Another reading

- Na, sicc innen! - Simítgatom le az asszisztensem kezét a vállamról. Ma menő diák akarok lenni, aki kőkeményen tud mindent és beszól a profnak. Ja, hogy nem vagyok diák? De, vagyok, ha éppen arra szottyan kedvem, hogy beüljek egy-egy órára, előadásra. Legfőképpen, ha azt az egyik rokonom tartja. Szokásom belekérdezni az előadásba, mert úgy a tuti, ha zavarba tudom hozni. Hogy miért? Na, hát mert ott vannak még hiányosságok, akár magyarázat akár tudás terén, ennyi csak mindössze. Attól meg a jó ég mentsen meg mindenkit, hogy olyan előadásra üljek be, ami a tizennyolcadik század innebbik felén van. Kicsit pocsék érzés... á, nem. Jóóóóó az úúúgy! Kivéve, amikor nem.
Asszisztens balra el, én meg elkezdeném kihalászni a bongyorból a napszemcsit, de az odatapadt, amitől úgy nézek ki, mint aki a motoros szemüveget tolta a fejébe. Vállat vonok, majd a szekrény aljából, ami gardrób, térden állva kotrom ki a mobilom, mert már megint be kellett esnie, ahogy visszaraktam a farmerom.
- Üss! - Kis híján beborulok az egész ruhaegyvelegbe, ahogy lelkes, amúgy szintén nem diák haver a s@ggemre ver. Nem terveztünk semmit, spontán hasravágódás az egész.
- Legalább a napszemcsim toltad volna le a hajamból! - De ebből a szénakazallá vált hajtömegtől, amit esésem csinált, mert meg tudtam volna kapaszkodni, állni, de úgy nem buli az egész élvezet. Ehelyett az esés az órákig tartó hajmacukálást romba döntötte.
- Új friszkó a robbantott csirke frizu? - Vigyorog, mint a tök!
- Én találtam fel ezt a stílt, értve? - De azért vigyorgok és nagyban teszek a szivatásra, sőt!
Megcsörren a telója, és már a tartásán látom, hogy fuccs a ma esti bulinak. Még mielőtt leteszi, lebiggyesztett szájjal teszem össze a két kezem könyörgőn.
- De gyere, léééciiii!
De hát nem lehet, előre hozták az utazást valami miatt. Nekem mindegy, kivel leszek féktelen jókedvű, még ha vele is terveztem ezt tenni.


Félóra múlva már egyedül koptatom a mesterséges fényben az egyetem folyosóját, majd megnézve a számot, benyitok a terembe és leülök az egyik üres helyre. Persze előbb nagyjából mindenkinek a lábára taposás, hangosabb bocsi, ne hari, arrébb tosznád magad szavak kíséretében.
Aztán a lábam feltéve az előttem lévő szék támlájára, kényelmesen elnyúlva a széken, kijelentem, így kell helyet foglalni. Csak szépen, csendben.
Aztán egy idő múlva felteszem a kezem, kibontakozva a laza, karbafont kézből.
- Nekem csak egy kérdésem van.
Merthogy időbe került és egy elsavanyodott arfintorba, hogy rájöjjek, amit néztem, mint termet, hogy vegzáljam kedvenc rokonomat, aki nem Flo ez esetben, hanem a másik, hogy a teremszám becsapós. Merthogy lehet fejjel lefelé is értelmes számot kapni. És szerintem kedves rokonnak életében nem volt ilyen rövid haja. Ha már itt tartunk... harmadik lába sem....
Látod haver, ha jöttél volna, nem ülök be másnak az órájára!
- Ez most a 696 vagy a 969 terem?

Yeeyy, mondom én! A harmadik! Annyira szemmel, vagyis füllel hallható volt. Elégedetten mosolygok.
- Eee – vonok vállat lazán. - Lázadni szeret mindenki, s ha nem lennének lelkesek... miért gondolod azt, hogy nem lelkesen jönnek ide? Láááttad a szemeiket? - én a gondolotaikat éreztem, de kilőttem, mert csakis az ő hangjára akartam koncentrálni. Ami még most is hmm.....
El nem engedem a kezét, olyan kényelmesen van a kezemben, jó helyen van ott.
Ahhhh, a nevem az ajkain, szinte késve érkezik a folytatás a fejemhez, hogy fel is dolgozzam. Még mondhatná a nevem többet is.
- És honnan tudnánk olyan biztosan, hogy kettő meg kettő az minden esetben négy? - logika, logika és logika. Ah, vesszen a logika, hiszen minden csodás dolog éppen a logikátlanságból született!
Belefeledkezem a mosolyába, olyan szerény és szelíd! Bár én sem vagyok romlott, csak hibbant, mint ahogy a többiek hívnak, ez a  kedves, belős szelídség és szépség... sosem volt részem és csak elmerülni tudok az övében.
Válasza olyan gyönyörű, hogy egy ideig csak mosolyogni tudok rá. Nem vagyok az a típus, aki hejj, de össze akar roppanni a háromszáz... hetven? évébe, kiélni és megélni annál inkább. Voltam én már minden, háborúban is voltam és rettenet ide vagy oda, csodálatosnak tartom, mert ott mutatkozott meg az emberek igazi lényegisége és na hát a katasztrófák!
De képtelenek azt a szépséget megadni, mint ami és aki itt áll előttem.
Félre már azokkal a szavakkal! Száját akarom ízlelni, bőrének illatát érezni.
Tenyerei a combonom és a mellkasomon igazán izgató, de most a csókja kell, a finomsága, ki is követelem magamnak, érezni akarom nyelvét is, s míg neki van levegő a tüdejében, mely élteti, el is veszem, teljesen bódultan mindettől. Végig cikáz holt testemen, megtölti élettel, valószerűtlenül, megbizserget, megdobogtatja halott szívem, s csillapítja folyton vigyázban álló lelkem, mely kitartóan óvja elmém, nehogy olyan mértékben háborodjon meg, melyből nincs visszaút. Már régen éreztem ilyet... vagyis pontosabban, ezt és ilyet... sosem.
Kezem addigra már rövidebbre fogja a nyakkendőjét, ösztönös mozdulat, így mikor szabadulni akarna meglepettségében, akármennyire is nem szokásom ilyenben erőszakos lenni, elfeledkezem erről, így első, nagyon is édes meglepettsége közelről ér, s visszamosolygok rá.
- Igen? - Kérdezem kíváncsian, a szemeiben kutakodva. Megszólalnia sem kell, hogy átjöjjenek bizonyos érzései, s ez még boldogabb mosolygásra késztet.
Csak hogy átjöjjön, mit is tettünk, most én egyenesedek ki, csusszanok előre a széken, közrefogva lábait és úgy veszek még egyet tőle. Most sokkal gyengédebben, finomabban, s a sosem érzett kis pillangók megérkeztek...
Meglepetten nyitom ki a szemem, ha még nem tolt el, most én nézek rá, még mindig mosolyogva, majd halkan elkuncogom magam.
- Most már jobb?
Eltűnhetnék a ködben, örökre, vagyok olyan gyors, hogy már ott sem lennék. De nem akarok.
