Up and down the boulevard

Az első gondolatom, miután nagyjából sikerül visszanyernem az eszméletem, hogy legalább a szárnyaim épek maradtak. Igaz, hogy egy centit sem lennék képes most elemelkedni a földtől, annyira sajog a fejem - és abból ítélve, mennyire mocskosul be-beszúr az oldalam a legkisebb lélegzetvételnél is, valószínűleg a bordáim sem mind épek -, de legalább nem kell költenem szárnyplasztikára. Ami meg az arcomat illeti, a hegek csak férfiasabbá teszik a tündérléttől amúgy is túlságosan bájos és kisfiús pofimat. Tehát jóformán még előnyömre is vált a verés, más kérdés, hogy jobb programot is el tudnék képzelni annál, mint hogy egy nevenincs sikátorban rókákkal beszélgessek. De hogy ennek is a jó oldalát nézzük: legalább enyhül a hányingerem és bármiféle orvosi képzettség nélkül tudok magamnak egy agyrázkódást diagnosztikálni. Vagy ez, vagy épp szétszakad a koponyám, a fájdalom mértékéből ítélve.
Csak egy szokványos péntek este. Volt már vadabb bulim is.
Alkaromat a sikátor falának támasztom magam mögött és teszek egy gyenge és nagyon is szánalmas kísérletet rá, hogy feltápászkodjak, az oldalamba nyilalló fájdalom azonban egyöntetűen visszaparancsol a földre. Halkan szitkozódom csak, fejem hátravetem a falnak és megpróbálom összekoncentrálni a csímet, megnyitni a szívcsakrámat, nevetséges könyörgéssel rávenni a sejtjeimet, hogy kezdjenek el maguktól regenerálódni. Miután egyikkel sem járok sikerrel, átvillan a fejemen, hogy talán mentőt kéne hívnom, vagy ami még rosszabb, Edent vagy Marcust, de aztán keserűen - és fájdalmasan röviden - fel is nevetek a gondolatra. Inkább hazakúszok négykézláb, minthogy bármelyikük is így lásson.
Hüvelykujjammal megérintem az ajkamból szivárgó vér forrását, kézfejemmel óvatosan letörlöm a patakot, aztán csak tehetetlenül sóhajtozom - és amint rájövök, ez mennyire kellemetlen tevékenység, utána már csak csendben lélegzem. A városi fényektől eltompult csillagokat bámulom, hogyan maszatolják össze a sötét égboltot, és azon töprengek, tényleg ennyire tompán ragyognak-e ma, ennyire örvénylő massza az egész, vagy csak az agyrázkódásom miatt kezdenek el összefolyni a szemem előtt a körvonalak. Utóbbi megerősítést nyer bennem, mikor lépteket hallva az idegen hangok felé fordítom a fejem. A fülem becseng, a látómezőm elfehéredik, egy pillanatra biztosra veszem, hogy elájulok, de aztán a látásom tisztulni kezd és az alak is egyre élesebb körvonalat nyer. Ha szerencsém van, zsebtolvaj, és már nem kell azon aggódnom, felhívjak-e valakit, mert megoldja a dilemmát. Eszembe jut, hogy talán meg kéne villantanom felé a jelvényem, érezze csak, hogy egy igazi detektívvel van dolga, akinek hivatásánál fogva is szívességgel tartozik, de aztán a büszkeségem csak közbekotyog, mert hát nyomozó létemre ilyen szánalmas állapotba kerülni nem vet túl jó fényt sem rám, sem a munkámra. Mentségemre szóljon, nemrég végeztem az Akadémián, és ami még fontosabb, négyen voltak ellenem. Nem sok esélyem volt.
- Hé, nincs egy szál cigid? - szólítom meg végül az idegent, akiből egyelőre még csak sötét foltokat és életlen körvonalakat látok a távolságnak - és a fejemnek - köszönhetően. Egyébként nem dohányzom, de legalább megszólítottam a srácot és elindulhat köztünk valamiféle kommunikáció a kilétét és a szándékait illetően.

De én nagyon is hibás vagyok, dacolnék tovább vele, és kivételesen utólag, józan fejjel majd biztosan hálát fogok adni a szervezetemnek, amiért még előtte lekapcsol. Nem szeretek mesélni a múltamról, a gyengeségeimről, az érzéseimről, a hibáimról, pedig akad ám mindből két marékkal (ezek tesznek tökéletessé, heh), és végképp kötelet köthetnék a nyakamra, ha ezt egy vadidegen előtt tenném. Ezért ezer hála magamnak, amiért képtelen vagyok tovább feleselni Damiennel és inkább csendben és férfiasan kiájulok a világból. Emiatt sajnos egy jó visszaszúrást is elmulasztok, mert azért nem sokszor fordult még elő, hogy ha leokostojásozok valakit, az visszadobja rám a sértést. Ha nem fájna ennyire a bordám és jobban magamnál lennék, most biztos szívből nevetnék rajta, mennyire igaza van.
Nem állítom, hogy kellemes érzés a tudattalan semmiben lebegni, de közben meg valahogy békés, kényelmes ott. Nincsenek gondolatok, sem kötelességek, sem elvárások, nincs semmi, és ez valahogy annyira megnyugtató, hogy amint elkezd beszivárogni a valóság és tudatomra ébredek, szinte már sajnálom a magam mögött hagyott világot. Figyelmem hamar elösszpontosul azonban az önsajnálatomról Damien állapotára. Aggódva segítem fel magam mellé, hogy ő is a kanapéra dőlhessen, és próbálok felidézni mindent, amit az elsősegély-tanfolyamon tanítottak. Talán nem a telefonomat kellett volna nyomkodnom és szelfiket lövöldöznöm instára...
Érzem rajta, hogy nem igazán akar szót fogadni és tovább gyógyítana, pedig ezzel már megbirkózom. Enyhe fejfájás, egy kis bordatájéki sajgás és néhány zúzódásom maradt, rosszabb napjaimat is kihordom fél lábon így, szóval igazán nem kell tovább fáradoznia velem. Ezt azzal próbálom érzékeltetni, hogy fogom a kezét és gondterhelten az arcába bámulok, mintha tényleg azt számolnám vissza, hány másodperc múlva fog az ölembe hányni. Jól esik a súlyát érezni magamon, eddig főként én nehezedtem rá, így nem igazán volt lehetőségem jobban szemügyre venni. Kicsit sajnálom, amikor elhúzódik, de teret engedek neki, elég fura lenne, ha indokolatlanul ölelgetném.
- Hála az égnek! Egy ember nem tudott volna a semmiből így összepofozni. - Őszintén szólva fogalmam sem volt róla, hogy egy elf képes rá. Azt hittem, beköti a fejem meg ad valami gyógyszert, és ennyivel ő is letudja majd a gyógyításomat. Ez a kézrátételes humbuk jóval több, mint amire számítottam.
