- Azt írja – nézek bele a könyvbe, másik kezemben egy gyertyával. - ezt végül ide. Azt hiszem, minden megvan, kezdhetjük. - szusszantok egyet, ahogy az asztalnál ülünk.
Nagyi volt valamelyik héten egy bazárosnál és az egyik onorihoz kapott egy gyönyörű selyemzsinórt, ott látta meg ezt az ouija táblát. Még kimondani is nehéz, elég az angol nyelvet beszélnem, ami sosem lesz a sajátom, még akkor is, ha hibátlan kiejtéssel beszélem. Szeretek tökéletes lenni abban, amit dolgozom.
Azóta nézem, mit lehet a táblával tenni, s úgy gondoltam, kipróbálhatjuk akkor, ha Ivory is itt lesz. Találtam egy nagyszerű leírást, miként lehet használni és kíváncsivá tett. Előtte megtisztítottam és megáldottam, mert tudom, hogy a tárgyakban lakhatnak gonosz entitások is, legalábbis úgy rosszindulatúak, hogy több bennük az ártási szándék, mint a segítő. S azért dolgozom, hogy segítsek, ne pedig, hogy ártsak. Veszélyesnek tartják, hiszen általuk bárkit meg lehet szólítani, vonzani. Mégis, ugyanezt teszem, nap mint nap, bárki jöhet, aki úgy gondolja, ő is meg akar szólalni. Ezért is kezdtem el tanulni azon módszert, ahogy meg lehet őket állítani, fogni és akadályozni. Egy olyan írás, és szimbólumkészlet, amivel megvédhetjük magunkat, s másokat. Ezt a védőkört és szimbólumot ismét felfestettem, s írtam, ahol helyet foglaltunk, selyempapírra, hogy kibírja, rajta ülünk, s mozgunk. Bevett szokás. De azért egy kis edényke is van mellettem, hogy oda fogjuk be, ki engedély nélkül akar átjönni s nem kíván távozni.
Felolvasom azt a részt is, ahogyan a táblát magát használják.
- Akarod te a táblát használni? S az idéző szöveget mondom én – tekintek Ivoryra.

A mutatóujjammal nem létező porcicákat kergettem az asztalon, hagyva, hogy Kei kibontakozzon. Nekem nem volt bizodalmam a spirituális jelenségekben,de egy pohár borral könnyebb aggyal, minden lecsúszott a finnyás kis torkomon.
Kíváncsi tekintettel követtem Kei minden egyes mozdulatát, talán fel sem tűnt neki de szertartásos áhítattal tette a dolgát, míg én kisasszony módjára újabb kortyokat nyeltem a boromból és újabb képzeletbeli porcicákat öltem meg. A keze felett átsandítva néztem rá az ölében tartott jegyzetre, a finom kézírás értékes információkat osztott meg velem a Ouija tábla céljáról, használatáról és egyéb elővigyázatossági lépésekről.
A papírfecniről a minket körülvevő kerítésekre, védelmi rendszerre fókuszáltam. - Tényleg ennyire komoly? - a hangomban a hitetlenkedők kíváncsisága csendült. Az asztalról most a táblához értem a mutatóujjammal, hogy érezzem pontosan mit is csinálunk.  Színpadiasan keresztet vetettem és vigyorogva Kei arcába néztem. - Amerikaiak. - összegeztem a kis jelenetemet. Valójában semmi értelme nem volt,de úgy éreztem Kei túl sokat dolgozott azzal, hogy az este sikeres legyen, az a minimum, hogy szórakoztatom és megbecsülöm a tudását. Figyelmes szemekkel és nyitott fülekkel követem a táblahasználat csínját-bínját.
Óvatosan, mintha egy alvó ember vállát simogatnám, újra hozzáértem a táblához. Ízlelgettem a benne rejlő lehetőségeket, miközben az ujjbegyem magába itta a fatáblára vésett kopottas fekete betűket. - Vannak kérdéseid? - kezdek el ficeregni ültömben, a lábamat lassan kihúztam a testem alól és a térdeimet finoman Kei térdéhez érintettem, berúgtam a motivációs motort a mellkasomban. Ha Kei nem szolgált megválaszolandó kérdésekkel, akkor nekem pont akadt egy listányi megválaszolatlan kérdés a farzsebemben,amire ugyan kétlem, hogy ma este választ kapnék, de jó lesz őket végre hangosan is kimondani és nem csak magamban mantrázni őket.  