- Mennyire szeretnéd megismerni Johnt? - Kit érdekel most Jonny? Nemet mondott, megsértve ezzel mindazt, amit éreztem felé, ugyanakkor... csodáltam mindazért a bátorságért. S csókjai nem keltették azt bennem, mint amit az imént éreztem....
Lábam felteszem vissza a székre és kicsivel feljebb tolom a hajamon a napszemüveget, s hátrébb dőlve ismét, úgy tekintek fel rá.

Lehet abban valami, amit mond, mármint a szem a lélek tükre, szeretem másokét figyelni, miközben hozzájuk beszélek, de hogy a túláradó lelkesedés csak úgy sütött volna a diákok arcáról... Pietro ezek szerint jobb megfigyelő nálam, mert ezt tényleg nem vettem észre. Nem tudom, igaz-e, de már maga a gondolat jóleső büszkeséggel és hálával tölt el. Ha csak egy kicsit is igaz, akkor tényleg megéri, és istenem, nem mellesleg imádom a munkám....
- Touché. Elhamarkodott feltételezés volt - Fejet hajtok a logikája előtt, és most már egészen biztos vagyok benne, hogy túl régóta fogjuk egymás kezét, de valamiért a legkevésbé sem zavar. Sőt, csalódottság és üresség marad bennem, amikor végül elenged. Azt nem hozom fel, hogy a logikai buktatók ellenére bejött a tippem, mert hát tényleg az, akinek gondoltam. Nagyon lehetőséget sem hagy rá, hirtelen ugyanis egészen másféle témánál lyukadunk ki. Nem vallom magam prűdnek (jó, egy egészen kicsit talán az vagyok), csókolóztam már párszor az elmúlt négy évtized alatt, de ilyen hirtelen és váratlanul sosem rántott még be senki a maga tömegvonzásába - sem szó szerint, sem képletesen. Talán a szokatlan helyzetből fakadóan, talán más okból, de nem is emlékszem rá, hogy valaha csókoltam volna ennyire édes ajkakat. A gyomrom mindenesetre őrülten piruettezik, és ezen az sem segít, hogy elsőre szabadulni sem tudok, egészen közelről kell csontig merülnöm a lélektükreiben. Se nem kék, se nem zöld, kicsit mindkettő, mint az örökké változó tenger...
Szent József!
Úgy tűnik, kettőnk közül csak én nem értek semmit, ami szintén egyedül engem visel meg. Az a mérhetetlen nyugalom, ami belőle árad, saját józanságomat kérdőjelezi meg. Nem is tudok mit mondani a kérdésére. Közelebb csusszan, az illata az orromba férkőzik, a bőröm alá ivódik, a csókja pedig olyan gyengéd és kedves, képtelen vagyok szoborként ácsorogni. Puhán mozdul a szám az övén, mintha így próbálnám megérteni, mi is történik éppen, kezem pedig felcsúszik a vállára. Ezúttal ő szakad el, zavartan, ködfátyolon keresztül pillantok le rá, és már egyáltalán nem értek semmit sem, mégis bólintok a kérdésére. Ádámcsutkám megugrik, ahogy nagyot nyelek. Jó volt, határozottan jó volt, bár mifelénk nem szoktak csak úgy egymásnak esni, lehet, ez tényleg valami vámpír szokás, meg kell majd kérdeznem Lucast...
- John ki? - Fogalmam sincs, ki az a John, és amikor leesik, akkor sem érzem már úgy, hogy beszélni szeretnék róla. Az imént csillagok ütköztek, szupernovák robbantak körülöttünk és a világom teljesen letért a pályájáról. Ezek után költészetről beszélgetni... Ahhoz minimum jeges tea kéne, hogy folyjon az ereimben.
- Öhm, nem kéne inkább az előbbiről... Előbbiekről...? - mutogatok kettőnk közé, mintha azzal körbeírhatnám a történteket. Még mindig bizseregnek az ajkaim a csókjától, és a székétől sem léptem hátrébb.
- Tudod. Vagyis nem tudom, hogy tudod-e... Szóval, ezt így mindenkivel....? Vagy én... Velem miért? Nem gyors egy kicsit a...? - Simán letagadhatnám a doktorimat, de hát az ilyen helyzetekre egyetlen diploma sem készít fel. Csak abban bízom, Pietro megérti a kérdésem, ha kézzel-lábbal mutogatok közben mellé.
- Ahh... - Öt ujjal a hajamba túrok, összekócolom a rövid fürtöket és feladok mindenféle arra vonatkozó próbálkozást, hogy értelmes kommunikációt csiholjak ki magamból.

Mutatóujjam tartom felé, még biccentek is hozzá. És még mindig nem fogta fel, hogy ez a tömeg nem megszokott az előadásokon? Ja, hát végül is más előadására nem szokott beülni, hogy összemérje a tömegvonzás alapvető törvényét. Márpedig ő még a Napnál is sugárzóbb fényű... vagyis jesszus ne! Akkor elhamvadok! Hold! Hold! Azaz! Deh... örömmel hamvadnék el a fényében, szóval...
Ó, ha tudná, milyen csodálatosan őszinték a szemei! Ami benne van, az van a szemeiben, s az arcán, szavaiban is! El fogom rontani. Meg fogom őrjíteni. Senki sem bírja ki mellettem, egy olyan hibbant elmével, mint az enyém... nem bírkózott meg igazán senki sem. A sötétségbe fogom rántani, el fog veszni. Meg kell őriznem ezt a tisztaságot és ártatlanságot benne. Nem ronthatom meg. Kellenek az ajkai.
Ó, rámmozdul a második alkalommal! Ahh, milyen csodálatos az érintése! Még több pillangó rebben fel a gyomromban, szinte elveszek az univerzum rám robbanó összes gondolatában, ahogy kikapcsol a kontrol egy tizedmásodpercre. Gyorsan engedem el, bizsergek mindenhogy és mindenhol.
Szemeit kutatom, mosollyal, elégedetten csusszanok vissza, elhessentve mindent, ami azt akarná, hogy visszafogjam magam, keretek közé, amit sosem engedtem meg, széttéptem, apró cafatokra.  
Sokat sejtetően mosolygok, várva, hogy leessen neki, vagy éppen ne. Rábízom, merre kanyarodik, így várakozva ingatom lábfejeim, keresztbe vetve bokáimon.
Félrebiccentem a fejem, úgy nézem a döntését, ahogy végül a hajába túr zavartan. Ha tudná, legszívesebben a nyakába ugranék? És lemeóznám a hátsóját? S meg is teszem. Gyorsabban állok fel, mint kéne, korántsem, mert fitogtatni akarnék bármit is. Csupán testem engedelmeskedik vágyamnak. Egyik kezem már a derekán, s igencsak közelről tekintek a szemeibe. Újfent megcsókolom, puhán, miközben kezem lejjebb csúszik, megmarkolva hátsóját. Kezem egyszerre csusszan vissza derekára, ahogy újfent leválnak róla ajkaim, túl sok ez, rengeteg pillangó szabadult fel megint. Valahol az Univerzum széléről vágódok vissza.
- Erre gondoltál? - Nem engedem szemeit.
Másik kezem a tarkójára simul fel, megérintve pár tincset, aztán ott marad a vállán, kényelmesen.
