Another reading

- Na, sicc innen! - Simítgatom le az asszisztensem kezét a vállamról. Ma menő diák akarok lenni, aki kőkeményen tud mindent és beszól a profnak. Ja, hogy nem vagyok diák? De, vagyok, ha éppen arra szottyan kedvem, hogy beüljek egy-egy órára, előadásra. Legfőképpen, ha azt az egyik rokonom tartja. Szokásom belekérdezni az előadásba, mert úgy a tuti, ha zavarba tudom hozni. Hogy miért? Na, hát mert ott vannak még hiányosságok, akár magyarázat akár tudás terén, ennyi csak mindössze. Attól meg a jó ég mentsen meg mindenkit, hogy olyan előadásra üljek be, ami a tizennyolcadik század innebbik felén van. Kicsit pocsék érzés... á, nem. Jóóóóó az úúúgy! Kivéve, amikor nem.
Asszisztens balra el, én meg elkezdeném kihalászni a bongyorból a napszemcsit, de az odatapadt, amitől úgy nézek ki, mint aki a motoros szemüveget tolta a fejébe. Vállat vonok, majd a szekrény aljából, ami gardrób, térden állva kotrom ki a mobilom, mert már megint be kellett esnie, ahogy visszaraktam a farmerom.
- Üss! - Kis híján beborulok az egész ruhaegyvelegbe, ahogy lelkes, amúgy szintén nem diák haver a s@ggemre ver. Nem terveztünk semmit, spontán hasravágódás az egész.
- Legalább a napszemcsim toltad volna le a hajamból! - De ebből a szénakazallá vált hajtömegtől, amit esésem csinált, mert meg tudtam volna kapaszkodni, állni, de úgy nem buli az egész élvezet. Ehelyett az esés az órákig tartó hajmacukálást romba döntötte.
- Új friszkó a robbantott csirke frizu? - Vigyorog, mint a tök!
- Én találtam fel ezt a stílt, értve? - De azért vigyorgok és nagyban teszek a szivatásra, sőt!
Megcsörren a telója, és már a tartásán látom, hogy fuccs a ma esti bulinak. Még mielőtt leteszi, lebiggyesztett szájjal teszem össze a két kezem könyörgőn.
- De gyere, léééciiii!
De hát nem lehet, előre hozták az utazást valami miatt. Nekem mindegy, kivel leszek féktelen jókedvű, még ha vele is terveztem ezt tenni.


Félóra múlva már egyedül koptatom a mesterséges fényben az egyetem folyosóját, majd megnézve a számot, benyitok a terembe és leülök az egyik üres helyre. Persze előbb nagyjából mindenkinek a lábára taposás, hangosabb bocsi, ne hari, arrébb tosznád magad szavak kíséretében.
Aztán a lábam feltéve az előttem lévő szék támlájára, kényelmesen elnyúlva a széken, kijelentem, így kell helyet foglalni. Csak szépen, csendben.
Aztán egy idő múlva felteszem a kezem, kibontakozva a laza, karbafont kézből.
- Nekem csak egy kérdésem van.
Merthogy időbe került és egy elsavanyodott arfintorba, hogy rájöjjek, amit néztem, mint termet, hogy vegzáljam kedvenc rokonomat, aki nem Flo ez esetben, hanem a másik, hogy a teremszám becsapós. Merthogy lehet fejjel lefelé is értelmes számot kapni. És szerintem kedves rokonnak életében nem volt ilyen rövid haja. Ha már itt tartunk... harmadik lába sem....
Látod haver, ha jöttél volna, nem ülök be másnak az órájára!
- Ez most a 696 vagy a 969 terem?

Meglepően sokan vannak a mai előadáson is. A puhányabb tanárok sorát erősítem az egyetemi karban, vagyis nem szokásom katalógust íratni, és az anyagokat is könnyen hozzáférhetővé teszem. Az, hogy ennek ellenére mégis a tanítványaim jelentős része megjelenik hétről hétre, igazán pozitív visszacsatolás. Igaz, még így is akad néha, hogy új arcot látok, hiába törekszem a minél közvetlenebb, személyesebb kapcsolatra velük. A pillantásom egy darabig el is réved az új fiún, van benne valami furcsán ismerős, de nem tudnám megmondani, micsoda. A karórámon ellenőrzöm, idő van-e már - mert igen, a kollégáktól eltérően én szeretek hamarabb érkezni, tiszteletben tartva az órakezdést, és addig általában a tanári asztalnak dőlve lapozgatom a jegyzeteimet, vagy az adott óra költeményeit -, és látva, hogy idő van, belefogok az előadásba.
