Up and down the boulevard

Az első gondolatom, miután nagyjából sikerül visszanyernem az eszméletem, hogy legalább a szárnyaim épek maradtak. Igaz, hogy egy centit sem lennék képes most elemelkedni a földtől, annyira sajog a fejem - és abból ítélve, mennyire mocskosul be-beszúr az oldalam a legkisebb lélegzetvételnél is, valószínűleg a bordáim sem mind épek -, de legalább nem kell költenem szárnyplasztikára. Ami meg az arcomat illeti, a hegek csak férfiasabbá teszik a tündérléttől amúgy is túlságosan bájos és kisfiús pofimat. Tehát jóformán még előnyömre is vált a verés, más kérdés, hogy jobb programot is el tudnék képzelni annál, mint hogy egy nevenincs sikátorban rókákkal beszélgessek. De hogy ennek is a jó oldalát nézzük: legalább enyhül a hányingerem és bármiféle orvosi képzettség nélkül tudok magamnak egy agyrázkódást diagnosztikálni. Vagy ez, vagy épp szétszakad a koponyám, a fájdalom mértékéből ítélve.
Csak egy szokványos péntek este. Volt már vadabb bulim is.
Alkaromat a sikátor falának támasztom magam mögött és teszek egy gyenge és nagyon is szánalmas kísérletet rá, hogy feltápászkodjak, az oldalamba nyilalló fájdalom azonban egyöntetűen visszaparancsol a földre. Halkan szitkozódom csak, fejem hátravetem a falnak és megpróbálom összekoncentrálni a csímet, megnyitni a szívcsakrámat, nevetséges könyörgéssel rávenni a sejtjeimet, hogy kezdjenek el maguktól regenerálódni. Miután egyikkel sem járok sikerrel, átvillan a fejemen, hogy talán mentőt kéne hívnom, vagy ami még rosszabb, Edent vagy Marcust, de aztán keserűen - és fájdalmasan röviden - fel is nevetek a gondolatra. Inkább hazakúszok négykézláb, minthogy bármelyikük is így lásson.
Hüvelykujjammal megérintem az ajkamból szivárgó vér forrását, kézfejemmel óvatosan letörlöm a patakot, aztán csak tehetetlenül sóhajtozom - és amint rájövök, ez mennyire kellemetlen tevékenység, utána már csak csendben lélegzem. A városi fényektől eltompult csillagokat bámulom, hogyan maszatolják össze a sötét égboltot, és azon töprengek, tényleg ennyire tompán ragyognak-e ma, ennyire örvénylő massza az egész, vagy csak az agyrázkódásom miatt kezdenek el összefolyni a szemem előtt a körvonalak. Utóbbi megerősítést nyer bennem, mikor lépteket hallva az idegen hangok felé fordítom a fejem. A fülem becseng, a látómezőm elfehéredik, egy pillanatra biztosra veszem, hogy elájulok, de aztán a látásom tisztulni kezd és az alak is egyre élesebb körvonalat nyer. Ha szerencsém van, zsebtolvaj, és már nem kell azon aggódnom, felhívjak-e valakit, mert megoldja a dilemmát. Eszembe jut, hogy talán meg kéne villantanom felé a jelvényem, érezze csak, hogy egy igazi detektívvel van dolga, akinek hivatásánál fogva is szívességgel tartozik, de aztán a büszkeségem csak közbekotyog, mert hát nyomozó létemre ilyen szánalmas állapotba kerülni nem vet túl jó fényt sem rám, sem a munkámra. Mentségemre szóljon, nemrég végeztem az Akadémián, és ami még fontosabb, négyen voltak ellenem. Nem sok esélyem volt.
- Hé, nincs egy szál cigid? - szólítom meg végül az idegent, akiből egyelőre még csak sötét foltokat és életlen körvonalakat látok a távolságnak - és a fejemnek - köszönhetően. Egyébként nem dohányzom, de legalább megszólítottam a srácot és elindulhat köztünk valamiféle kommunikáció a kilétét és a szándékait illetően.

