagyok.
Abbahagyom a beszédet, ujjainak cirógatása kézfejemen teljesen arra viszi a figyelmemet. A végtelenségig ellenék itt.
-Gyönyörűek – tudom, hogy szemeim nagyra nyitottak, és nem a sötétség miatt. A csillagok mindig is vonzottak. Az ő, hosszú életükhöz képest még az én létem is csak egy lélegzetvétel.
Finom, puha és meleg a keze....
- Hogy? - Totálisan nem vagyok képben hirtelen. A keze, az érintése, a lénye...
- Ó, ja, igen – esik le, mire is mondta. Az ételekre pillantok az asztalon, de még a gondolataim a világűrben száguldoznak. Az ujjai között...
- Ha éhes vagyok, azt máshogyan tudom csillapítani – nevetem el végül magam, egy pillanatra elfintorodva, hogy máris vége ennek a szép pillanatnak, s hagyom, hogy kiegyenesedjen. Aztán gondolok egyet és visszavonom az ölembe.
- Csak ne olyan gyorsan. Majd én kiszolgállak – karom kinyúlik az egyik fedő felé, ami melegen is tartja az ételt, mint ahogy az alatta lévő tálca is ekként funkcionál. S vannak hidegtálak is a kínálatban.
- Van ilyen és... - nyitom fel a másik fedőt, amin visszaszikráznak a csillagok.
- Ilyen. – köret, szaftos hússal és köret, párolt zöldségtállal. Nem tudván, eszik-e húst, mind a kettőt kértem.
- És van tészta is, sajt is. Amit szeretnél. Bolognai vagy milánói- mert az olasz vérem le sem tagadhatom. Az a harmadik fedő alatt lapul, de azt csakis nagyon melegen vagyok hajlandó megkóstolni.

Csak pletykákat és néhány alap információt hallottam Orion Dracoról, így nem tudom megítélni, milyen személyiség lehet, vagy Pietroval miféle kapcsolatot ápolhatnak egymással. Mindenesetre aranyosnak találom a gondolatot, hogy a csillagképpel és a neve eredetével ugratja.
Egész este el tudnék így lenni, a csillagokat nézegetni és a múlton merengeni valakivel, akit nem untat a téma, sőt, aki láthatóan jóval tájékozottabb nálam. Halvány mosollyal az arcomon követem a kezünket, figyelem, hova mutat az ujjunk és milyen rejtélyeket tárunk fel egy-egy fénylő pont mögött.
- Ó, a Vénusz - sóhajtok kissé talán túlságosan drámaian, de hát az Esthajnalcsillag eredetéről és az azt övező mondákról és mítoszokról is órákig lehetne beszélgetni. Pietrót pedig különösen szívesen elhallgatnám.
- Tényleg nem tudok sokat, főleg hozzád képest. De szívesen veszem, ha okítasz - felsandítok rá, csak hogy küldhessek neki egy külön mosolyt. Nem szeretek olyan témáról beszélni, amiben nem érzem kellően tájékozottnak magam, mert tartok tőle, hogy valami butaságot mondok.
- Dogonok? Egy nyugat-afrikai nép, nem? - Bizonytalanul összeráncolom a homlokom. - Olvastam egyszer régen valami néprajzi kutatást róluk, de már nem tudnám visszaidézni. - Sajnos annyi szabadidőm sosem volt és sosem lesz, hogy a világ minden kultúrájával tisztában legyek. Persze, ha nekem is több ezer év állna a rendelkezésemre... Egy pillanatra átfut a fejemen, milyen lenne, ha... De aztán enyhe borzongással el is űzöm a gondolatot. Nem, bármilyen előnyökkel is jár, a vámpírok élete mégsem olyasmi, amit magáénak kívánna az ember.