Nagyon szeretek azzal foglalni, amit csinálok. A szellemek nagyon sokat tudnak segíteni és ártani is. Olyanok, mint az élők. És jó látni, mikor egy-egy családtag megnyugszik. Végrendeletet is beszéltünk már így és éppen olyan érvényes volt, mintha végrendelkezett volna. Éppen ezért fontos, hogy valóban az jelenjen meg, akit vártak.
- Mindig elővigyázatos vagyok. Vannak nagyon kíváncsiak és vannak nagyon akaratosak, akiket nem érdekel, hogy akivel van, esetleg nem kér abból, amit ő akarna. Ekkor jól jön a védelem – és persze, sokat hallottam már arról, hogy néha túlságosan könnyű volt átjönniük ide. Talán a hit sokat számít. És most éppen annak az ünnepkörnek van ideje, ahol az emberek úgy hiszik, hogy a két világ között könnyen lehet közlekedni. És érzekelem is. Ilyenkor sokkal többször kapok el alakokat, árnyakat, ahogy sétálgatnak. Nem csak szavakat hallok, hanem látni is őket.
Kíváncsian néztem, ahogy... keresztet vet, igen, így hívják a mozdulatot. De mintha máshogy csinálná. Leutánzom lassan. - Ők így csinálják? - Kérdezem kíváncsian.
- Nem tudom, ki jön, vagy ez hogy működik igazából, csak sejtésem van. Olyan lehet, mint a víztükör. Csak mivel nem halljuk, vagy látjuk, a tábla közvetít. Azt hiszem. Így kérdésem csak akkor tud lenni, ha tudom, ki jelent meg.
Zavarba jövök, ahogy a térdemhez ér és finoman arrébb húzódok. Hiába szoktuk meg, hogy szűk térben létezünk, az érintés szinte tabunak számít. Nagyi is inkább a legyezővel érint és én is. Ezzel tiszteljük a másikat.
Memorizáltam az idéző szöveget, azonban a biztonság kedvéért még egyszer átufutom, majd a táblára meredek és mivel nem nem mondták, mit tegyek a kezemmel, ezért a saját szokásunk szerint összeillesztettem a két tenyeremet és elmondtam az idéző szöveget, majd háromszor tapsoltam. Megborzongok, hirtelen fázni kezdek, pedig hosszú az ujja a kimonómnak.
Érzékeltem valamit. Hatott ezek szerint ez az idézés. Érdekes.
- Most már felteheted szerintem a k.... - a fény pislákolni kezd és a gyertya is színt vált. Meredten nézem, majd tekintetem a táblára kapom, majd Ivoryra tekintek. Nem káprázik a szemem.
- Valaki van itt. De ki? - kérdezem a másodikat a saját nyelvemen.
- Ki vagy? - kérdezem tőle, s nagyon fázom.

Csendesen figyelem Keit beszéd közben - talán az első két,három szó még tisztán ér el a fülemig, utána már a férfi arcát vizslatom. Pofátlanul sokáig nézem a szépen, szimmetrikusan rendezett arcvonásait, ahogy a tudás szerényen kikukucskál a pillái alól. - Csapj le ha túl lelkes lennék. - nyugtázom a gondolatát, értem mire céloz. A szennyes kiteregetése nem való minden szemnek.
Biccentve követem a kezet. - Jobban csináltad, mint azok, akik tükör előtt tanulták - bíztatom mosolyogva. - És igen, bár azt hiszem ez is csak egy újabb, álszenteskedő eleme a nyugati kulturámnak. - sóhajtva megvonom a vállam, jelezve, hogy témaváltás következik.
A mondatai megint süket fülekre találnak, mert épp a zavarán mosolygok. De nem bonyolodom bele abba, hogy ha az idéző testek összeérnek, akkor könnyebb egy hullámhosszra kerülni a körülöttünk lévő szellemmel. Lehet, hogy ez is csak egy emberi marketing fogás, amire Keisukénak nem is volt szüksége soha. Valahogy úgy, ahogy nekem sincs szükségem kancsóra ahhoz, hogy egyik üvegből a poharamba kerüljön a bor. Elég csak kedves szavakkal csalogatnom az alkoholos szőlőlevet és lassacskán megtölti a poharamat. Lenyalom az ajkaimról az utolsó borfoltokat is. Koncentráljunk az elásott démonaimra. Kérdezzük meg tőlük, mit ettek vacsorára.
Sóhajtva úszok ki a merengésből, a villogó fényekre összehuzom a tekintetem. - Holnap hívok egy villanyszerelőt. - ez lett volna a nyugi, kézben tartjuk a dolgokat rész.
Körülbelül két napja voltam Keisuke szentélyében, ami elsőre turistás élvezkedés volt, mostanra baráti bizalommá alakult át. Kei pedig egyike lett azon kevés embereknek, akikről tudtam, hogy bajban nem ásót, nagykapát vagy still fűrészt hoznak, hanem két párnát meg egy végtelennek tűnő éjszakát, és logikusan kibeszéljük a lehetőségeket. Cogito ergo sum.
- Ivory Almond - elszorulú, hörgő torokhangon próbálom felvidítani a velem szemben ülő srácot. Kérdőn pislogok, alig érek hozzá a planchettehez, de kicsúszik az ujjam alól és megállapodik egy betűn.  

