Up and down the boulevard

Az első gondolatom, miután nagyjából sikerül visszanyernem az eszméletem, hogy legalább a szárnyaim épek maradtak. Igaz, hogy egy centit sem lennék képes most elemelkedni a földtől, annyira sajog a fejem - és abból ítélve, mennyire mocskosul be-beszúr az oldalam a legkisebb lélegzetvételnél is, valószínűleg a bordáim sem mind épek -, de legalább nem kell költenem szárnyplasztikára. Ami meg az arcomat illeti, a hegek csak férfiasabbá teszik a tündérléttől amúgy is túlságosan bájos és kisfiús pofimat. Tehát jóformán még előnyömre is vált a verés, más kérdés, hogy jobb programot is el tudnék képzelni annál, mint hogy egy nevenincs sikátorban rókákkal beszélgessek. De hogy ennek is a jó oldalát nézzük: legalább enyhül a hányingerem és bármiféle orvosi képzettség nélkül tudok magamnak egy agyrázkódást diagnosztikálni. Vagy ez, vagy épp szétszakad a koponyám, a fájdalom mértékéből ítélve.
Csak egy szokványos péntek este. Volt már vadabb bulim is.
Alkaromat a sikátor falának támasztom magam mögött és teszek egy gyenge és nagyon is szánalmas kísérletet rá, hogy feltápászkodjak, az oldalamba nyilalló fájdalom azonban egyöntetűen visszaparancsol a földre. Halkan szitkozódom csak, fejem hátravetem a falnak és megpróbálom összekoncentrálni a csímet, megnyitni a szívcsakrámat, nevetséges könyörgéssel rávenni a sejtjeimet, hogy kezdjenek el maguktól regenerálódni. Miután egyikkel sem járok sikerrel, átvillan a fejemen, hogy talán mentőt kéne hívnom, vagy ami még rosszabb, Edent vagy Marcust, de aztán keserűen - és fájdalmasan röviden - fel is nevetek a gondolatra. Inkább hazakúszok négykézláb, minthogy bármelyikük is így lásson.
Hüvelykujjammal megérintem az ajkamból szivárgó vér forrását, kézfejemmel óvatosan letörlöm a patakot, aztán csak tehetetlenül sóhajtozom - és amint rájövök, ez mennyire kellemetlen tevékenység, utána már csak csendben lélegzem. A városi fényektől eltompult csillagokat bámulom, hogyan maszatolják össze a sötét égboltot, és azon töprengek, tényleg ennyire tompán ragyognak-e ma, ennyire örvénylő massza az egész, vagy csak az agyrázkódásom miatt kezdenek el összefolyni a szemem előtt a körvonalak. Utóbbi megerősítést nyer bennem, mikor lépteket hallva az idegen hangok felé fordítom a fejem. A fülem becseng, a látómezőm elfehéredik, egy pillanatra biztosra veszem, hogy elájulok, de aztán a látásom tisztulni kezd és az alak is egyre élesebb körvonalat nyer. Ha szerencsém van, zsebtolvaj, és már nem kell azon aggódnom, felhívjak-e valakit, mert megoldja a dilemmát. Eszembe jut, hogy talán meg kéne villantanom felé a jelvényem, érezze csak, hogy egy igazi detektívvel van dolga, akinek hivatásánál fogva is szívességgel tartozik, de aztán a büszkeségem csak közbekotyog, mert hát nyomozó létemre ilyen szánalmas állapotba kerülni nem vet túl jó fényt sem rám, sem a munkámra. Mentségemre szóljon, nemrég végeztem az Akadémián, és ami még fontosabb, négyen voltak ellenem. Nem sok esélyem volt.
- Hé, nincs egy szál cigid? - szólítom meg végül az idegent, akiből egyelőre még csak sötét foltokat és életlen körvonalakat látok a távolságnak - és a fejemnek - köszönhetően. Egyébként nem dohányzom, de legalább megszólítottam a srácot és elindulhat köztünk valamiféle kommunikáció a kilétét és a szándékait illetően.

Elnevetem magam, ahogy fancsali képet vág Marietta.
- Nagyon hasonlítanak egymásra, de ha közelebb hajolsz, s megszagolod – emelek ki egy-egy marék gyógynövényt a kupacból, s tartom felé, hogy megszagolja. - Az egyiknek kesernyésebb az illata. És ha megfordítod, akkor ez zöld, ez pedig feketésebb szárú, megszárítva. Előbb-utóbb menni fog - bíztatom.
Az oktatás hamar véget ért, s alig várom, hogy ismét otthon legyek. Kicsit már kiengedett lelkem, mióta hazaértem, de azt a három évet nem lehet ilyen rövid idő alatt kiengedni.
Taxit hívok Mariettának és Ninának, nem akarták, hogy hazakísérjem őket, a taxit legalább elfogadták.
Sétálni akarok, a közeli sarkon rendeltem édességet, meg akarom vele lepni Őt. Rá is ráfér egy kis lazítás és szeretem kényeztetni.
Összébb fogom a kabátom, a sálam Ninának adtam, mert olyan szánalmasan vékony volt a kabátja, hogy legalább így kevesebb esélye van megfázni. De valóban hideg van a kabátjához képest.
A járásom mindig könnyed és csendes, ezzel már hoztam ijedelmet másokra. Szeretek így járni, senkit nem zavarok a cipő kopogásával.
A sarok előtt, valamiért, megérzésből talán, a másik sarkon fordulok be. Hallgatok ezekre a megérzésekre, sokszor beteljesült, hogy hallgattam rá. A sütemény pedig megvár, mert úgy érzem, hogy valaki bajban van.