- Lyra - ismétlem utána. Van valami a hangjában, ami teljesen megbabonáz. Mentálisan meg kell ráznom magam, hogy ne zuhanjak ennél is mélyebbre benne, ami lehetetlenség, ahogy azt hallgatom, milyen szomorúsággal képes beszélni a csillagokról. Ismerem ezt az érzést, ezt a leírhatatlan vágyódást, hiányt, magányt, ezért is fog el az inger, hogy megvigasztaljam, átkaroljam, cirógassam. A pózunkból adódóan a kezére tudok csak lecsapni, de azt gyengéd megértéssel simogatom.
Úgy ítélem, ideje kiszakadni a csillaglesből és enni pár falatot, hogy ezt az enyhe melankóliát, ami ránk telepedett, lerázzuk magunkról. Arról persze elfeledkezem, az ő szervezete hogyan működik, és ahogy emlékeztet rá, megilletődöm.
- Oh, tényleg, ne haragudj... Akkor, ööö, szeretnéd, hogy....? - Fogalmam sincs, mit akarok kérdezni, mert hirtelen nem látom, kaptunk-e a vacsora mellé vértasakot, vagy én vagyok jelenleg az egyetlen fogyasztható opció a környéken. Még ha így is van, nem tudom, fel kéne-e ajánlanom a vérem, mert bár az illem és az udvariasság erre buzdít, de közben felsorolhatatlanul sok ellenérv tolódik az agyamba. Nem igazán szeretném, ha megharapna, de közben meg úgy érzem, fel kéne ajánlani. Őskáosz tombol a fejemben, ami némileg enyhül, ahogy visszahúz magához. Ismételten átadom neki az irányítást és halvány mosollyal belesüppedek a karjaiba. Egy egészen kicsit jól esik kikapcsolni és csak sodródni.
- Hű, nem kellett volna ennyi mindent... - Zavartan pislogok. Fogalmam sincs, ő mennyit eszik, ha emberi étkekre adja a fejét, de hogy én nem bírok rá ennyire, az biztos. Ráadásul minden remekül néz ki, fogalmam sincs, melyikhez kéne nyúlnom először.
- Ha mindenből megkóstolok egy kicsit...?- Mintha engedélyt várnék tőle, úgy teszem fel a kérdést. Bennem van, hogy még ha nem is ő főzte, mégis csak ő intézte a vacsorát, tehát nem akarok semmit megkóstolatlanul hagyni.
- Viszont így nem fogok tudni enni... Bármilyen kényelmes is. - Ujjaim felfutnak a karján, gyengéden végigcirógatom, fel-fellesve a profiljára, hogy láthassam. Ha nem enged nagyon elhúzódni, akkor csak egy kicsit feljebb tornázom magam, valamelyest oldalvást fordulva neki, kezem a térdére támasztva, hogy azért maradjon köztünk kapocs, de én is hozzáférjek az asztalhoz.
- Jársz egyetemre, vagy dolgozol valamit? - jut eszembe egy kérdés, amit már régóta fel akartam tenni. - A te tudásodat és élettapasztalatodat elég sok területen lehetne kamatoztatni. - Abból ítélve, hogy Dahliának munkája van, Florian meg egyetemre jár, azt szűrtem le, hogy valószínűleg a többi Draco is próbálja hasznosan eltölteni az idejét. Meg hát még mindig nem mondtam le arról, hogy többet megtudjak róla.

Elgondolkodó érdeklődéssel tekintek rá.
- Kedveled a Vénuszt? - Aztán nézek vissza fel.
Elnevetem magam, ölünkbe ejtem a kezeinket.
- Mert aztán mindent kibeszéltünk, hogy összemérhesd. Nem-nem. A kor még nem jelenti azt, hogy többet is tudok. Hallottál már arról, hogy a kor hülyít? - vigyorgok. És teljesen apámra gondolok. Benedictuson a kor nem hogy érlelt volna, hanem még zápabbá tette. Vagy csak én látom így, nem tudom.
Válaszolnék, közben ér el egy kósza gondolatfoszlány, ami inkább érzet. És azzal érzettel mélységesen egyetértek.
- Igen. S előszeretettel keverik a faragásaikat a balik szobraival – felkuncogok.
