Csütörtök este apáé és az ő csütörtök estéje az enyém. Az évek alatt talán egy kezemen meg tudom számolni, hányszor mondtuk le, és azok kivételes esetek voltak, a mait mégis le szerettem volna mondani, és csak reggel döntöttem úgy, hogy mégis megyek. Az oldalamon a zúzódások továbbra is elcsúfítottak meztelenül, az ajkamon viszont csak apró csík jelezte a pontot, ahol szétnyílt és vérzett; a szemem körül már erőteljesebb sminkre volt szükségem, mert a duzzanat már leapadt, de a lila makacs szín és egyelőre még ragaszkodott a bőrömhöz.
Apát akarom, megölelni és elfelejteni arról, ami Oliverrel történt.
- Szia, kicsim – szorosan ölel magához nekem pedig eltorzul a fájdalomtól az arcom, sajog a bordám és kiengedek minden levegőt, hogy összemenjek és ne tudjon olyan erővel szorítani; jelenleg éppen megfojt a szeretetével és nem tudom kiélvezni a tompa fájdalomtól. – Hogy vagy? Indiait csináltam, remélem éhes vagy… meg, elfelejtettem mondani, de áthívtam az egyik új tanárunkat, egy hónapja kezdett, de irtó jó fej, nagyon megkedveltem – ömlik belőle a szó, miközben leveszi fekete műszőrme kabátomat. Azt, amelyiket Florian választott nekem.
- Óh… - felszalad a szemöldököm, mert én ma este színészkedek és eljátszom, hogy minden rendben van… még nem is tudom, hogy mennyire, hiszen az eredeti terv az volt, hogy elrejtsem a tényt apa elől, hogy két nagydarab fickó berángatott egy kocsiba és közben még össze is vertek.
- Annyira jókat lehet beszélgetni vele, bevallom mostanában sokszor feltartottam, hihetetlenül érdekes, és szerintem imádni fogod, majd meglátod, hogy mennyire… - ajnározza tovább levegővétel nélkül, én pedig gyanakodva fürkészem az arcát; nem szeretném megszakítani, helyette a csengő teszi meg. – Hopp, na már itt is van, mindjárt be is mutatom – indul vissza az előszobába és míg ő eltűnik, én leülök a helyemre a már előre terített asztalhoz, aminek a közepén sorakozik a rizs, a húsos valamint a húsmentes fogás, valamint egy kancsó víz és üveg bor. Apa egyenesen imádja a vacsoravendégeket.
- Avery, örülök, hogy eljöttél, gyere csak be – a lakás nem nagy, a belmagassága viszont kifejezetten az, a hangok könnyedén terjednek egyik szobából a másikba; a hang említésére automatikusan szorul össze a gyomrom és a szívem szinkronban, keresztbe teszem a lábam és a kövekkel kirakott körmeim kezdem tanulmányozni. Más Averyk is léteznek és ezt előbb, vagy utóbb el kell fogadnom, ne foghat el rosszullét, valaha valakit Averynek hívnak. Vagy Jensennek. – Gyere, a lányom már itt van, majdnem egyszerre értetek ide, könnyű volt idetalálni? – apa közben az ő kabátját is elveszi és az enyém mellé akasztja, majd a szűk előszobából az annál jóval tágasabb nappali-étkezőbe tereli.
Nyolcfős asztal, igazi antik darab, különböző, egyedi székekkel, az egyik falon festmény nyúlik végig egy óriási bikáról és a hátán végigfekvő meztelen női alakról, a levegőt megtölti a frissen gyújtott füstölő illata. Említettem már a szoba túloldalán, a nappali részre ereszkedő kristálycsillárt? Apa lakása egy más világ.
- Szóval, ő itt a lányom, Nixie – apa lelkesen tolja befele Averyt, mintha magától nem tudna menni, az érkező léptek zajára felnézek a körmömről és érzem kifutni az összes vért az arcomból. El fogok ájulni, mindjárt elájulok, bele kell kapaszkodnom az asztal vaskos lapjába; és ez még semmi, egyelőre a döbbenet eltorlaszolja a többi érzelem útját.