Szemeim ki is szúrnak valamit a földön, így sietősebbre veszem. Ahogy közeledek, úgy látom, mintha sérült lenne. Végül egészen nyilvánvalóvá válik.
Aggódó arc helyett kedves mosollyal guggolok le mellé.
- Azt hiszem, most nem feltétlenül cigire van szüksége. Hogy érzi, eltört valami? A nevem Damien. Hogy szólíthatom? – közben már kutatotm tekintetemmel a rendelkezésre álló fényben, vagy éppen sötétségben, hol látok, s milyen sérülést.
- Nem jó, hogy a hidegben van, még meg is fázik. A közelben lakik? – s ha van nagyobb sérülése, annak sem fog jót tenni. Segíteni akaró szándékom már akkor bekapcsolt, mikor elkezdtem felé sietni.

Ha zsebtolvaj is, elég udvarias fajta; fut át a fejemen a gondolat, ahogy leguggol mellém és közelebbről is szemügyre vehetem. Hunyorogva próbálok élesíteni vonásainak homályos foltjain, de a fények miatt - igen, valószínűleg azok tehetnek róla - nehezen sikerül.
- Blue. De nem tudom, meddig fogok tudni illedelmesen magázódni. Azt hiszem, agyrázkódásom van. - Plusz sosem voltam az a kifejezetten udvarias típus, legyen szó a feletteseimről, a tanáraimról, bárkiről. A srác azonban annak tűnik, és legalább pánikba sem esett a megjelenésem miatt, amit plusz pontként könyvelek el neki.
- És hogy a kérdésre feleljek, egész biztosan eltört néhány bordám, vagy legalábbis megrepedt. Baromira fáj, annyit tudok csak. - Ehhez képest a beszélőkém egészen eleven, valahogy felvillanyoz a társaság és az, hogy újra van ki előtt nagyzolnom és előadnom magam. Már kezdtem szánalmasnak érezni magam egyedül, a magány mintha eluralkodott volna rajtam, most azonban egészen jól vagyok.
Leszámítva, hogy még mindig nem igazán tudok megmozdulni.
- Hol is vagyunk pontosan? - érdeklődöm, mert úgy könnyebben behatárolnám a mentális térképemen, hogy hol is lakom pontosan. Az emlékeim elég homályosak a helyet illetően, gondolkodni pedig elég fájdalmasnak érződik, nyűgössé tesz, ezért próbálom hanyagolni.
- Hát, csak talpra kell segíteni és meglökni... Úgy talán holnap estére haza tudom vonszolni magam. - összegzem végül, mert azért nem most jöttem le a falvédőről, hát csak nem adom ki, hol lakom! Habár lehet, hogy el tudna odáig támogatni. Ej, ezek a dilemmák... Túlságosan péntek van hozzájuk.
- Na és a hideg ellen tud valamit tenni? Örömmel veszem, nem azért - Mosolyom enyhén gúnyos, pedig a lelkem mélyén tudom, hogy nem kéne piszkálnom az egyetlen embert, aki idáig rám talált és segíteni is hajlandó, de hát túlságosan mélyre van temetve ez a gondolat ahhoz, hogy eljusson a józan eszemig.
- Viccen kívül, ha lenne olyan jó, hogy talpra húz, akkor kívánhat tőlem hármat, mint az aranyhaltól - Az indítás ellenére még mindig nem igazán sikerült moderálnom magam, de legalább már hajlandó vagyok a kezem nyújtani az idege... Vagyis Damien felé, olyan arccal, mintha ő tenne nekem szívességet, amiért megengedtem, hogy felsegítsen.

Elnevetem magam, noha a látvány, ami fogad felőle, aggasztó.
- Ilyen humorral az az agyrázkódás is egészen jól alakult. Nyugodtan tegezzen, ha szeretne – sosem zavart, ha másokhoz kell alkalmazkodnom. Nekem mindenhogyan tökéletes. Majdnem mindenhogyan. Az elmúlt három év gyötrelmes volt, s csak mikor visszatértem, értettem meg, mennyire.
A folytatásra komolyabban megfigyelem, a szemeit, a test tartását és a beszédet is.
- A sérülések általában fájni szoktak – bólintok komoly mosollyal.
Humora van és elismerem, kedvemre való.
- Jelen pillanatban a földön tartózkodik, s guggolok Ön előtt. Nem olyan régen haladhattam el a Liberty Lane sarkánál – megvárom, míg fejben összeteszi magának.
A válasza alapján megértem, hogy nem akarja, hogy hazakísérjem. Vagyis valószínűleg akár lakása sincs.
- Jobb, ha nem erőlteti meg magát, nem szerencsés – egy másodpercig tűnődöm csak, hogy a sofőrnek szóljak-e, vagy inkább taxit hívjak. Van saját lakásom is, de annyira ritkán használom. Most viszont rendbe lett hozva, kitakarítva, hogy megérkeztem. Még nem is voltam ott....
Derűsen nézek rá. Kiérzem a gúnyt, s nem foglalkozom vele. Van humora, s míg van és magánál is van, addig minden rendben van.
- Éppen azon vagyok – kiveszem a mobilt a felső zsebemből és taxit hívok. Kihátrálok a sarokig, megnézve az utca nevét és a házszámot. A csendből sejtem, nem túl jó kedvvel fog kijönni a taxis. De jön. És ez a fontos.