- Á, másnaposság ellen elég jól jönne ez a kézrátétel. - vigyorgok, újra erőm teljében érezve magam. A kiszolgáltatottság érzése teljesen elpárolgott, és ez elmondhatatlanul jó. Ezért lep meg annyira, amikor megfogja a kezem, és mielőtt átgondolhatnám, játékos finomsággal rácsapok a kézfejére.
- A-am, el a kezekkel! Mondtam, hogy elég. Jól vagyok. Tudom, hogy ki akarsz dőlni nekem, de hidd el, már most úgy festesz, mint egy kétnapos vízihulla. Ne erőltesd túl a varázspálcád, Potter - Az elfek vajon olvasnak irodalmat? Mindegy, vagy érti a könyves utalást, vagy nem, nincs is időm ezen agyalni, mert hirtelen felpattan, vagyis megpróbál, amitől kis híján megáll a szívem.
- Na látod, járatom itt a számat és csak igazam van! Maradj már nyugton a hátsódon, füles! - Kissé rosszul érzem magam, amiért könnyedén felugrok mellőle a kanapéról, hiszen ő már erre sem képes, és mindezt azért, hogy engem meggyógyítson. A lelkifurdalás-kezdemény azonban hamar elillan. Megfogom a két lábát és felpakolom a kanapéra, ha nem feküdne el magától, akkor erővel kényszerítem a hátára. - Ne aggódj, nincs társam. Tudod, magányos farkas vagyok, meg minden. Olyan ritka tehetség, mint én, csak egyszer születik minden ötszázadik évben, úgyhogy mellém társ sem kell, meg semmi. Egyedül dolgozom. - Ha sikerült valahogy rábírnom, hogy elfeküdjön, akkor mellé guggolva legyezgetni kezdem a tenyeremmel. Gőzöm sincs, mi többet tehetnék érte ennél.
- Mennyi idő, míg újra feltöltöd a csakráid? És hozzak addig valamit? Vizet? Alkoholt? Nincs olyan, amit a tequila ne tenne jobbá, higgy nekem. - Ekkor tudatosul csak bennem igazán, hogy Damien lakásán vagyunk, úgyhogy kíváncsian körbenézek, szemügyre veszem a berendezést, a bútorokat, az egész nappali hangulatát és próbálok visszaemlékezni rá, Washington melyik részén lehetünk, de alig emlékszem bármire az autózásból.

Már csak egy kevés kell, hogy teljesen gyógyult legyen, ez volt a célom, mikor úgy döntöttem, inkább hozzám jöjjön, a lakásomra, itt, ha kiterülök, nem fenyeget a veszély, hogy védtelenek maradunk. Ezért is riaszt meg az érintése, majd a felhúzása, hiszen még nem végeztem, így nem hagyhatom, még szükséges idő, hogy gyógyult legyen, teljesen! S világéletemben arra törekedtem, bármi, amit adok, a tökéletesen túl legyen, mert akkor lesznek velem elégedettek.
Könyörögve tekintek rá, szemeim némán szólnak hozzá, hogy engedje, nem ezért döntöttem úgy, hogy meggyógyítom, még kell neki idő! A zaklatottság kikapcsol pár másodpercre, gyengeségem okán is. S meglep az is, mennyire el tudtam veszni az illatában.
- Nem igazán tudott volna – bólintok gyengén, mosollyal. Jó látni, hogy jobban van, s a mosolya! Még jobban megkönnyebbülök, s szeméről újfent ajkaira vándorol a tekintetem.
- Egyszerűbben megoldható, ha nem fogyaszt alkoholt – nevetem el magam halkan. S nem tágítok abban, hogy folytassam a gyógyítást.
Meglepetten pillantok rá, s elkapom a kezem, ahogy rácsap.
- De még nem fejeztem be – ha nem engedi így, akkor megy úgy. Mások hibának rótták fel nekem, hogy nem vagyok képes megérteni a gyógyításban a nemet. Behunyom a szemem és rá koncentrálok, s a név megakad bennem.
- Potter? Ő is Önnel dolgozik? Vagy a kórházból ismeri? - hagyom beszélni, így legalább be tudom fejezni, teljesen. Csak pár perc és készen van...
Ekkor ugrik be, hogy... mi van, ha nem egyedül volt ott és én botor, nem néztem körbe előbb, nem kérdeztem rá? Hiszen sérült volt, és akkor nem tud annyi mindenfél figyelni, senki sem! Megrettenek, hogy hatalmas mulasztást követtem el.
Borzasztó érzés, hogy ennyire legyengít egy gyógyítás és időbe kerül, mire összeszedem magam, de még így is jócskán rövidebb idő, mint hogy ő felgyógyul, esetleg még romlik is az állapota.
- De... - megfogom a vállát és a mentési ösztön egyből gyógyító erőt küld neki ismét, hiszen, hiszen...
Kétségbeesetten nézek a szemeibe, ugye nem volt ott a társa? Meg más sem, akin segíteni kellett, akine tudhattam és még tudhatnék segíteni? Ugye nem?
Nem tudok ellenkezni kezeinek, noha nem sok kedvem van lefeküdni, zaklatottan várom válaszát, a lehetőségekhez képest pattanásig feszült idegekkel. Hiszen ha most ott lennénk, akkor még őt is biztonságos helyre kell, hogy vigyem. Ráérek utána is kiütni magam.
Végül ő győz, s csak fekszem a kanapén és nem jó érzés. Mégis, megnyugszom, ahogy elmondja, nincs társa.
- De más sem volt ott, ugye? - Lecsúszik a kezem a válláról, készen vagyok a gyógyításával, el is tűnik a világ pár percre, le kell hunyni a szemeimet.
Elérkezik hozzám a kérdése, kinyitom végre a szemeim. Egy ideig csak nézem, s egy idő után meg tudok szólalni.
- Víz... csokoládé... alkohol – a cukortartalma sokat segít. - Kamrában.
Nem akarok gyengének mutatkozni előtte. Pihenéssel is helyre jövök.. még kérdezett valamit. Mit is?
- Félóra és jobb, ezekkel – máskülönben pár óra lenne, mire rendbe jövök. Kedves, ahogy legyezget, elmosolyodom.
A lakás berendezése tükrözi a negyedet, a legelőkelőbb negyedben kaptam Olivertől lakást. Tágas és inkább a világos, kellemes színek és míves egyszerűség uralja, elf ízlés szerint berendezve és ennek megfelelő díszítésekkel. Az embereké számomra sivár, messze az egyszerűségtől. Fázok is olyan helyeken, sokkal kedvemre valóbb a majdnem száz évvel ezelőtti divatuk, ami közelebb van szívemhez.
- Sajnálom, hogy nem tudom megkínálni, kérem, érezze otthon magát – nos, éppen ezért „szégyellem”, hogy nem tudok felkelni. Hiszen most ő itt vendég és a vendéget illik vendégül látni, kényelmét keresni és nem fordítva.