- Szép jó napot mindenkinek, hölgyek-urak! Ha jól emlékszem, múlt héten ott hagytuk abba, hogy... - Rövid felvezető az elmúlt óráról, míg a tompa szemekből eltűnik az álmosság és lassan felveszik a fonalat. Lassú félkört írok le a tanári asztal előtt, felvezetve, a mai órán miről lesz szó, mikor egy kéz a magasba emelkedik. Érdeklődve fordulok az ismerősen idegen vonások felé.
- Igen? - Arra számítok, az anyaggal kapcsolatban nem tiszta számára valami, így aztán enyhén szólva meglep a teremre vonatkozó kérdése. A diákok közt kisebb susmus támad, amit én sem tudok mosoly nélkül hagyni. - Draco tanárnő órája egy szinttel feljebb, a másik szárnyban van. Bár Isten mentsen tőle, hogy megpróbáljam elcsalni Miss Draco lehengerlő előadásaitól és a modern költészet szépségeitől, de ha egy kis angol romantikára vágyna, szívesen látjuk köreinkben. - Az idő közben kézbe vett kötettel intek körbe a teremben, kedves mosolyt intézve a fiatalember felé. Türelmesen várom, megy-e vagy marad, ám bárhogy is dönt, hüvelykujjam a lapok közé akasztva felpattintom a könyvet, és amint a csend visszaállt, máris szavalni kezdek:


Nincs nagy szükségem a kötetre, megy fejből is, de azért a sorokon nyugtatom a tekintetem, hogy biztosan jól szavaljam. Csak a végén pillantok fel, becsukva a kötetet, ujjamat ott hagyva könyvjelzőként.
- Bármilyen tipp, kitől származhat az idézet? Annyit segítek, hogy 18-19. század. - Reménykedve pillantok körbe a társaságon, hátha...

Ajje, idesasol valaki és egészen tetszetős a rezgése. Igaz, erre a zajra a süketek és vakok is idefigyelnének. Á, sosem szenvedtem figyelemhiányban, ááh! Egy édes mosollyal integetek felé, aztán töröm tovább a helyet magamnak. Helyes srác, ülhetne mellém.
Nem ül mellém. Héj, mit tévesztettem el? Idő? Nap? Az eszem? Jaaa, neeem, az sose volt meg. Elhagytam még mielőtt világra jöttem volna. Régen is volt, talán sose volt.
Óhóhóóó! Ő tanár! Mit néztem be? Előveszem a cetlit, rajta a három számmal és elkezdem forgatni, miközben a lábammal körözök a támlán, kényelmesen.
Jesszus, ez összefoglalja az előző előadást! Lecsúszok a széken, úgy hallgatom. Hmm.. nem is rossz. A hangja is nagyon ennivaló, teljesen felélénkít. És mintha jönnének elő mindazon emlékek, amik abból a korból vannak. Hmm... jól csinálja, az biztos. Mert a helyzet az, hogy arra is fittyet hánytam, ami tiltott volt. Minő meglepő lenne, ha nem én lennék. De én most tényleg elvesztem. Kezdem azt érezni, hogy nem biztos, a számok az okai, de azért elgondolkodva ránézek a papírra és feldobom a mancsom a levegőbe.
Draco tanárnő névre felhorkantok, mert most ez kikívánkozott.
- Ó, ugyan, az ő hangját bármikor hallgathatom – például kínos családi vacsorán? Vágok egy kelletlen arcot, összegyűrve a cetlit, és hátam mögé dobom.
- Hé, figyelj oda! - a hátam mögöttit sikerült eltalálnom.
- Bocs, direkt volt! - emelem fel a jobb kezem megadóan.
Ahh, az a mozdulat és mosoly! Máris nem támad kedvem felállni, a lábaim jó helyen vannak a támlán.
A második sorra már behunyom a szemeim és csak a hangjára figyelek. Ó, istenem, imádnivaló a hangja! Előttem van az összes hisztim, amit levágtam annak az édes, ennivalóan ostobának. Mai napig morci vagyok rá, mert ember akart maradni. Pedig meglett volna az esélye. Az a fene büszkeség! Vagy a félelem. Azért, rémisztő lehet felnőttként, hogy többszörösét él.. létezheted. Engem nem zavar. Egész jó biznisz.
Még akartam hallgatni a hangját.
Szívemre helyezem tenyerem, boldog vigyorral.
- Foglalt, édes, nem látod? - valaki megkocogtatja a cipőmet, de van a hangomban valami (ájje, mert én tettem bele), ami miatt meggondolja magát, hogy behúzzon. Ez elveszik a pusmogások között. Semmi válasz.
- Ó, édes jézus, hát ne mondjátok ti nagy romantika líra és költészet imádók, hogy nem ismeritek azt a szívdöglesztő, fiatal srácot, gyönyörűűű, ábrándos szemekkel – nézek a plafon felé. - s eredetileg nem is ez volt a címe, sőt, halála után adták ki? - Sóhajtok egy nagyot ábrándosan.
