Gyilkos napon vagyok túl. Megint. Illetve, kit akarok álltatni az egész életem gyilkos. Szép lassú alászállás a Pokolba. Pedig éppen kicibálni igyekszik onnan Rora is, és a rehabilitációs program is. Hogy újra teljes jogú tagja lehessek a társadalomnak, talán azért is, hogy példát mutassanak velem a fajtársaimnak. Hogy igen, így is lehet. Nem kell illegális ügyletekhez nyúlni, hogy meg lehessen élni, elég csak egy tisztességes állás és egy kis akarás. És tessék, nem elég ez lófaszra sem. Csak egy lerobbant lakókocsit a gettóban, két, néha három pluszmelót jelent az egész, egy olyan életet, amihez képest még a viadal is mennyországnak tűnik. Legalább volt pénzem. Az időm az enyém volt, én rendelkezhettem vele, és rengeteg jutott belőle. Most…három meló, nulla szabadidő. Egyedül, mint a kisujjam, anya állapota meg egyre csak romlik. Fasza az élet…ja nem. A rehabilitációs program is nagyon fasza. De végig csinálom, Rora miatt. És Anya miatt.
Ahogy vonszolom magam a lakókocsim felé, megcsapja az orromat valami furcsa szag. Mindenféle ocsmány bűz keveredik itt a gettóban, de ezt nem ismerem. Egy másik farkas szaga. Erőteljes szagnyomot hagyott, és mintha a kocsim felé vezetne. Ne, ne, ne csak ezt ne! A kurva életbe! Nincs sok cuccom, de ha kiraboltak, le is húzhatom az életemet a retyón. Akkor aztán tényleg mehetek alamizsnáért a tesómhoz, amit meg rohadtul nem akarok. Nem azért rugdostam el Hollywoodig, hogy utána élősködjek rajta.
Lassan közelítem meg a kocsit, minden szőrszálam égnek áll. Az ajtó nyitva. Valaki van bent. A farkas, akinek a szagát idáig éreztem. Mi a francot akarhat itt…ki a bánat ez egyáltalán?
- Hallod, nem tudom, ki vagy, és mit akarsz! -szólok előre. – De húzd ki a segged a kocsimból, és hordd el magad azonnal!

A múlt nem ereszt el csak úgy. Az nem olyan. Nem állhatsz fel egy nap a földről, a szorító véráztatta padlójáról, és mondhatod azt, hogy ennyi volt. Nem engednek el, nekem kellett kiverekednem magam. A harcban sem a farkas büszkeségét láttam. Alfa vagyok, erős alfa, de sosem a mások feletti dominancia volt a lényeg. Hanem a pénz és az életben maradás. Vér tapadt a kezeimhez, patakokban folyt le az agyaraimon. Tudom, hogy öltem. Nem ott, a ringben, de az ellenfeleim nagyon sokszor holtan végezték, a kórházban, vagy a fogadóiroda hátsó irodájában szenvedtek ki. Nem a vérontás gyönyöréért csináltam mégsem. Olyat soha nem tennék.
Egy idő után az addikció gyengíteni kezdett. Néha már a meccsek előtt is használtam. Nem számított, hogy mi volt, csak üssön. Kábítson. Így tudtam elviselni magamat, az életet, amit éltem. Minden nap ugyan úgy telt, és egy idő után összefolytak. Arcok, meccsek, sebek, edzések, újra és újra. Nők és férfiak, egyetlen éjszakára, állatias ösztönök prédájaként, szinte teljesen elpusztítva végezték az ágyamban. Emberként is állat voltam. Agresszív, folyton fáradt, folyton kínban, minden pillanatban fájdalmakkal küszködve. Egyik adagtól, egyik tripptől a másikig kúszva, ha az anyám, vagy a testvérem látni akartak, kicsit igyekeztem össze szedni magam. Végül Rora nem akart így látni.
Az utam kifelé nehezebb volt, mint befelé. Ölnöm kellett. És megtettem, kiharcoltam a saját szabadságomat. Hasznos tagja lettem a társadalomnak, és tessék: semmi mást kaptam, csak megaláztatást. Mégsem hiányzott a régi életem, de tudtam, hogy megtalál majd. Ezért is fogadtam el a felajánlott munkát. A rendőrség kötelékében viszonylag nagyobb biztonságban leszek, mint csak úgy, önmagamban az utcán.
De megtaláltak. Itt van valaki, a lakókocsimban, érzem a szagát, facsarja az orromat. Vérfarkas, hát persze. Egy fajtámbelit küldenek, hátha meg tud törni, vagy megölni. Nem mintha elhanyagoltam volna magam mostanában. Edzem magam, ahogyan eddig is, és mostanában hobbiból megint eljárok boxolni. Alábecsül, ha azt hiszi, elpuhultam. A farkas ösztönei erősebbek.
Hirtelen csapja meg az orromat a benzin szaga. Rohadt életbe! Fel akarja gyújtani a kocsit! Azt a kis, nyomorult „normális” életet, amit összeszedtem magamnak. Leszarnám, ha lenne hova mennem, de nincs. Kurvára nincs.