- Lemondani? Az alkoholról? - Úgy nézek rá, mintha megőrült volna. A kézfejem külső élét még hozzá is érintem a homlokához, hogy ellenőrizzem, nem szökött-e fel a láza, vagy nem kapta el tőlem az agyrázkódást (jó, igen, tudom, hogy nem fertőző, de hát pont olyan hülyeségeket beszél, mint én nemrég!). - Hű, barátom, jól be kell rúgnunk ma este. Nem volt részed még istenes alkoholizálásban, ha ilyet tudsz mondani. - Túljátszott rosszallással csóválom meg a fejem, mintha valóban elítélném emiatt, de cinkos mosolyom talán elárulhatja, hogy csak ugratom. Már ami a megrovást illeti, mert azt, hogy ma berúgunk, nagyon is komolyan gondoltam. Igenis rám fér egy ilyen pocsék este után, és amilyen rosszul fest, szerintem neki sem árthat. Legalább azzal is enyhül a bűntudatom, ha egy kicsit meghálálhatom a segítségét - és nem, ne menjünk bele abba, hogy kiinni őt a vagyonából és szerezni neki egy másnaposságot hogyan viszonyul hálának. Az én nyelvemen az és kész.
- Jól vagyok, na! - Hát ez az elf ennyire maximalista még egy idegennel szemben is? Ha tudná, hogy mennyire húsz százalékon szoktam pörögni az őrsön, épp csak a kötelességeim legalját teljesítem, hogy aztán a saját dolgaimmal foglalkozhassak. Ő meg még csak nem is dolgozik hivatalosan, mégis százhúsz százalékra hajt. Hihetetlen - és egy egészen kicsit tiszteletre is méltó.
Szóval nem ismeri Pottert, ezt hangos és jóízű nevetéssel konstatálom. Ezek szerint az ő szülei nem traktálták folyton az emberek világából szerzett mesékkel és mesekönyvekkel. Nem tudom, hogy sajnálom-e vagy irigylem hirtelen emiatt.
- Nem, nem, Harry Potter az... Mindegy, majd elmesélem. - legyintek végül, mert jelenleg egyáltalán nem fontos. Meg amúgy is, furcsán jól érzem magam, egyre jobban... - Héé! A macska rúgjon meg, hogy nem bírsz már nyugton maradni! - Zsörtölődve döntöm el a kanapén, de amennyire bosszant a makacssága, éppen annyira esik jól. Nem nagyon akart még senki így törődni velem - na jó, a családomat leszámítva, de nekik munkaköri leírásuk, hogy az idegeimre menjenek a túlzott szeretetükkel. Rajtuk kívül általában a kutyát sem érdekli, élek-e vagy halok.
- Nem volt ott, az isten szerelmére... Hol van rajtad a kikapcsológomb? - Felszakad belőlem egy nagy, beletörődő sóhaj. Tényleg jobban érzem magam, mint újkoromban, és úgy érzem, ezt sosem leszek képes rendesen meghálálni Damiennek. Csak guggolok a kanapé mellett és rosszallón figyelem, hogyan próbálja összekaparni azt a kevéske erejét, amit a gyógyításom meghagyott benne.
- Víz, csokoládé, alkohol - biccentek, és egy kicsit még fürkészem őt, legyezgetem az arcát. Fogalmam sincs, ér-e valamit, de nagyon néz és mosolyog is, úgyhogy egy kicsit még folytatom. Fél óra... Jól van, egy kicsit megkönnyebbülök, hogy nem megy rá az egész estéje.
- Jaj, maradj már - forgatom meg a szemem, mikor szabadkozni kezd a vendéglátás miatt. Még egy ilyen maximalistát! - Hozom az alkoholt. - Meg a vizet és a csokit is, persze, de az alkohol a lényeg - azzal fel is egyenesedem a kanapé mellől és elindulok megkeresni azt a titokzatos kamrát. Elég szép lakása van Damiennek, az én lerobbant albérletemhez képest igazi luxuskéró.
- Csak úgy közlöm, hogy hátul is van szemem és arra képeztek ki, hogy ne kerülje el semmi a figyelmem, úgyhogy ha megpróbálsz felkelni, látom, és eltöröm pár bordám megint, hogy újra meg kelljen gyógyítanod. - Ez életem legbénább fenyegetése, de elő kellett rukkolnom valamivel és azt remélem, a munkamorálja és a segítőkészsége nem hagyja majd, hogy kárt tegyek magamban úgy, hogy nem maradt több ereje meggyógyítani. Ezt már hátrafelé kiabálom a kamra keresése közben, és amint rálelek, keresek csokit és elégedetten leemelek két üveg vodkát a polcról. Az utam a konyhába vezet, töltök egy pohár vizet, majd mindezzel visszaegyensúlyozok a kanapéhoz úgy, hogy rejtélyes módon a csoki egy része a számba kerül menet közben.
- Szah', iff fatyoh - dörmögöm teli szájjal, lehuppanva a kanapéra Damien lábához, és először a megbontott és megdézsmált tábla csokit kínálom felé. - Foki - motyogom ártatlanul, még birkózva vele, hogy a számba tömött, két sornyi édességet leküzdjem a torkomon. Szerencsére két nagy nyeléssel sikerül, elégedetten sóhajtok fel.
- Víz - Ezúttal a poharat nyújtom felé, ha úgy látom, hogy nem tudja elvenni, akkor közelebb hajolok és megemelem a tarkójánál fogva a fejét, megitatom én. Ha el tudja venni, átadom a poharat és végre a felszabaduló kezemmel nekieshetek a vodkának. Az egyik üveget a kanapé mellé helyezem, a másikat bontogatni kezdem.
- Hé, köszönöm, hogy segítettél rajtam. Nem hiszem, hogy bárki más megtette volna ezt értem. Ha bármivel is tartozom, mondd, és megadom. Pénz, vagy szívesség... - A lakásából ítélve mondjuk nem szorul túlságosan rá az anyagiakra, de ettől még felajánlok neki bármit és bármennyit, mégis csak (mindenféle túlzás nélkül) megmentette az életem.

Elnevetném magam, de kezének érintése végigvágtat rajtam, az induló mosoly visszakomolyodik. Figyelem az arcát és nem értem az egészet.
- Ha szeretnéd... - felelem halkan. Nem túlzottan kedvelem, ha valaki becsiccsent, vagy részeg, azt tudom, hogy én vicces leszek, Oliver meg... önkéntelenül megnyalom a szám szélét, s egyben felvillan megint, milyen érzés volt, ahogy a homlokomhoz ért Blue keze.
- De még nem fejeztem be. Nem vagy jól – nálam a teljesen egészséges a jól, és még érzékelem, hogy nem kész a gyógyításom. Így meg nem fogom hagyni. Mindenben engedékeny vagyok, ebben az egyben vagyok kíméletlenül makacs.
Értetlenül nézem, ahogy elneveti magát. Valami rosszat mondtam? Nem szeretném megbántani és lehet, hogy önkéntelenül, mégis megtettem.