- Semmi?
Csend, majd egy bizonytalan hang.
- Keats? - mire azonnal arra mutatok a mutatóujjammal.
- Bingó! 1821-ben halt meg, huszonöt évesen, és 38-ban publikálták először. Ezernyolcszáz... harmincnyolcban - ahh, Johnny, milyen édesen törte az olaszt. Nem mentem el a temetésére, holott éppen miatta ruccantam át. Durci voltam rá, hazautaztam.
- Hmm? Nyert vagy nyert? - nézek a tanár felé. Akinek nem mellesleg, a hangja... csodálatosss...

Nehéz nem odafigyelni a látszólag eltévedt teremtésre, aki csak úgy vonzza magára mindenki pillantását a teremben. Általában szoktam hagyni érvényesülni bizonyos fokig a szerepelni vágyókat, nem tartozom azon vaskalaposok közé, akik könyvvel vernék az asztalt, csak hogy tekintélyt harcoljanak ki maguknak. Inkább igyekszem meghallgatni és beépíteni az órába minden hangadót, habár a fiú közvetlenségével nehezen tudok hirtelen mit kezdeni. Nem kifejezetten zavar, hogy a figyelem elirányul rólam, ám a határozott beszédmódja, a stílusából áradó magabiztosság egy egészen kicsit zavarba hoz. Nem szoktak ennyire pörögni az óráimon - és nem szokták ennyire tudni az anyagot sem.
- Tökéletes! - Oké, Alexander, ennyire azért ne legyél elalélva! Köszörülök a torkomon, lelkesen csillogó őzike szememen azonban ez nem sokat segít.
- Habár nem igazán mernék ítéletet mondani valaki felett, aki láthatóan még nálam is többet tud Mr. Keatsről. - somolygok végül, letámaszkodva az asztalon. Bokáimat kényelmesen keresztezem egymáson, a verseskötetet pedig a csípőmnek támasztom. Nem kell nagy megfigyelőképesség, sem fejlett matektudás, hogy levonjam a következtetést: egy vámpírral van dolgom. Vélhetően Draco, ezért olyan ismerősek a vonásai, és innen fakad a sajátos stílus is. A romantika egyik legnagyobb költőjét szívdöglesztőnek nevezni...
- De így van, Keats sajnos nem élhette meg, hogy publikálják a versét. Sőt, a verseinek a nagy részét is csak négy évvel a halála előtt kezdték el megjelentetni. - Csak most esik le, hogy a figyelmem teljesen leszűkült a fiúra és tulajdonképpen egyedül neki magyarázok már, így sietve felrázom magam és körbenézek a teremben, igyekezvén mindenkinek ugyanakkora jelentőséget tanúsítani.
- Viszont a költészete és a tanítása a mai napig tovább él. A szépségről vallott eszméi megreformálták a kor általános nézetét. Azt vallotta, „A szépség igazság, az igazság szépség, ez minden, amit tudtok e földön és amit tudnotok kell..." - Bármennyire is igyekszem azonban, a tekintetem végül újra a bongyor fürtökön köt ki, leplezetlen kíváncsisággal méricskélem.
- Volt szerencséje személyesen is ismerni a költőt? Nem mesélne róla néhány dolgot? Szerintem mindannyian nagyra értékelnénk. Ritkán hallhatunk elsőkézből információkat valakiről, aki ilyen régen elhunyt. - Várakozón körbepillantok a többieken, de úgy látom, nem mindenki esett teljesen a fiú bűvkörébe. Nem mintha én.... Mindegy Csak a szakmai kíváncsiság hajt, mi más? Ezzel védem magam, ahogy összefonom a karjaimat a mellkasom előtt, várakozón, enyhén kérlelőn pislogva a különös idegen felé.

Magától értetődőnek veszem, hogy a válaszom... ahhw tökéletes! Önkéntelenül nagyobb mosolyra mozdulnak, ajkaim. Látom így is, lecsúszva a széken, lábam a támlára téve, és szemeinek csillogását hogy a fenébe nem látja senki sem? A supernova fénye kevés hozzá.
Ahogy nézem, annyira ennivaló, zavarban vagy éppen rajongásban? Hogy a kusspor nem iktatja ki teljesn az olvasást, és amit látok, vagy hallok... ennél édesebb már csak a mozdulata. Pedig nem kívántam ebbe az állapotba hozni, hiszen nem kedves rokonom, aki miatt voltaképpen érkeztem, hogy jó alaposan... kiidegeljem. Nekem is jár a szórakozás... pláne, ha közönségben teszem!
- Az ítélet az egy olyan dolog, ami általában és az esetek nagy százalékában felettébb elhamarkodott döntés. Háttérismeretek és objektív megfigyelés hiányában, hiszen mindenki csak a saját... á, nem, még abból sem, honnan is tudhatnánk az egész képet?
