„Nézz körül a házban!” hangzottak apám szavai, kicsit idegenül, és kicsit tartózkodóan. Nem voltam még otthon ebben a környezetben, nem volt egyértelmű, hogy hányadán is állunk akkor egymással. Azt tudtam, hogy kétszer olyan keményen dolgoztam, mióta beközöltem vele, hogy ja, a fia vagyok. Nem vártam semmit, mert nem adnak semmit ingyen. Ha adsz valamit, kapsz is cserébe valamit, a kényelmes élet, a szép ruhák, a menő kocsik nem hullanak senkinek sem az ölébe csak úgy. Az, hogy megszülettem, még nem teljesítmény. Valamivel be is kellett bizonyítsam, hogy van miért a világon lennem. Ehhez pont jól jött apám, ő jelentette számomra a kiutat az East End beli nyomorból és mocsokból. Pont ezért feszítettem meg magam még jobban, ami a munkát illette, és ezért volt fura ez a mai nap. Nem szeretek pihenni, mert haszontalannak érzem magam. Nem is tudok mit kezdeni magammal ebben a bazi nagy házban. Minden szobája, minden négyzetmétere olyan elegáns, amilyet én csak akkor láttam, ha betörtünk egy ilyenbe. Ha valamihez hozzáérek, és esetleg eltöröm, vagy tönkre teszem, az öreg biztos lenyakaz, így inkább taktikusan zsebre vágott kézzel járkálok fel-alá. Kíváncsiságból annyi szobába nyitok be, amennyibe csak tudok, és akármennyire is próbálom tudatosítani magamban, hogy ez az apám háza, idegen érzés itt lenni. Ahogy azt is idegen érzés kimondani, hogy ő az apám. De anyámat se tudom elképzelni ebben a házban. Jobban járt mindenki, hogy Skóciában halt meg. Neki megnyugvás, nekem tiszta lap. Nagy csatangolásomban teljesen elragadnak a gondolataim, úgyhogy csak gépiesen nyitogatok be a szobákba, körbe nézegetek bennük, és már megyek is tovább. Ezért lep meg, hogy az egyik ajtó mögött egy szőke lányt találok. Gyorsan végig pillantok rajta, nem azt mondom, csini, de nekem nem az esetem. Meg ha jól sejtem, ő lesz az egyik fogadott testvérem, akikről a fater beszélt. Tök jól esett, hogy kikötötte, hogy ha választania kell köztük, és köztem, nem fog gondolkozni, hogy megszabaduljon-e tőlem. De megértettem. - Úúúú bocsi, nem akartam zavarni. – egy fél lépést azért beljebb lépek, legalább bemutatkozom. – Biztos te vagy Sonja…apa már mesélt rólad…a nevem Finn. – mutatkozom be kurtán, az arcán nem azt látom, hogy úgy örülne nekem. Bár jobban belegondolva, én se örülnék magamnak.