- Végül is, Bali, Mali. Egy betű különbség – és mennyi embert néznek így hülyének. Az egyik boltban lemoshatatlan matricával toltam tele a szobrokat, mely szerint az bali szobor. A címkéken Dogon/Mali volt, amit rájuk tettem. Amit meg bali szobabútornak adtak, ha-ha, arra meg délnyugat indiai helynév került. Utáltam akkoriban, ha hülyére veszik az embereket. Ma már csak … ugyanezt tenném. Meg egy jó kis pletykát, mely szerint abban a boltban hiányosak az ismeretek...
Képtelen vagyok levenni a szemem arról a formátumról. Alec kezének érintése mégis némileg visszarángat. Hozzá. Fejben még mindig az űrben vágtázok és cikázok, formátumok és halmazok között. Így mozdulatára hagyom, hogy kibontakozzon ölelésemből.
Először fojtottan nevetek fel, aztán elkacagom magam, s végül megfogom a kezét, lecsendesedve, komolyan nézek rá.
- Már ettem. Azt terveztem, hogy veled együtt kóstolom meg, amit választasz - visszahúzom, hogy megnyugodjon, a fejemben a hallom, ahogy a gondolatai beakadtak és se jobbra, se balra.
- Noha elég kívánatos a véred... - jegyzem meg, s a hamiskás mosoly jelzi, ha így is gondolom, akkor sem tenném meg, hogy megharapom, hogy igyak belőle.  
- Ugyan miért nem? Megérdemled – tárom szét a szabad kezem az asztal felé. S egyben mosolygok, látva, ahogy a szemei beszélnek a látvány adta reakcióról és nagyon kedvemre való.
- Amit szeretnél - először értetlenül tekintek rá, majd a kínálatra. Seeenki az égegyadta világon nem sértődik meg, ha valamihez nincs gusztusa.  
Aaaanyira odáig vagyok azért, ahogy és amit mond! Önkéntelenül elmosolyodom és hagyom felülni, kibontakozni a karjaimból.
- Naná, hogy kényelmes, a karjaim között – mégis, valahol zavarban vagyok. Lehetséges ez? Már megint?
Elmosolyodom, nagyon jól eső érzéssel, ahogy megérzem a kezét a térdemen, miközben a hozzá közelebb eső kezem a derekára helyezem, puhán, finoman. Nem kívánok erőszakos vele lenni, ám tudom azt is, hogy a viselkedésem még az átlagtalantól is simán eltér. Amire általában teszek, most azonban...
Mi van velem?
- Miből vegyek neked? - szervírozni még megy, tálcás bűvészmutatványt meg inkább fajbeli képességeim miatt tudnám előadni, s nem azért, mert olyan hűde ügyes vagyok.
Töltök italt is közben, hogy aztán nevetve felemeljem az üveget, még mielőtt megborítom a poharat a nevetéstől.
- Én? Dolgozni? Vagy egyetem? - A folytatásra meglepetten teszem le az üveget.
Kipróbáltam a munkát, a tanulást is. Még oktattam is. Mert akkor éppen jó heccnek tartottam. Fogalmam sincs, hány papír porosodik a nem is tudom, melyik szekrényben. A beszélgetések, azok jók voltak! Mást nem tudok bennük felmutatni.
- Meglepően kevesen állítják ezt rólam – értve a kamatoztatást és még fel is mutatom az ujjaim, ami három. Vele együtt.
Közben szedek, amire mutat és tőle távolabb van, felém. Egészen jól esik ez a tett, élvezem is!
- Van pár papírom, voltam prof is, deehh... - vágok egy arcot, aztán legyintgetek. - Oké-oké, a beszélgetések jók voltak, azokat szerettem – mosolyodom el.
- De egyik világ sem nekem való.
Feltartom a poharam, koccintásra vele.
- A találkozásunkra! - magamnak keveset töltöttem, mivel nem akarom pocsékba önteni a nemes nedűt, de megkóstolni megkívántam.
- Ezz, egy nagyon jó bor!