- Rendben – felelem halkan, megilletődve. Lehet, hogy mégis valakije, csak most nem akar róla beszélni. Sebeket feltépni meg nem akarok. Bár azt hiszem, akkor nem hozta volna fel a témát. Nevet.
- Megígértem, hogy meggyógyítalak – tekintek a szemeibe, hátha megérti, hogy az ígéret betartása nagyon fontos a számomra.
- Milyen kikapcsólogomb? - Nézek rá értetlenül, s egyben megkönnyebbülve. Rövid időre elöntött a bűntudat, hogy figyelmetlenségem okán esetleg másvalaki viszont szenved, esetleg olyan sérülése van, amibe, ennyi kiesett idő után, már nem lehet gyógyítani, hogy felépüljön, vagy túléljen.
Kedves, ahogy ott guggol, mellettem, a kanapénál, a mosoly ki is ül az arcomra.
Azonnal abbahagyom a további szabadkozást, s nem csak, mert nem vagyok jól. Senki sem érti, mennyire fontos nekem, hogy mások tökéletesen jól érezzék magukat. Az ő kényelmük a fontos számomra, és nem szeretek ellent tenni ebben magamnak.
- Köszönöm – tekintek rá hálásan, s míg kutat a kamrában, konyhában, addig behunyom a szemem, jól esik. Össze kell szednem magam, így nem tudom jól megvendégelni. Az már viszont jól esik, hogy meggyógyítottam. Ez volt a legelső és legfontosabb.
Hirtelen pattan ki a szemem és ösztönösen felkönyökölök, hogy felkeljek, mert azt hiszem, baj van. Mire eljut szavainak többi része és egyáltalán felfogom, mit is akart mondani, csak féloldalt dőlök vissza a kanapé háttámlájára.
- Ne tedd – csak suttogni tudom, mosollyal. Kedves fenyegetés volt, és tetszik, hogy ilyen rövid idő alatt megértett valamit belőlem, amit csak kevesen. Mások az én lábam törnék el, hogy tudjak felkelni. De ő, ő tudta, mivel lehet megfogni. A ne keljek fellel viszont már elkéstem és visszadőlni sincs erőm, csak hátra, a támlának.
Nem értem, amit mond, csak utána nézek rá és szélesen elmosolyodom. Örülök, hogy ennyire otthonosan érzi magát és meg is dézsmálta a csokit. Ami... éhes! A mosoly eltűnik az arcomról. Neki is enni kéne.
- Sajnálom, elfelejtettelek megkínálni étellel.... van a hűtőben étel, a második polcon, dobozokban, de rendelhetek is, amit szeretnél. Éhes lehetsz – nézek a fokira, amit hirtelen nem értettem, mit is jelent, mígnem a csokit felém tolta. Foki. Próbálok törni belőle, mire inkább a fele a kezemben marad, pedig csak egy sort akartam és még a kanapéra is esik, mert megtartani, hirtelen mozdulattól, nem megy. Kaparászni kezdek a kanapén, hogy felvegyem, s a vízre megint ránézek.
- Köszönöm – pillantásom hálás. Utálok ennyire kiszolgáltatott lenni, de megtapasztaltam, a gyógyításnak ez a következménye.
Megpróbálkozom megfogni, eléggé remeg a kezem, de megparancsolom neki, hogy bírja ki, a víz súlyát is, utána jobb lesz. A sarokba teszem, utána megint a csokit kaparászom, hogy felvegyem, s majszoljak belőle.
Már nem próbálkozom, hogy egy kockát letörjek belőle, inkább harapom, úgy nézek rá.
- Sefenyém innyi – a csokiszopogatás hátránya, hogy nem lehet érthetően beszélni. Ezért egy ideig csendben szopogatom a kockát, és bár még messze az érzet, hogy hat a víz és a csoki, az utóbbi egy percen belül éreztetni fogja magát. Ezért van nálam mindig csoki. A legjobból.
- Természetes, hogy segítettem – a pohárból kifogyott a víz, így inkább várok még egy kicsit, hogy értelmesen beszéljek. - Szívesen. És nem tartozol semmivel. Nem pénzért gyógyítok... szívességért sem. Megvan a képességem... használom – nem jó ülni, feküdni jó.
Beleharapok megint a csokiba.
- Minyfi jlnego afajdál jenni? Nyomofó – javítom ki magam és így szerintem érthetőbb is volt, hogy arra akartam kérdezni, hogy mindig is rendőr akart lenni, vagy nyomozó

Egészen elkomolyodom a válasza hallatán, hiszen Damien láthatóan sokat ad a kimondott szó erejére, az ígéretek betartásának fontosságára. Ezt meg tudom érteni és ez nagyon tisztelendő tulajdonság.
- Igen, és be is tartottad az ígéreted. - Habár itt még nem jön a számra az a hálát adó szócska, mégis hálásan fejet hajtok, éreztetve, hogy ez mennyire sokat jelent nekem. Sokféle módon alakulhatott volna ez az este, egyik kimenetel szörnyűbb lehetett volna a másiknál. Oltári nagy szerencsém van, hogy Damien talált meg. Ilyen csoda általában csak egyszer történik egy életben...
- Csak arra értettem, hogy most már lazíts. Megmaradok. Koncentrálj innentől magadra. - Öntudatlanul is próbálok lágyan és kedvesen fogalmazni, mintha nem akarnám összezavarni vagy megsérteni Damien törékenynek látszó érzéseit, ami kész hülyeség, mert hol érdekel engem mások lelkivilága? A hangom mégis finomodik, lágyul kicsit, mikor hozzá beszélek, és ez elég... Fura.
Ahogy visszaérek, mivel a szám tele van, ezért rosszallásom és értetlenségem jeleként a karjaimat tárom szét és erősen rágrimaszolok. Fekve hagytam itt, mit ücsörög?! Tényleg eldobom az agyam ettől a sráctól! Kár, hogy a kocsimban hagytam a bilincset, különben most azzal fenyegetném, hogy az ágyhoz bilincselem, ha nem pihen nyugton. Persze ahhoz, hogy fenyegessem, előbb le kell nyelnem a számból a falatot.
- Hagyjad, nem kell megvendégelned. Ú, vagy tudod mit, rendeljünk pizzát! Jól megy az alkoholhoz. Ismerek egy jó helyet, ingyenes a kiszállítás, meg minden. Eszel húst? Mármint, láttam a füled, meg minden... Nem vagy nekromanta, ugye? A felettesem nekromanta, hát, mióta láttam, mit művelt véletlenül egyszer egy szelet sonkával, én is elgondolkodtam rajta, hogy felcsapok vegetáriánusnak.... Na, de tudom, hogy az elfek sokszor nem esznek húst, úgyhogy mit kérsz a feltétre? Tőlem lehet csak sajt is, vagy valami gyümölcsös, - Miután mindent a kezébe adogattam, előveszem a mobilom. A válaszát persze megvárom, addig nem rendelek, de kikeresem a pizzéria honlapját és készenlétben hagyom a mobilomon. Amit elszórt a kanapéra csokidarabokat, egyet-egyet felcsippentek és a számba szórom.