Popcorn: pipa. Netflix: pipa. Telefon: pipa. Sonjácska meg a takarója: pipa. Damon: pipa. A legjobb kombó erre az álmos napra. És áldom Daddyt, hogy ma nem kell kimozdulnom, mert ebbe a takony időbe a fenének se lenne kedve kitipegni az utcára, sem pedig rendet tenni. Az ilyen időjárástól az ember egyszerűen lejön az életről. Én legalábbis biztosan. De hát annyi baj legyen, meg hát nem nagyon tiltakozom az ellen, hogy egész álló nap Chris Hemsworth csinos pofikáját nézegessem, miközben a kiskutyám dús bundáját cirógatom. Persze, a telefon azért itt pihen a kezemben. Egyrészt sose tudhatom előre, hogy mikor fog megcsörrenni, másrészt a filmek első 20 perce úgyis mindig baromi unalmas, úgyhogy csak fél füllel figyelek rá, közben nagy elánnal tapizom a kijelzőt. Tapiznék én mást is, csak hát Sky még mindig nem vadászta le nekem Jason Momoát… egyesek pedig nem hajlandók itt feküdni mellettem ruha nélkül. Nincs mese, marad a telefon. De már épp kezdene elég izgi lenni az is, ami a monitoromon történik, amikor nyílik az ajtó… kopogás nélkül. MINDENKI kopog ebben a kurva házban. Persze, nyilván Skynak és Daddynek nem kell jómodort tanítani. Ők kopognak annak ellenére is, hogy rájuk akkor se haragudnék meg, ha nem tennék. Szóval érthető, ha meglehetősen morcos tekintetet villantok az ajtó felé, ahol az idegen srác ácsorog. Ezen az se sokat segít, amit mond… apu… Mia… Azonnal kinyúlok a gondolatai után és az emlékeit turkálva… baszki, igazat mond. Annak mondjuk kis híja, hogy nem röhögök fel, amikor elkapom a pillanatot, amikor Elijah meglátta. De én inkább azután kutatok, hogy hazudott-e Neki. Bevallom, reménykedem, hogy igen. De akárhogy turkálok, a srác igazat mond. Máskor még örülnék is neki, hogy valaki kivételesen igazat mond. De nem most. Nagy csattanással nyomom meg a space-t a billentyűzeten, hogy megálljon a lejátszás, majd letolom az ölemből a laptopot és kimért mozdulatokkal lépkedek oda hozzá. -Jól gondolod. Sonja Hunt. – nyújtom felé a kezemet, még mindig gyanakodó tekintettel. Vajon Sky mit szólt hozzá? Mindjárt rábaszok egy üzenetet. -Tudod, itt kopogni szokás. – teszem hozzá. Már azzal se lett a kedvencem, hogy egyáltalán bejött a szobámba csak úgy… de hogy még kopogni se tud. Habár az arcom mosolyog, a szemeim korántsem. Na, hát lehet tippelni, hogy kitől tanultam. A tekintetem ugyanis a mosoly ellenére azt üzeni, hogy pokollá fogom tenni az életét. Nem úgy Damon. Ő kíváncsian leugrik az ágyamról, majd szagolgatni kezdi a jövevényt. Néhány másodpercnyi szimatolás után pedig leül és várakozóan néz Finnre: simogatást vár. Az áruló!
Nem tudom, miért rémlett úgy, hogy ma tök üres lesz a ház, de hát mint a mellékelt ábra mutatja, nem az. Legalább egy térképet kaptam volna, ez a ház akkora, mint az egész kurva lakónegyed, ahol felnőttem. Nem mondom, hogy nem láttam még ilyet, de elképeszt ez a gazdagság, ez a luxus, amivel apám körül vette magát, és a két fogadott gyerekét. A kis, szakadt lakásom után mindenképpen környezetváltozás, de előbb leszek egy majom nagybátyja, minthogy megfogjam minden motyómat, és megjelenjek itt, hogy „csá, jöttem lakni”. Még nem voltam abban a státuszban. Még az is pengeélen táncolt, hogy apám elfogadja a tényt, hogy jah, tényleg ő csinált, nem kamuzok, és nem csak azért jöttem, hogy kitúrjak mindenkit a vagyonból. Főleg, hogy Skyler majdnem lenyelt keresztbe. Ami tök érthető. Erre tessék, mint egy tehervonat, berontok Sonja életterébe. Ha pillantással ölni lehetne, szerintem már rég halott lennék, pont annak a fajta aranyos arcú csajszinak tűnik, aki bárkit simán kinyír, aki rosszul szusszan a közelében. És a nem akarok én lenni az a szerencsétlen. Bár a pittbulltól nincs félnivalóm, mert a kis fehér pamacs elhelyezkedik a lábamnál, és bámul fel rám, gondolom a jól megérdemelt simit várja. Sokkal jobban aggaszt az a néhány hosszú másodpercnyi csend, ami a bemutatkozását előzte meg. Valami azt súgja, nem leszünk instant pajtik. Nem mintha ez lett volna a fő célom. A valahová tartozás vezértelt, amikor elindultam Skóciából, aztán mire Vegasba értem, a bizonyítási vágy erősebb lett. Hogy bebizonyítsam, hogy igenis viselhetem a Heathen nevet, hogy vagyok olyan, mint az apám, és ezt nem csak neki kellett bebizonyítsam. - Finn Dolland. -rázok meg a kezét, automatikusan anyám nevén mutatkozva be. Megszokás. Na meg, Apa még nem mondta, hogy használhatnám az ő nevét. Addig jó lesz ez. – Tudom, tudom…tényleg nem akartam csak így beesni. Apa azt mondta, nézzek körül nyugodtan, nem gondoltam, hogy van itthon valaki. – vakarom meg a tarkómat zavartan. Hülyén érzem magam, amiért rátörtem a saját otthonában. Végül leguggolok, hogy megsimogassam a kutya fejét, mindig is csíptem az állatokat. - Jól sejtem, hogy nem szólt még rólam? – apró vállvonás kíséri a kérdést. Nyilván, nem ez kellett legyen az első dolga, amint hazaér.