- Elviszem a lakásomra, ott rendbe tudom hozni. Gyógyító vagyok és így nem fogom hagyni az utcán. Amint rendbe jön, mehet. Csak pihenjen. Mire az utcára evickélünk, addigra a taxi is ideér, de addig is – nyújtom a kezem felé, s láthatóan ugyanígy gondolja ő is. Egyidőben viszont közelebb hajolok hozzá, hogy átfogva derekát, úgy tudjon lábra állni, hogy minél kevésbé rontson a mostani állapotán.
- Megvan? Megy a lábra állás? Mennyire tud járni? - figyelem a mozdulatát, aztán, ha talpon tud maradni, akkor kibotorkálunk valahogy az utcára. A taxi fényét már látni.
- Ez a miénk lesz, de mielőtt beszállnánk, várj, kérlek.
S remélem, nem fog ellenkezni a taxi miatt. Itt nem tudom meggyógyítani, legfőképpen, mert nem olyan hely, ahol egyedül akarnám utána hagyni.

- Ahh, kösz! A nyelvi hülyéskedéshez van most a legkevésbé erőm - Hálásan fellélegzem, ahogy jóváhagyja a tegeződést köztünk, habár fogalmam sincs, mikor lettem ennyire udvarias és mióta érdekel mások véleménye a témában... Valamit nagyon félrepofozhattak a fejemben! Össze is zavarodom picit, míg elgondolkodó mimikáim helyét fel nem váltja a torz, néma szitkozódás, mert ismételten túl erősen vettem levegőt.
Gyerekesen grimaszolok, mert túlságosan ügyesen vág vissza, és hiába akarnék vele dacolni és megnevezni akár csak egy sérülést is, ami nem jár fájdalommal, a leleményességem cserben hagy, be kell ismernem a vereségem. Persze, csak magamban és magamnak.
- Akkor nem vagyok messze. Néhány háztömb, keletre - bökök el nyugat felé, aztán elbizonytalanodva összeráncolom a homlokom. Oké, talán kicsit nagyobb gondok vannak nálam, mint azt eddig hittem. A lakótársaim ki fognak nyírni, ha megint összevérzem a kanapénkat.
Figyelem, mit csinál, bár ahogy eltávolodik tőlem, a látásom ismét elhomályosul. Meg sem mondanám, hogy ugyanaz az ember?, ha nem lépne ismét közelebb a hívás végeztével. Hálás vagyok a taxiért, bár nem tudom, kifizettetné-e velem. Látható cinizmussal fogadom, hogy a lakására akar vinni, aztán arra gondolok, ennél rosszabbul nem nagyon festhetnék.
- Hát jó. Tudom, hogy nehéz ellenállni egy ilyen szépségnek, de azért próbálj a gyógyításnál maradni. Nem akarok hencegni, meg semmi, de rendőr vagyok... - A végét férfiasan elnyögöm, mert épp talpra kell állni, ami azért a látszatnál jóval fájdalmasabb procedúra. Elfogadom a segítségét és azt sem veszem zokon, hogy közben kicsit megfogdos. Én is nehezen állnék ellen magamnak, ha így ki lennék szolgáltatva.
- Semmiség! Egyedül is menne ám, csak nem akarlak kínos helyzetbe hozni - nagyzolok tovább, egy kicsit azért tartva tőle, hogy ezen felbuzdulva el ne engedjen, mert itt esnék össze. Azzal sem foglalkozom, mennyire érezhetően nehezedem rá, noha ahogy megérzem az illatát, kíváncsiságból oldalra sandítok rá. Meglepődöm a haja alól kikandikáló, hegyes fülön.
- Én aztán ráérek... - dörmögöm, véletlenül sem azért, mert a segítsége nélkül amúgy sem tudnám beharcolni magam az autóba. Á, dehogy! Önérzetesen úgy döntöttem, hogy várni fogok. - De figyelj, azt mondtam már, hogy rendőr vagyok? Detektív. Nagymenő, ráadásul. Nem azért, hogy dicsekedjek, csak... Tudod. Jó, ha tudod. - Még ha nem is esik jól a beszéd, nehezemre esik befogni a számat. A fecsegőm teljesen önálló életet él, és közben úgy kapaszkodom bele, hogy a büszkeségem azért ne repedjen meg nagyon.
- Damiennek hívnak, ugye? Ne vedd kötekedésnek, de gyógyító alatt... Orvost értesz? Diplomával, meg minden? - Kissé kétkedve sandítok rá, hiszen elég fontosak számomra a belső szerveim, igazán hozzám nőttek az évek alatt, rossz néven venném, ha hozzá nem értésből amputálna egyet-kettőt. - Egyébként gyakran szoktál félholtra vert pasasokat összeszedni az utcáról? Ez is egyfajta hobbi... Egy kicsit veszélyes, mondjuk... - járatom tovább a számat, mert csendben maradni túlságosan kínos lenne.

- Kérem - derűsen mosolygok rá. Annyira nagy baj nem lehet, vagy túl erős az akarata, hogy csak úgy megadja magát a sérüléseinek. Ezt még ki is lehet használni a gyógyuláshoz.
Nem baj, ha kimutatja, fájdalmai vannak. Attól nem lesz kevésbé... hogy is mondják az emberek? Macsó. Számomra nem ez a mérőfoka, neki viszont lehet, igen. Ezért nyúlok ahhoz a tényhez, amely örökérvényű. A sérülések fájnak. Legyen testi vagy lelki.
Figyelmesen nézek rá, majd felemelem a kezem, s kelet-kelet felé mutatok.
- Úgy érti... keletre – kezdődik a sérülés hatása, ideje igyekezni.
Egy pillanatra derűsen nézek rá.