Leteszem a poharat, rákönyökölök az asztalra. Ennyit az úri neveltetésről. Figyelem, ahogy kóstolja az ételt, s csak az után veszek és abból, amiből ő vett.
- Miért éppen irodalom, és professzorság? - Ripacskodtam is anno, akkor még az volt a hivatás egyik gúnyneve, de a vándorszínészet igazán nagyon jó buli volt. Kár, hogy a felszínnél lejjebb nem mentünk lejjebb, mélyebbre.

- Nem igazán kedvelés kérdése - ingatom meg töprengve a fejem. Az én értelmezésemben kedvelni inkább embereket, ízeket, irodalmat lehet, a csillagokhoz egészen másfajta kapcsolat űz. Tetszeni tetszik, a kedvelést már erősnek érzem. Pietro... Őt például egészen kedvelem, bármilyen gyorsnak is tűnik ez az egész.
- A te esetedben kizártnak tartom - Még hogy hülyítené a kor? Nem hallja magát, amikor mesél? Órákig el tudnám hallgatni akár a csillagokról, akár a régmúlt költőiről, akár az eddigi tapasztalatairól, életfelfogásáról mesélne. - A kor inkább olyan, mint a bor. Nem öregszünk, hanem érünk. - Ebben úgy tűnik, teljesen ellentétesen gondolkodunk, ez mégsem zavar. Ahol eltérő nézőpontok vannak, ott születnek a legérdekesebb kapcsolatok és eszmecserék.
- Mentségükre szóljon, a többség igazán nem tudja a különbséget - Az átlagos alapműveltség nem feltétlenül terjed el idáig. Nem mintha magamat átlag felettinek vallanám, inkább csak sosem volt rendes szociális életem, ezért a könyvekbe menekültem; volt időm és plusz energiám kiművelni magam. Mégis Pietro az, akit ilyen értelemben piedesztálra emelek most.
Először értetlenül pislogok rá a nevetését hallva, aztán ahogy megfogja a kezem és egészen komolyan válaszol, megnyugszom. Ha evett és ha van kedve velem enni, akkor jó. Egek, ki kell faggatnom Lucast, hogyan is működnek ezek a vámpír-dolgok. Pietro túl sok mindenben az első, tizenhat éves kislánynak érzem magam mellette, aki még csak most próbálgatja a szárnyait.
- Akkor jó - motyogom végül, hogy ne csak nagy őzike szemekkel pislogjak rá bambán, de hogy ezt arra mondom-e, hogy evett már, vagy hogy kívánatosnak tartja a vérem, azt inkább nem konkretizálom.
- Naná - Komisz mosollyal helyeselek, mert hát a magabiztosságával kár lenne vitába szállni. Mégis, mintha kicsit zavarban lenne, vagy csak én látom rosszul?
- Kezdjük akkor a tésztával. Szeretem, mikor ráolvad a sajt. Bolognait. - A fedőért nyúlok, habár felajánlja, hogy szed nekem, de ennyivel szeretnék neki segíteni. Nem vagyok hozzászokva, hogy kiszolgáljanak, meg hát rosszul is érezném magam, ha csak ülnék itt kukán, miközben ő körbeugrál. A keze így is épp eléggé zavarba hoz, olyan természetességgel pihen a derekamon, ez biztos nem normális... Hogy érezhetem magam ennyire jól vele, ilyen közelségben, ilyen rövid idő alatt? És egyáltalán miért fogdosom ekkora bizalommal a térdét?
- Tényleg? Hogyhogy? - Őszinte érdeklődéssel pillantok előbb a hármast formáló ujjaira, majd vissza rá. Hiszen az unokatestvére is tanít, az unokaöccse pedig egyetemre jár, és mintha Dahlia említette volna, hogy a bátyjuk meg dolgozik valamit. Számomra így logikus, és csak most érzem, tényleg mennyire keveset tudok a világukról.