Honnan jön ez a sok okosság? Neemm, nem a portól, amitől minduntalan kicsit magasan vagyok, hogy ne kapcsoljon be a képességem teljesen. Ahhoz már kicsit sokat éltem (egy fenét, hiszen jó pár évszázada halott vagyok), hogy lássak bizonyos dolgokat. Deee, mint mindig, pont nem az a tisztem, hogy én legyek a nyilvánvaló okos. Attól, hogy van intelligenciám, még nem tesz érdekessé.
A válaszára széttárom a kezem, s rámutatok, jelezve, hogy így van, én megmondtam!
Teljesen bevon a hangjával, s a szemei felé vonz, el akarok veszni azokban a hangtónusokban, szemszínben. Egyedi és csodálatos!
Ahh, és milyen csodálatosan mondja azokat a szavakat, mmm...
A mellkasomra teszem a kezem és teljes félaléltságban hallgatom.
- Ah, milyen gyönyörű szavak! - És mennyire ragaszkodott ahhoz, hogy ember maradjon... pedig mennyi ilyen gyönyörűséget tudott volna alkotni, édes istenem!
Hmm... lebuktam. Nem, mintha annyira érdekelne, hogy megtudják, ki vagyok, hiszen némileg elég nyilvánvaló. A Draco név közismert. Vagy éppen nem.
Sóhajtok egyet, láthatóan, mintha nem esne jól, pedig hát valljam be, minek valljam be, úgyis szeretem az ilyet, meg nem is.
- Melyikünkre gondoltál egészen pontosan? - Hiszen már akkor halott voltam, mikor Keats született. Haláli egy vicc!

Mosolyom önkéntelenül is kiszélesedik elmés válasza hallatán. Nem tartom magam kifejezetten komor embertípusnak, de fültől fülig azért ritkán késztet valaki mosolygásra, főleg az olyan tragikus sorsú költők kapcsán, mint Keats is volt. Nem mintha feltűnne hirtelen támadt jókedvem, annyira automatikus, hogy észre sem veszem, a testtartásom magától változik meg, ahogy a fiú felé nyitok. Fiú egyáltalán? Évszázadokról beszélünk. Túlságosan megzavar a külseje. Mármint, hogy fiatal.... nak látszik.
- Ez már egészen az elmefilozófia hatáskörét súrolja, de valóban bölcs meglátás. - bólogatok serényen, csak aztán kapva kicsit észbe, mennyire másfelé terelődött a téma, mint ahogy azt eredetileg gondoltam. Nem mintha bárkit is hibáztatnék érte, amennyire tudom, a Draco család nem épp a megközelíthetőségéről híres, egy új tagjával találkozni tehát bőven megér egy rendhagyó irodalom órát. Erről eszembe jut Lucas felkérése, hogy legyek a tanúja az esküvőn, és önkéntelenül is eszembe jut, vajon ez a fiú is ott lesz-e.
Ismételten nem sikerül eldöntenem, a bókja nekem szól-e vagy a költőnek, így természetesen utóbbinak szavazom, mert hát mi az ördögért bókolna nekem? Megértőn mosolygok, azzal a szeretettel, amit csak azoknak tartogatok, akik hozzám hasonlóan szerelmesei a költészetnek (vagy itt épp a költőnek, ha tudnám!).
Hunyorogva fogadom a hirtelen tegeződést, mégsem szólok érte, elnézőn bazsalyogva ellököm magam az asztaltól és közelebb indulok a székéhez.
- Nos, az óra Keatsről szól, ugyebár... - pendítem meg finoman, épp csak sugallva, milyen mederben szeretném tovább terelni a történéseket. Bármennyire is karizmatikus a fiatalember, igyekszem azért a többi hallgatóra is tekintettel lenni. - De nem akarom a kérdezősködésemmel fárasztani. Nagy rajongója vagyok Keats művészetének, ez minden. Esetleg óra után feltartanám pár percre, ha van kedve és ideje válaszolni néhány kérdésemre. - megállok az asztala mellett, szavaim közben mintegy mellékes mozdulattal érintem a lábszárához a könyv gerincét és gyengéd, mégis szelíd erővel letessékelem a szék támlájáról. Enyhén dorgáló pillantással lépek mellőle tovább, a sorok közt haladva.
- A többieknek viszont, akik kevésbé jártasak Mr. Keats munkásságában, hoztam még néhány verset. Szeretné valaki felolvasni a következőt? - Úgy sejtem, a válasz nemleges lesz, ezért felcsapom a kötetet a megfelelő oldalon, és ha nem jelentkezik senki, nekiesek én a soroknak. Nagyobb kört írok le a teremben így, melynek végén terveim szerint újra a tanári asztalnál lyukadok majd ki egy-két verssel később. A tekintetem, ha épp nem túl feltűnő, újra és újra visszatér azonban a bongyor hajúra.