- Miért akarnék mást, ami legyen is bármi? Gyógyító vagyok, s nem hagyom itt – ebben még mindig makacs vagyok, felismerni, ki kér belőle, s ki az, akinek le is járt az ideje. Elnevetem magam, halkan.
- Ha történetesen a világ legnagyobb bűnözője lenne, akkor is megggyógyítanám – közben már a kezem nyújtom felé, s emelem fel, oda csúsztatva tenyerem, ahol a legkevésbé fájhat neki az érintésem.
- Ó, persze, tudom – felelem, félig komolyan. Más talán viccből egyből elengedné, egy jó, akkor tegyél egy próbát felkiáltással, de az csak újabb sérüléssel vagy a meglévőek romlásával végződne, azt pedig nem fogom hagyni. Tartom a rám nehezedő súlyát, elbírom és inkább csak abban lenne jó, ha segítene, hogy lépjen ki, az utca felé.
Megfogom jobban egy pillanatra a derekánál és lehámozom magamról a kabátot, hogy ráterítsem. Fél kézzel is megy, gyógyítóként van gyakorlatom abban, miként tudok tartani egy testet, s közben ápolni is, ha szükséges.
Érdelődéssel nézek rá.
- Figyelek – aztán megint szélesen elmosolyodom, bólintok. - Nagymenő? Biztosan az – jó dolognak tartom az önbizalmat, ha van mire. Számomra ilyen a gyógyítás, másban azonban már nem vagyok ilyen önálló, az elmúlt évek még inkább megerősítettek ebben. És addig jó, amíg beszél, addig is magánál van, beszéltetem hát.
- Nyomozó? Drog, gyilkossági, pénzmosás? Vagy más? - Nem értek ezekhez a dolgokhoz, így csak bizonytalanul keresgélem, milyen területen is dolgozhatnak a nyomozók.
A taxi közben ideér, s kinyitom a hátsó ajtót, megtartva közben Bluet. Kellemesen szórakoztat valahol, hogy ennyit beszél.
- Damien, igen. Önt pedig Bluenak. Megy egyedül beszállni, vagy... - inkább segítek neki. Minél előbb a lakásomba érünk, annál hamarabb kezdhetem el gyógyítani.
Bemondom a címet a taxisnak, aki először ugyan úgy néz, mint aki nem akar itt lenni, a címre viszont megenyhül. Nem véletlenül. A város egyik legjobb negyedének a címe.
- Van diplomám – és orvosi is, csak általános. Az a pár év és a legelső gyakorlat elég volt ahhoz, hogy megmutassa számomra, másként képzelem el a gyógyítást. - Miért, van másmilyen is? - Érdeklődöm tőle kíváncsian. Egy gyógyítói szakvizsgát éppen most fejeztem be, ez is része volt a pár éves útnak. Még soha ennyire nem vártam, hogy vége legyen a képzésnek.
Közben többször megakad a pillantásom rajta. A szemei gyönyörűek, s mindaz, ami tündérré teszi.
- Hallgatok a megérzéseimre, így mondhatom, hogy igen – mosolygok rá, tartva még mindig a karomban, ahogy ül, hogy ha elájulna, ne dőljön el. A kabát pedig nem koszolja össze az ülést és nem hagyja kihűlni. Már most nekikezdenék gyógyítani, de akkor nem fogom tudni felkísérni a lakásomra.
- S másokat is, akik gyógyításra szorulnak – már többször megkaptam, hogy ebből bajom fog esni, ám annak nem tudok nemet mondani, hogy azt tegyem, amire valóban hivatott vagyok. - Veszélyes? - újfent elnevetem magam. - Ezt éppen egy nyomozó mondja? - Mutatok végig rajta. Nincs veszélyesebb szerintem a rendfenntartásnál. Képtelen vagyok életet kioltani, beleszakadna a lelkem. S nagyon tisztelem őket, hogy képesek a sajátjukat is kockára tenni, hogy rend és nyugalom legyen.
- Régóta volt ott? - Beszéltetem, s egyben figyelem a szemeit is, a hangját is, hogy éppen milyen állapotban van.
Van benne valami furcsa, s csak most érzékelem, hogy ennyire közel van hozzám. A nyugalomnak olyan halvány érzete, amit csak Ő mellette érzek. Ha nem vagyok mellette, akkor mintha lényem egy része hiányozna. De ez a halvány érzet... teljesen új, s valahol mókás is, hiszen éppen itt ül mellettem, sérülten.

Jól bevált stratégiáim egyikéhez folyamodok, vagyis amikor kijavít az égtájakat illetően, eleresztem a fülem mellett. Ha figyelmen kívül hagyom a hibáimat, az olyan, mintha egyáltalán nem is léteznének - ezzel a logikával merjen bárki is vitába szállni! Teljességgel lehetetlen.
- Nemes, önzetlen lélek. Helyes. - Nem igazán vagyok tudatában annak, miről magyarázok. Néha az agyam lekapcsol egy-egy percre, ilyenkor a beszédközpontom teljes koordináció és kontroll nélkül, szabadon garázdálkodik. De talán valami olyasmire akarok ezzel célozni, hogy nagyra értékelem az ártatlanságát és azt, hogy ötlete sincs rá, mi mást kezdhetne velem azon túl, hogy meggyógyít. - Csak ne mindenkivel ennyire jóhiszeműen... - teszem még hozzá félhangosan, mert hát ezzel a jóhiszeműséggel könnyen kihasználhatják és csapdába csalhatják szegényt. Nem mintha kötelességemnek érezném, hogy megvédjem, de... Jó, mégis csak kötelességemnek érzem. Benne van a munkaköri leírásomban is, vagy mi.
