Egyszer régen, egy másik világban azt tanították nekem, a bemutatkozásnak illik magába foglalni a családfádat is. A boldog, szeleburdi gyermek, aki szülei házasságának harminckettedik évében látta meg a napvilágot ikerhúga mellett, ezt nem is érezte tehernek. Büszke volt rá, hogy a tündér férfi, Iacint és elf nő, Citriana lánya lehet, bátyjainak hívhatta Hysoph-ot és Hellebort, ikerhúgának Crystelle-t. Akkoriban Calliope voltam, az egyetlen, aki anyjához hasonlóan elfként látta meg a napvilágot egy zord, emberektől elzárt vidéken, az örök tél birodalmában. Nyugodt, álmodozó gyermek voltak, aki imádta a fehér tájban keresni a természet apró változásait, megsiratta az elejtett állatokat és örömmel töltötte a rövid nyarakat növénygyűjtéssel. Számomra ez volt maga a paradicsom, az érintetlen természet és a sok kilométernyi hegyvidék. Örökké játszottam, kacagtam és imádtam, amikor a bátyáim a karjukban vittek fel a magasba, hogy madár távlatból is láthassak mindent. Nem éreztem magamat másnak, hiszen ott volt velem az anyám, aki kacagva vette tudomásul, hogy a dala az egyetlen, amely el tud altatni. A dalok a szemem előtt színekké és szálakká formálódtak, szövetet hozva létre, amely beborított. Apám hegedűjének sírása, a szél zúgása, a farkas vonyítása mind-mind csak a szegélyt adták, a lényeg a csengő énekhang volt. Sokáig azt hittem, nincs szebb ennél. Emlékeimben anyám altatója még mindig édesebben cseng, mint a legcsodálatosabb ária, a legkülönlegesebb szirén ének, mintha ezernyi apró csengő szólalna meg szinkronban egymással. Másfél évtizedet kaptam az idilli gyermek korban, a természet közepén. Késpengeként hatolt át egy este a valóság a mesevilág fátylán, mikor anyám nem ért haza a szokott időben. A bátyáim és az apám a keresésére indultak, végül Hysoph akadt rá haldokolva egy sziklaszirt alatt, a hó alá temetve. Több kilométernyire bárki mástól, távol a városoktól és a orvosoktól, a testet a házunkba hozták vissza és engem kértek, hogy próbáljam meggyógyítani. Jól bírtam a hideget, de elsőre ijedten rántottam vissza a kezemet, mikor az arcához értem. Igen, pislákolt még benne az élet, de már túlságosan is távol volt. Hiába kezdtem minden energiámat a mágiámba ölni és kényszerítettem a testét gyógyulásra, nem volt elég. Egyszer rebbent meg a szeme, nézett fel rám, majd egy nyögéssel elrántotta tőlem a fejét, megszakítva a kapcsolatot. Pillanatokkal később pedig távozott az élők világából, kihunyt a fénye. Apám sírt és könyörgött neki, hogy térjen vissza, majd dühöngve dobott ki a szobából, amiért nem tettem többet, nem tartottam őt erősebben. Napokra ágyba kerültem, Crystelle ápolt, miközben a férfiak eltemették anyámat. Én pedig elkerülendővé váltam a saját otthonomban. Nem voltam elég erős megmenteni, és teljesen úgy néztem ki, mint ő. Mindenkinek fájt rám nézni, nehéz volt nem neheztelni. Senkit nem érdekelt, hogy én is gyászolok, én is szeretnék rá emlékezni az esti beszélgetések alatt, magukkal foglalkoztak. Alig fél évvel később pedig apám úgy döntött, elég volt az elszigeteltségből. Talált egy tündér közösséget, akik befogadták volna őt és a gyermekeit. Kivéve engem. Ekkor kapott üzenetet anyám egy régi barátnőjétől. Már férjes asszony volt, több gyermekkel, de nem voltak lányai. Felajánlotta, hogy magához vesz. Mindenki beleegyezett, kivéve Crystelle-t. Az ikertestvérem, akivel soha egy napot sem töltöttem külön kis világunkban, bevallotta nekem, érzi, ha én elmegyek, soha többet nem fogunk találkozni. Apám döntött, egy héttel később elhagytuk a házat, engem pedig délre vittek, Aristia néni családjához.