- Teljesen igaz - Én sem értem, miért foglalkoztat annyira a nagylelkűsége. Általában örülni szoktam vagy épp közönyösen tudomásul veszem, ha mások felnéznek rám, Damien esetében azonban úgy érzem, kötelességem, hogy lebeszéljem a dicsőítésemről. Talán kezdek fejlődő tendenciát mutatni bizonyos dolgokban?
- Áh, a stréberség amúgy is unalmas. Megmentetted az életem, csak ez számít - Épp eleget találkozom a munkám során mindentudó vagy mindent tudni vágyó technikusokkal és egyéb aktakukacokkal, így egyáltalán nem rovom fel Damien előtt a hiányosságait, főleg, hogy a tündérszárny egyébként is elég különleges téma ahhoz, hogy minden apró tulajdonságával együtt ne épüljön be a köztudatba.
- Nem tom', kicsit olyan érzés, mint mikor egész nap szűk cipő van rajtad. Nem olyan rossz, de a nap végére azért jól esik kinyújtózni. - Mivel pszichés okokból gyerekkorom óta hozzá vagyok szokva, hogy ruhát húzzak a szárnyaimra, ezért egészen megszoktam már ezt a fajta kényelmetlenséget, rosszul is érezném magam huzamosabb ideig felső nélkül, de tény és való, mégis csak úgy a legkényelmesebb. Most például nagyon szívesen ledobnám magamról a pólót, és egyre nehezebb figyelmeztetni magam, hogy a körülmények nem igazán illendők.
Persze, hogy tetszenek neki, hiszen a tündérszárnyak gyönyörűek, s noha az enyémet nem látta még, mégis önelégülten mosolygok a vallomásán, mintha pontosan tudnám és érteném, hogy értem van annyira oda.
Volt. Van abban a halk, nehéz csengésű szóban valami, amitől én is elszomorodom. Mindig is szerencsésnek tartottam magam, amiért viszonylag ép és kerek családom van még felnőttként is, ám a veszteség fájdalmát nagyon is megértem. Szerencsére a szomorúság nem ragad ránk, megengedi, hogy tovább lépjek és ismét valami másnap megbánandó őrültségbe vessem bele magam. Fogalmam sincs, melyikünk kezdeményez, csak elkapom a hullámot és megragadom az alkalmat, amikor végül odahajolok hozzá és megcsókolom.
Meglepve veszem tudomásul, milyen gyorsan és készségesen csókol vissza. Az a fikarcnyi jóérzés is, ami fellobbant az imént bennem és megpróbált kisangyalként a vállamra nehezedve rábírni, hogy gondoljam át ezt az egészet és kezdjek el visszakozni, most semmivé foszlik. Józanul sem nevezném magam erkölcsösnek, fél üveg vodka után pedig még annál kevésbé sem foglalkoztat a dolog helyessége vagy helytelensége. Annyi tisztesség még szorul belém, hogy kivegyem a kezéből a poharat és letegyem az asztalra, utána viszont mohón zuhanok vissza az ajkaiba. Megrészegülve kóstolok egyre mélyebbre és engedem őt is egyre inkább magamhoz, néhány pillanatig összefonódó masszának érzem kettőnket, fogalmam sincs, hol végződöm én és hol kezdődik ő. Aztán ahogy az érzékeim élesednek, úgy találok rá a kezemre az oldalán, onnan illetlenül mélyre csúszik, a combján megkapaszkodva húzom jobban magamra, a másik meg valahol a fejünk felett, a kanapé támláján, ami végül a tarkóján köt ki, lazán köré fonom a karom.