Ahogy a lány a planchettehez ér az kisiklik a keze alól. A fények újra pislákolni kezdenek, az egyik gyertya elalszik.
Kezd egyértelművé válni hogy más is van a szobában rajtuk kívül. Kei mintha egy hűvös, reszkető lélegzetet érezne a tarkóján. Halk suttogást hall, de mintha egy vastag függöny mögül érkezne.
Egy szót sem érteni belőle, pedig máskor mindig hallja hogy mi szól a tulvilágról.
A szobában egyértelműen hülni kezd a levegő, mindkettejük karján libabőr szalad végig mintha egy mélyről jövő ösztön jelezne hogy meneküljenek. Bármi is van itt, ne tűnik barátságosnak.
A planchette az M betűhöz siklik, és ott megáll. Egy pár másodpercig pihen ott, egészen úgy tűnik mintha csak a lány ujjai lökték volna odébb.
Azonban mielőtt a heves szívverések egnyugodhatnának a kis háromszög tovább siklik.
A-L-O-R-I-E
Malorie. Ez egy név egyértelműen. Minden egyes betű után pihent egy kicsit majd tovább mozdul.
Mostmár Ivory is hallja a halk, tompa suttogást, mintha a szomszéd szobában nevetgélne valaki, holott csak ők ketten vannak a házban.
Illetve... úgy fest hogy mostmár hárman.

Ahogy beszélek hozzá, felpillantok rá a tábláról, majd újfent. Észreveszem, hogy az arcom fürkészi.
- Van valami az arcomon? - Érdeklődöm. Lehet, festékes lett az arcom, ahogy a papírra rajzoltam a jeleket?
- Rajtad nem aggódom – azok miatt, akik a fátyol mögött vannak, annál inkább. Vannak nagyon veszélyesek is, akiknek semmi keresnivalójuk ebben a világban. - Miattad – javítom ki magam.
- Igen? - vidámodok meg. A helyes mozdulatoknak nagyon fontos szerepe nálunk, vagyis Ito bácsikámnak, aki buddhista pap. De szeretem én is alkalmazni. - Van még mit gyakorolnom és tanulnom benne – döntöm meg kicsit magamat. Sosem lehetek elég jó, s alapvetően öntelt sem lehetek. Ebben nőttem fel, így is reagálok. - Gondolod? A kéztartásoknak fontos szerepe is lehet. Volt itt egy vendég és … ő fordítva csinálta, amit te. Valahogy így – és egy másik keresztény keresztvetést mutatok. - Tanulom a hiteteket és … van még mit tanulnom.
- Ne tedd, kérlek – ahogy látom, miként töltene. - Ezzel erőt adsz a másik oldalon lévőnek – azzal töltök inkább a számára, még ha méltatlannak is tartom, hiszen fordítva szokás és nem is vagyunk semmilyen viszonyban sem. Ennyit megengedhetek, mint kedvezményt, alkalmazkodást.
- Szükségtelen. Ezt a szellemek csinálják. Ha vége, minden rendben lesz – magyarázom azt, ami alapvetően is szokott lenni. - Energiára van szükségük és az áramból képes erőt venni.  Mint ahogy a mágiahasználatból is. Feltéve, ha nem ellenük irányul.
- Hogyan? - Kérdezem döbbenten tőle. Nem az ő nevét kérdeztem. Abszurd az egész, így elnevetem magam. Aztán beharapom a szám szélét és figyelem, ahogy a táblán mozogni kezd a kis tárgy. Megtanulom majd a nevét.