- Így? Hogy így? - Kérdezem szemtelenül, kacéran. - Akárhogy is, így sosem – és igaz, milyen igaz! Pillangók még senkinél sem röpködtek. - Hogy miért? Ezért – hajolok a nyakához, s akármennyire is kívánatos zubogó vére, nem azért hajolok oda. Finom csókot lehellek a nyakára, majd vissza az ajkaira, útközben a fülcimpáját is betalálom.
- Ezért... és mert Johnny bébit senki sem értette még ennyire mélyen – suttogom ajkaira.
- És mert annyira ennivaló vagy, ahogy zavarba jössz – borulok rá ajkaira ismét. Te jó ég, mikor volt már, hogy ennyire nagyon vágytam valakire, s nem csak testileg? A pillangók csak részben szóltak annak a vágynak. A hangja, a lelke... meg sem érdemlem, hogy egyáltalán szóba álljon velem...
- Vacsorázol velem? - várok egy keveset. - Nem te leszel a főmenű, ígérem – vigyorodom el. - Desszert. Csakis desszert – meg sem várom a válaszát, táskája a kezemben landol, a másikban az ő keze (istenem, milyen puha!), s már haladunk is ki, a teremből. Hol érdekel, van-e még órája, vagy bármi más elfoglaltsága!
Az épületből kilépve, már ha nem pattant meg tőlem, egyből elénk gördül a limo. Vártam, hogy elsőnek kért partnerem végül meggondolja magát és utána csaphatunk egy nagy bulit valamelyik nightclubban, és nincs kedvem négykézláb pózban hamuvá hullani a hajnali napfényben.
A sofőr ajtót nyit nekünk, s Alecnek egy betessékelő karmozdulatot teszek.
- Hova szeretnél menni? - izgatott csillogással tekintek szemeibe.

Képtelen vagyok megfogalmazni, mik a helyzettel kapcsolatban felmerülő kétségeim, mert Pietro teljesen úgy viselkedik közben, mintha ez az egész normális lenne, és ezzel elbizonytalanít. Nem szoktam ismerkedni, sem randizni, lehet, hogy tényleg így működnek manapság a dolgok, de akkor miért visít minden idegszálam a közelében, mint egy kamasz kislánynak? Azt remélem, benyögi, hogy csak ugrat, direkt próbált zavarba hozni, vagy tényleg valami vámpír-szokásba avatott most be, de ahelyett, hogy valami kegyes hazugsággal végre lecsitítaná a pulzusomat, ismét a személyes aurámba tör olyan gyorsasággal, hogy még megilletődni sincs igazán időm. És már ismét a számon az övé, és ismét csókol, és esküszöm, egészen hozzá tudnék ehhez szokni, még ha nem is értem, miért kapom... Vajon tudja? Vajon átlát a zavaromon, érzi, mennyire elgyengülnek tőle a térdeim és ezért ostromol folyton? A gondolatmenetem váratlanul megszakad, ahogy hirtelen illetlenül délen érzem meg a kezét, a meglepettségtől pedig kis híján a szájára harapok véletlenül, ahogy nagyot nyikkanva ugrok egyet.
- Szentjózsef! - nyögöm meglepetten, fülig vörösödve. - Határozottan nem! - Bármire is gondoltam az imént, a hátsófelem nyüstölése semmilyen kontextusban nem volt benne. Ez a srác őrült, a szó legőrültebb és legelvetemültebb értelmében, a lehető legpozitívabban és legkedvesebben árnyalva. Sosem találkoztam még ennyire szabadelvű lélekkel, aki mellett minden másodperc ennyire kiszámíthatatlan és meglepetésekkel teli volna. Amint azt hinném, sikerül felzárkóznom a tempójához, sikerül elkapnom a lendületét, újra és újra kizökkent és lekap a lábamról. Egy kicsit megrezzenek, ahogy a nyakamhoz hajol, ajkai puhasága helyett egészen másra számítok. A csókjaitól teljesen elgyengülök, hálát kell adnom az asztalnak, hogy megtámaszt hátulról.
- Várj... Kicsit... Egy kicsit gyors vagy... - Nagyon próbálom elmotyogni neki, de újra és újra belém fojtják a szót az ajkai. Miért esik ennyire jól, amit velem művel? Teljesen az ujja köré csavar a szavaival, az édes becézésekkel. Hogy ne lennék zavarban mellette? - Vacsorázni? - Nagyokat pislogok rá, hátha akkor jobban megértem, miért akar velem vacsorázni azok után, hogy alig néhány mondatot váltottunk. Mielőtt azonban válaszolhatnék - egyébként igent mondtam volna -, már el is tulajdonítja előbb a táskámat, aztán a kezemet, aztán meg engem. Csak hebegek-habogok zavaromban, ahogy utána botladozom. Egészen biztos vagyok benne, hogy ez kimeríti az emberrablás fogalmát.
- Pietro...! - Igazság szerint fogalmam sincs, mit mondhatnék most, hogy végre lehetőséget hagy beszélni, úgyhogy csak megbűvölten követem hol őt, hol a kezünket figyelve. Az érintése szokatlanul erős és határozott ahhoz képest, milyen fiatalnak látszik.
A limuzin és a sofőr már meg sem lep igazán, és ahogy Pietro csillogó szemekkel felém fordul, nem bírom tovább és elnevetem magam. Olyan igazán jólesőn, gyomorból, és olyan szeretettel nézek rá, mintha ő lenne a legkedvesebb a világon. Sosem találkoztam még hozzá hasonlóval.
- Feladom. Megadom magam. Te nyertél. - emelem fel a szabad kezem védekezőn, jelezve, felhagyok azzal, hogy megpróbáljam megérteni, mi az ördög történik éppen. Inkább csak sodródom az árral. - Öhm... - Pár pillanatra gondolkodóba esem, aztán aprót bólintok és ha engedi, visszaveszem tőle a táskámat. - Mi lenne, ha elvitelre kérnénk valahonnét? A helyet rád bízom, amit éppen kívánsz. Ismerek egy jó szabadtéri helyet, egy kilátóhelyet a városban, ahol megehetnénk, persze csak ha nem gond, hogy... - A sofőr felé biccentek, fogalmam sincs, mennyire szabad a limuzint használni, vagy beleszólnom abba, hova vigyen minket. Mielőtt azonban ismét elragadná a lendület, a kezénél fogva odahúzom magamhoz.
- De! Lassíts egy kicsit, kérlek. Beszélgessünk. Mondjuk, hogy fel kell tennünk fejenként öt kérdést egymásnak, egymásról, és addig... - Itt a mutatóujjamat az ajkaimhoz érintem, vagy ha túl közel kerülne, az övéhez, mintha lepecsételném. - Nincs csók. Sem tapogatózás derék alatt. Rendben? - Képtelen vagyok letörölni a mosolyt az arcomról. Pietro egészen... Hihetetlen. Olyan gyorsan kalapál mellette a szívem, hogy attól félek, átüti a bordáim ketrecét és menten a lábai elé hullik. Mi történik velem?

A hangja. A hangja meg tud őrjíteni, a lehető legjobb értelemben. Vágyom a hangjára, és a csókja, ajkainak érintése... ezek a pillangók sosem jöttek elő, s még sosem érzékeltem azt, mázli, hogy ültem elsőre, mert nekem rogytak volna össze a lábaim. Nehéz elengednem, mindenhogyan, s nem is akaródzik.