Mennyire etikus leitatni a megmentőm és visszaélni a vendégszeretetével? A fülem felé kalandozó ajkakból arra következtetek, annyira nincs ellenére a dolog, így könnyedén félrepöccintem lelkiismeretem erőtlen próbálkozását és Damien arcélére simítva visszairányítom a száját az enyémre, alkoholgőzös sóhajt fojtok bele az újabb csókba. Balom lejjebb zuhan, jobbom fölfelé kalandozik, míg végül mindkettővel elérem az oldalát, és míg heves csókokkal ismerkedem a szájával, addig ujjaim feljebb gyűrik a felsőjét annyira, hogy a nadrág szára felett két tenyeremmel alá simíthassak, kitapintva alatta a forró bőrt, dereka karcsú íve köré fonódva. Ezzel együtt ezúttal én töröm meg a csókot, hogy aztán játékos finomsággal a torkába kóstoljak bele, ahonnét apró csókokat harapva térek át a nyaka egyik oldalára.

Finoman mosolygok rá. Nagyon megtisztelő az az érzés, hogy vannak, akik életüket adnák másokért. Közöttük értem is, noha úgy vélem, noha tudom, csak porszem vagyok s a létem nem sokat számít a világnak.
- Stréberség? - Pillantok rá töprengve.
- Hűtlen lennék a képességemhez, ha nem tettem volna meg.
Örülök, hogy nem érintettem meg a hátát. Nem akarok neki felesleges kényelmetlenséget okozni. Fájdalmat pedig végképp nem. Volt elég fájdalomban része, s éltem át magam is sokszor. Mégsem tudom átérezni az övét, hiszen nem szárnyakkal rendelkezem. Bizonyára érzékeny lehet.
- Lehet olyan ruhát hordani, ami engedi, hogy a szárnyaid szabadon legyenek? - Érdeklődésem komoly.
- Talán még a munkában is sokat segíthetne – a hangom érdeklődő, hiszen az életük ilyen téren ismeretlen a számomra. S egyben remélem, nem kérdeztem olyat, ami számára már érzékeny terület.
- Vagy inkább akadályozna? - kíváncsian nézek rá. Nagyon kevés múlik azon, hogy ne azzal kezdjek az egésznek, hogy nyugodtan leveheti a felsőt, ha zavarja a ruha. Félreérthető lenne, noha sokkal inkább a kénylemére koncentrálok ebben.  
Sok pár, elmúlt év megtanított arra, hogy ne ragadjak a múltban. Ne ragadjak a fájdalomban, a hiányban. Nehéz volt elengednem. Mostanra már ez eltűnt. Értékelem a jelent és nagyon boldog vagyok, ahogy most alakítom az életem, ahogy most vagyok.
És mert vágyom hallani a nevetését, látni a mosolyát.
A csóktól, meglepettségtől és a hirtelen villámcsapaástól hagyom kikerülni a poharam a kezemből. Mire visszakoznék, elértve, hogy mégsem akarta az egészet, addigra már újfent felém hajol. S korábban pislákolni kezdő bűntudatom szertefoszlik.  
Égni kezd a fülem, arcom, belefeledkezem a csókjába, az érintésébe. Most először érzem azt, hogy kívánom, s hogy nagyon jól esik. S akarom.
Megmozdulok, bele és vele mozdulok tenyerének érintésébe a combomon, ahogy közelebb von magához. Ez az érinté  kellemes, s nagyon egyszerre mozdulunk, s ez jelzi nekem, valóban akarja ő is. Szívem heves iramba kezd, az örömtől.
Behunyom szemeim, ahogy tenyerének bőre arcomhoz ér. Megakad egy pillanatra lélegzetem, s hagyom, s egyben én is ajkaira tévedek újfent vissza.
Tarkóm cirógatása közben saját kezem a derekára fonódik, majd keresi a felső alá vezető bejáratot.
Kezének simítása a derekamon megkuncogtat, belemosolygok a csókba, s határozott mozdulattal átvetném lábam combján, hogy ráüljek, ám ahogy ajkaival a nyakamhoz vándorol, kezem vállában kapaszkodik meg, s hátravetem fejem, megdőlve a támlán.
Ez a borzongás kellemes. Akarom az érintését, a szemeinek pillantását. S adni is akarok, minél gyengédebben érinteni.