Meglep, mennyire jó erőben van; legalábbis gond nélkül megtart, úgy tűnik, és még valami melegbe is belevon. Kell pár pillanat, hogy összerakjam, a vállaimra terülő súly a kabátja. Talán udvariaskodnom kéne és visszaadnom, mégsem teszem, inkább jobban magamra igazítom, belebújok a kellemesen bódító melegségbe. Ha már ennyire gondoskodni akar rólam, bunkóság lenne megtagadni, nem? A helyében én is ezt tenném. Mármint magammal, nem valami random, összevert, gyanús idegennel. Bár hálát érzek iránta, mégsem jön a számra, hogy megköszönjem. Túl idegen tőlem az az egy kis szó.
- Persze, hát most mondtam. Egy vérfarkassal dolgozom együtt. - Ezt nem tudom, miért teszem hozzá. Most először tudatosul bennem, hogy talán valami mégsem jó a fejemmel, az ítélőképességemmel, a józanságommal... Nem mondom, hogy megijeszt, de óvatosságra int és néhány nagyon rövid szívdobbanásra el is csendesít. Belém hasít egy gyerekkori, általában elnyomott és uralt emlék, amitől minden izmom megfeszül és kiélesednek az ösztöneim. Nem akarom megint úgy végezni. De aztán a jelen lassan visszakúszik a tudatomba, és Damien valahogy egyáltalán nem úgy fest, mint aki el akarna rabolni, vagy aki képes lenne rá, hogy kivitelezze mindezt velem.
- Olyasmi. Mindenféle mocsok, amit el tudsz képzelni. Eltűnések, emberrablások... - Persze, hogy ezt említem, hiszen ez áll hozzám a legközelebb. Minden más csak ürügy, kéretlen munka, hogy cserébe ezzel foglalkozhassak. - És rengeteg papírmunka. - Fáradt sóhaj szakad fel belőlem. Mivel nemrég végeztem az Akadémián, nyilván főként csak az adminisztrációt merik rám bízni, pedig úgy mennék már terepre is! Nos, persze, nem ilyenekre, mint most. Azok remélhetőleg sikeresebben végződnének majd.
- Tudom, hogy hívnak - vetem oda duzzogva, nehogy azt higgye, baj van a fejemmel, ami igazából egyértelműen van, de... Jó, de mégse higgye már azt! Azt azért készségesen hagyom, hogy besegítsen a taxiba, habár ettől csak újra sajogni kezd az oldalam. A kényelmes ülés és az autó, meg a rám terített kabát melege eléggé elbódítanak. Bár az ösztöneim próbálnak szólni, hogy koncentráljak a címre és jegyezzem meg jól, ha bármi baj érne, mégis nehezemre esik most gondolkodnom.
Vállat vonok a kérdésére, amolyan "én tudjam?" jelleggel, mikor arról kérdez, mit értek nem diplomás orvoson. Hát, azokat a kuruzsló-féléket, már ha vannak még olyanok manapság... De tényleg, én tudjam? Észre sem veszem, mennyire rátámaszkodom még mindig, valahogy a körém fonódó karja automatikusan azt eredményezi, hogy az oldalába simuljak. Azt hiszem, a fejem az ülés támláján nyugszik, közben észrevétlen mégis a vállának támasztom, ahogy hallgatom. Az autó ringatásában elálmosodom, és a hangja is olyan kellemesen duruzsol a fejem felett...
- Na jó, de az más. Fegyverem van. Meg tudom védeni magam. - Egy pillanatnyi, kínos szünet után hozzá kell tennem: -Az esetek többségében. Amit te csinálsz, az viszont tényleg elég veszélyes. - Igaz, perpillanat áldom őt érte. Lassan ott tartok, hogy igazából eladhatja a belső szerveimet, csak mulassza el végre az émelygést és a fejfájásomat! Utána tényleg azt kezd velem, amit akar.
- Hm? - Mintha kérdezett volna valamit, de az agyam megint lekapcsolt egy pillanatra. Olyan rohadt álmos vagyok... Aztán az emlékeimből sikerül valahogy előkaparnom, mit mondott. - Ahogy Einstein is megmondta, az idő.... Az. - motyogom, mert nem jut eszembe a relatív szó, és fogalmam sincs, Einstein mondott-e ilyesmit, de remélhetőleg neki sincs és így fel tudok vágni azzal, mennyire bölcs vagyok. Persze ezt egyszerűbben is kifejezhettem volna, ha azt mondom, halvány gőzöm sincs, meddig ücsörögtem a sikátorban, míg végül rám talált.
- Jó az illatod... - dörmögöm öntudatlanul. Fel sem tűnik, hogy elhagyja a megjegyzés a számat, ösztönösen bukik fel belőlem, míg azon töprengek, hogy egészen az esetem a srác. Hihetetlen, hogy még a - kis túlzással - halálomon is képes vagyok rámozdulni bárkire, ez a felismerés valahol szórakoztat.
- Figyelj, én most alszom egyet. Ne zavartasd magad, majd kelts fel, ha ott vagyunk, vagy... Hagyj itt, kocsikázok pár kört, aztán jól leszek. - Tényleg úgy érzem, egyre nehezebb nyitva tartani a szemem. Eddig úgy tűnt, épp csak támaszt keresve dőlök neki, mostanra azonban teljesen elhagyott az erőm. A fejem befúrtam a vállára, felkarommal, törzsemmel egészen odanehezedtem az oldalához, miközben fázósan húzom magam össze a karja és a kabát melege alatt. El sem tudnám képzelni, hogy teljesen épen ilyesmit műveljek, a büszkeségem ott halna szörnyet a látványtól. Így azonban fel sem tűnik, mekkora szükségem van Damienre, ösztönösen keresem a biztonságot és a meleget, amit nyújt.