Mosolyoghatna többet és többször is. Miért nem mosolyognak az emberek? Meg a nem emberek? Többet? Ahh, kárba megy a sok mosoly.... S teljesen felém nyit. Ezt már méltányolom azzal, hogy feljebb húzom magam a széken, s mint minden beszélgetésnél, ugyanolyan laza maradok. Most mi a toszt feszengjek bármin is?
- Amit nem lehet teljesen le- és szétválasztani az irodalomról és -tól, hiszen maga a költészet és a novellák is elmélkedések, csak más köntösbe bújtatva, mint a filozófiai köldökvakarászós elmélkedések – bár az olyanokhoz nem értek. A köldökvakargatás megy anélkül is.
Szerinteeeeem... bírta volna Keats érdekes világlátását. Valahol még megvannak a levelezéseink, elmartam a másik felét halála után, kell a fenének olyan nyilvánosság, hogy miként rágtam a fülét. És amilyen a lelke, olyan a kézírása. Gyönyörűszép! Mint a hangja... még olvashatna verset, dallamosan hangsúlyoz, mint aki benne él és létezik az adott versben.
Széttárom a kezem, nyilvánvaló, hogy róla, hiszen éppen róla beszélünk!
- Szintúgy – mosolyom egy pillanatra szélesebben villan fel. Felém közeledik!
- Természetesen! - csillannak fel a szemeim, még mindig a mozgását figyelve és teljesen a hangjára koncentrálva füleimmel. - Ó, mire gondoltál, hogy esetleg nem Keats lenne a téma? - nocsak-nocsak, talán mégis tud a sorok között olvasni? Hmmm... tetszik!
Hagyom lelökni a lábam, olyan csodálatos gyengédséggel teszi, még hátra is vetem a fejem, ahogy elhalad tovább mellettem, hogy úgy láthassam. Majd a lábammal visszahúzom a széket és a támla helyett az ülésre teszem hosszú lábaimat, újfent elhessegetve a próbálkozót, aki úgy gondolja, a táskája értékesebb a lábamnál.
Morcosan összevonom szemöldököm és a háta mögött lengetem a kezem, hogy isten ments, valaki fel merje csapni a kezét, hogy olvasna! Az övét akarom hallani! Olyan lágy... olyan gyönyörű...
Újra lejjebb csúszok a széken, s a támlára támasztott fejjel, szédült vigyorral hallgatom a … hangját. Keats verseit ismerem, ellenben az ő hangja újszerűen magával ragadó. S természetesen és naná, mindig akkor nyitom ki a szemeim, s pillantok éppen rá, még akkor is, ha éppen közben másfelé járt már, mint mielőtt előtte kinyitottam szemem. Éppen azokba a csodálatos szemekbe. Még akarnám, hogy olvasson, bársonyosan kristályszerű hangjával, ám érezhetően abbahagyja az olvasást, kinyitom a szemeim, s megtapsolom, az asztalon kocogtatást majd az óra végén kapja meg. Asztal egyben marad.
- Miért éppen ezeket a verseket választottad ki? - Érdeklődöm. Csodálatosan ráérzett drága lelkére, arra, amit szerintem kevesen ismerhettek. Szerintem még én sem. Olyan finom, érzékeny és törékeny, s egyben szerintem dühödt volt, hogy mélységét megérteni... inkább a bőrét akartam érinteni, megkóstolni, sós hajába belefúrni a fejem, miután kijött a partra... khm... miért éppen ez a kedves szirén ugrik be a végén.....
Tőlem szokatlan (egy fenét, ha egyszer csodás hangja van, miért pofázzak bele a beszédébe? Inkább hallgatom) módon, hallgatok az órája végéig, élvezkedem a mozgásában, hangjában. Az pedig egy cseppet sem zavar, hogy a lábam, vagy a nem mozdulok egy tapodtat sem, az óra végén, egyeseket akadályoz. Pedig van elég hely... előttem, mögöttem. Ha nekik éppen a lábam átugrása akadály, mert lusta disznók kerülni, így jártak. Az asztalon kopogás jár az előadás végén, megérdemli! Csodálatos a hangja és nagyon átéli a verseket! Az asztal csak kis híján marad egyben, pótolható, most mit legyek kedves vele?
S várom, megálljon újfent előttem. Ha tudná, mennyire istenien nézett ki közben! És a kedvessége...  kevesen azok velem. Nem is értem, miért...