Nem mondhatnám, hogy rosszul bánt velem a család, de nem tudtak segíteni. Hiányzott a vér szerinti bátyám, hiányzott a húgom és gyászoltam. Heteket töltöttem ugyanabban a szobában, könyvek és hangszerek között, időnként még a saját lábamban is elesve. Aristia gazdag, nagy hatalmú családba házasodott be, nem volt szüksége arra, hogy a lányaként dolgozzam. Megadta nekem a teret, hogy a saját tempómban nyíljak meg a világa felé és kezdjek beilleszkedni. Egy szép lány, aki ért a művészetekhez, az ő világában értékesebb volt. Az első közös családi vacsora után egyértelművé vált számomra, hogy feleségnek nevelnek. Csak az nem, kit szánnak nekem. A legkisebb fia érdeklődött irántam, de bizonytalan volt. Néhány évvel később, mielőtt megszületett volna a végső döntés, a néni is elhunyt. A férje pedig úgy döntött, sokkal könnyebb lesz az élete, ha feleségül veszi a lányt, aki már így is átvette a háztartása irányítását. Sírtam, könyörögtem, többször próbáltam megszökni, de mindig visszahoztak. Azt ismételgették, tartozom a családnak, amely befogadott és jó életet biztosított nekem. A fiúk félre néztek, amikor a részeges apjuk magával rángatott bárhonnan, a szolgák hangosabban kezdtek dolgozni, hogy elnyomják a sikolyaim hangját. Senki nem akart, senki nem mert segíteni nekem. Szellemként éltem, intéztem a napi dolgokat, ápoltam a virágaimat, olvastam, zenéltem. De semmi nem ért le a tudatom mélyére, abba a világba, ahova visszahúzódtam. Még a forradalom le nem rombolt mindent. A férjemet és családját, a házat, a rendszert. Levertek mindent, a láncaimat is. Azonnal hátra hagytam azt a világot, azt az országot, még a nevemet is. Amerikába menekültem, kies területeket keresve az életre. És meg is találtam a saját menedékemet, kezdve egy nagyon öreg, magába forduló elffel, Daimonnal. Az első volt, aki felismerte a mágiám igazi természetét, megtanította nekem, hogy sokkal többre vagyok képes némi gyógyításnál. A segítségével pajzsokat, védőköröket, vasbeton falakat húzhattam az elmém és a testem köré. Azt sejtem, ezek lassítják a testem öregedését is külsőre. Az arcomon, a bőrömön nem látszik, hány évet és életet éltem. Mikor pedig elérte a vég Daimont, nekem adta a birtokait. Az emberi világ peremén, visszavonulva éltem, időnként keresve magamnak társat pár évre. Főleg nőket, bennük jobban bíztam, de a karakteres férfiak is el tudtak varázsolni. Elsősorban a katonák, bennük mindig jobban meg tudtam bízni, mint a hivatalnokokban. A második világháború szakította el tőlem Sandrot, akit még ma is életem szerelmeként tudnék leírni. Berlin közelében hunyt el a nácik kezei között, újabb gyászra kényszerítve. Ez űzött el először Daimon legzordabb terület választásához, a sziklák közé. És adta meg a lehetőséget, hogy megismerjem a griffeket. A hatalmas, fenséges madarakat, akik az anyaoroszlán erejével védik fészkeiket és a sasok éles szemeivel vizslatják a betolakodókat. Hónapokat töltöttem ott, mielőtt először közelebb kerültem egyhez, aki sérülése miatt nem tudott visszatérni a fészkébe. Segítettem rajta, két héttel később pedig egy törött szárnyú fiókát hoztak elém. Majd egy csata során meglőtt hímet, utána pedig... több tucat griff madarat láttam el az évek során, akik lassan bizalmukba fogadtak és a fészkek közelébe engedtek. A tojáshéjakat, a magára maradt fiókákat vigyáztam, védőmágiát használva biztosítottam a területet. Néhány fióka velem maradt, ők lettek az én első griff postásaim. A technika fejlődésével viszont egyre kevesebb szükség van rájuk... Azóta évtizedek teltek el, de a griffek pár évente visszajárnak fészekrakási időszakban. Tudják, hogy ott vagyok, érzik a mágiát, amivel próbálom őket védeni. Az idő nagy részében ez egy kihalt terület, amit minden fellelhető mágiával körbe vettem, biztosítva zavartalanságát. Crystelle húgom úgy halt meg, hogy nem találkoztunk újra, de a lánya többször velem tartott a területre, tündér bűbájjal álcázva azt. A nyolcvanas évek óta egy ház áll a sziklák között, végső menedék annak, aki csendre és békére vágyik. Én egyre ritkábban használom, de a bizalmas barátaim, a testvéreim leszármazottai számára nyitva áll, amíg nem ártanak senkinek és semminek ott. Utazom az országban, kórházaknak és főzetkeverőknek adom el a griffek tollait, ékszerészeknek a tojáshéjakat. Próbálok véget vetni az illegális vadászatnak és befogásnak... Ha pedig kérdeznek, Harmonia Eir vagyok, elf és griff-tenyésztő. Egy rég halott család gyermeke, generációk számára az örök nagynéni...