PNem… cseppet sem vagyok lenyűgözve attól, ahogy ez a vörhenyes gyerek csak úgy se szó, se beszéd besétál a szobámba, mint valami ősember. Kopogásról nem hallott még? De ahelyett, hogy nekiesnék és rázúdítanám a dolgot, csak távolságtartóan méregetni kezdem, addig is a legnagyobb kényelemben turkálhatok a gondolatai között. Bár, hogy őszinte legyek, azok csak még bosszantóbbak. Leginkább azért, mert a srác őszinte. Pedig borzasztóan reménykedtem, hogy hazugságon kapom és nemes egyszerűséggel kipenderíthetem innen. Így viszont felkelek az ágyamról és bemutatkozom neki, miközben bemutatom ennek a nemes szokásnak is, amit úgy hívnak, hogy kopogás. Persze… nem gondolta, hogy egy házban, ahol laknak, ott van valaki. Logikus. Hát, annyi biztos, hogy őt se az eszéért fogják ellopni. És hogy még a kutyám is elárul! De nem szólok. Egyelőre legalábbis biztos, hogy nem. Kíváncsi lennék, hogy Sky mit szól hozzá. Persze, ő nem finomkodik úgy, mint én, de hát a módszereink merőben különböznek. Meg aztán ha én próbálnék úgy csörtetni, mint egy medve, akkor egyszerűen nevetséges lennék. Ez akkor hatásos, ha ő csinálja. -Nem, még nem volt rá alkalma. – Ami azt illeti, nem is találkoztam ma még vele. Egyébként külön pofátlan ez az „apa így” meg „apa úgy”. Azért ettől a nagy bizalmaskodástól még egy kicsit messze vagyunk, nem? -Ő Damon. – mutatom be őt is, ha már itt nagy erőkkel ismerkedik vele. Aztán szépen kiterelgetem a szobából, ne legyen már benne. Ez a magánszférám, könyörgöm. -Kell egy kávé. – közlöm, igaz, őt „elfelejtem” megkínálni. Csak becsukom magunk után az ajtót és intek a lépcső felé, hogy arra megyünk. Daloljon csak nekem szépen. Végül is ebben vagyok a legjobb. Igaz, ő megtarthatja a testrészeit. Egyelőre. -Hogy a fenébe keveredtél ide? – kérdezem út közben? Valójában ez annyira nem érdekel, csak a megfelelő irányba akarom terelni a beszélgetést, hogy jobban tudjak válogatni a könyvtárban, amit a fejének hív.