Figyelem, hogy nem reagál, elképzelhető, hogy a sérülése nagyobb? Igyekezni kell, különben nagyobb baj lehet.
- Helyesnek tartja vagy sem, szüksége van segítségre – talán egy árnyalatnyi elkalandozás történt számára fejben és időben, lehet, hogy nem is erre mondja, s érdemes ilyenkor a jelenbe visszarántani, hogy tudjon nekem segíteni abban, hogy segíthessek. - Kedves Öntől – mosolyodom el. Valamennyire visszarándult az itt és mostba és azt jó jelnek veszem.
Lehet, fázni kezdett, hiszen önkéntelenül belebújik a kabátomba. Az ismét nem jó jel. Remélem, taxival hamar a lakásomra tudunk érni, ennyi idő alatt még a mentő sem jönne ki oda hozzá és még a kórházba is el kell juttatniuk. Nem, inkább hozzám. Az hamarabb megvan.
- Igen, mondta – rendben, emlékszik, rövid távú memóriája is rendben van eddig. - Egy vérfarkassal – bólintok.
Rendben, jelenben van, ez jó, igyekszem itt tartani a beszélgetésemmel. Kezemmel karolom a derekát, úgy hogy minél kevesebb fájdalmat okozzak.
- És megmented őket. Ez a legfontosabb – aztán halkan elnevetem magam. - A papírmunka – rengeteget dolgozom vele én is és nem igazán erről szólna a gyógyítás, ezért sem mentem kórházba dolgozni, rendes orvosként.
- Másodjára mondta a nevét – emlékeztetem arra, amit nagyon tagadna, ezzel még jobban a jelenben tartva.
Segítek beszállni a taxiba neki, azután én is beülök.
Inkább megfogom a derekánál, a biztonsági öv nem annyira jó megoldás most a sérülésére, s hagyom azt is, hogy feje a vállamon támaszkodjon meg. Így legalább stabilabb is. Az illata... mélyet lélegzek belőle. Kedves illata van, önkéntelenül elmosolyodom. Furcsa érzés fog el, ahogy nekem dől, majd még igazodik is.
Végignézek rajta a válaszra.
- Igen, azt látom – mosolyodom el.S még derűsebbé válik a mosolyom, a folytatásra. - Gondolja? - Életem másik területe, mondhatni, veszélyesebb. Egy vezető politikus fénykörében lenni nem egy életbiztosítás. De Érte bármit. Bármikor. - Mármint, hogy éjjel ilyen helyen járkálok és segítek bajba jutottakon? - elnevetem magam halkan. - Teljesen véletlennek és a megérzéseimnek köszönhető, mindössze, hogy ma találkozhattunk.  
Figyelem a pupilláit is, mikor rám néz, s derekán nyugvó kezem valamennyire képes még szöveten át is érzékelni a pulzusát, s lélegzetét, bőrszínét is figyelem.
Kihagy az emlékezet és a tudat, ez az, amit először érzékelek. Pánik nélkül, hiszen azzal nem érek el semmit.
-... idő relatív – fejezem be helyette a szavakat és mélyen igazat adok neki. Az elmúlt három év maga volt az örökkévalóság, míg távol voltam Tőle.
Meghökkent zavartsággal pislogok párat, s csak hümmentek egyet. Ezt én is mondhatnám neki, hiszen nagyon is igaz.
Tenyerem és érzékeim jelzik, hogy kezdi elhagyni a tudata, ahogy a test védekező módba kapcsol.
Szívem hevesebben kezd dobogni, ahogy közelebb fészkelődik hozzám. Az illata tetszik, bőrének érintése, s aztán már csak hajának illatát érzem, ahogy közelebb fúrja a vállát hozzám.
Nyelek egyet, s igyekszek arra figyelni, hogy ne dőljön el.
- Pihenjen csak – suttogni megy csak, félve, hogy a szívem kiugrik a helyéről. Mi történik velem?
A taxi megérkezik, kifezetem a vezetőt, aki érdeklődéssel kérdezi, segíthet-e, de csak a fejem rázom egy halvány mosollyal. Bár egymagas lehet velem, jócskán könnyebbnek érzem. Igazi tündér alkata van.
Megkeresem a tárcámban a kártyát, kezembe veszem, s csak annyit kérek a taxistól, hogy a kocsiajtót nyissa ki, majd csukja be, s figyelmem Bluera irányítom.
- Kapaszkodjon a nyakamba – suttogom neki, ha már esetleg nincs magánál. A tudatalatti csodákra képes. Ezért is tartom fontosnak, hogy eszméletlen lény mellett is figyeljek arra, mit mondok, s ez mindig támogató.
Alányalából két karom, s magam előtt emelve szállunk ki a kocsiból, így sokkal könnyebb kiszállni, s a feje is védve van. Óvatosan emelem, s veszem ki, a kocsiban közben már nagyjából végigmértem, hol vannak a sérülései. Nehéznek nehéz, de annyit kibírok, míg feljutunk a lakásomra. Igyekszek rá fókuszálni, s ha ki akarna mászni a karomból, csak halkan suttogom, hogy csak kapaszkodjon a nyakamba, azzal is segít kettőnknek.
Az út nem tart tovább két percnél sem, s a kanapé elég nagy, hogy kényelmesen el tudjon rajta nyújtózni. Csak ketten vagyunk most itt.
Pihenek egy kicsit, azért olyan izmos nem vagyok, hogy a férfit könnyedén cipelgessem. És szükségem van a másik erőmre is, szeretném, ha teljesen meggyógyulna.