- Minyi? - ingatom kérdőn a fejem, aztán úgy dekódolom, hogy inni akar, úgyhogy felvilágosult "aaa"-zással félredobom magam mellé a mobilt és folytatom a palack ostromlását. Egyetlen határozott mozdulattal sikerül is kinyitnom, aztán az üveget, mert hogy poharat nem hoztam, Damien szájához tartom.
- Hát, tényleg köszönöm. Azért ha eszedbe jut valami... Bármi... Az adósod vagyok. Na, húzd meg! - kínálom neki a vodkát, segítek is, ha igényli, és ha ivott belőle, én is meghúzom az üveget. Jólesőn felsóhajtok, ahogy az alkohol gőze végigmarja a torkom. Semmi szükség pohárra, kortyolok még egyet az üvegből, aztán visszakínálom Damiennek. A csokitól kevésbé artikulált kérdése hallatán eléggé megilletődöm, először ugyanis halvány fogalmam sincs, mire akar kilyukadni. Némán formálom az elhangzott szavakat, minden koncentrációmat összeszedem, hogy meg tudjam fejteni (inni? mindig is inni akartam-e? minek néz, alkoholistának? mondjuk, nem állok tőle távol), és a kódfejtők örömével csettintek rá, amikor sikerül.
- Áhá! Nem. - Mivel éppen nála van az üveg, ezért török egy kockát a csokija végéből és a nyelvemre dobom, elnyammogok rajta. - Kicsiként sportoló akartam lenni, a leghíresebb focista a világon. Meg pilóta. Csak aztán, amikor gyerek voltam... - Néhány pillanatra elhallgatok. Fogalmam sincs, hogyan tudnám megindokolni a döntésem anélkül, hogy ne hozzam fel Calebet.
- Mindegy is. - zárom inkább le ennyivel, és ha visszajut hozzám az üveg, lendületesen meghúzom. Szükségem van az alkoholra, hogy tompítsa a józanságom és vele együtt az emlékeket is, a félelmet, a fájdalmat.
- Na és te? - dobom vissza a kérdést, halvány mosollyal hozzátéve még: - Te mindig is gyógyító akartál lenni? Nem álmodoztál soha róla, hogy, nem is tudom... Énekelj egy rockbandában? - Az üveget is visszaszolgáltatom neki, és ha közben kitaláltuk, milyen pizzát ennénk, elkezdem bepötyögni az online rendelésbe. Még csak telefonálnom sem kell, leadom a honlapon át a rendelést, kifizetem a bankkártyámról és kész. Egyetlen aprócska részletnél tanácstalanodom el, mégpedig a címnél, és itt Damiennek nyújtom a mobilomat, nonverbálisan kérve, töltse ki azt a részt.

Megrázom a fejem, akármennyire kellemetlen.
- Még nem – hiszen a teljes meggyógyításra adtam szavam, ami a sérüléséből fakad.
Kétségbeesett tekintetem csodálkozóvá, értetlenné válik, s lassanként láthatóan belekúszik a meghatottság is. Törődik velem. Olyan kedvesek szavai.
- Sajnálom – egyfajta bocsánatkérés azért, mert elsőre nem érthettem meg igazán valószínűleg, mit is akart. - Köszönöm – mert hogy amit akart, az az, hogy kifejezze: törődik velem. Hálás köszönettel pillantok rá.
Bocsánatkérően mosolygok rá, ahogy meglátom tőle a gesztikulációt és az arcmimikát. Annyira kedves volt ezzel és nagyon jól esik. Nagyon szeretem, ha törődünk egymással és figyelünk egymásra. Számomra ez az alapvető elve az életnek.
Követem a gondolatmeneteit, halványan megrázom a fejem. Nem vagyok az, hiszen akkor gyógyítani sem tudnék. De hogy ismer egyet, kíváncsivá tesz. Főleg egy elfnek lehet az, gondolataim szerint, hiszen az élet segítése fontos nekünk. Egy szelet sonkával?! Nagyon erős képessége lehet! Vajon hogy élheti ezt meg? Nem tudom elképzelni, akarnék-e létezni ezzel... nekem nem menne...
- Egy szeletre... kérhetek csak gyümölcsöt és zöldséget? Hús és sajt nélkül? - Érdeklődöm tőle. Szerény vagyok alapvetően igényekben, még ha a lakásom nem is erről árulkodik.
A víz jól esik, a csoki is. De leginkább a figyelmessége. És hogy mennyire élénk, vibráló jellem. Akármennyire is gyengének érzem magam, nem tudom abbahagyni az enyhe mosolygást. Nagyon jó látni, hogy az imént a lehető legrosszabb állapotban volt és most vibrál az élettől és a jókedvtől. Ezért szeretek gyógyítani.
Hátrahőkölök, ahogy az üveget elém tartja, kezem a pohár után markolászik, s ahogy elmarta az ujjam a sarokból, felé nyújtom, hogy töltsön nekem is.
Finoman ráteszem kézfejére a kezem, ami gyengeségemnek is köszönhető, s annak is, hogy amit mondani szeretnék, az fontos.
- Nem vagy az adósom. Magam döntöttem, hogy meggyógyítalak, s nem te kérted. Így nem tartozol. Semmivel – tekintek a szemeibe, bár az enyémek némileg zavarosak, komolyak is.
Felhajtom az italt, mar is és jólesően melenget is. Csak pár kortyot iszok először belőle, majd utána jön több is.
A pohárban van még ital, így mosollyal hárítom az újabb kínálást, ezt is elég tartani, fel is húzom a lábam, hogy tartsam is magam és a poharat is nekitámasszam térdemnek.
Újabbat harapva a csokiból, rájövök, annyira nem megy a beszéd így, így kortyolok még az italból, hátha segít. Mire  menne a beszéd, mert utána meg azt érzem, a nyelvemet végigcsípte egy darázs, addigra már érkezik is válasza.
Finoman megfogom a kezét az elhallgatására és gyengéden megszorítom. Nem szükséges kimondania, ha nem akarja. Akármi is történt akkor, fájdalmas volt neki.
- Sajnálom. Nem kellett volna rákérdeznem. Kevesen lesznek úgy nyomozók, vagy rendőrök, hogy ne éltek volna át rosszat. Sajnálom.
Elveszem a kezem. Érzem szomorúságát.
- A repülés engem is foglalkoztat, de még nem érzem azt, hogy a gépek annyira biztonságosak lennének – az a rezgés, mikor le és felszállunk, a szívemig hatol és olyankor inkább csendben vagyok. Senki sem hinné, de gépek nagyon érzékenyek tudnak lenni.