Még nincs annyi erőm, hogy megtartsam magam, s az ital is kezd hatni, így ahogy rásimulok lábammal a combjára, s hátravetem fejem csókjától, finoman kapaszkodom meg tarkóján.
Kezének érintése bőrömön újfent megborzongtat, s ez is kellemes, testem minden részére elcikáz. Ujjaim lekúsznak mellkasán, s oldalára simulnak, s megfogva felsejének anyagát, feljebb húzom, kívánom hogy tenyerem érintse bőrét. Mozdulataim gyengék, s lassúak, az anyag megmarkolása is időbe kerül, ám mégis sikerül megcsípnem. Mint ahogy kívánom ajkait is, újfent ráhajolok.

A kérdésre bólogatok ugyan, közben mégis kétkedőn ingatom a fejem, mintha valami gondom lenne a válasszal.
- Leheet, igen. Meglepődnél, a tündér divatág mennyire széleskörű - A tekintetem büszkeséggel telik meg, ahogy ezt említem, hiszen a legtöbb fajtársam a szépségiparban és a modellszakmában helyezkedik el, nem véletlenül. - De én nem igazán szeretek felvágni vele, csak néha - Ami kicsit furcsa lehet tőlem, hogy nem akarok visszaélni a természet adta adottságommal, nem fejtem azonban ki ennél jobban a dolgot, mintha nem is szorulna magyarázatra ennek oka.
- Nem, dehogy. A szárnyam olyan, mintha a kezem vagy a lábam lenne, egyáltalán nem érzem zavarónak. Bár néha a saját lábam is tud akadályozni - nevetek, mert ez viszont az ügyetlenségem érdeme, semmi köze a hiúsághoz vagy más, mélyebb okokhoz. Meg hát ettől még ugyanolyan istenadta tökéletesség vagyok.
Minden józanságra intő ellenérzés teljesen hiába születik meg a fejemben, el is hal a csókok alatt. Sosem voltam erkölcscsősz, miért most kéne elkezdenem a lelkiismeretemre hallgatni? Az ítélőképességemre még inkább ráborul a lila köd, ahogy megérzem a felsőm alá sikló, kutakodó érintést. Lekövetem Damien hátrahajló mozdulatát és a nyakára tapadva hozzásimulok, egy kicsit egészen a kanapé háttámlájába préselem, míg helyezkedem annyit, hogy kényelmesen fölé tudjak magasodni.
Ahogy megérzem a puha anyag feljebb vándorlását a hátamon, egy pillanatra elszakadok az ajkaitól és kaján mosollyal lepillantok rá, mintha csak azt kérdezném: na, csak nem bírod ki, hogy meglesd a szárnyaim, ugye? A csendet köztünk azonban nem töröm meg, és készségesen segítek neki levenni a felsőt - már ha ez a terve. Ha nem, úgy egy elegáns és gyors mozdulattal lesztriptízelem magamról előtte. A szárnyak jólesőn nyújtóznak ki a hátamon, egészen megkönnyebbülök szabadságukat érezve.
- Látod, csak sikerült lecsalnod rólam... - duruzsolom halkan, játékosan, mintha én lennék a védtelen áldozat, akit csőbe húzott a csábítása. Nem várok túl sokat a válaszra, újra érezni akarom a száját az enyémen, úgyhogy ráhajolok és megcsókolom. Fél füllel hallom, hogy a telefonom rezegni kezd a hátam mögött valamerre, a legkevésbé sem tulajdonítok neki azonban jelentőséget. Tőlem az elnök vagy a Tündérkirály is kereshet. Ahogy azonban figyelmen kívül hagyom, valahogyan mégis csak bevillan az az eddig elnyomott információ, hogy valószínűleg nem a népem legnagyobb figurája vagy Washington vezető politikusa akar velem beszélni, hanem esetlegesen a pizzafutár, akit már egy jó ideje, hogy házhoz rendeltem. Mivel a kaja fontosabb, mint a kötelesség, ezért a felismeréstől kissé hirtelen, de elhúzódom.