Az nem lehet, hogy ő meg én egy szobában vagyunk, az apám lakásán.
- Nixie, ő itt Avery, mint már mondtam a legújabb tanárunk, zongorát és éneket is tanít. Csüccs az asztalfőre nyugodtan, gondoltam úgy a legkényelmesebb beszélgetni is – veregeti meg apa a vállát, majd megkerüli az asztalt és megemeli a bort. – Kértek? – kínálja körbe, mire némán, de annál hevesebben bólogatok, a pillantásommal továbbra is az életembe visszapofátlankodó férfit követem. Gyűlölöm, mégis mióta kilépett az életemből vártam a napot, hogy visszajöjjön.

Egyszerre fáj, és érzem irtó kellemetlennek azt, ahogyan apa az Olaszországba vágyakozásomról beszél; nem akarom, hogy több morzsát szórjon az asztalra a privát életemről, a vágyaimról, a lelkem féltett titkairól azelőtt a férfi előtt, akinek pár éve még kulcsot is adtam hozzá. Soha többé nem akarok ennyire védtelen lenni, ennyire nyitott könyv, ennyire őszintén érző.
Mégis hová jutottam vele?
- Igen… talán tudsz pár jó helyet ajánlani neki, olyan igazi olaszokat, nem csak azokat a helyeket, amiket a turistáknak mutogatnak? – azt kívánom, bárcsak apa tudná, és az egész olaszos téma majdnem rávesz arra, hogy elköpjem a valóságot; szóra nyitom a szám, közölni szeretném vele, hogy a kis kedvence már bőven eleget tett ahhoz, hogy egy egész országtól gyomorgörcsöm legyen. Nem tudom, miért nem teszem, miért nem végzem ki egyetlen jól célzott lendítéssel, de helyette inkább újból iszok, várom a megváltást a bortól, amit ő hozott.
Úgy érzem, önként mérgezem magam az emlékeinkkel.
Míg a jól ismert szavait hallgatom és próbálok folyosót nyitni a füleim között, hogy gyorsan távozhasson egyiken be, a másikon ki, a kezemben szorongatott villát nézem, a markolatába vésett rózsamintát, apa viszont érdeklődve hajol előre, ragyog az arca, a szeme és úgy issza a szavait, mint régen én tettem. Averyt könnyű imádni, én is mértéktelenül próbáltam belakni belőle, de olyan, akár az erdei bogyók; mérgező, és ha túl sokat eszel belőle, véged, míg az ő bokra tovább nő és újabb szemeket hoz.
- Szeretem a gondolkodó embereket, de te aztán tényleg kivételes vacsoravendég vagy… mit kell tennem, hogy minden héten gyere? – jegyzi meg viccesen apa, próbálja oldani a feszültséget, amit én árasztok magamból túlhevülő atomreaktorként, de nincs mit tenni. Hamarosan átélhetjük a mi saját Csernobilunkat.
A hőfok tovább emelkedik és a méreg terjed bennem, porcikáról porcikára; szavai sem csillapítják, amint kettesben maradunk, sőt, sokkal rosszabb lesz és fogalmam sincs arról, hogyan fogom végigcsinálni ezt az egész karácsonyos fellépést. Annyit tudok csak, hogy muszáj, szeretném eltiporni, úgy porrá dönteni az ő világát, ahogyan ő tette az enyémmel és most nem fogok hátrálni. Égjen Róma.
Mégsem tölt el örömmel az, hogy belé fojtottam a szót, hiába vártam édes elégtételt tőle; apa érkezésére visszakapcsolom a villanyt, mosolygok és visszatolom a háttérbe az összes fájdalmat, amit az asztalfőn ülő okozott nekem. A majdnem leendő veje.
Felvont szemöldökkel hallgatom végig az ötletét és kínomban elnevetem magam; talán már a bor is a fejembe szállt valamennyire, talán csak meglep a gondos kis alapozásával annak, hogy ne kelljen egymáshoz érnünk, de még az is lehet, hogy a találkozásunk az idegösszeomlás peremére lökött.