Ha tudtam volna, hogy az öregnek vannak fogadott gyerekei, óvatosabban állítottam volna be, az tuti. De hát mit tudtam én bármit is róla. Annyi volt csak a fejemben, amit anyám elmondott, ami sokkal inkább egy álomkép, egy ideál volt. Annyiszor kiszámolta, levezette, hogy igen, nem lehetek mástól, csakis a jóképű amerikai „üzletembertől”, hogy már én is elhittem. Bár kétségtelenül működött a matek. Anyám anno elegáns eszkort volt, ha úgy tartotta kedve, hetekig nem vállalt kuncsaftokat, és nem minden esetben lett légyott a vége, pláne nem gumi nélkül. Plusz ott volt a képességem. Skóciában annyira nem gyakori a mágia, én meg huszonegy éveshez képest piszok jó vagyok benne. Ez azért csak árulkodik. Sonja persze nem örül nekem, hát na, én sem örülnék magamnak. Beestem az ajtaján, ami a kisebbik gond, a nagyobbik az az, hogy az egész életükbe bezuhantam mint egy kibaszott hangos meteor. De mindenkinek tartoznia kell valahová, és egy fiú kihez tartozzon, ha nem az apjához. Túlságosan nagyszájú vagyok viszont ahhoz, hogy hosszú távon én itt maradjak. Plusz, ha már eddig küzdöttem, nem most fogok hátra dőlni. Ez még csak az emelkedő eleje, de ha felérek a hegy csúcsára, úgy akarok ott állni, mint egy király. Ehhez pedig építenem kell. Saját erőből, és elszántságból. Egy-egy apai tanács persze nem jönne rosszul hozzá. - Szerintem még abban sem biztos egészen, hogy tényleg az apám, szóval nem csodálkozom. – vonom meg a vállamat. Mondanám, hogy csináltassunk DNS tesztet, de én inkább a bizonyítás híve vagyok. Tesztet hamisítani bárki tud. - Damon…nagyon jófej kutyus. – simogatom meg az állat fejét szórakozottan, és mire észbe kapok, már kívül is vagyok az ajtón. Pedig szívesen dögönyöztem volna tovább a kutyát. - Aha…-indulok utána. Nekem csak a kifelé vezető ajtó kéne lassan, konstatálom az órámra pillantva, hogy undorítóan el fogok késni. Jack le fogja szedni a fejemet. De Sonja beszéltetni kezd, amitől olyan érzésem támad, mint mikor poligráfra kötöttek. Nem mintha kamuzni akartam volna. - Hát…anyám egész életemben az apámról szóló történetekkel tömte a fejemet. – kezdem mondani, eszembe jut a drogoktól szétcsúszott arcú nő, ahogy az egyetlen közös fotójukat mutogatja, ami azon a fogadáson készült, ami után fogantam. – Kicsit becsavarodott, miután egy éjszakát együtt töltöttek…teljesen bele zúgott, és beleőrült a gondolatba, hogy apa majd érte megy Skóciába. Az együtt töltött éjszaka után többé nem nézett más férfira, és nagyjából két hónappal utána tudta meg, hogy gyereket vár… Aztán bennem látta az eszközt arra, hogy majd vele lehessen, de nem jött be. Pár éve meghalt a hülye kurva…nagyjából tizenhat lehettem. Akkor döntöttem úgy, hogy átjövök és megkeresem apámat…hogy végre tartozzak valahová. Segíteni akarok, valahogyan hasznos lenni neki…nem halok bele abba se, ha nem ismer el fiának.