- Ember, az megvan, hogy te pofátlankodtál be a területemre? -kérdezem morogva, ahogy megállok a kocsi ajtajában. Az egész ajtót betakarom, ahogy befelé nézek, meglátom a benzineskannák mellett guggoló férfit. Így is látom, hogy kisebb nálam, el tudok bánni vele, bár ki tudja. Az ilyen kicsik, mindig patkányok. Mintha nem is farkas lenne, hanem vadászgörény.
Két öles lépés elég hozzá, hogy átszeljem a lakókocsit. Elkapom a tarkóját, megszorítom, minden izmom megfeszül. Karom egyetlen hirtelen mozdulatával kihajítom a nyitott ajtón. Ezzel nyerek éppen annyi időt, hogy átváltozzak. Fájdalmas, mint mindig, minden csontom, idegem fáj, nyúlik, recseg és egyszerűen csak iszonyatos érzés. Morogva egyenesedem fel, kitöltöm a lakókocsit, ki kell lépem belőle. Acsarkodva nézek szembe az ellenféllel, semmi más nem lüktet a fejemben, mint az, hogy meg kell védenem a territóriumomat. Bármi áron.

Kiüresedik az agyam. Semmi mást nem látok, csak a területet, amit meg kell védenem. Semmi más nincs már bennem csak az állat. A farkas, ami védeni akarja azt, ami az övé,  kis vagyonkáját, a véres munkájának gyümölcsét. Nem hagyja, hogy a másik, a kisebbik, a gyengébbik betolakodjon a territóriumába. Ahhoz túl büszke. Ezért veszi át felettem olyan hamar az irányítást az ösztön. Agyamat elönti a tesztoszteron és az adrenalin, már nem látok semmit, csak a földön guggoló férfit. Orromat betölti a benzin szaga, fel akarja égetni az életemet. Ezt nem hagyhatom. Nem engedhetem meg magamnak, hogy vissza rántson a régi életem. Már nem. Már túl sokat értem el, túl messzire jutottam. Ha most feladom, az anyám abban a tudatban fog meghalni, hogy már számomra sincs remény, a nővérem pedig leveszi a kezét rólam. Véglegesen.
A férfi morog, húzódik el, igyekszik a kannák tetejét letekerni, hogy szétlocsolhassa a benzint. Minden izmom feszül, még ki tudok préselni magamból egy mondatot, de nehezen. A farkas kezdi átvenni az uralmat. Elkapom, hogy megszabaduljak tőle, de cseles kis faszari ez, nem esik messze az ajtótól. Megállok az ajtóban, úgy morgok kifelé, hogy táguljon innen, de rossz ötlet. Az ajtó hatalmasat csattanva kapja el, és szorítja maga és a fal közé a lábamat. A benzin bentről lassan hömpölyög ki, a fájdalom pedig elveszi az eszemet. Felordítok, ahogy rám csapódik a fém, és csak még jobban ellepi a vörös köd az agyamat. Ha a karmaim közé kapom, biztos, hogy feltépem a torkát.
Időt nyer ezzel az aljas csellel, és sikerül is neki, az ajtó fájdalmas nyikordulással szakad le a zsanérjairól, ahogy megtaszítom kifelé. Köre nézek, de nem látom, hol a büdös francban lehet, mert a szagát azt érzem, az itt maradt. Meglátom a földön a nyomokat, és pár nagy lépéssel megkerülöm a kocsit. Inkább én teszek kárt benne, mint ő. Karmos mancsaim bele kapnak a kocsi aljába, a súlyos fém kasztni nyekereg, mintha könyörögne, hogy ne tegyem ezt vele, de lassan emelkedik fel a földről, a négy tégláról, amin kerekek híján áll. Morogva emelem fel, hogy egy gyors mozdulattal arrébb hajítsam, odabent minden törik, szakad, csörömpöl, de nem érdekel. Könnyebben összeszedem a romokat, mintha felgyújtanák. Ott lapul alatta a kis szemétláda, és hirtelen nem is gondolok másra, a hátára állok egyik lábammal. Meg fog sebezni, de addig is lent tartom a sárban, acsarkodok rá. Takarodj a területemről!

Voltam odalent, ahonnan a fiatal farkas jött, éppen eleget, köszönöm szépen. Életem delén járva úgy érzem, nem az a férfi vagyok most, akinek apám és anyám szántak, akinek elképzeltek. De az akarok lenni. Tizenegy másik testvérem közül csak én értem fel a sztereotípákhoz, sőt. Rora híres, ünnepelt színésznő, Lincoln, az egyik bátyám ügyvéd, egy nővérem óvónő, és így tovább. Rendes családból jöttem, nem állatok közül, nem kellett volna azzá válnám. De hát, ha az embert mindenki elhagyja, olyan eszközökhöz nyúl, amikhez máskor nem tenné. Feláldoztam a saját kényelmes, normális életemet családom két megmaradt tagjáért. Nem volt túl nagy áldozat, és újra megtenném.