Újabb kockát veszek magamhoz, még mindig szükséges, s majszolgatom. Sokáig zavaros volt a gyerekkorom, egy kép volt éles, egy jelenet. Hiába kúsztam oda szüleimhez, hogy meggyógyítsam őket. Elkezdtek felépülni, ám valakik bejöttek, felemeltek és a következő pillanatban a szülem már halottak voltak. Ha gyorsabb lettem volna. Ha többet gyakoroltam volna... sokáig kínzott ez a kérdés, ám Oliver védelmező szárnyai alá kerültem. Megmentett.
- Fejedek.. - megint ragad a szám, kortyolok párat az italból, majd felé tartom a poharam, hogy tölthessen nekem. - Szeretek énekelni. Bárdalok, sanzonok – és amikre a szüleim tanítottak, hiába volt már régen. - Mindig is gyógyítani akartam – hiszen, ha a legjobb vagyok, s akkor vagyok a legjobb, ha teljesen kihasználom a képességem.
Először értetlenül nézek rá, újabb csokikockát szopogatva, most már kezd hatni a csoki is és az ital is. Ráfókuszálok a kijelzőre és megértem, a címet kéri. Bepötyögöm, noha kétszer is kiesik a kezemből a kanapéra a mobil, de megvan.
- Göfönyöm – nyújtom vissza neki a mobilt.
Még szopogatom a csokit, nem csak, hogy erőt gyűjtsek. Nem szeretnék megint olyanba belenyúlni, ami számára fájdalmas lehet.
- Mioda... - inkább kortyolok megint a pohárból, de most jól esik, hogy fenékig felhajtom, automatikusan tartom felé poharam, ami kis híján kiesik a kezemből. Még szerencse, hogy nincs benne folyadék már. Sóhajtok egyet.
- A társaddal mióta vagytok együtt... aaa feleteseddel – mert azt is mondta, hogy egyedül dolgozik... - és miért dolgozol egyedül? Ennyire veszélyes? - Érdeklődöm komolyan. Aztán beugrik olyasmi, hogy beépülés... - Ó, vagyis nem tudom... - zavarba jövök. - Nem akartam olyat kérdezni, amiről  nem beszélhetsz – inkább felhajtom az újabb adagot a pohárból, de ez már fejbevág, az arcom teljesen kipirul.

Nem hittem, hogy ilyesmi lehetséges, de Damien egészen zavarba hoz a viselkedésével. Felszed egy idegen, hálátlan kölyköt az utcáról, majd' beleájul, annyira töri magát, hogy meggyógyítsa és még neki köszöni meg? Mit? Mármint én tényleg, tényleg baromi nagyra tartom magam, de annyira nem, hogy pont ő hálálkodjon nekem. Mégis annyira őszintének tűnik a köszönömje, hogy megilletődöm tőle, mert hát azért az én lelkiismeretem sem bír el mindent.
- Most akkor melyik...? - mormogom az orrom alatt, mert fogalmam sincs, hogyan máshogyan kéne reagálnom arra, hogy sajnálja is, meg köszöni is, mintha valami fenejó lélek lennék, aki ennyit tett érte. Épp ellenkezőleg...
- Gyümis-zöldséges, hús és sajt nélkül. - bólogatok elismerőn, miközben fénysebességgel pötyögöm be a telefonba a megfelelő infókat. Még hogy egy szelet, pff! Szeretném látni, hogy megakadályoz benne, hogy az egész pizzát olyannak rendeljem.
Pohárba kéri az italt. Ej, van még mit csiszolni az ivási szokásain! De amilyen gyenge egyelőre, eleget teszek a kérésnek és abba töltöm. Én nem vagyok hajlandó plusz mosatlan edényt csinálni neki, meg aztán üvegből sokkal kényelmesebb - ahogy az érintése is kényelmes, a keze az enyémen.
- Ez nem így működik. Akár kértem, akár nem, segítettél, az ilyesmit pedig illik meghálálni. - Nem tudja még, milyen makacs tündért fogott ki! Ha fizetnének az állandó feleselésért és makacskodásért, még az övénél is szebb lakásom lenne. - Úgyhogy a pizzát én állom. - toldom még hozzá, csak hogy bizonyítsam, mennyire konokul a fejembe vettem, hogy kiegyenlítem a számlát kettőnk közt. Egy pizzát még így is kevésnek érzek, főleg, hogy épp a vodkáját dézsmálom, de legalább elindultunk valamerre.
Nem tudom, hogyan beszélhetnék a gyerekkoromról úgy, hogy ne érezzem tőle sebezhetőnek és gyengének magam, ezért legtöbbször nem beszélek. Most is nehezen akaródznak jönni a szavak, így inkább hárítok és magam elé bámulva igyekszem rendezni a gondolataim, amikor megérzem a kezét az enyémen. A szorítása gyengéd és biztató, forróságot küld a mellkasomba, ami jóleső mivoltánál fogva újszerű és kellemetlen, ezért hát elhúzom a kezem pont akkor, amikor ő is.
- Ne sajnáld, nem történt semmi - dörmögöm, a keserűséget két nagy korty vodkával öblítve le. Ahogy felhozza a repülést, kissé megélénkülve fordulok felé. - A gépek sosem lesznek olyan jók, mint a szárnyak. Repültél már valaha, tündérrel vagy anélkül? - Fogalmam sincs, az elfeknek mennyire fejlett a levegőmanipulációja, ha van nekik egyáltalán, de tündérnek lenni határozottan a legjobb dolog a világon. Hüvelykujjammal a vállam mögé bökök, a felső alatt lapuló szárnyaim felé bökve. - Na majd egyszer elviszlek egy körre, akkor majd meglátod, mennyire csodálatos. És igazad van, a gépek nem érnek a közelébe sem, de legalább mindenki repülhet. - Bár lelkesít a téma, nem váltanék szakmát. Nem érzem magamban a vágyat, hiszen a szárnyaim elég erősek hozzá, hogy bárhova elvigyenek, nekem meg ez éppen elég.
Értőn bólogatok a válaszára. A hangszíne alapján biztos az énekhangja is szép, ezen töprengek, miközben teletöltöm a poharát. Az üveget finoman nekikoccintom, mielőtt kortyolnék, aztán ellenőrzöm, mennyi maradt benne. Gyorsan fogy, habár ez inkább az én érdemem, mintsem Damiené. Nem zavar, hogy dobálja a mobilt, az alkoholtól teljesen ellazultam és kezdek olyan állapotba kerülni, amikor mindenen csak mosolygok - például azon is, milyen édes, ahogy a csokival a szájában próbál kommunikálni. Ahogy nyújtja és majdnem elejti a poharát, sietve alákapok és kinevetem. Úgy látszik, nála is kezd hatni már a vodka. Szorosan megtartom a kezét, benne a poharat, miközben újratöltöm neki, aztán fogom az egyik díszpárnáját a kanapé végéből és Damien ölébe rakom, arra eresztem rá a poharat is és a kezét is, hogy a térdeivel közrefogva ultrabiztos asztal-pótlékot kapjon.
- Eee, nem vagyunk együtt! - nevetek fel. Úgy tűnik, túllendültem a mosolygós szakaszon és eljutottam oda, hogy már mindenen nevetek.