- Asszem', megjött a pizza. - Egy pillanatig láthatóan habozok, mintha azt mérlegelném, hagyom, hadd csörögjön a futár, majd rendelünk valami mást később... De aztán eszembe jut, milyen rossz állapotban voltunk nemrég mindketten. Szükségünk van a kajára, úgyhogy kissé kelletlenül, de lassan lemászok Damienről és visszahúzódom a térfelemre.
- Beengedem, ha megmondod, hogyan kell. Nem emlékszem, hogy jutottam fel ide. - felkapom a mobilomat az asztalról. A felsőt nem sietek visszavenni, sőt, átvenni két doboz pizzát nem hiszem, hogy igényelné, hogy ne legyek félmeztelen közben. - A-a! Te itt maradsz és pihensz - bökök rá szigorúan a mutatóujjammal, mielőtt még kitalálná, hogy majd ő intézkedik. Az ő állapotában amúgy is jobb, ha inkább fekszik és pihen, én meg sitty-sutty elintézem a futárt addig, csak arra kell rájönnöm, van-e valami spéci biztonsági rendszer, ami megkönnyíti vagy megakadályoz ebben.

Érdeklődéssel biccentem oldalra a fejem és tekintek végig rajta.
- Pedig van mire büszkének lenned – bólintok is hozzá.
- A divatszakmában nem igazán vagyok járatos.
Nem foglalkoztat a külső, azok után végképp nem úgy foglalkoztat egy test, amin keresztül mentem.
- Számomra nagyon érdekes lehet ez az érzet – gondolkodom el, elképzelve, milyen lehet, ha szárnyam lenne.
- Az mindenkivel megesik néha. De te azért vigyázz magadra – nézek rá aggódóan. Hiszen ha üldözés közben elesik, akkor nem csak simán puffan és hátránya is lehet belőle.
Sosem kerestem kapcsolatot senkivel, a múltam eléggé beleszólt ebbe, s éppen ezért lepett meg, ahogy ösztönösen reagáltam a közeledésére. S semmi sem ellenkezett bennem, vagy ugrott elő a múltból kellemetlen érzet. Sőt, még csak rá sem gondoltam. Elvesztem a csókjában és az érintésében, s vágytam bőrének érintésére s kezének simítására. Márpedig gyűlölöm, ha hozzám érnek.
Mozdulatával fordulok, s elveszek azokban az érintésekben, ahogy a nyakamhoz ér. Az a legérézékenyebb részem, a fülem után, volt rá alkalmam megtapasztalni.
Felnézek rá, ahogy kajánul elmosolyodik, s nem tudom, mire megy jelzésnek, meleg mosollyal viszonzom pillantását. Kezem bőrének érintésére vágyik, messzire kerülve, óvatosan a szárnyakat. Kincsként, értékes porcelánként bánuk velük. Olyan gyönyűrésgesen törékenynek tűntek mindig a szememben.
A meleg mosoly azonban szomorú fájdalommá alakul a tekintetemben is, nem csak az arcomon, ahogy véletlenül kitapintom, mennyire megfosztja magát a repüléstől, ahogy a szárnyait benyomorítja a ruhája alá.
- Ennyire el kell … rejteni? - fájdalom van a hangomban, aztán néma csodálattal pillantok a szárnyaira.
Kezem derekára siklik, állam átvetem vállán és onnan figyelem szárnyait. Semmi kincsért nem érnék hozzájuk. Gyönyörűségükbe az én szennyezett testem nem érhet. Ez volt talán az egyik legkomolyabb indok, s inkább más mögé rejtettem, hogy miért nem a nyugati orvolást választottam.
- Sose rejtsd el. Fájdalmas lehet – hangom együtt érző és szomorúsággal teli.
Ahogy mozdul, elvesztem a kapaszkodási erőm és visszahuppanok a kanapéra, s nyikkanás nélkül fogadom csókját, ujjaim finoman siklanak fel nyakán tarkójára.