Hagyom elugrani, máskor nem tenném, odaragasztanám magamhoz, elég erős a tenyerem és karom hozzá, hogy felülírjam ezen szándékát. Ám vele nem. S legfőképpen azért, mert kifejezetten élvezem, ahogy zavarba jön. Ennivalóan édes, rajonganivalóan udvariasan és illemtudóan reagálja le.
- Pedig határozottan formás. Tenyérbe illő – kezem még oldalt van, ahogy kiugrott belőle, s feltartom, jelezve, hogy jó-jó, akkor semmi tapi. Hogy meddig, azt már nem fűzöm hozzá...
S akkor csókolom másképp, s mert ízlelni is akarom. Tényleg jó, hogy eszek, mielőtt társaságba megyek, mert ennek a vége egy kortynyi kóstolás lett volna. Így marad bőre ízének élvezete. Izmai hirtelen lazulását érzékelve, másik kezem a hátára simul, ha esetleg összerogyna, akkor is meg tudjam tartani. És mert érinteni akarom. Azt nem mondta, hogy a hátsóján kívül máshová nem érhetek...
Kis híján hangot adok nevetésemnek, s inkább mosollyá alakul át, de közben még kóstolgatom ajkaimmal nyakát. Valóban ízletes! Gyors. Még hogy én gyors! Mindig az vagyok.... És megfog azzal, mennyire nyíltan és egyszerűen juttatja kifejezésre, amit érez. Ha tudná, hogy ezzel lehet levenni a lábamról! Teljesen és  igazán... s most érzem azon kevés dolgok egyikét, hogy engedjek. Törődöm másokkal, mégis, ritkán hagyom magam mások által vezetni. Most mégis taktikát váltok. Csak egy egészen kicsikét.
- Ühüm – bólogatok lelkesen, széles mosollyal. Attól nem tartok, hogy a napszemüvegem leesik, olyan bongyor most a hajam, hogy madárként fészkel benne. S nem is habozok cselekedni, mielőtt kettőt gondolhatna, máris veszem őt és a táskáját, s haladunk a kocsi felé.
- Igen, Alec? - fordulok vissza felé, kíváncsian ártatlan érdeklődéssel. Hiszen semmi rosszat nem teszünk, vacsorázni megyünk! Figyelek az iramomra is, tudjon követni, de ne tudjon megállni, s csak azért, mert nagyon akarom már, hogy beszélgessünk is és ne itt legyünk.
A nevetésére még szélesebb lesz a mosolyom, s a nyakába vetem magam, ahogy beleegyezik. Még szép, hogy bele, máshogy úgysem dönthet, ám így mégis jobban esik!
Az öhmre leszállok róla és várakozva nézek rá. Valami nagyon jár a fejében és mielőtt még megszólalna, már sejtem... az egyik részét. A táska a hátam mögé kerül, két kézzel fogom, úgy figyelek rá.
- Nagyszerű ötlet! - legyintem meg a mutatóujjam örömömben, a szemeim úgy csillognak, mint egy kisgyereké a bazárban. Velem akar lenni és hogy még helyet is javasol! A szívem is ragyogni kezd. A sofőr kinyitja az ajtót erre, s hagyom Alecet beszállni előbb.
- Az ételt bízd rám – a sofőr már tudja, hogy útközben kinek is adja le a rendelést. - A sofőrnek meg megadod a pontos címet – és mire odaérünk, addigra már az étel is ott lesz. Név, befolyás, elsőbbség. Ezt nevezem életvitelnek! Mert igen, ki is használom. És a Chloé fantasztikusan egészséges ételeket készít. Minden emberemtől és nem emberemtől megkövetelem az egészséges étkezést. Fogalmuk sincs az embereknek, hogy a gyorskaja menniyre rossz illatúvá teszi őket.
Odahúz magához! Engedelmesen lépek közelebb hozzá, s kíváncsian nézegetem szemeit.
Meg tudnám enni, felfalni, annyira édes ezzel a határozottsággal. Kár, hogy halottnak a csók, szavai. Szó szerint. Vagy halottól?
Közeledek hozzá, hogy egy csókkal illessem, s megállok, ahogy mutatóujja megállítja ajkaimat. Hát akkor kap arra csókot! Még csücsörítek is, közben ránézek. Megállás nélkül tükrözöm mosolyát, annyira … istenem, el sem tudja képzelni, mennyi pillangó repked bennem! Hátrébb húzódok, de csak egy kicsit, s pár másodpercig úgy nézek rá, majd bólogatni kezdek, széles mosollyal.
- Nem – s ajkai felé hajolok, csintalan vigyorral. Annyira kedvesen ennivaló, ahogy azt hiszi, éppen nekem, aki még Nagytata egynémely szabályait is felrúgja (tudva és viselve következményeit, úgy, hogy tudja, én is imádom őt, s tudom, ő is kedvel, a maga módján. Úgy kábé szó szerint), s nekem ugyan seki nem mondja meg, határolja be, mit tehetek és mit nem. Így ajkaim gyorsan és nagyon puhán érkeznek az övére, kezem azonban csak a derekáig érnek el közben. Megállok, valami visszatart, s szusszantok egyet.
- Rendben, rendben – hátrébb lépek, leengedem a karjaim róla. Fél percig így állok, aztán újból felcsillanak a szemeim, túljutva azon a meghökkenésen, hogy hatottak rám szavai s bár alapvetően szeretek mindenkit hagyni tenni, amit akar, ezért én is teszem, amit akarok, mégis előrébb helyezem a magam tenni akarásánál az övét. Összeérintem a két kezem, majdnem tapsként, s izgatottan nézek rá.
- Lessünk csillagokat! - aztán felé tartom a mutatóujjam, művi komolysággal. - Tiéd az első öt kérdés – s aztán jelzem, szállhatunk a kocsiba.
Mellé ülök be, s bár nagyon közel vagyok hozzá, nem érek hozzá, megtartom ígéretem.
A kocsi elindul, s felé fordulok.
- Szóval, mi is az az első öt kérdés? - Felkönyökölök a háttámlára, izgatott vagyok, mint egy első randis. Mert ez az, nem? Deehogyneeem!

- Köszönöm? - Fogalmam sincs, mi mást mondhatnék a hátsómat illető bókokra. Nem szoktam kapni, főleg nem az egyetemen, és még inkább főleg nem a fenekemre, így a helyzet meglehetősen váratlanul ér. Az sem segít igazán lejjebb vinni a pulzusomat, hogy olyan nagy átéléssel jár a szája a nyakamon, mármint bízom benne, remélem, hogy csak megkérdez előtte, mielőtt... Nem mintha nemet tudnék mondani neki bármire. Amúgy is elég akaratgyengének és vajszívűnek vallom magam, de Pietro egészen új rekordokat dönt azzal, hogy alig másfél órája láttam meg először és mégis közelebb jár hozzám, mint bárki más korábban, és még csak nemet sem tudok, nem akarok mondani.
- Öhm... - Mindössze ennyit sikerül kinyögnöm, amikor hátrafordul hozzám, és utána ezért magamban szitkozódom egy sort. Ez a fiatalember teljesen megbénította a beszédközpontom, meg az egész döntéshozóit és értelmit is, az agyam egyszerűen nem működik mellette, legalábbis nem úgy, ahogy kéne. Bezzeg a testem! Az áruló módra, hűen követi, bármerre is visz magával Pietro.
