Életem legváratlanabb jóhírét kaptam a napokban. Mikor azt hittem, hogy soha nem leszek már többé elviselhető távolságra Rorától, jött a telefon. Most indulnak Los Angelesből, és 39 óra múlva Washingtonban vannak. Az új házukban. És itt maradnak, valószínűleg véglegesen. Mikor már tényleg azt hittem, hogy a tompa fejfájás, az állandó fáradtság, amit hiánya okozott, örökös kísérőim maradnak. Akiknek nincs ikertestvérük, azok nem érthetik ezt meg. Az ikrek mindig kicsit egy másik világban léteznek, a saját kis univerzumukban, amiben csak ők vannak és senki más. Ennek egy extrémebb változata, az, ami kettőnk között van. Mikor érzed, amit a másik érez. Az örömét, a bánatát, a fizikai fájdalmát. Kicsi korunkban mindig azt mondták, hogy hazudunk. Hogy ezt csak kitaláljuk, pedig egyáltalán nem. Most is, mikor a telefonba elmondta a címet, és elhangzott, hogy „várunk” …éreztem az izgatottságát, a sajátom mellett. És az örömét, hogy bemutathatja azt, akit szeret.
Megpróbáltam a legjobb formámat hozni, de esélytelen volt. Nem nagyon volt időm készülődni, Eden így is rondán nézett rám, amiért tíz perccel a munkaidő vége előtt azt mondtam, szeretnék menni. Mikor megkérdezte, hogy hova, és rávágtam, hogy Rorához, hirtelen nem firtatta tovább. Mindig elkomorodott, ha róla beszéltem, és én nem mertem kérdezni. Talán meghalt a testvére, soha nem tudhatom. Jobb volt nem firtatni.
Ahogy befordulok az említett utcába, minden tekintet rám szegeződik, hallom, ahogy az emberek összesúgnak. Hogy mit keresek itt, hogy biztos csak lopni jöttem. Bármelyik másik napon zavarna, de most csak lebegek a levegőben Roráék háza felé. Végre itthon van, végre nem kell távol legyünk egymástól, többet láthatja az édesanyánkat is, hiszen ki tudja, mennyi van még szegénykémnek hátra. Az sem érdekel, hogy borostás vagyok, hogy a pulcsim ezeréves, hogy reggel megint az őrsön zuhanyoztam. Végre nem vagyok félkarú óriás, nélküle. Ahogy a ház elé érek, gondolkodás nélkül tenyerelek rá a csengőre. A szívem gyorsan dobog a boldogságtól, majd kiugrik a helyéről, hogy végre láthatom. Remélem ő nyit majd ajtót, hogy átölelhessem.