- Kérdezte, milyen orvos vagyok. Nos, mindjárt megtudja.
Rámosolygok, majd két kezemmel megérintem, s hagyom szabadon áramlani képességem, felé. Nem lenne szükséges érintenem, ugyanakkor tudom, mennyire fontos az érintés. S azt is tudom, éppen olyan a sérülése súlyosságban, hogy a végére, mire ő felépül, én elájulok. Nem érdekel, ha azzal jár, hogy ő rendbe jön.

Nincs nekem aztán szükségem senkire - tiltakoznék, de valahogy egyre nehezebb fenntartanom a nagymenő imidzsem és mások szemébe hazudnom. Vagy inkább a sajátomba. Azzal nincs gondom, ha másoknak kell hazudnom, de az utóbbi években nagy divat lett saját magamat is megtévesztenem és átvernem, ami, egy idegen mellett döcögve félholtan egy taxiban, jobban átgondolva, nem túl egészséges. Így aztán nem szólok semmit, azt remélem, konok, durcás gyereknek tűnök majd a hallgatástól, de közben lehet, hogy úgy tűnik, mintha nem is lennék már magamnál közben. Vacak dolog ez az agyrázkódás!
- Megmentem őket. - ismétlem halkan, helyeslőn, de aztán lelki szemeim elé bekúszik egy arc és a gyomrom egészen elszorul. - Akiket lehet. - Csak azt nem, akit igazán számítana... Tudom, hogy gyerek voltam, de ez nem lehet mentség. A kudarc az húsz év után is kudarc, nem hogy nem enyhül, hanem napról napra hevesebben mar belülről. Akkor sem gyűlölhetném jobban magam miatta, ha közben tucatszámra menteném az ártatlanokat. A nevetése kizökkent egy pillanatra, megállapítom magamban, milyen kellemes tónusa van.
- Okostojás... - morgom az egyetlen visszavágható dolgot, amit vissza szoktam vágni, ha a normális érvek cserben hagynak. Mert igenis mindig enyém az utolsó szó, ebbe vagy beletörődik a megmentőm, vagy a sorsomra hagy - utóbbit teljesen megérteném, tényleg. Néha én is nehezen tudom elviselni saját magam.
- A megérzések egyszer még bajba fognak sodorni. Én már csak tudom, engem is azok sodornak folyton. Komolyan. Veszélyes odakint, vigyázz jobban magadra. - Fel sem tűnik, mennyire magam ellen beszélek, mert ennyi erővel engem is itt hagyhatna, én is simán veszélyes lehetnék ránézve, akiben nem kéne megbíznia. Talán tényleg nem.
Jó, kösz - motyognám, de csak tompa hümmentésre futja tőlem, máris beleszédülök a szemhéjam mögött örvénylő sötétségbe. Érzékelem a zajokat körülöttem, az autó rázkódását, a derekamon nyugvó érintését, mégsem tudok kapcsolatba lépni a külvilággal. Éber álmot látok, melyből nem is igazán szeretnék kiszakadni.
- Jövök... - motyogom öntudatlanul, készen rá, hogy félájultan is a két lábamra álljak, de a föld valahogy kifordul alólam, meg az egész autó is, és a levegőben találom magam, mégsem repülök, mert valami megtart. Dobogást hallok, gyors, ütemtelen dübörgést, ami elüt a saját szívverésemtől. Közelebb fészkelek a fejemmel a zajhoz Damien mellkasán, és bár nem értem, hol vagyok és miért, de átfonom a nyakát a karommal. A következő, amire eszmélek, hogy valami puha és stabil kerül alám, de még mindig képtelen vagyok kinyitni a szemem. Hallom a hangját, tudatom kinyújtózik felé, mégis csak annyira futja:
- A májamat vidd, azt már úgyis elittam... - Gyenge, erőtlen vicckísérlet, mert ha tényleg a szerveimre pályázik, úgyis a szárnyam lesz az első, amit leoperál rólam. Meg is érdemlem. Miattam talán már Calebnek sincs meg... Ez az utolsó gondolat, amit a körülöttem kavargó sötétség megpróbál lenyomni a torkomon. Utána tompa világosság villan be, hűs érintések, melyek enyhítenek a fájdalmamon és erőt sugároznak belém. A szédülés lassan elcsitul, éberségemre lelve rájövök, hogy a világosság valami lámpából ered, ugyanis félig nyitva van már a szemem. Damient figyelem újra a tudatomra találva. Így, közelebbről megfigyelve tényleg sikerül megpillantanom a haja alól kilógó, hegyes füleket, és hát az alakja, testfelépítése alapján is megállapítom magamban, hogy elf. Aztán a tekintetem lejjebb vándorol, a kezét nézem, ahogyan érint, és az ujjai alatt egészen varázslatos módon forrnak össze a csontjaim, fakulnak el a zúzódások. Percről percre jobban vagyok, ő meg percről percre pocsékabbul fest. Már a végén járhatunk a procedúrának, amikor megragadom a kezét, talán túl későn ahhoz, hogy számítson.
- Hé, elég lesz. Túlerőlteted magad... - meglep, milyen könnyedén ülök fel a kanapén. Nem sokat tudok az elf orvoslásról, így hát eléggé lenyűgöz. Az előbb meg akartam halni, most meg mintha újjászülettem volna... Mielőtt azonban túlságosan mélyre ejteném az állam, felmarkolom a vállát és magam mellé húzom a kanapéra. Úgy fest, mint aki mindjárt elájul, és pánikolva veszem tudomásul, hogy halvány gőzöm sincs, mit kezdjek akkor vele. Ennyit kivesz az elfekből a gyógyítás?