"Köldökvakarászós elmélkedés?" Határozottan jó humora van a srácnak, kicsal belőlem egy félhangos, szusszanásnyi nevetést. Olyan érveket hoz fel, amelyekkel elég nehéz vitába szállni, és őszintén szólva nem is akarok, inkább csendben igazat adok neki. Tetszik a világlátása, hasonló az enyémhez, habár úgy tippelem, nálam jóval, de jóval-jóval többet megélt már.
Azért azt nem állhatom meg, hogy egy kicsit ne próbáljam az óra keretei közé igazgatni a viselkedését. Legalább ami az ülésmódját illeti... Azzal hirtelen nem tudok mit kezdeni, hogy elkezdett letegezni. Fogalmam sincs, illik-e visszaerőltetni rá, hogy magázódjon, vagy technikailag ebben a teremben mindannyian pólyásnak számítunk hozzá képest és teljesen megfelel az illemtannak, hogy kedve szerint szólítgasson. Ha nem Lucas lenne a legjobb barátom, talán még ennyit sem tudnék a vámpírokról...
Nem felelek semmit, nem igazán vagyok jó a szópárbajokban, a tekintetem azonban annál kifejezőbb, ahogy elhagyom az asztalát és tovább indulok a sorok között. Érthetetlen módon hiába ékelek közénk fizikai távolságot, a jelenléte egyszerűen betölti az egész termet, rám telepszik, a bőrömön bizsereg, bármerre is megyek. Sosem találkoztam még ilyen erős kisugárzással. Ezért menekülök hát végül a versekbe előle, mert férfias vagy sem, igenis menekülök, de még innen is kiszakít, mert mintha ráérezne, mikor nézek felé, pont akkor figyel ő is, a végén pedig ismét zavarba hoz - megtapsol. Sosem kaptam még tapsot, nem így, nem ilyenkor, hát nyilván szapora pislogáson túl nem is tudok semmit kinyögni, a köszönöm-félém is köhintésbe fúl, mert minden erőt kiszívott a hangomból. Ez ám a jó tanári tekintély...
Természetesen nem kímél, továbbra is rabjaként őrzi a figyelmem, és ismét letegez. Bármilyen jól is esik az érdeklődése, egyszerűen képtelen vagyok hova tenni.
- Mert úgy vélem, ezek a versek egy kevésbé ismert oldalát mutatják be Keatsnek, amit hajlamosak vagyunk nem észrevenni és az ismertebb költeményeire koncentrálni csak. Pedig ezekben épp ott rejlik a tehetségének a szépsége... És egy egészen kicsit önző is voltam, közéjük csempésztem a kedvenc verseim. - lehunyom az egyik szemem mosolygás közben, de jó sokáig, tehát nem kacsintok, mert csukva is tartom, míg grimaszolok, szóval nem, ez a legkevésbé sem kacsintás. Fél szemlehunyás. Nem tudom, a válaszom elégíti-e ki, de úgy tűnik, csendben marad az óra hátralévő részében, így pedig én is könnyebben visszatalálok a hangomra, sikerül jobban bevonnom a többi hallgatót is és leadni az anyag nagy részét, amit mára terveztem. Egészen kimerülök a végére, az asztalon kopogásán már meg sem állok csodálkozni, csak hálás mosollyal odabiccentek.
- Ne felejtsék el jövő órára kigondolni, mi az az egy szó, amivel a legjobban jellemezni tudják Keats költészetét. Utána haladunk tovább a romantikával... - búcsúzkodom a kifelé özönlő diákoktól, külön oda-odaköszönve egynek-egynek, és amint az utolsó is távozott, a tekintetem megpihen az egyetlenen, aki ugyanolyan nyugalommal ücsörög azóta is a székén. Vagy valaki más székén. A könyvet a táskámba csúsztatom, mielőtt elindulnék felé, ezúttal csak egy óvatos oldalpillantást vetve a székre pakolt lábára.
- A házi feladat természetesen csak azokra vonatkozik, akik felvették az órámat. - Az előtte lévő asztalnál állok meg, a szélének támasztom a derekam, ránehezedem. Innen nyújtom felé a kezem egy kézfogásra, már ha elfogadja. - Alexander Clark vagyok, Dahlia egyik kollégája az irodalom tanszékről. Hívj nyugodtan Alecnek. Persze csak ha nem gond, hogy tegeződünk. - Bizonytalanul ráncolom össze a homlokom, mert hát fogalmam sincs, hogyan és milyen hangnemben kéne beszélnem vele. Hivatalosan nem a diákom, mégis igyekszem udvarias és előzékeny maradni.
- Nem lehetett túl érdekes az előadásom valakinek, aki személyesen is átélte azt a kort. Így nehéz újat tanítani. - kezdek el szabadkozni, habár nem akart sikítva kimenekülni óra közben, mégis úgy érzem, valamilyen szinten az idejét raboltam azzal, hogy itt tartottam. - De hálás vagyok, amiért itt maradtál. Szívesen megmutatom a tanárit, ha szeretnél beszélni Miss Dracóval. - Ha már miatta jött az egyetemre, legalábbis én azt gondoltam, a rokona miatt, akkor az a legkevesebb, hogy felajánlom, segítek eligazodni neki a kampuszon.