- Vagyis egy légtérben, igen, meg sokszor velük dolgozom, hogy tanuljak, és egy kicsit az esetem is, tudod, nem vitatkoznék, ha alám akarna feküdni... De neem, nem úgy vagyunk együtt. Igazából, szerintem van valami közte meg a vérfarkas kolléga közt. - Töprengve kocogtatom meg a körmömmel az üveg oldalát, majd vállat vonva kortyolok belőle. Ekkor eszembe jut a félbehagyott rendelés, kézbe fogom a mobilom és sietve elküldöm, majd a telefont leteszem az előttünk lévő asztalra.
- Óóó, nagyon veszélyes! - Egészen elmélyítem a hangom, mintha valami borzalmas dologról mesélnék, természetesen kiszínezve az egészet.
- Sokszor tesszük kockára az életünket, de hát ez már csak ilyen. A társam meg... Még nem osztottak ki mellém senkit. Nem találták meg a megfelelőt, azt hiszem. Nem hibáztatom őket, nehéz velem egy szintű nyomozót találni. De igen, túl sokat nem mesélhetek, szigorúan titkos az egész. Tudod. Mert ennyire... Veszélyes. - Határozottan csak a szám jár és össze-vissza kamuzok, de azt remélem, neki ez nem tűnik fel. Kicsit le akarom venni a lábáról, hogy felnézzen rám és istenítsen, habár a vodka miatt nem vagyok annyira elememben, átlátszóra sikerül a monológom.
Mosolyogva figyelem, hogyan hajtja fel az italt és pirul ki tőle. Egy kicsit gyors a tempója, ezért nem is töltök még neki, csak ha kéri.
- Ízlik? - Azon kapom magam, hogy a száját bámulom és egyre erősebb bennem a vágy, hogy megérintsem, megcsókoljam. A fene az alkoholba... Azt nem tudom megállni, hogy ne fektessem fel a kanapé támlájára a karom és ne kezdjek el a hajával játszani, bele-belesimítva, fésülgetve, cirógatva. - Jobban vagy? - A karomra hajtom a fejem, így figyelem Damient és az ujjaim játékát a sötét fürtök között. Meglepően puha és selymes a haja.
- Selymes a hajad - Woah, ezt hangosan is kimondtam? Nem csak gondoltam rá? Az alkohol jobban beütött, mint gondoltam.

Némi csodálkozással pillantok rá. Valamit rosszul mondtam? Nem kívánok senkiben sem rossz érzést kelteni így most is, összeszedem az előzetes beszélgetésünket. Némileg nehéz.
- Sajnálom, mert nem akartam semmilyen rossz emléket felhozni. És köszönöm, hogy figyelsz rám – Szeretem tisztázni a beszélgetésben az esetleges félreértéseket, van, hogy csak hosszabb szünetet kellett volna tartanom a két válasz között. Most a beszélgetés folyhatott egybe. Azt hiszem. Nem tudom.
- Köszönöm – ritkán eszem pizzát, nem az én ételem. Ugyanakkor bármit megosztok, vagy osztozkodom, ha a másik számára az kellemes. És nagyon jó volt látni, ahogy az arca felderült. Sokkal jobb, mint a sikátorban, az ájulás szélén.
Finoman megfogom a kezét, ráhelyezem az enyémet, olyan elánnal tölti az italt, s ki fog csúszni a kezeim közül a súly. Köszönettel ránézek, s felemelem kicsit a poharat.
Értetlenül nézek rá.
- De. Így működik. Majd te meg másvalakinek segítesz, viszonzás nélkül – még akkor is, ha Olivernek soha vissza nem térithetően adósának tartom magam. Nagyon szerencsés vagyok, hogy magához vett. S ugyanakkor nagyon kellemesen jól esik, ahogy Blue is ragaszkodik véleményéhez. Meglepetten kinyitom a szám, hogy mondjak valamit, ő állja a pizzát, végül elmosolyodom és bólintok. - Köszönöm.
Érzem, ahogy mozdulnak az inak a kezein, gyorsan engedem el és lassan visszahúzom a kezem az övéről. Pedig még szívesen tartottam volna rajta. Furcsán jó érzés volt. Szeretném azt a szomorúságot eloszlatni szemeiből, s
Vitatkoznék eme kijelentésével, ám a felőle érkező rezgések és a lehúzott mennyiségű ital jelzi, még csak ennyire sem feszegessem a kérdést. Legszívesebben magamhoz ölelném.
Kezd jobb lenni az érzés, még ha csak kicsivel is, s a repülés pedig Bluet élénkíti fel.
- Úgy érted... hogy a tündér vitt? De... az nehéz a tündéreknek, nem? - Érdeklődöm komolyan. - A szárnyak nagyon egyediek. A gépeké merev és e miatt váz is remeg – és ezt a rázkódást érzem, akármennyire is tökéletesen van összerakva.
A hátára tekintek és elszomorodom. Nagyon szeretem látni a szárnyaikat a tündéreknek. Így olyan érzésem van, mintha nekem kéne levágnom a füleim hegyét. Megcsonkítva.
- Nem kényelmetlen így? - már nyúlnék, már megérinteném a hátát, aztán visszahúzom a kezem inkább. Kifejezetten szomorúvá tud tenni az a tudat, hogy ha valaki nem mutatja gyönyörű szárnyait.
Koccintok vele, vagyis hagyom, hogy koccintson. Még gyenge a kezem, testem és a koordinácó nagyon nem az igazi.
- Majfem figelüld – még a csoki ott van a nyelvemen, kuncogok egy rövidet. A nevetése elbűvöl, S csak az arcát figyelem, ahogy a párnát az ölembe tuszkolja, s egészen piros lesz a fülem hegye, érzékeltetve azt a forróságot, ami hirtelen elönt. Csak mosolyogni megy zavartan.
Elnevetem magam a nagyon őszinte és egyenes reakción, még az ital is gurgulászik a torkomon, kis híján félremegy, de lenyelem.
- Ó – nézek rá elértve és megértve, hogy mire is kérdezhettem rá. Másképpen. - És ő nem érdeklődik irán... nem kérdeztem – hiszen éppen mondta, lehet, nem őt szemelte ki.
Komolyan tekintek rá.
- Komolyan mondtam. Látom, hogy nap mint nap kockára teszitek az életeteket másokért. Nagyon tisztellek ezért – én csak gyógyító vagyok, biztonságos környezetben, és annyira mégsem, hiszen Oliver révén könnyű célpont vagyok. Mégis, ahogy ők habozás nélkül, bátran haladnak előre. S nem tűnik fel, hogy már tegezem. S jó látni, hogy jobban van, jobb a kedve és tele van energiával. Mosolygok szélesen, úgy figyelek rá.