Azzal nem erőltetem meg magamat, hogy jó pofát vágjak a gyerek betoppanásához, de a vendégszeretet jegyében azért szóbaállni hajlandó vagyok vele. Egyébként is tudom, hogy Daddy később ki fog faggatni, hogy mit találtam a fejében, ismerem már ennyire. És hát teljesen érthető, hogy így tesz, én is pontosan így csinálnám. Szóval akkor beszélgessünk! -Ezért nem hibáztathatod. – nézek rá komolyan, a fél szemöldökömet felvonva. Elvégre mondani bármit lehet és még ha igaz is… mit akarsz Finn? Erre vagyok én baromira kíváncsi. Damon meg arra, hogy az új jövevénynél van-e egy kis hasvakarás vagy jutalomfalat. Ennek annyira amúgy nem örülök, de nem fogom megvonni tőle, annak ellenére, hogy utálom minden pillanatát annak, ahogy dédelgeti. Ez az én kutyám! El is távolítom őket egymástól, amint lehet. Egy kávé egyébként tényleg nem árt, mert legalább addig is járhat a szája meg a kis agyacskája. A kutyámról meg le lehet szállni. -Daddy elég lehengerlő jelenség. – bólintok egy aprót, habár magamban szánalmasnak tartom az egész történetet. Ennél már csak az én anyám rosszabb, komolyan kezet foghatnának. Majd lehet, hogy odatemetem mellé, ha egyszer végre megdöglik az a szottyadt kurva, legalább lesz egy barátnője a túlvilágon. Elnézve Finn emlékeit, kibaszott jól kijönnének egymással. -Na, és… mihez értesz? – kérdezem, ha már ilyen lelkesen hasznos szeretne lenni. Merthogy ránézésre nem valami bizalomgerjesztő. Igaz, rólam se gondolja senki, hogy milyen képességeket rejtegetek. De hát éppen ettől vagyok én olyan kibaszottul jó. Sky pedig az ügyeletes fenevad, akiről hamar megtanulja mindenki, hogy miért ne akarjon baszakodni velünk. Na, de ez a mitugrász? Összehajtogatja majd a szalvétát a vacsorához? Mondanám, hogy kipucolhatja a cipőmet, de félnék, hogy kárt tesz bennük. Ahhoz meg azért drágák, még egyedi darab is akad köztük szép számmal. De akkor bele is állítanám a koponyájába. A cipőimmel nem hagyom, hogy bárki is baszakodni merészeljen.
A világ nem fog senki kényeskedésének alámenni, nem lesz könnyebb az élet attól, hogy te folyamatosan panaszkodsz, hogy jaj jaj, de szar az életed. Tenni kell érte, hogy jobb legyen, addig teperni, amíg elmondhatod magadról, hogy mindent elértél, amiről eddig álmodtál. Ami azt illeti, én még magamat is csak negyed annyira érzem néha férfinak, mint akivé válhatnék, a megfelelő útmutatás mellett. - Nem is teszem…csak anyám szava van…de majd kiderül, hamarosan. – sóhajtok, most ott lóg, mint egy fekete árnyék, a fejem felett az apasági vizsgálat, és hogy mi lesz a vége. Ha esetleg kiderülne, hogy mégsem volt igazam…akkor azt hiszem annyi volt. De inkább a halál, minthogy újra egy senki legyek, egyedül a világban. Gyűlölöm az elhagyatottság érzését, azt, hogy senkinek sem kellek. Talán anyám agymosó-hadjárata túlságosan is hatékony volt. - Az lett volna a csoda, ha a vén kurva nem zúg bele teljes testsúllyal. – értek egyet, engem is lenyűgözött, amikor először találkoztunk. Mégsem volt olyam elutasító, mint attól tartottam, sőt…de anyámra nem emlékezett. Nevetséges és szánalmas árnyéka volt egy emberi lénynek, és bár ő hozott világra, minden sejtem utálta, hiszen semmi másban nem számíthattam rá, és hála neki, majdnem elpazaroltam az életemet. Nem bánom, hogy meghalt, hiszen így én is meg tudtam rendezni a saját „halálomat” - Mindenben feltalálom magam…most épp a dokkoknál dologozom…de a legjobban a logisztika, és a számolás megy…jó meg a kártyaszámolás, de azt hagyjuk. Nem volt egy vasam sem, mikor ide jöttem Amerikába, de úgy tudtam forgatni a pénzemet, hogy már egészen szép pénzem van félre téve. – megropogtatom a kezemet, és körbe nézek, hogy mi az, amit a lehető legkisebb lebaszás nélkül oda tudok lebegtetni hozzá, végül egy esernyő mellett döntök, ami lassan kiemelkedik az esernyőtartóból, lebeg felé egy picit, majd egy kört leírva a levegőben vissza huppanjon a helyére. - Ettől meg otthon eléggé be volt szarva mindenki, Skóciában elég kevés mágus van…asszem szerencsés vagyok. – vonom meg a vállamat. – Két éve vagyok itt, azóta a szervezetnek dolgozom, Jacknek…úgy gondoltam, valamivel bizonyítanom kell.