- Hűha... - nyögöm újabb nevetéssel, ahogy a nyakamba ugrik. Hogy lehet ennyire bájos? Igyekszem átkarolni a derekát, megfogni, hogy könnyebben egyensúlyomra találjak és ne boruljunk el mindketten a járdán. Aztán ahogy elenged, már egészen más okból nyúlkálok hátra, próbálom elérni a táskát, amiről végül egy dorgáló pillantás keretében lemondok. Előbb-utóbb vissza kell adnia... Már ha Pietro Draco ismeri a "kell" fogalmát. Nekem viszont tényleg "kell" néhány szabály, legalább csak pár percre, míg szusszanok egyet és feldolgozom az elmúlt fél óra történéseit.
- Jól van. De amúgy ti nem...? Bocsáss meg, ha tapintatlan vagyok, csak úgy tudom, nem szoktatok enni. - Dahlia legalábbis kínosan kerüli az emberi ételeket, ahogy a tanáriban látni szoktam, de fogalmam sincs, ez minden vámpírnál így van-e, vagy akadnak, akik kedvtelésből fogyasztanak néhány ételt. Ha meg Pietro magának vértasakokat rendel, igazából azzal sincs semmi bajom, amíg nem frissen, ott helyben akar csapolni magának valakiből...
Jól érzem, hogy kell az az ujj kettőnk közé, mert egy pillanatra nem figyelek és máris támad. Bólogatása láttán felderül az arcom, már előre örülök az újonnan talált, közös nevezőnek, így amikor megszólal, értetlenül és picit csalódottan kérdezek vissza:
- Nem? - Szinte már elszomorodom, mert nekem tetszett az ötlet, de hát ha nem... Végül úgy tűnik, mégis beadja a derekát, és így fél pillanat alatt vált át arcjátékom az út szélén magára hagyott kiskutyából lelkesen csaholóvá.
- Köszönöm! - Én is összeérintem a két tenyerem, bár én hálám jeléül, és mielőtt még beszállnék az autóba, egy pillanat türelmet kérve eloldalazok tőle annyira, hogy a sofőrnek megsúghassam az úticélunkat. Szeretném, ha Pietro számára meglepetés lenne - fogalmam sincs, miért, de jóleső érzéssel tölt el, hogy kicsit gondoskodhatok róla. Ezután beszállok a limuzinba, feszengve először. Nem emlékszem, hogy valaha is ültem volna ennyire modern járműben. Egy darabig keresgélem is a biztonságiövet, aztán inkább úgy helyezkedem, hogy félig-meddig az elrablóm felé tudjak fordulni, legalább a törzsemmel.
- Jól van, egy pillanat... - Nyilván rengeteg kérdésem lenne, nem mindennap találkozik az ember ennyire érdekes figurával, úgyhogy szelektálnom kell. Néhányszor jobbra-balra ingatom a fejem, míg mentális jegyzeteket készítek, aztán a tenyerem a térdembe dörzsölve ismét helyezkedek kicsit.
- Rendben. Ha újraélhetnéd bármelyik kort, akár jóval a születésed előttit is, melyik lenne az és miért? Hogyan tudnád jellemezni a gyerekkorod? Mit jelent számodra a barátság? Mit tartasz az öt legjobb és legrosszabb tulajdonságnak valaki másban? Uhh, ez egy kérdésnek számít? - Szerintem igen, de azért kérdőn oldalra sandítok, ő mit szól hozzá. Ha kettőnek értelmezné is, azért még becsúsztatom az utolsó gondolatom, aztán legfeljebb majd úgy dönt, azt már nem válaszolja meg. - Milyen a kapcsolatod a családoddal? A sorrendet rád bízom, ahogy jól esik. - Az ülés támlájára fektetem a karom és a kézfejemre támasztom a fejem, így fürkészem őt kíváncsian és várakozón. Lehet, hogy a kérdéseimnek nincs túl sok értelmük vagy jelentőségük, engem mégis ezek érdekelnek első körben Pietróval kapcsolatban.

- Kérdezi. És még kérdezi – ciccentek egyet, a mosoly az arcomon jelzi, hogy mindez ugratás és viccelődés. És igenis, van formás feneke. Mééég nem az az igazi fokhagyma, amit szeretek, mert az úgy hetykén tenyérbe tud illeszkedni, de ha rajtam múlik, akkor bizony olyan lesz.
- Nagyszerű! - lelkesedek fel újra, ahogy nem képes megmondani, mit is akart. Egészen biztosan ugyanazt, mint én, most már bárki is várja, várhatja, mert velem van. Programja lett volna? Velem lesz! Ezen nagyon fellelkesedek és ez is régen volt már. Jó fogni a kezét, s érezni, ahogy halad mögöttem, miközben utat török... a légüres térben nem, de tömegüres térben annál inkább.
Sziklaszilárd támaszra tud bennem lelni, ahogy átkarolja a derekam, s ettől még szélesebb mosoly költözik arcomra, nem, mintha tudna már szélesebb lenni. Képes vagyok megtartani, őt is, magamat is, s legfőképpen ezért is karoltam át egyik kezemmel. A táska persze kellő távolságban lebeg mancsom végén. Most nincs munka. Most mi vagyunk.
- Pff... szokás, nem szokás... kit érdekel, hogy ki mit szokott, meg hogy mások szerint mit szokás? Olyan élvezetről lemondani, mint az étel, ital... szex – merthogy azt is mondogatják, nekünk az már nem működik, merthogy halottak vagyunk. Nekik meg az agyuk az, de hát istenem. Senki sem lehet tökéletes...
Ahh, ha tudná, milyen édes, ahogy elfancsalodik! Legszívesebben ölbe kapnám és vigasztalnám! Talán ez is járul hozzá ahhoz, hogy megállok a mozdulatban és ajkaihoz már nem érek el, pedig már csak pár milliméter hiányzott ahhoz, hogy újra csókot lopjak tőle. Ha most nem, akkor most nem, majd jön az máskorr! Mert minek szomorúnak lenni a múltbéli kívánságért, ha az nem, amikor lehetek boldog a jövőbeli boldoggá tevő kívánságon!
A sofőr odahajol, hogy jobban hallja, s mikor rám pillant, ott a villanás a szemeiben, hogy tudja, hallottam. Na igen, a szuperjó hallás néha előnnyel jár. S most éppen úgy teszek, mint aki meg sem hallotta. Legfőképpen azért, mert nagyon izgatottá tett azt illetően, mennyire nagyon szeretné, ha meglepit tudna nekem okozni. Ahh, imádom!
Bedobom magam az ülésre, s eszem ágában sincs bekapcsolni az övet. Úgy nem lehet rendesen mozogni.
Megtámaszkodom könyökömmel a háttámla tetején és úgy támasztom meg a fejem, felé fordulva, széles mosollyal. Némán figyelem szenvedését, hogy milyen döntésre jut, végül éppen kihúznám a kisebbik részét az övnek, ha annyira be akarja kapcsolni, de végül lemond róla én meg nagyon örülök neki.