Itt van, érzem a lehelletét a tarkómon. Figyelek tovább, hiszen mondani akar valamit.
- Próbál valamit mondani, de nem hallom – figyelek, s az összpontosításban a táblát figyelem. - A tábla segít, próbáld azzal, kérlek. Menni fog.
Aztán beszippantom az ajkaim és a kimonom ujjában rejtőző, írással ellátott babára kúszik két ujjam, hogy közé csippentse. Érdemes a megérzéseimre hallgatni, eddig mindig bejött. És most nem kellemes.
- Van jegyzetfüzet és toll, írod a betűket? - Kérdezem Ivoryt. El nem engedném a papírbabát, ami csak baba formára vágott lap, de sokat tud tenni veszély esetén.
A fejem úgy fordítom, hogy el tudjam olvasni én is.
- Marori? - Az l betűt a mai napig kétptelen vagyok kejteni és nekem az e azt jelenti, hosszabban ejtsem ki.
- Működik a tábla! - mosolyodom el. - Van Marori nevű ismerősöd, aki már nem  él? - Érdeklődöm Ivorytól.

- Nem,nem - rázom a fejem gyorsan, elkapva a tekintetem. - Gyakorolnivaló mindig lesz. - jegyzem meg az unalom és az érdeklődés határán hintázva. - Szerintem ezek csak szertartásos badarságok. Mármint, az én kultúrámban. Megüresedett szokások, semmi több. - mondom anélkül, hogy Keisuke arcába néznék. Én is ismerem a fámát, miszerint az emberi tetteknek következménye van, amivel magunknak kell számolni. Azonban ezek, keresztvetés, kézfogás, egymásra kacsintás - jelentéktelenek. Mindegy, hogy jobbról-balra, vagy balról-jobbra csinálja az ember amíg nem hisz benne. - Na meg az eredmény ugyanaz - egy köszönömöt bólintok a férfi felé, miközben megtölti a poharamat. - Ez. - teszem össze a tenyereimet a mellkasom előtt. Az út, fontos az út? - a kérdés ott forr a nyelvem hegyén, de ez egy másik, mélyebb beszélgetés eleme kéne, hogy legyen. Nem bormámoros-szellemidézős badarság háttérmuzsikájának.

Káprázik a szemem. Azt hiszem, hogy Kai megint hozzám beszél, de hamar megvilágosodik a kép: ahhoz a valamihez beszél, amit megidéztünk. Tényleg megidéztünk valamit? Az ujjaimait ökölbe szorítom és lassan, nyugodtan kinyújtóztatom az ujjaimat. Lehunyom a szemem. Keisuke pap, én bérgyilkos vagyok. Azt hiszem nagyon különböző nézeteket követünk. A tábla remegni kezd a tenyerem alatt, mintha egy földrengést próbálna elnyelni. Visszafogva a tekintetem nem szúrom át Keisuke arcát, csak az arcom belsejét harapdálom dühömben.
- Malorie. - javítom ki lágyan a fiú hibáját. Tudom, hogy akaratlanul vétett, mégis úgy néz ki: a szellemünknek nem tetszett. - Ma-lo-rie - lehelem újra, tudatosítva, már inkább Keiben. A mosolyát egy rövidke pillanatra viszonzom.
Malorie? Végülis, mennyire gyakori névnek kell lennie? Inkább nem válaszolok Kei kérdésére, kutatok az emlékeim között.A bal kezemmel pedig tollért és papírért nyúlok, hogy leírhassam a barátunk nevét.  - Malorie ...- - a tekintetem érdeklődön a táblára csúszik. Nem veszek tudomást a hidegről, ahogy a számból kiszálló hangok fehér ködként jelennek meg a levegőben. - segítsünk? - a jobb kezem ujjai még a planchette felett mozognak. Ha tud egyedül kommunikálni, akkor inkább kapaszkodnék az asztal lábába, hátha hirtelen lesz szükségünk szúróeszközökre. - Nem szoktam megkérdezni az emberek nevét - sütöm le a szemem Keisuke pillantása alatt, tompa a hangom. Tudom a születési helyet, pontos időt, ismertetőjegyeket, járást és hangszínt, akcentust. Na de nevek? Ugyan már. Ez a 21. század. A nevek unalmasak és úgy változnak, ahogy a fák levelei.  