A rezgést hallom, s eléggé lefoglal a csók, ám ahogy megszólal, megállok a mozdulatban. Kezeim még az iménti helyzetében nyúlnak a levegőbe, s hümmentek egyet. A még nem értem vissza ide állapotban először nem jut el hozzám, hogy a szavait nekem intézi.
- Mmmm... - könyökölök fel végül, összeszedve az erőmet, hogy fel tudjak állni. Eléggé imbolyog minden, de ez már inkább az ital hatása. Is.
- Dehhh... - visszaomlok a kanapéra.
- A kaputelefon a bal oldalon van a folyosónál az ajtó közelében – felelem halkan. Furcsán érzem magam.
- Négy, nyolc, tizenkettő a kód, a lifttel … a negyediken vagyunk, tizenkettes ajtó – valójában nincs ennyi lakás itt, ez a helyiség kiad a hagyományos bérlakásokból legalább négyet, amilyen tágas.
Ahogy eltűnik, a múlt kúszik elém. Nyelek egyet. Pedig már régen volt. És még sosem éreztem senkinél és senkivel azt, amit vele. Ezek a mozdulatok belülről jöttek, jólesőek voltak.
Felülök. El akarom üldözni a múlt árnyait. Behunyom a szemeim, s kapaszkodok azokban az érzetekbe, amit csakis vele éltem át. Lassan halvány mosoly jelenik meg az arcomon. A múlt nem szólhat bele. Az már elmúlt. És ez, ami itt volt...
Valami kimaradt.
- Kifizetem, várj! - Felugrok, rájőve, hogy mi maradt el, s azonmód el is vágódom, mert a talaj imbolyog. Elnevetem magam.
- A tárcám... - fogalmam sincs, hol van, felülök a szőnyegen, felmérve a helyzetet, hogy nem nagyon fog menni felkelni. De nem tudom, hova tettem a tárcámat.
Visszaérkezőt a pizza illata beelőzi.
- Hozhatod nyugodtan ide, elfér – mosolygok a bejárat felé. Furcsa könnyebbség van rajtam. Jóleső könnyebbség.

Nem tudom, mit mondhatnék a szárnyaimról, amivel ne adnék ki túl sokat magamból. Nem szégyellem őket, ezt talán nehéz is lenne kinézni belőlem a jellemem kapcsán, és lehetőségem is bőven lenne mutogatni őket, erre utaltam a divatszakmában elhelyezkedő társaimmal. Nyilván az, hogy trauma áll mögötte, ugyanolyan érthető érv lenne, csakhogy nem akarok erről mesélni, nem akarom beismerni, hogy bármelyik részem is tökéletlen vagy hibás lenne. Ezért inkább nem fűzök hozzá semmit, hagyom elapadni a témát a csókok és érintések útvesztőjében.
- Nem fáj, ne aggódj - Azt azért nem akarom, hogy feleslegesen aggódjon. Nem szokásom szándékosan kárt tenni magamban, legalábbis nem ennyire közvetlen módon. Az életvitelem talán nem teljesen egészséges egy amúgy is meghasadt lélek számára, de a szárnyamon keresztül sosem gyötörném magam. Az a kis kényelmetlenség pedig bőven megér annyit, hogy biztonságban érezzem magam.
Amennyire átkozom a telefont, végigmérve Damient annyira tűnik áldásosnak a közbeszólása. Közel jártam hozzá, hogy majdnem... Pedig egészen biztos vagyok benne, hogy az ő fejében teljesen más kép él a kapcsolatokról, mint az enyémben.
- Túl sokat gondolsz rólam, ha szerinted meg tudom jegye-- Ohh várj, négyesével növekszik. Király! Mondjuk lehetne egy fokkal komolyabb biztonsági rendszered. - Ezt már lekászálódás közben toldom oda, ahogy próbálok rátalálni az egyensúlyomra. A mozgolódástól az alkohol is új erőre kapott bennem, kissé szédelegve támaszkodom meg a kanapéban.