- Ugyan már, Avery, nem a Broadwayre készülünk, hogy ennyire extravagáns kellene, hogy legyen – mosolygok rá, egyáltalán nem őszintén, és úgy döntök, még jobban belefekszek ebbe a pontba, bármennyire is égeti a tenyeremet, nyúlok át az asztal sarkán, a vállára. Hátulra kerülő ujjaim körmét belemélyesztem húsába, míg a hüvelykemmel megsimogatom kulcscsontját az ingen keresztül, oldalra billentem kissé a fejem, és amíg kényszerítem magam, hogy rá nézzek, majdnem pislogni is elfelejtek, szárad a szemem. – Ne vágjunk ki a kukába valamit, ami ennyire jól működik, bűn lenne – kacsintok rá és eleresztem, a tenyerem úgy ég, mintha forró lávába nyúltam volna, egyből a borért nyúlok, hogy enyhítse bensőm remegését.
- Nos, én rátok bízom, időtök van kipróbálni még több módját is – apa megköszörüli a torkát, tovább eszik; talán még őt is megzavartam, nem tudja, miféle bizarr álomba került ahelyett az este helyett, amit elképzelt. Logikus lett volna, hogyha nincs múltunk, talán tényleg újra úgy kapcsolódik össze a lelkünk, mint régen abban az osztályteremben, de ezt a játékot már lejátszottuk és Avery nyert, a visszavágóhoz pedig egyáltalán nem fűlik a fogam.
Szeretnék valamit megjegyezni a kémiára, meg az eljátszására, de az előző interakció, az, hogy ennyi idő után hozzáértem, hozzá, nem pedig csak egy múltbéli árnyhoz, akit az emlékeimben dédelgettem, teljesen lemerített és mire észbe kapnék, apa már Janet, meg gyűrűket emleget, és ha eddig nem lettem rosszul, most egyszerre csapódik rám az a mérgező kémiai vegyület, ami egykor éltetett.
Gyűrű. Jane. Averynek van valakije, valaki más, aki mellett kitart, akivel örökre meg akarja pecsételni a kapcsolatát, vagy talán már meg is tette? Mindegy, lényegtelen, hiszen az egyetlen dolog, ami számít, az egész mondandója, hogy ő tovább lépett, neki más jelenti úgy a világot, ahogyan ő nekem és az érzelmeink mérlege sosem egyenesen állt, ahogyan én régen hittem, hanem jócskán felém dőlt. Nem csoda, hogy ennyire könnyedén eldobott.
Az agyam autopilótára vált és mire pislogok, már felálltam az asztaltól, nincs mese, mennem kell, méghozzá mielőbb, mert nem akarok közönség előtt teljesen darabjaimra törni. Márpedig a ragasztó, ami eddig összefogott, most gyorsan oldódik, enged és mire csapódik mögöttem az ajtó, már hangos csörömpöléssel hullnak darabjaim a hideg csempére.
Hogy fájhat valami, ami puszta érzéki csalódás, annyira, hogy belefacsarodik a szívem?

Francis nem tudja hová tenni a ma estét, teljes zűrzavarrá változott a fejében és akkor érte el a csúcspontot, amikor Nixie úgy távozott az asztaltól, mint aki szellemet lát. A helyéről emelkedő férfira pillant, homlokát ráncolja a felvetésére és nemlegesen rázza meg a fejét.
- Nem, ugyan, ne viccelj, ilyenkor még az én fejemet is képes lenne letépni a helyéről, a tiedre meg még főleg szükségünk van – mosolyog, hogy elsimítsa a jelenetet, elhúzza a függönyt és megkezdhessék a következő felvonást… sőt, nem felvonást, darabot, teljesen más hangsúllyal, mint az eddigit.
- Igen… igen, az, köszönöm – bólint röviden, mosolyogva és próbálja egyelőre elnyomni az aggodalmát, amit ez az egész helyzet kelt benne. Nem vett volna észre valamit?