Nekiállnék puffogni, de az idő kérés után olyat tesz, amit nem akarok kihagyni, egy percre sem. Szinte hallom sercegni a tollat a papíron, ahogy írkálja a kérdéseket. Imádnivaló!
Kis híján felkuncogok, ahogy a tenyerét a térdére dörzsöli. Izgul!
A kérdések nagyon is találóak, el is húzom a szám. Pont az ilyeneken nem gondolkodom, élek bele a világba, mert ha mindezeket számon tartanám, hamar letépné a fejem Nagytata.
- Ünneprontó – szólalok meg a mi is zavar másokban meg mi nem. Szerintem mindenki úgy hibbant, ahogy hibbant és így van jól. Van, aki cukin hibbant, van, aki szájbaverősen.
- Minden kort kedveltem, és kedvelek, amiben eddig éltem – előtte ingatom a fejem, miután hátravetettem magam az ülés támlájának. - Mert mindenben van jó, ami előre visz, és mindegyikben van olyan, ami ismétlődik – például a bulik. Változnak és ugyanúgy bulik, ugyanarról szólnak. A könyvek nem tudnak újat mondani, a filmek és sorozatok sem, ráadásként e miatt az emberek nem a jelenben élnek, kiélvezve azt, ami az orruk előtt van, vagy tennének bármit is, neeem. Elmenekülni. Nehogy szembenézzenek a szaraikkal! Pedig sokkal királyabb lenne minden... és ha már itt tartunk, ezért is robogtam Nagytatához nemrégiben, nem csak, mert a kusspor kezd hatástalan lenni. Mi a francnak van a képességem, ha nem is használom rendesen? Tessék, én sem vagyok különb az emberektől, ha már a vak jelzőnél tartunk.
- Háború, menekülés, félelem, apám leszaromsága – az utóbbit még ma is kapja vissza, kamatosan, így aztán annak sosincs vége. Kellemes érzés égetni....
- A barátság … na, azt még nem tapasztaltam meg – ergo nincsenek és nem is voltak barátaim, senki sem bírja ki mellettem. Megértem őket.
Most jön az ünneprontó rész. Hazudnék, ha azt mondanám, mindent elfogadok a másikban. Akkor nem tennék megjegyzéseket és nem égetném nyilvánosan apámat, egy rendezvényén sem, például. Hogy egynek számít-e? Csak legyintek.
- Nem tudom – vonok aztán vállat. - Mi a jó, mi a rossz? - Mert ha apám másmilyen lenne, akkor én is, hiszen akció reakció. Még a végén kiderül, jót tett velem az öregem. Hmh, benne lehet a pakliban.
- Milyen sorrendet? - Fogalmam sincs osztályozási mibenlétéről. Igazi tanár, le sem tagadhatná.
- Ha az a becenevem a családban, hogy Hibbant, az elég beszédes – egy fenét vagyok szomorú, éppen ellenkezőleg! Széles vigyorban a szám, sosem foglalkoztam azza, ki, minek vagy kinek tart.
- Én jövök – fordulok megint felé, rátámaszkodva újfent a háttámlának.
- Miért kérdezel ennyit és pont ezeket a kérdéseket? Miért vagy annyira tartózkodó? Miért fogadtad el a meghívásom? Miért csented bele  kedvenc versedet a többibe? Mit akarsz az élettől? - baromi általános kérdésnek tűnnek. Első blikkre. Másodikra már annyira nem....

Szex - éppen csak eggyel több információ annál, mint amit kérdeztem, ezt valószínűleg abból is leszűrheti, hogy a kérdésem ostobasága miatti, szabadkozó bólogatásom átcsap fülégésbe és pirulásba. Sosem gondoltam még bele, a vámpírok képesek-e... De Pietrónak hála a kép örökre a retinámba ég, és egy kicsit most már azon is kattogni kezdek, vajon az ő fejében hogyan is él ez a bizonyos közös vacsorázás. Mondott valamit a desszertről, de hát csak nem, hiszen alig ismerjük egymást... Vagy igen? A torkom egészen kiszárad és most nagyon jól esne, ha nálam lenne a mobilom, hogy ráírjak Lucasra, vagy bárkire, aki tanácsot tudna adni a témában.
Szelíd mosollyal fogadom, hogy ünneprontónak nevez, de töretlen érdeklődéssel várom, milyen válaszokat ad. Tényleg érdekel minden, amire rákérdeztem, és legalább addig sem kell összegabalyodnunk, hanem egy kicsit többet megtudhatok róla, arról, milyen jellem, milyen élete van - és talán ahhoz is közelebb jutok, miért kedvelem ennyire ahhoz képest, hogy semmit sem tudok róla.
A korokra vonatkozó válaszán értőn bólintok. Ügyesen kivágja magát alóla, hogy egyet meg kelljen neveznie, de egyébként meg teljesen igaza lehet. Ha olyan sokáig élnék, mint ő, valószínűleg én is így látnám, ami felvet bennem még egy kérdést a korára vonatkozón. De hát nem lehetek udvariatlan, hogy rögtön rákérdezek... Pedig érdekelne, mekkora is pontosan a korkülönbség köztünk az ő javára.
A felsorolt jelzők hallatán kisimulnak a vonásaim. Teljesen más korban született, mint én. A kezem olyan közel van a hajához, szeretném vigasztalón megsimogatni... Mi? Amilyen gyorsan jött a gondolat, olyan gyorsan illan is el, zavart és értetlenséget hagyva maga után.
- Sajnálom... - súgom halkan, nem akarván félbeszakítani, mégis éreztetni próbálom, mennyire bánt, amiket át kellett élnie. Azt pedig határozottan meg tudom érteni, ahogy a barátságról vélekedik. Lucason kívül nekem sincs senki, akit barátomnak nevezhetnék.
- Az attól függ, te mit tartasz jónak és rossznak. Teljesen szubjektív, ezért is érdekel. - A továbbiakra csak legyintek, hogy nem fontos, ám ahogy megemlíti a becenevét... A szemöldököm összefut, arcomra kiül a gondterheltség, a mellkasomra pedig ugyanaz a nyomasztó érzés nehezedik, mint az imént a múltjánál. És bár lehet, hogy Pietro mosolyog, engem ez az egész valahogy mélyebben megérint, úgyhogy végül fogom magam és tényleg megsimogatom a fejét, olyan... Nem is tudom. Barátian. Vigasztalón. Szomorúan. Pátyolgatón. Még ha nincs is rá szüksége.
- Pietro - mondom végül, csak úgy, céltalanul. Talán hogy éreztessem, nekem nem tűnik hibbantnak és nem ez az, ami meghatározza őt. Végül ahogy felém fordul, visszahúzom a fejéről a kezem és ismét megtámasztom vele a fejem, kíváncsian hallgatva, miket kérdez majd.
- Lássuk csak... - töprengek pár pillanatot, vakon és meggondolatlanul mégsem vághatok bele. - A három kérdést kevésnek éreztem, ötnél több már sok. A "mi a kedvenc színed" és "milyen filmeket szeretsz" valahogy túl... Nem is tudom. Általánosak? Nem igazán árulják el, ki vagy valójában. Engem jobban érdekelnek másfajta részletek. - tartok egy kis szünetet, míg az arcát fürkészem. Nehezemre esik továbblépni a megszerzett információk felett, még mindig Pietro körül tekeregnek a gondolataim a gyerekkoráról, a családjáról. Nem hogy nem elégítette ki a kíváncsiságomat, inkább még többet szeretnék tudni róla.