- Négy, nyolc, tizenkettő... - Hiába egyszerű a számkód, inkább magam elé motyogom, nehogy elfelejtsem. Az ajtó száma így is elillan a ködben, de a negyedik emeletet sikerül belehízelegnem a kaputelefonba, és még csak nem is kell túl sokat udvarolnom, hogy a pizzafutár szíves örömest felhozza a pizzát. Hallok valami puffanást a hátam mögül, meg hogy Damien magyaráz valamit, de túlságosan lefoglal, hogy magabiztosságot erőltetve magamra támasszam a félfát. Valójában az támaszt engem, és ha hátrafordulnék meglesni, mit csinál, nagy eséllyel lerókáznám a pizzafutárunk cipőjét.
A bőséges borravaló után, amivel megajándékoztam, átveszem a pizzát és a lábammal becsukom az ajtót. Az étel illata furcsa mód enyhít a hányingeremen.
- Jövök, jöv... Hé, hogy kerültél a földre? Már megint nem ott vagy, ahol hagytalak - A fejemet csóválva kerülöm meg a kanapét. A pizzát a kisasztalra teszem, aztán lehajolok érte, hogy felnyaláboljam a földről, ha még nem kelt fel. Óvatosan visszasegítem a kanapéra.
- Ehetünk disznó mód, kézzel-lábbal, ugye? - Olyan éhes vagyok, semmi kedvem tányérral és evőeszközökkel fáradozni. Még csak ketchupra sincs szükségem, csak hogy felpöcköljem a pizzás doboz tetejét és elgyönyörködjek a tésztára olvadt sajt látványában.
- Mondj valamit, ami ennél szebb - A dobozzal együtt vágódom vissza mellé a kanapéra, nem zavar, ha kicsit összekoszolja a nadrágomat, így legalább kéznél van és nem kell nyújtózkodni érte - persze csak ha Damien nem zavart el mégis a konyhába tányérokért.
- Minden oké? - Aggódva sandítok rá, mert hát elég sokat ittunk és nem tűnik olyan típusnak, aki túl jól bírná a piát. Felé tartom a dobozt, jelezve, ő vegyen először magának.

Érzékelem, hogy nem akar beszélni róla. Felismerem, még így is, hogy fájdalmas témába nyúltam és bármilyen fájdalom is legyen az, én is hallgatok a sajátjaimról. Együttérzően rátekintek, s hagyom továbbsodródni a témát. S ha kérné, sem érnék hozzá. Ahhoz... nem vagyok elég tiszta.
A mozdulata teljesen lefagyaszt, ott és úgy maradok egy ideig, még szinte nyúlva utána. A kérdésre azonban visszarándulok ide és mostba.
- Nem.... éppen ez a szabály benne – sóhajtom. Aztán csak nézek a csodás szárnyai után, ahogy eltűnnek a bejárathoz felé vezető folyosón.
Nem akarok a múltban ragadni, nem akarom újra átélni azt a sokévnyi szenvedést, megszégyenítést, ami miatt utána sosem értem senkihez úgy, s nem engedtem, hogy hozzám érjenek. És ezért borít el a nagy felismerés öröme, hogy megtettem, mégis megtettem és akarom! Mindenestül! Ragyogó mosoly ül ki az arcomra, s mintha tonnányi súlyok esnének le rólam. Mégis képes vagyok valakihez vonzódni, s akarni. Jobban megismerni. S vágyom életének szoros részévé válni.
- Mert a tárca... - de aztán abbahagyom, ahogy átkarol, s átkarolom én is, mélyet szívva illatából, arcom nekidöntöm vállának, érezni akarom mindenhogyan.
- Nem tudom, milyen a disznó-mód... ha a lábaddal tudsz – nevetem el magam. Az ital most kezd hatni, a humoros, felszabadult formámba azonban más felhangok és érzetek is hatnak. Olyan érzetek, amelyeket sosem gondoltam volna, hogy lesz.
Hozzá simulok, némileg megdöntöm a fejem a vállán, kezd nehezedni. Képtelen vagyok abbahagyni a mosolygást, ha lennének szárnyaim, most boldogan rezegnének.