- Ugyan már, ne viccelj, biztos vagyok abban, hogy nem ezzel van a probléma, sőt, semmi köze ehhez az egész estéhez. Nixie – halk sóhajjal pillant a folyosó irányába, fontolgatja, mennyire teregetheti ki a lánya szennyesét, végül úgy dönt, valamit muszáj mondania, hogy oldja a jelenlegi helyzetet. – szereti sokáig elnyomni magában a dolgokat, van, hogy hónapok után robban csak. Szeszélyes lányok, elhiheted, nem tőlem örökölték. Meséltem már neked, hogy az anyjuk nem volt hajlandó a szárazföldön szülni, hanem kihajózott a fene tudja, hová, és nem is szólt róla nekem? Csak visszajött a két lánnyal, szerintem emiatt olyan szeszélyes mind a kettő, mint a vizek… de ha megtanul hajózni az ember, akkor egészen könnyű navigálni. Legalábbis Nixieről tudok nyilatkozni – fáradtan sóhajt, majd legyintéssel hessegeti el a témát. Az apai kudarcot.
- A lényeg, hogy ne aggódj ezen, Nixienek lételeme szerepelni a színpadon, már egészen pici kora óta csinálja, hidd el, ha megnyugszik, imádni fogsz vele dolgozni.

Roncs vagyok, a teljes szétcsúszást esélyem sincs elkerülni a hír hallatán. Az egész egy rossz viccnek tűnik, pokoli kínzásnak, ahogyan a mosdókagylót markolom mégis tudom, hogy ez a valóság; az élet tényleg nem tündérmese. Rázkódok, fáj a szívem, összeszorul, szipogok és próbálom minél előbb megnyugtatni, de legalábbis összeszedni magamat, hogy visszatérhessek a táskámért és elhúzhassak haza; majd otthon magamba zuhanhatok.
Hideg vízzel mosom meg az arcom enyhítve szemem vörösségét, óvatosan kerülöm ki a szám, hogy valamennyire megigazíthassam még a rákent rúzst, még óvatosabban itatom fel a vizet és nézek tükörbe újból.
- Baszki – suttogom magamnak és újabb érzés tekeredik a nyakam köré; kétségbeesés, a szememet körbeölelő véraláfutás felsejlik, a tömérdek smink egy része, amit rákentem, eltűnt, és továbbra sem virít úgy, mint valami családon belüli erőszak áldozaton, akinek a képét a tévében mutatják, de valami látszik. Ezzel nem ülhetek már vissza az asztalhoz.
Kétségbeesve túrom át a fiókokat, szekrényt, hátha itt hagytam valamikor bármiféle sminket is, de az idő ketyeg és különböző fürdősókon, borotvákon, törölközőkön és természetesen a füstölő-gyűjteményen kívül semmi; semmi, amivel eltakarhatnám Oliver embereinek a művét. Pánikolva lépek vissza a tükör elé, a szívem, amit eddig a csalódottság szorongatott, most a torkomban dobog, ujjaimmal próbálom szétkenni kissé elkent rúzsomat, még egyszer hideg vízzel mosok kezet, majd elzárom a csapot, megköszörülöm a torkom és kihúzom magam.
Csak öt perc, és már itt sem vagyok.
- Ha megbocsájtotok, Florian írt, hogy sürgősen találkoznunk kell, nem tudom, mi történt – szólalok meg, amint rám néznek, hazudok, mint a vízfolyás és nem is hagyok esélyt a „minden rendben?” kérdésre. – Egy élmény volt – biccentek Avery irányába és már startolok is az előszobába, hátha ott kevesebb a fény.
- Jó, kicsim, örülök, hogy itt voltál, minden rendben? – emelkedik fel apa az asztaltól és aggódva követ az előszobába, miközben én sietősen húzom fel a magassarkú csizmámat. Majd elsétálok a szomszéd utcáig és oda hívok fuvart.
- Persze, igen, gondolom valami pasi ügy – legyintek és folytatom a hazugságomat, majd megadó sóhajjal vonulok apa széttárt karjai közé egy ölelésre, arcom a vállába rejtem.