- Tartózkodó? Nem mondanám magam tartózkodónak, csak... Jó, lehet, tényleg tartózkodó vagyok. Azt hiszem, ez a neveltetésem miatt lehet. A szüleim elég korán kiestek, így nekem kellett gondoskodnom magunkról a húgommal. Mindig nekem kellett a nagy, megfontolt, bölcs testvérnek lennem, nem vághattam bele soha semmibe csak úgy, gondolkodás nélkül. Mindig észnél kellett lennem és ez valahogy... Rám ragadt. - Meg hát egyáltalán nincs sok tapasztalatom randizás terén, fiúkkal meg semmi az égvilágon, ezt azonban képtelen vagyok a szemébe mondani. Majd úgyis rájön magától... Felidézem, mi volt a harmadik kérdése és elnevetem magam.
- Nos, nem hagytál sok esélyt visszautasítani - rámosolygok, hogy érezze, dorgáló pillantásom ellenére nem bánom, hogy így alakult. - De hogy miért... Nem is tudom, Pietro. Van benned valami, amire nehéz nemet mondani, és én nem hibbantságnak nevezném. - A kelleténél kicsit hosszabban nézek a szemébe, elidőzik pillantásom a lélektükrein, megmártózom bennük, aztán zavartan köszörülök a torkomon és lesütött szemmel folytatom.
- Sokkal jobb úgy tanítani, ha én is élvezem közben. Persze akkor is élvezném, ha olyan verseket tanítanék, amik nem állnak hozzám közel, de azzal, hogy a kedvenceimet is belecsempészem a tananyagba, azt remélem, átadhatok kicsit a diákjaimnak abból a szerelemből, amit belőlem váltottak ki azok a versek, vagy az adott költő. Hitelesebben tudom bemutatni nekik a költészet szépségét és talán őket is jobban megfogja, ahogy engem is megfogott. Ehh, nem tudom, ez mennyire érthető... - Zavartan megvakarom a tarkómat, bocsánatkérőn legyintve. Rossz szokásom néha túlságosan homályosan fejezni ki magam.
- És hogy mit akarok az élettől... - Ezen a ponton hosszabban el kell hallgatnom, mert nincs rá kész válaszom. Őszintén szólva fogalmam sincs.
- Szeretném, ha a húgomnak boldog és teljes élete lenne. És szeretnék nyomot hagyni a diákjaimban, inspirálni őket az irodalom iránt. Nincsenek ennél nagyobb motivációim. - Bocsánatkérőn mosolygok rá, szabadkozva, amiért ennél jobb választ nem tudok adni az utolsó kérdésére. Sokszor gondolkodom rajta magam is, és még nem jöttem rá a válaszra.
- Köszönöm az őszinteséged.... És a beszélgetést. - Őszinte hálával érintem meg a kézfejét és szorítok rá finoman. Jól esik, hogy tartotta a szavát és tényleg visszafogta magát erre a kis időre.

Miért is tartanám vissza a vigyort, ahogy meglátom pirulni. Megsimítom az arcát, kacéran, de látni, hogy mindez csak játék.
- Jaj, ugyan édes, most minek dobod el a mályvacukrokat? - a végén elnevetem magam, s visszarakom a kezem az ölembe. A desszert plusz szex szép kombót tudott nála szerintem okozni... olyan édes, ahogy pironkodik...
- Mit sajnálsz és miért? - Hallom a suttogást és én a kíváncsiság az mindig is kézen fogva járt.
- Mmm, ez igaz – a nagy filozófiai és hermeneutikai értekezések nem az én asztalom, noha koptattam már elég korán egyetemi padot is, az vakság és ostobaság ellen nincs gyógyír. - Nem hiszek abban, hogy csak jó és csak rossz van és a rossz is lehet jó, meg fordítva is. Vegyük például apámat. Hiába egy f@sz, lehetne rosszabb is.... és itt vagyok én! Szép dolog a felszínen a hibbantság, mélyen is az vagyok, csak másképpen...
A fejem tetejére nézek, vagy legalábbis követem a mozdulatát. A sajnálatok éppúgy, mint a dühök, leperegnek rólam. Már tenném is a fejemre kezem, hogy biztos van benne valami, de.... nem megy. Csak nézem a szemeit és csendben, nyugton maradok. Mondták már neki, hogy nagyon szépek a szemei? Is.
A pillanat elszáll és sodródom vele, hiszen az élet változik, az idő halad és ha bennragadok, akkor lemaradok. Ezért sem rágódom a múlton, hiszen apámat is a jelennel idegelem. Jó ideje rájöttem már, hogy az, amit tett velem, voltaképpen már régen elhagytam valahol valmelyik üveg mélyén, sikátor sötétjében, egy kéjes sóhajban... de apám... a jelenben is tud egyfolytában és folyamatosan marha lenni...
Úrég, ha tudná, milyen kedves arcot vág, amikor gondolkodik! Állam alá teszem kézfejem és csillogó szemekkel nézem, már újfent vidáman.
- És... kapsz is a mélyebb jelentésű kérdéseidre választ is? - kritika? Fogjuk rá. Én is adom a felszínt, szóval lehet rám dobni a köveket! - Miért érdekel mélyebben a másik? - ma már kevesen vannak ilyenek.
EZ AZ PIETRO, OLYAN BAROMI SZÉPEN BELENYÚLTÁL! És most jön, a gondolhattam volna. Nem, nem gondoltam, jóvan?
- A hugod már felnőtt? Egy jó ideje... - emlékeztetem arra, hogy azért az már régen volt. - Inkább arra gondoltam, hogy volt már szíved szép szerelme – aztán legyintek. - Bár akkor nem pirultál volna el olyan vörösen, a szex szóra. Vagy mégis? - Aztán csak vállat vonok és sóhajtok egyet. - A húgodat nagyon szereted – mint ahogy Flo úgy lett és lesz létem része, hogy bármit megadnék neki, csak boldognak lássam.
A nevetése! Eláll a lélegzetem. Gyönyörű... és ő is … teljesen elveszek benne, a pupilláim is kitágulnak és arcomra is áhitat ül ki. Imádom...
Egy pf kíséretében kiadom az önkéntelen reflexből benyelt levegőt. - Még hogy nem hagytam... - elmosolyodom. - Pedig a hibbantság jó dolog – nevetem el magam. - Ha nem annak, akkor minek? - vetem hátra megint magam, de most féloldalasan és a fejemet nekidöntöm a háttámla tetejének.
És már most tudom, hogy a suhanó utcai lámpák fényében tett csendes vallomását, a hivatását illetően, míg létezem, emlékezni fogok rá. Csodálatosan ragyog közben. A hivatásának él. Gyönyörű....
- Miért kéne nagyobb céloknak lenni? Mi az egyáltalán, hogy nagy?
Mozdulok előre, hogy újfent megtaláljam ajkait, ám kezének érintése arra késztet, hogy ráébredjek, meg akarom tartani ígéretem neki, így csak egy sóhajjal hanyatlok vissza, s inkább a kézfejére lehelem csókom.