Az a kis, rövid nevetés, zene füleimnek, önkéntelenül elmosolyodok. Vajon mindenkire ilyen hatással van? Nem nézek körbe, felesleges, legfőképpen, mert nem érdekel. A saját érzéseim és véleményem, jelen pillanatban, annál inkább.
A pillantásra csak elvigyorodom és követem, ahogy megy. Aztán már csak füleimmel követem, pillantásomat néha ráfüggesztve. Amikor kell. Nem hiába, ha valaki érti Keats, tudja, miként hangsúlyozza. Olvasott fel nekem verseiből és mindig csak csodálattal tudtam rátekinteni. Még egy költő sem tudta annyira tisztán kifejezni azt, ami benne volt. Ő olyan volt, mint egy kristály. Csillogó. És egyben renttentesen törékeny. El is tört. A betegséget is ő vonzotta be, képtelen volt a zord világgal és a barom emberekkel megküzdeni. Hiába voltam mellette és bátorítottam arra, hogy le kell tojni az olyan embereket. Nagyon érzékeny volt... érzékeny, mint aki éppen itt olvassa fel a verseit.
Zavarba hoztam! De most miért? Hát nem csodálatosan olvasta fel? Dehogynem! Mások is követik a példám, s én csak mosolygok.
- Ami... a harmadik? - ó, hogy mennyire tudná, amiket kiválasztott, verseket, azok az igazi lénye Keatsnek? S hogy megváltozott hangja, mikor a harmadik verset olvasta? Szeretgette, becézgette és... vele együtt rezgett. Kevesen képesek rá.
Oh, istenem, de gyönyörű, lehunyt szemmekkel! Két kezem állam alá teszem és úgy nézem, csillogó szemekkel. És memorizálom a pillanatot, abban élek, hogy velem lehessen sokáig sokáig.
Igazi Tanár, mindazt, ami benne van, átadja és egyben mindenkiben felébreszt valamit. Ez az igazi Tanár, s szerintem tökéletes mentor is.
Még szélesebb mosolyt kap biccentése. Figyel ám, nagyon odafigyel! Ahhh...
Nézem, ahogy közeledik, s ahogy a lábamra tekint. Egészen jó helyen vannak, így hagyom is ott.
- Lelkesen el is fogják készíteni – csak a szemeit látom és a hangját hallom, a mozdulatait érzékelem.
- Alexander Clark – ízlelgetem a nevét, de sosem fog olyan gyönyörűen hangzani, mint az ő szájából. - Hát hogy a viharba lenne gond, Alec! - nyújtom felé fülig érő szájjal kezem. Nekem kéne felajánlani, de az illemre, na, arra tojok. Olyan marhaság!
A keze, érintése. Puha, meleg, s rózsaszín. Az enyém szobahőmérsékletű, de legalább nem döglött hal a kézfogásom. Energikus, határozott, s jó ideig a kezét fogom.
- Pietro. Pietro Draco, bár a másik felére már úgyis rájöttél – csak most engedem el kezét, addig gyengéden  ölelgettem ujjait.
Hunyorgok egyet, valami még van a fejében, látni a csodás színű íriszeiben.
Elnevetem magam.
- Nem hiszem, hogy a mai kor létezői – hiszen például én nem élek, de létezem. - teljes egészében átlátnának mindent. Teszem azt, valaki megkérdezné tőled kétszáz év múlva, mi is zajlott mondjuk mostanában... biztosan lennének olyan információk, amikről nem tudtál. És hát... nagyon is él az a mondás, hogy a világot torzítva látjuk, az igazság valahol mélyen bújik meg... - saját szemüveg, gondolat, vélemény, blablabla. Na, ezért sem játszom főnökösdit. Sokkal jobb hírvivőnek lenni. Fogalmuk sincs, mekkora ereje tud lenni, egy-egy odavetett szónak, vagy grimasznak. Én így formálom a jelent, nem pedig a politika köntösébe bújtatva, mint a vízfejek egyike. Máshogy vagyok pojáca és én is élvezem, ők annyira nem, mármint engem, de kit érdekel?
- Dahliával bármikor összefuthatok, ha kedvem szottyan. S a te órádra bármikor beülök, ezer örömmel – kezem közben már nyúl felfelé, ha nyakkendőjét kapja el kezem, akkor azt, ha feljebb, akkor azt, bár a nyakkendőnek jobban örülnék, elkapom, s magam felé húzom.
Megcsókolom. Akkor is, ha utána a fejem repül, mert akkora taslit ad. Nem bánom, akkor is megteszem. Egyszer élünk. Sokszor halunk!