Ivory kérdésére a planchette lassan újra mozgásba lendül. Már nincs szükség rá, hogy rajta legyen a kezük, a megidézett entitás magától képes mozgásra bírni azt. Lassan kúszik a táblán, először az "igen" felirat fölé, amivel Malorie azt szeretné jelezni, hogy igen, tudnak neki segíteni. Olyan közel lebeg a két fiatalhoz, hogy azok Keisuke érezheti a jelenlétét, de még nem fedi fel magát. A planchette mozgása egyre gyorsul, ahogy folyamatosan egy szót ismételget. B-E-T-E-G.
Malorie, mint a legtöbb szellem, valamikor ember volt, és ronda, erőszakos halállal halt. Ápoló volt., ahogy mondani szokás "fekete angyal". Rengeteg beteg lelte a halálát a kezei között, olyanok is, akiknek nem kellett volna még meghalni. Ő azt gondolta, segít, de amit tett, egyszerű gyilkosság volt. és nem csinálhatta büntetlenül akármeddig. Egy betege férje találta meg, a kórház parkolójában, ahol dolgozott, és egy, a szemei közé küldött golyóval vetett véget ámokfutásának. Ám a lelke nem nyugodhatott. így Halloween misztikus éjszakáján, amikor a legvékonyabb a fátyol, az élők és a holtak világa között, visszajár, hogy folytassa munkáját. Az ő szemében Ivory és Keisuke betegek, és segítségre szorulnak.
Ivory egy hideg érintést érez a karján, majd lassan megjelenik mellette egy alak. Fehér nővérruhája véres, a homlokán csúnya sebet szakított a golyó. Úgy szorítja a csuklóját, hogy a lánynak egészen elkékülnek bele az ujjai. Itt nem lesz elég a pisztolya, és talán Keisuke talizmánja sem. El kell küldjék a kísértetet, ha túl akarják élni az éjszakát. De Malorie mindig is makacs volt.

- Ó, rendben – ha lenne, sem zavarna, valószínűleg őt igen, akkor letöröltem volna.
- Lehet, hogy inkább szerinted? - Nézek rá érdeklődéssel. - Ami nem baj, nyugodtan vélekedhetsz így, hiszen mindenki abban hisz, amiben akar.
Figyelem, hova helyezi a kezét, s bólintok. - Értelek.
Érdekes megérteni és tapasztalni olyan sokszor, hogy bár a felszínen eltérnek ezek a vallások és kultuszok, a lényege éppen ugyanaz, mint amit Ívory mutat.

- Igen-igen. Marori – bólogatom bőszen, majd harmadjára is r betűvel ismétlem meg a nevet. Elmosolyodom a mosolyán, kedves ezzel a mosollyal.
Segíteni. Azt kér, segítséget, a kérdés az, hogy miben és hogyan.
- S tudni tudod? A név... - aztán elhallgatok, mert a kis izé gyorsan kezd mozogni.
- Ki beteg? - értem meg, mit is akar írni. Mondani? Furcsa, nem tudom eldönteni, minek nevezzem.
Némán meredek a táblára. Most valahogy más az egész. Halvány képek, mozognak, érzetek. Félelmek, segítség és... őrület. Ezek nem tőlem és nem Ivorytól jönnek. Ezek...
Ivoryra tekintek, majd feljebb kúszik az érzetem. Aztán vissza le, Ívory kezére.
Vannak előírások, miket és hogyan kérdezzünk, s a jelekből eldönteni, éppen melyik fázisban van a szellem. Hogy lehet-e segíteni neki, s ha igen, éppen miben. Mert nem mindig az a segítség, amit ő kér éppen, s mi megadunk.
- Marori, szeretnéd megtalálni a békét és a nyugalmat? Ha bántasz minket, nem tudjuk neked megadni – nézek rá. A külső sosem érdekelt, az nem azt mutatja, aki valójában. Ugyanakkor szokatlan is, mert eddig sosem láttam őket, csak hallottam a hangjukat. Leplelezetlen kíváncsisággal és érdeklődéssel tekintek a láthatóvá váló szellemre.
- Beszélhetsz.