Finn… komolyan, még ez a név is gagyi. Ki a rák ad ilyen hülye nevet a gyerekének? Oké, hogy az én anyám is egy darab szar, de legalább a nevemmel nem büntet. De azért ráerőltetek a fejemre legalább egy semleges arckifejezést. Pontosan tudom, hogy Daddy mit vár tőlem, ezt mondania sem kell. És én természetesen mindenben segítek neki, amit csak kér. Már válaszolnék is neki, de jobban leköt hirtelenjében, hogy elkapjam a gondolatának fonalát. Jaj, hát mindjárt megsajnálom. Haver, ilyen az élet. Vagy megtanulsz úszni, vagy fulladj meg! De ahogy az anyját emlegeti, egy halvány mosoly átfut az arcomon. Ismerős mondat. Persze, a mosolyt vegye, aminek akarja. Ettől még nem lettünk haverok. Testvérek meg főleg nem. Még csak az kéne, hogy meglássanak vele az utcán… A konyhában csak fél füllel hallgatom, amit magyaráz. Egyébként sem érdekel különösebben, a mondandója, mondani bármit lehet. De amíg a szája jár, addig én legalább nyugodtan tehetem a dolgomat. -Gondolom, akkor majd Sky befog pakolni. – Hja… azzal még lehet, el is bír. Bár ahogy kutakodom az emlékei között… tényleg nem olyan szar matekos. De mielőtt ezen jobban elgondolkodnék, megjelenik előttem az esernyő, én meg közönyös arccal leteszem a bögrémet. Láttam már ilyet. -Menő. – tartom fel a hüvelykujjam. Persze egy lebegő esernyőnek nem sok haszna van, kivéve, ha mondjuk ő lesz a hordárom, amikor vásárolni megyek és elered az eső. Valakinek az esernyőt is tartania kell, nem igaz? -De egy okos mágus nem kérkedik fűnek-fának. – jegyzem meg, ezzel azt is a tudtára adva, hogy őt aztán nem tartom okos mágusnak. De hát nem is az. Vegyünk például engem! Rólam nagy valószínűséggel még mindig azt gondolja, hogy csak egy halandó királylány vagyok, én pedig közben úgy kifacsarom az életét, mint egy nedves bugyit. És ha rajtam múlik, akkor ez egy darabig még így is fog maradni. Nem kell neki mindent rögtön tudnia. Vagy akár valaha.
Kezdőlap 
írta: 
„Nézz körül a házban!” hangzottak apám szavai, kicsit idegenül, és kicsit tartózkodóan. Nem voltam még otthon ebben a környezetben, nem volt egyértelmű, hogy hányadán is állunk akkor egymással. Azt tudtam, hogy kétszer olyan keményen dolgoztam, mióta beközöltem vele, hogy ja, a fia vagyok. Nem vártam semmit, mert nem adnak semmit ingyen. Ha adsz valamit, kapsz is cserébe valamit, a kényelmes élet, a szép ruhák, a menő kocsik nem hullanak senkinek sem az ölébe csak úgy. Az, hogy megszülettem, még nem teljesítmény. Valamivel be is kellett bizonyítsam, hogy van miért a világon lennem. Ehhez pont jól jött apám, ő jelentette számomra a kiutat az East End beli nyomorból és mocsokból. Pont ezért feszítettem meg magam még jobban, ami a munkát illette, és ezért volt fura ez a mai nap. Nem szeretek pihenni, mert haszontalannak érzem magam. 