Meg merném kockáztatni, hogy potya-hallgatóm a gondolatolvasás erejével bír, habár fogalmam sincs ennek valóságtartalmáról. Nem mintha eddig nem nyűgözött volna le bizonyos tulajdonságaival, de ahogy megtippeli a felolvasott versekből a kedvencem... Már igazán nem tudom, hova lejjebb dobjam az állam és a képzeletbeli kalapom.
- Ami a harmadik - ismétlem sokkal megadóbb tónusban, mintha vereséget ismernék be, holott nem volt szó köztünk semmiféle versenyről. Talán ez nem is róla, inkább saját magamról és bizonyos nézeteimről szól...
- Ha nem is lelkesen... - nevetek fel, elharapva a végét. Bőven beérem azzal, ha megcsinálják a kiadott feladatot, habár tényleg az volna a legfőbb célom, hogy élvezzék is és tanuljanak belőle valamit. Csak reménykedni tudok, hogy legalább egy-egy diákomra hatással lehetek, de annyira önhitt sosem leszek, hogy ezt általánosságban feltételezzem. A határozott kézfogás különös jeleket küld végig a karomon, fel és egészen mélyre a gyomromba. Mintha apró kisülések pattognának az ujjaim alatt, és biztos vagyok benne, hogy a kelleténél tovább fogjuk egymás kezét, bármit is jelent ez. Nem húzom el, megvárom, hogy elengedje, ha úgy érzi, noha minden egyes pillanattal erősebb forgószelet küld le a gyomromba.
- Pietro - Mintha nyelvemen ízlelgetném, úgy ismétlem a nevét, szabadkozón biccentve a folytatásra. - Csak ki kellett matekozni. Tudom, bölcsészkaron nem erősség. - Habár az átlagos irodalmárokhoz képest nekem sosem volt semmi gondom a reál tárgyakkal, de azért igyekszem viccesen kezelni a helyzetet.
A nevetése arra késztet, hogy szélesebben mosolyogjak, ami lassan fizikai képtelenség. Ha még tovább húzom az ajkaim, a végén letolják a fülemet az arcomról. Egészen elbűvölten hallgatom a szavait, a bölcsessége ámulatba ejt, újra és újra emlékeztetnem kell magam, hogy a fiatal arc nem tükrözi a megélt kort az ő esetében.
- Ez nagyon igaz. Bár sajnos, vagy szerencsére, igazából nézőpont kérdése, nekem nem kell kétszáz évvel előre gondolkodnom. Elképzelni sem tudom, mennyire más lehet. - Pozitív vagy negatív, magam sem tudnám megmondani. A hosszú élet egyaránt lehet áldás és átok. Túlságosan kevéssé ismerem még Pietrót ahhoz, hogy a lelkébe lássak.
- Ó, nos, köszönöm, akkor bármikor nagyon szívesen... - A mondat azonban befejezetlen marad, a hangom elcsuklik félúton, ahogy megragadja a nyakkendőmet. Kibillenek az egyensúlyomból, kis híján az ölébe borulok, az utolsó pillanatban sikerül csak támaszt találnom; mindkét kezem rajta köt ki, az egyik a mellkasán, a másik a combján, térdem az övének koccan, a szánk meg egymásnak... Várjunk, mi? Az agyam teljesen leblokkol, fel sem fogom, mi történik, pedig elég egyértelmű a jelenet. Az utolsó gondolatom, mielőtt ösztönösen lehunynám a szemem, hogy ahhoz képest, milyen sokat beszél, mennyire puhák az ajkai...
- Woah, w-woahh, woo~h! - eltolom, elhúzódom, menekülnék annyira, hogy fel tudjak rá nézni. Fogalmam sincs, másodpercek, percek vagy órák teltek-e el, valahogy elvesztettem az időérzékem és a nagy sokkban elfelejtettem azonnal reagálni. - Ezezez, ez... W-woah?! - Az összeszedettségemnek vagy a kifejezőkészségemnek annyi, csak nagyokat pislogok a fiúra, még mindig kicsit felette görnyedve attól függően, milyen messzire hagyott menekülni, és két kezem védekezőn feltartom, mert bár ő húzott le magához, nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy taperolom. A szavak cserben hagynak, csak némán tátogva próbálok értelmet lehelni a gondolataim közé és valami normális reakcióval előállni, miközben a gyomrom őrülten bizsereg, a szám még mindig forró, és egy egészen kicsit a nyelvemen érzem az ízét... Kérdőn és várakozón bámulok rá, hátha ez csak valami ősi vámpír-szokás, egy régimódi üdvözlés, amiről lemaradtam. Láthatóan tőle várom, hogy megoldja a rejtélyt és segítsen újraindítani a lefagyott programot a fejemben.