- Ami... inkább aki – az pedig az a valaki, aki itt ül mellettem. Boldog vagyok az érzettől, s attól, hogy a vastag jég megtört.
- Ühm – adok egy csókot a vállára. - Jobban nem is lehetne – fülig érő szájjal, csillogó szemekkel nézek rá.
- Nem kérek – inkább a csókjából kérnék, s látva, hogy éhes, hagyom enni, helyette inkább a vállának dőlök és úgy nézem, ahogy eszik.
- Itt is alhatsz, ha gondolod – suttogom, még hallhatóan. Szívem rendetlen s örömteli taktust ver, s néha meg-megborzongok az örömtől és a boldogságtól, ami végigfut rajtam. Az  illata beburkol és megnyugtat, s ugyanakkor izgatottan örömtelivé tesz. Csintalan öröm is vegyül benne, ami teljsen újszerű érzés.

Nem igazán kenyerem az együttérzés, nem véletlen, hogy ha nem muszáj, rossz hírrel sem engem küldenek ki a civilekhez. De hát mindenki másban jó, nem igaz? Én az ágyban, például. Meg az evésben és az ivásban. Mondhatni verhetetlen vagyok, de azért be kell ismerjem, hogy éhgyomorra már az ivás sem megy úgy, mint régen. Nem csoda, hogy olyan bőszen támasztom az ajtófélfát, miközben igyekszem kitúrni a pizza árát a tárcámból, és átvenni a pizzás dobozokat a futártól, hogy aztán visszatérjek vele Damien mellé.
Amikor már a kanapén ülünk, érzem, hogy mondani akarna valamit a tárcával, de az összefüggés már nem ér el az agyamig, hogy mi köze van annak ahhoz, hogy ő a földön kötött ki. Ejnye, jól fog jönni az a kaja, úgy érzem.
Hagyom, hogy Damien a vállamnak dőljön, miközben kinyitom a dobozt, és a látvánnyal összefonódó illatokban gyönyörködöm.
- Igazad van, az lehet, hogy már majom - vigyorodok el rápillantva, aztán vissza a pizzára. Nem mintha Damien hagyná, hogy a pizzát csodáljam, és ahelyett, hogy ő is azt tenné ennyi pia után, ilyen gyengén, inkább nekem… udvarol? Határozottan. De hé, azt én szoktam! Persze nem olyan nagy újdonság, hogy én szebb vagyok, mint egy friss pizza, most mégis inkább aggódó pillantást vetek Damien felé, aki épp a vállamnak szenteli a figyelmét, hogy megcsókolja, mielőtt felpillantana rám.
- A-a! Ha nem eszel, én sem eszem - Nem, nem csorog a nyálam, ahogy elszakítom a tekintetem az érintetlen pizzaszelettől a kezemben, amit inkább Damien szája felé nyújtok. Nem szép dolog a zsarolás, de ha máshogy nem megy, hogy belediktáljak néhány falatot, hogy ne legyen ennyire erőtlen, akkor nem átallok ilyen tisztességtelen módszerekhez folyamodni.
Az ittalvós ajánlaton nem gondolkodok sokat, egyből elvigyorodok.
- Kösz, lehet, hogy élnék az ajánlattal. Katasztrófa ilyenkor szabad taxit találni - jegyzem meg, mintha mi sem lenne természetesebb, mint hogy itt alszok nála. Hogy pontosan hol, azon nem elmélkedek sokat, inkább szentelem a figyelmem egy szelet pizzának, ha Damien végre hajlandó volt legalább egy fél szeletet eltüntetni. Ha már miattam került ebbe az állapotba, az a legkevesebb, hogy gondoskodom arról, mihamarabb visszanyerje az erejét.
- Ha nem zavarok, persze - toldom még hozzá félvállról, mert hát egy percig sem merül fel bennem, hogy zavarnék, és ne lenne inkább öröm és felüdülés a társaságom. Én már csak ilyen szórakoztató vagyok, még részegen és félholtan is.