Őszinte vagyok, felvállalom magam, a hibbant természetemmel együtt. Ami sokkal inkább az őrület. A hülyeségeimért mindig felvállaltam a felelősséget. S  igazán iróniát csinálok az őszinteségből, mert így lehet a legjobban … evezni a nagy cápák között. S mert azt hiszik, hogy tényleg őrült vagyok. S ezen megállapításuktól nem is állnak messze...
A kocsi megáll, az ajtó kinyílik.
- Meg is érkeztünk! - Kiugrok a kocsiból és hátranyújtom neki kezem, hogy segítsem kiszállni. Tudom, hogy megy a segítségem nélkül is, de na. Jól esik.
Nyújtózkodom egyet, majd leejtem karjaim.
- Szuper hely! Ez nem... - mutatok a környék felé. Ismerős lenne? Hiába tudom, hol vagyunk, szerintem itt már rettenet régen jártam.
- Hol szeretsz itt lenni a legszívesebben? - Van egy olyan érzetem, hogy van neki. S kíváncsi vagyok rá.

Bele sem merek gondolni, mennyivel lehet tapasztaltabb nálam, ha ilyen bátran dobálózik ezekkel a dolgokkal, és még arra is van ereje, hogy viccelődjön rajta. Én egyelőre örülök, hogy nem nyílik szét alattam a föld és nem süllyedek el a pokol valamelyik mély bugyrába, amiért, igaz, csak egyetlen villanásra, de illusztrálni mertem magamban a szex mint desszert képet. Úgy érzem, a normális arcszínem soha többé nem fog már visszatérni.
- Sajnálom, hogy nem kellemesebb dolgok jutnak eszedbe a gyerekkorodról. Minden gyerek megérdemelné, hogy felhőtlen élete legyen... - Pedig ez sajnos a mai napig nem biztosított. Régebben pont ezért fontolgattam, hogy tanítónak megyek, de aztán rájöttem, hogy az irodalom olyan mélységei állnak hozzám a legközelebb, melyeket inkább egyetemi szinten lehet megértetni és kivesézni. Ennél jobban nem tudom megindokolni, miért törődöm vele, Pietrónak milyen élete volt.
Az apját illető jelzőn láthatóan megilletődöm és egy kurta pillantással azért megdorgálom, mert még ha borzalmas is az apja, ahogy az enyém is az volt például, sosem tudnám őt így megnevezni. Az sem tetszik, hogy hibbantnak nevezi magát, ezt a jelzőt szívem szerint itt és most örökre kitiltanám a beszélgetésünkből, mégsem szakítom félbe, csak fürkészem őt és csendben cirógatom.
Néha olyanokat tud kérdezni, nehezemre esik nem elnevetni magam.
- Fogjuk rá. Miért ne érdekelnél mélyebben? Ki éri be csupán a felszínnel? Az annyira... - keresem egy darabig a megfelelő szót. - Üres? Semmitmondó. Egy kapcsolat lényege pont a mélység. - Ezért sincs belőle kettőnél több nekem. Ha fel tudnám adni ezt az elvem és kicsit lejjebb engedni az igényeimből, talán sikeresebb szociális életem lehetne, de őszintén szólva számomra ez pont így kényelmes.
Olyan gyorsan dobálja felém az infókat, hogy ismét a szex szó nyílt említése ragad meg bennem a legjobban, és ismét a létező legidétlenebb grimasz ül ki tőle az arcomra.
- Öhm, nem volt még... Nem voltam még... Igen, nagyon szeretem, azt hiszem - váltok inkább témát, bár annyira összekavar, hogy már ebben sem vagyok biztos. Persze, nyilván szeretem Evy-t, csak nálunk ezt nem szokás ilyen nyíltan kimondani-felvállalni, főleg nem mások előtt.
Amikor arra kérdez rá, minek látom őt, ha nem hibbantnak, egy pillanatra elhallgatok, aztán beszívom az alsó ajkam és félrenézek. Nem, ezt magammal viszem ha a sírba nem is, de egy következő alkalomra.
- Majd legközelebb, mikor kérdezz-feleleket játszunk, elmondom. - Most biztos nem hagyom, hogy kiszedje belőlem azt az egy szót, habár az elszántságom nem épp biztos támasz azt nézve, hogy fél órával ezelőtt még előadást tartottam, most pedig Pietro Draco limuzinjában ücsörgök.
- Nem ezt plántálja belénk mindenki? Hogy váltsuk meg a világot? - vonok vállat végül, és az ölembe ejtve a kezem úgy helyezkedek, hogy háttal dőlhessek a támlának. Személy szerint sosem tápláltam nagyobb célokat, mindig beértem a kevesebbel is. Ahogy közelebb hajol, azon kapom magam, hogy a gyomrom izgatottan összerándul, és mintha enyhe csalódottsággal venném tudomásul, hogy tartja az ígéretét. Őrület! Alig ismerem pár órája, mégis olyan, mintha mindig is az életem része lett volna. Az a csók, amivel a kézfejem illeti... Elvesztem. Teljesen elvesztem. Az összes vészjelző egyszerre vijjog a fejemben, jelezve, mennyire mély szakadékba zuhanok.
Elfogadom a kezét és kikászálódom én is a limuzinból. Megkönnyebbülten látom, hogy tényleg jó helyre jöttünk.
- Régen közkedvelt hely volt, de manapság már szinte senki nem jár erre. - magyarázom, a kedvenc helyemre vonatkozó kérdésére pedig rámosolygok. - Megmutatom. Hunyd le a szemed, kérlek! - Elé lépek és türelmesen várom, hogy így tegyen. - Csak bízz bennem és ne less! Úgy elrontod a meglepetést - Lassan mögé húzódom, két kezem a két vállára teszem, hogy annál fogva tudjam irányítani.
- Becsuktad? Nem lesel? Mehetünk? - Kissé félve sandítok el a sofőr felé. Remélem, nem akar minket követni és nem hiszi majd azt, hogy le akarom hajítani a dombtetőről a Draco család nemes tagját. - Vigyázok rád - súgom Pietro fülébe, ha esetleg kételkedne ebben, és finoman megtolom magam előtt. Nem megyünk messzire, a falevelekkel borított avaron vezetem egy darabig, míg el nem érjük a dombtető fákkal körülvett szélét, ahol egy, az idő vasfogától koptatott, régi pad nyújt varázslatos kilátást a kivilágított városra. Legnagyobb meglepetésemre a padot leterítették valami csinos pokróccal és bekészítettek egy kicsi asztalt, rajta mindenféle enni- és innivalóval. Fogalmam sincs, Pietro hogyan intézte ezt el, de egy egészen kicsit irigylem a kapcsolatait.
- Még mindig ne less! Mindjárt ott vagyunk - Segítek neki kikerülni egy fát és a pad mellé kormányzom úgy, hogy amikor felnyitja a szemét, az első, amit meglát, a város legyen majd. A két tenyerem még a vállán, finoman megszorítom, miután irányba állítottam, és egy pillanatra elrévedek a látványon, mielőtt az orrom előtt tekergő, bongyor fürtökre lesnék.
- Jól van, kinyithatod a szemed. - Ígéretemhez híven szorosan fogom, a hátát egészen a mellkasomhoz húzva, nehogy nagy örömében vagy ijedelmében fejest találjon ugrani nekem a tájba.