- Meggyógyítottál - közlöm végül a nyilvánvalót, hangszínem azonban egészen... Új. Ámulattal teli, kissé hitetlenkedő, még mindig lappang benne némi gyanakvás, ugyanakkor hála és csodálat is - meg némi bűntudat, amiért ennyit feláldozott a saját erejéből, hogy segítsen egy idegennek.
- Jobb vagyok, mint új koromban. Lehet hozzád máskor is jönni? - toldom hozzá vicceskedve, de még mindig a pánik kerülget az állapotától. Magamról sem tudok gondoskodni, ne kelljen valaki másról!

Csendben marad, s én csak remélni tudom, hogy nem ájul el, még nem lenne jó, ugyanakkor az agy nagyon is jól tudja, miként tudja védeni magát, így hagyom, cselekedjen belátása szerint. A veszély még nem akkora, azt is vissza tudom fordítani, csak nem ott, a sikátorban és nem itt, a taxiban.
Érzékelem energiaesését és az utána következő szavakat.
- Nekik annyi idő adatott. Senki sem hibás érte – felelem halkan. A szüleim elvesztésén sem tudok bánkódni, még akkor sem tenném, ha nehéz sorsom lenne általa. Nekik annyi idejük volt, s én mégis meglettem ebből az időből, amiért hálás vagyok nekik. Az ő energiájából ítélve … sóhajtok magamban egy halkat.
- Ön pedig a másik okostojás. Mindössze befejeztem a mondatát – mosolyodom el.
Meglep, hogy továbbra is aggódik értem. Rápillantok, érdeklődéssel, majd elgondolkodom. Lehet, ez a tanács sokkal inkább önmagának szólt? Elképzelhető.
- Minden rendben lesz – felelem halkan vissza.
Eltűnik a tudata, hagyom belesüllyedni a sötétségbe, most sokkal jobban fog neki jönni, mint úgy feljutni, hogy mindene szét akar szakadni. Érzetre.
- Rendben, jöjjön – suttogom vissza, félig-meddig mosolyogva, hiszen még reagált is a sugallatra és az nagyon jó jel. Önkéntelen hozzám simulására jobban magamhoz vonom, óvatosan, s hagyom, hogy elhelyezkedjen, még ha így másodperceket is veszítünk. Bízok az ő ösztöneiben, s hogy hallgat a testének, lelkének jelzéseire.
Pihenek egy kicsit, mert a levegő kis híján elfogyott, de ez inkább azért volt így, mert nem akartam feleslegesen több és nagyobb sérülést okozni neki, mint ami volt eredetileg neki.
Elmosolyodom. Most majd lesz újra elinnia, mert azt is meggyógyítom neki.
A test csodálatos. Öngyógyítás terén. Én csak energiát adok neki, hogy lerövidítse a gyógyulási időt, hiszen... minden energia. S hiába vagyok közvetítő ebben, az energia átadása, s közben átformálása gyógyító erővé, sokat kivesz belőlem.
Érzem, ahogy teste kezd fellélegezni, a sejtek reagálnak, s elkezd gyógyulni. A felénél behunyom szemeim, hogy jobban tudjak figyelni, s a koncentrált területre fókuszálás helyett átadom inkább a testnek, hogy oda vezesse, ahol ő tudja, hol a legfontosabb legelőször gyógyulni. S nekilendül az energia, hirtelen, s sok megy át rajtam, ám nem bánom. Csodálatos látni, érzékelni, ahogy a test gyógyul. Látom a testet belülről, annak minden részletét, működését és zeneként, festményként jelenik meg minden esetben előttem. Lelkekként, akik saját tudattal bírnak, s beszélnek hozzám. Elveszek bennük, a szeretetről szólnak, arról, hogy ki is tulajodonosuk, s mi  minden történt a testtel.
Szavai eljutnak hozzám, ám a koncentrálás máshová fókuszálja figyelmem, s dolgozom rajta tovább, mert még korántsincs vége a gyógyításnak, amit elterveztem a tapasztaltak alapján. Érintésére csak még több energiát adok neki.
Meglepett ijedtséggel nyitom ki a szemeim, ahogy felránt maga mellé, de nem jön ki beszéd tőlem, még mindig máshol vagyok, a hirtelen fókuszváltástól el is tűnik a jelen egy rövid időre, nekidőlve.
Még egy nagyon rövid ideig becsukott szemmel pihenek. Finom illat vesz körbe, önkéntelenül az illathoz bújok, belefúrva arcom, hogy kinyitva a szemeim, keressem annak forrását, pár perc múlva. Értetlenül pislogok párat, aztán igyekszek kiegyenesedni, elhúzódni tőle, noha elég gyengén érzem magam. A hangjának rezgése fülemnek, ahogy nekidőltem, szintén nagyon kellemes.
- Igen. Gyógyító vagyok – megnyalom a szám szélét. Kicserepesedett. - Nem a nyugati, vagy emberi értelemben.
- Feltéve, ha nem direkt teszi – mosolyodom el gyengén, nekidöntve a fejem a kanapénak, úgy nézek rá. Jól van, meggyógyult, de még nem teljes, így megfogom a kezét, hogy folytassam.
Víz kellene és csokoládéra vágyom. Aztán eszembe jut valami és megrémülök.
- Ugye... ugye, nem volt ott a társad is? - ó, ne! Mi van, ha ő is sérült! Érte kell menni! Fel akarok állni, a hirtelen ötlettől vezérelve, de csak visszazuhanni megy.