- Jól van, megadom majd Averynek a számod, meg az övét is neked, aztán akkor beszéljétek meg – szorít magához, szorosan és hosszú pillanatokig nem ereszt; én húzódok el tőle, majd a közben érkező Averyre nézek, csak pár másodpercig. Apa közben leakasztja a kabátom és felsegíti, én felkapom a táskám, mintha azzal hívtak volna, hogy ég a házunk és azonnal haza kell mennem.
- Persze, az úgy tökéletes lesz, további szép estét – bólogatok és még műmosolyt is elfelejtek csalni az arcomra; sietősen robogok le a lépcsőn, ki a hűvös éjszakába, élvezem, ahogyan a friss levegő arcomba csapódik, miközben arrébb megyek, el a ház elől. Jó pár ajtó előtt haladok el, mielőtt megállnék, remegve fújom ki az eddig vissza tartott levegőt és túrom elő a torok kéményseprőét, a tüdők roncsolóját; egy szál vékony, mentolos cigarettát.

Avery játszik, színészkedik, tetteti, hogy nem ismerjük egymást és ha nem égne bennem a gyűlölet kiolthatatlannak tűnő lángja, hajlandó lennék elismerni a munkásságát; így viszont csak további olaj a tűzre és nehezemre esik nem kommentálni nyersen, ellenségesen az összes megnyilvánulását. Nem szeretném, hogy egy pillanatig is jól érezze magát a társaságomban, legyen ez bármennyire is gyerekes.
- Ugyan már, így is rendszeresen főzök, nem lennél teher - legyint apa mosolyogva, én pedig még rosszabbul érzem magam a folyamatosan érkező emlékektől, amiket akarva-akaratlanul köpködünk egymásra. Méreg, bőrömet égeti, alá jut és végtelen keserűséggel fertőz.
Imádtam a hangját, órákon át képes lettem volna hallgatni még akkor is, ha nem vagyok belé szerelmes; túl kellemes hozzá, túl megnyugtató, most mégis inkább sírás kerülget tőle, mintsem teljes lelki béke.
Nem szeretném ezután az este után soha többé látni, így is tudom, hogy újrahasadt a még nem teljesen összeforrt, egész szívemen átfutó repedés, amit a munka és a töméntelen szórakozás gyenge pillanatragasztójával igyekszek egyben tartani nap, mint nap. Mégis igent mondok a közös fellépésre, a romantikus kis dal éneklésére, vele, kettesben a színpadon és nem szeretném megadni neki azt az örömet sem, hogy ne kelljen testi kontaktusba kerülnie velem. Biztosan nem.
Nehéz megérinteni, fizikai fájdalmat érzek tőle, mégis beledőlök teljes súllyal, pusztán azért, hogy ellene legyek.
- Nekem nem tetszik - közlöm játszott könnyedséggel és rántok egyet a vállamon, alkarom belefeszül érintésébe, de szintén mosolyogva hagyom neki, hogy leemelje magáról a kezemet. Szeretném ráborítani a teljes asztalt, gyertyástól, késestül. - Az újrahasznosított dolgok soha nem érnek fel az újhoz, vagy talán ennyire szereted kinyírni ami jól működik? - még mindig mosolygok és közben szeretném addig ütni a táskámmal, amíg mozog; nem hittem volna, hogy évek után ennyire megráz a viszontlátás.
Pontosítsunk, nem akartam hinni, de legbelül tudtam, hogy katasztrófa lenne, ha valamilyen kitekert módon újból találkoznánk.
Ha az eddig épülő feszültség még nem vezetett volna biztosan, száz százalékosan annak a bizonyos mécsesnek az eltöréséhez, hát a gyűrű, a nagybetűs nő említése megteszi; valahol a lelkem mélyén mindig ott élt a remény, hogy egyszer visszatér az életembe egy csilli-villi unikornis hátán, a kezét nyújtja felém és örök szerelmet vall, majd fellovagolunk egy szivárványon a végtelen szerelem és boldogság világába. Tudom, hogy előbb, vagy utóbb szembesülnöm kellett a valósággal és már bőven ideje volt, mégis szeretnék elbújni a tény elől, hogy talált magának mást, akivel boldogabb, akivel tényleg el tudja képzelni az életét, akit a feleségének akar hívni és talán még családot is akar a nővel… gyűlölöm, indokolatlanul, de teljes szívemből.