Meglep, hogy volt már professzor, nem azért, mert nem nézném ki belőle, hanem csak nehezen tudom elképzelni öltönyben a katedrán. Nyilván másféle professzor is lehetett, elsőnek mégis ez a kép ugrik be és uhh.... Tetszik. Vajon találok róla bármiféle dokumentációt, felvételt, ha rákeresnék? És vajon mennyire lenne fura dolog rákeresni? Valószínűleg 10-es skálán nagyon.
- Van még időd kitalálni, hol a legjobb neked - Együttérzőn mosolygok, csak aztán esik le, mit mondtam pontosan. Idő... Ha szerencsém van, harminc évet még kihúzok. Előtte mennyi áll még? Kétezer? Három? Ez a gondolat keserű ízt hagy a nyelvemen, szerencsére azonban mielőtt tovább gondolhatnám, koccintásra emeli a poharát. Visszavarázsolom a mosolyt az arcomra és emelem az enyémet is.
- A találkozásunkra. - Ami egész biztosan sorsszerű volt, teszem hozzá magamban, mielőtt kortyolnék az italból. - Hat rád az alkohol? - Remélem, nem veszi tolakodásnak a kérdést, de azt tudom, hogy egyes fajok toleránsabbak az alkohollal szemben. Érdekel, hogy be tud-e rúgni. Míg a válaszra várok, villára cserélem a poharat és tekerek egy falatot a tésztából.
- Oh, ez... Nagyon finom. - Őszintén szólva nem vártam semmi kiemelkedőt egy sima bolognaitól, pedig mennyei! Bárhonnan is hozatta, biztosan hamar kifutnék a tanári fizetésemből, ha onnan akarnék rendelni.
- Tudod, nálunk sziréneknél van egyfajta... Babonának is nevezhetnénk. A homokba írunk dolgokat, és ahogy a víz elmossa, az olyan, mintha a tenger az emlékezetébe vésné. Az óceán örökre megőrzi az emlékeinket, és ebben a tünékeny mulandóságban van valami gyönyörű. A szárazföldi költészet azonban... Maradandó. Megőrzi már rég letűnt korok hangulatát, érzéseit, emlékeit, elhunyt emberek gondolatait, örömét és fájdalmát. Elmerülni ezekben az emlékekben valahogy... - keresem a megfelelő szót. Kicsit olyan, mint Pietróval lenni most. Boldoggá tesz, felszabadít, mégis van benne valami keserédesség, tompa fájdalom, az elmúlás fájdalma. - Tanítani pedig mindig is szerettem. Már fiatalon egyedül kellett gondoskodnom a húgomról és akkor rájöttem, hogy később is ezzel szeretnék foglalkozni. Segíteni a fiatalabbaknak, inspirálni őket. - Túlságosan elragadott a beszéd, így az étellel semmit nem haladtam, úgyhogy most elhallgatok és sietve eszem pár falatot.
- [Í]Nem akarlak ezzel untatni.[/i] - Az élettörténetem messze nem a legizgalmasabb. Közben szalvétát ragadok és ha engedi, letörlök egy kis szószt a szája sarkáról. Egészen illetlen gondolataim támadnak közben és csak remélni tudom, hogy ezekből semmi nem ül ki az arcomra.
- Nem emlékszem, megköszöntem-e már, úgyhogy köszönöm a meghívást. - Vagy inkább szirén-rablást, de hát nem panaszkodom, csillagfény alatt vacsorázni egy különleges személlyel... Még mindig képtelen vagyok felfogni az egész helyzetet, sem azt a különös vonzalmat, amit iránta érzek. Hamar befejezem a tésztát, így most rajtam a sor, hogy figyeljem, ahogy eszik. Közben lopok egy szem koktélparadicsomot a hidegtálból, majd ahogy megérzem az édes, lédús ízt szétolvadni a nyelvemen, fellelkesülve elcsenek még egyet, amit Pietrónak tartok.
- Ez is nagyon finom. Szerintem ebből készítették a tésztához a szószt. - Jó gyorsan eljutottunk odáig, hogy kézből etessem, de ezt fel sem fogom igazán, csak ha elfogadja a két ujjam közé csippentett falatot.