Ha most elengedném, újra visszajönne. Később, mikor nem vagyok itthon. Nem tehetem meg, hogy áthelyezzem máshová a kocsit, bár most megfordult a fejemben, hogy az erdő közepére költözzek. Jó messze mindenkitől. Nem hiányozna senki és semmi más, csak Rora és Anya. Meg Eden. De ők nagyon. Mégsem engedem, hogy az érzelmek elöntsenek, időm sincsen rá. A lábamra csapódik az ajtó, hova máshova, máshol nem tudna fájdalmat okozni, lelassítani. Övön aluli húzás, szó szerint.
Bemászik a kocsi alá, de nem hagyom, hogy átérjen rajta. Inkább boruljon minden odabent, a fene bánja. Törékeny nagyon nincs bent, maximum a hűtő megy tönkre. Kaja úgysincsen benne. Bár a benzin így eláztat mindent, de ha sikerül elvinnem innen, a holmim talán megússza. Újra tudnék kezdeni. Mindig. Tudnék Rorától segítséget kérni, tudnék Anyához fordulni, de nem akarok. Ha mást nem, elcsövezem majd az őrsön addig. Kibírom.
A penge a húsomba vág, ahogy magát védendő, szúr. Felordítok a fájdalomtól, de volt már rosszabb. Szaggatta már ezüstkampó a húsomat, lőttek már le ezüstgolyóval. Minden seb beforr, minden fájdalom elmúlik, most csak az a lényeg, hogy ez a kis mitugrász eltűnjön innen, és ne jöjjön vissza, soha többé. Érzem, ahogy a vér lecsurog a lábszáramon, a lökéstől kibillenek az egyensúlyomból, felszabadítva őt ezzel. Elbukom, hátra, de nem maradok sokáig a földön, azonnal felpattanok. Szinte nem is érzem a fájdalmat, pedig bénítónak kellene lennie. Túl erősen dolgozik bennem az adrenalin. A vágy, hogy kipateroljam a területemre pofátlankodót, hogy megmutassam neki, hogy itt én vagyok az úr.
Mégis elvetődik előlem, dühös morgással dobom magam utána. A hátát érem el, tíz karmomat belvájom, úgy rántom le magammal újra a sárba, hogy megtanítsam neki, mi az illendő, hogy miért nem érdemes betörni egy alfa területére. Akkor sem, ha valaki küldte. Mancsom újra lecsap rá, szerencse kell, hogy kikerülje az ütésemet, ha rajtam múlik, néhány perc múlva szűkölve fog eliszkolni innen.

Az adranalin elnyom minden fájdalmat, egy ideig, de a csodákra az sem képes. Az, hogy kapok még egy sebeg, egyenesen a fülembe, hirtelen rántja vissza az emberi tudatot, a állat testébe. Mert fáj, istenetelenül fáj, a fülem is a lábam is, és nem tudom, mennyire lennék felkészülve egy esetleges támadásra. De ő nem változik át, miért nem? Miért hátrál csak, ahelyett, hogy támadna. Bárki küldte is, már láthatja, hogy nem hagyom magam. Hogy szakítottam a múltammal, hogy nem hagyom, hogy bármi vagy bárki vissza rántson abba a világba, amiből sikerült nagynehezen kimásznom. Ha csak én lennék, nem számítana, maradtam volna, de van egy családom. Egy családom, akikről gondoskodnom kell, akik megérdemlik, hogy ne kelljen aggódjanak értem. Éppen ezért kell elzavarnom a betolakodót, bármibe is kerül. Nem engedhetem, hogy a fájdalom eltántorítson, vagy az emberi racionalitás felülírja az állati ösztönöket. Még egy kicsit ki kell tartanom, mielőtt elkezdhetném össze szedni szerény életem romjait, hogy átköltöztessem őket máshová. Egy olyan helyre, ahol nem találnak meg újra. Le kell végre rázzam őket magamról, mert nem élhetek így tovább. Ha nem akartam volna kiszállni, nem tettem volna meg, és ahhoz, hogy oda visszamenjek, több kell, mint egy felgyújtott lakókocsi. Sokkal több. Mert akárhogy is, de összekapartam volna újra és újra az életemet, míg csak bele nem fáradnak az üzengetésbe. Soha nem hagytam magam, nem most akartam elkezdeni a meghunyászkodást.
A saját vérem szaga, az ő vérének a szaga, a benzin, a nyomor és a kilátástalanság gyomorforgató elegyet alkot, amitől ismét érezni kezdem minden fájdalmamat. A lábam roskatag, a fejem zúg, de morgok, megmutatva minden agyaramat neki, hogy tudja, feltépem a torkát, ha nem takarodik el a területemről, de nagyon gyorsan. Lassan terelgetem a kis telek széle felé, hogy végre megszabaduljak tőle, egy zsebkéssel is sikerült elviselhetetlen fájdalmat okozzon. Tudja, hogy egy dühös farkasnak nem fordíthat hátat, így csak hátrál, olyan lassan, hogy késztetésem van neki támadni, de semmi kedvem a két szemem közé kapni azt az átkozott bökőt. Helyette csak morgok, hogy takarodjon el