- Ugyan már, hogy mondhattál volna bármi olyat? Ne rágódj ezen, semmi rosszat nem mondtál - Francis Maddennek fogalma sincsen róla, miféle eseménysorozat vezetett a birodalom összedőléséhez, de semmiképpen sem szeretné, hogy új alkalmazottja, kedvenc alkalmazottja keserű szájízzel távozzon.
Menti a menthetőt és reméli, hogy még van mit menteni.

Nem akarok jelenetet rendezni, de már bőven késő; már akkor megtettem, amikor a fürdőbe menekültem bőgni ahelyett, hogy felnőtt emberként végig az asztalnál maradok, egyben tartom magam és csak akkor adom ki az összes fájdalmamat, amit nem csak a találkozás, de az eljegyzésének híre vált ki, amikor már hazaértem és nem látnak.
Mérges vagyok magamra és menekülni akarok, mielőtt a kis sztoriból egy eposz lesz. Márpedig, ha apa meglátja a véraláfutásokat, nem ereszt.
Úgy távozok a lakásból, mintha kergetne valami, kapkodok és tudom jól, hogy ezért még jár egy atyai számonkérés, de jelenleg nem számít. El akarok tűnni innen, mielőbb.

- Ne viccelj - Francisnak fogalma nincs arról, mi zajlott le a lakásán ma este, de nem fog nyugodni, amíg utána nem jár. Az első nyommal kell kezdeni, pontosabban szemtanúval, vagy gyanúsítottal? Nixiet kell elkapnia, kettesben és kifaggatni a lányát, de egyelőre nem ott tartanak. - Sajnálom, hogy így alakult az este - szabadkozik, miközben figyeli a szintén kapkodó férfit és valami gyanús neki, mintha a megoldás a levegőben úszna, de nem tudná rátenni a kezét.
Sietősen válnak el egymástól, fejét ingatva, gondolataiba merülve tér vissza a nappaliba, hogy letelepedve a helyére újrajátssza lelki szemei előtt az estét és megkeresse a pontot, ahol kisiklott a vonat a vágányról.
Nem fogja megtalálni.

Remegve gyújtok rá, a stressz, az Oliverrel való randim okozta félelem és a teljes magamba zuhanás nem hagyja testemet nyugodni. Túl sok érzelem, gondolat kavarog bennem és nem tudom, mi nyugtatna meg úgy igazán. Haza kell jutnom.
Mégsem hívok taxit, csak szívom a gyenge füstöt és várom tőle, hogy betöltse a bennem kongó űrt. Talán azt is várom, hogy Avery utánam jöjjön, még akkor is, ha szeretném eljátszani, mennyire kemény vagyok és hogy nem akarom látni.
Még mindig érzek valamit.
Egy utcai lámpa alatt állok meg, fénye megnyugtat és valami bizarr biztonságérzetet nyújt. Hallom a közeledő lépteket és tudom, hogy Ő az, de nem mozdulok, nem nézek fel, csak az utca túlfelén sorakozó házakat figyelem, míg hozzám nem ér, meg nem szólít.
Kérdésére kiráz a hideg, egész testemet jégkamrába zárja és szeretnék elmenekülni a tények elől, a traumától, de nem teszem; azt akarom, hogy tudja, érzelmeket akarok kiváltani belőle, erőseket, rosszakat, olyanokat, amik ébren tartják éjjel és napközben sem hagyják nyugodni.
- Szerencsére ez már egyáltalán nem a te problémád - fordulok felé, eddig mellkasom előtt összefont kezem leengedem magam mellé és újból megnézem, az utcai lámpa narancssárgás fényében, most máshogy, mint apám lakásán tettem.
- Nem kellett volna túl nagy matek ahhoz, hogy összeálljon a kép arról, hogy az apámnál dolgozol - oktatom ki, mert még egy nyilat bele szeretnék lőni a hátába. Tudom, hogy nem tudta; ahhoz túl őszintén lepődött meg.