A tűz végigjár, ahogy az ital leérkezik a gyomromba. Még kívánok csokit, de majd később. Most az alkohol jót tett, energiával kezd tölteni. De valami mást is érzékelek. Más ez a fajta melegség, ami az alkoholból jön. A figyelmesség és gyengédség az, ami Blue felől érkezik.
- Mmm... még kérek – tartom a poharam. Nem érdekel, hogy pirosabb lett az arcom. Jól kezdem érezni magam.
Kicsit lefagyok, ahogy hajamhoz ér, és a szívem is jobban kezd dobogni. Cseppet sem a félelemtől.
- Jobban – suttogom. Időbe kerül, mire a szívemtől helye marad a levegőnek is, s ha tölt, azt is felhajtom zavaromban.
Belemozdulok a simításba, a megjegyzésre pirosra vált a fülem, már nem csak az arcom az.
- Édesanyámtól örököltem – felelem halkan, s a szemeibe nézek, miután egy pillanatra az ajkaira pillantottam. Gyengéd a keze, noha érződik rajta, hogy nem csak tollat forgat ujjai között.
- Gyönyörűek a szemeid... - jobban megnézem, kicsit talán közelebb is hajolok.

Nem várok tőle tisztázást, költőinek szántam csak a felvetésem, így ahogy kifejti, hogy mit sajnál és mit köszön, hanyagul megrántom a vállam, mintha egyáltalán nem érdekelne. Valójában nagyon is jól esik, csak éppen fogalmam sincs, hogyan kéne ezt kimutatnom, ezért a lezserség álcáját választom.
- Túlságosan nagyra tartasz - nevetek fel. Közel sem tartom magam akkora önzetlen, hősies léleknek, mint Damien, hogy csak úgy merő jóindulatból segítsek másoknak. Nyomozó is csak részben lettem azért, hogy a hozzám hasonló kölykökre vigyázni tudjak; a döntő érv a saját önzőségem és a nyughatatlan lelkiismeretem volt. Semmi hősiesség nincs bennem, még ha ezt nem is sikerül elsőre megértetnem Damiennel.
A kérdése olyan ártatlannak hat, újból megnevettet, és már egyáltalán nem tudom, az alkoholtól kerültem-e ennyire oldott állapotba, vagy az ő személyisége van rám ilyen hatással. Nem is nagyon érdekel.
- Egy tündér a saját súlyának a többszörösét is elbírja. Körberepülhetnék veled Washington felett és még csak meg sem izzadnék. - Enyhe túlzás itt-ott kiszínezve, de a lényegen nem változtat: a kifejlett, felnőtt tündérek szárnya elég erős ahhoz, hogy ne kelljen miatta aggódnia. A gyerekek már más helyzet, nyilván. Arra, mennyire egyedi egy-egy szárny, csak helyeslőn bólintok.
- De, kényelmetlen, de igazából már megszoktam. Nem szeretem mutogatni. - Ez pont olyan, mintha a méregdrága mobilomat lóbálnám a kezemben egy rossz környéken. Ami értékes, azt jobb elrejteni, jobb nem okot adni rá, hogy valaki még egyszer... Meg tudnám magam védeni ezúttal, persze, de minek kísérteni a balszerencsét? - Hé, ha ennyire póló nélkül akarsz látni, csak szólnod kéne. - kacsintok Damienre. Nem hiszem, hogy azért érdekli a szárnyam, mert vetkőztetni akarna, de ha ezzel a feltételezéssel egy kicsit is zavarba hozhatom, már megéri. Szeretek mások érzéseivel játszani, már amennyiben ennyire ártatlan tréfákról van szó.
- Majdnem... - Mintha mást már nem is ismernék, úgy kuncogok vele. Vagy ritka vicces vodkát tart itthon, vagy valamit furán rakott össze a fejemben, vagy csak tényleg ennyire jó kedvem lett. Annyira nem kéne, hogy meglepjen, agyam józanabbik fele mégis értetlenül figyeli az eseményeket. Amint meggyőződök róla, hogy már nincs sok esélye elejteni a poharat, megnyugodva biccentek egyet.
- Nos, köszönöm - Nem igazán tudom, hirtelen mi mást mondhatnék. Nem igazán vagyok tiszteletre méltó figura, bármennyire is próbálom magam annak eladni. Damien jelenleg annyira komolynak tűnik, valahogy még vitába sincs merszem szállni vele.
- Még? Ez a beszéd! Addig kell inni, amíg jól esik, és még utána egy fél pohárral. - Ez a legjobb bulik alapszabálya. Ha utána fél pohárnál többet erőltet le az ember, az egész estét a mosdóban töltheti, de ha megáll ott, ahol még jól érzi magát, sosem jut el nagyobb magaslatokra. Ez az eddigi életemnek legbölcsebb tapasztalata - és közben persze beletöltöm Damien poharába az utolsó cseppeket, aztán a kiürült üveget a kanapé lábához teszem, felkarolva a még bontatlant.
Azt mondja, jobban van, de nekem elég pirosnak tűnik az arca. Nem tudom megállapítani, vajon az alkoholtól-e, vagy melege van, úgyhogy a hüvelykujjammal kicsit előrébb nyújtózok, az orrnyergétől fölfelé indulva végigsimítok a homlokán. Nem tűnik lázasan forrónak, csak nagyon piros. Még jó, hogy nem orvosnak mentem...
- Édesanyád gyönyörű lehetett - jegyzem meg magam sem tudom, hogy miért. Nem mindig vagyok ura a nyelvemnek, ez is csak úgy kicsúszott. Lehet, hogy arra próbáltam utalni, hogy ő milyen gyönyörű. Persze egy elf sosem lehet szebb egy tündérnél, de... Damien kísértetiesen közel jár.
- Tudom, én is szeretem őket - felelem roppant szerényen, de hát ha egyszer igazat mond a szememről? Az ujjaim teljesen belegabalyodtak a hajába, nem akarom elhúzni onnét, így ahogy közelebb hajol, kicsit lejjebb csúsznak a tarkójára. Sötét, örvénylő szeméről az ajkaira zuhan a pillantásom, és többet már nem is mászik feljebb. Közelebb hajolok én is, számat lágyan, puhán az övére tapasztom. Ha tiltakozna, egyből elhúzódom, de ha engedi, lassú türelemmel, fojtott kíváncsisággal fedezem fel a száját, csókról csókra mélyebb bebocsátást kérve. Fogalmam sincs, a bontatlan üveg hova kerül az ölemből, mert szabad kezem az oldalára, a derekára simul, nem tesz semmit, csak érinti és belekapaszkodik.
- Kérsz még? - húzódom hátra egy pillanatra, és miután már valószínűleg félreérti, mire irányul a kérdés, célzón megkocogtatom a poharát. Ha szeretné, töltök bele vodkát, de ha nem kér, akkor kiveszem a kezéből és leteszem az asztalra, hogy ne legyen útban, amikor visszahajolok a szájához.

Értetlen érdeklődéssel nézek rá, némán. A vállrántás bánthatna is, ám sokkal inkább elgondolkodom azon, mi is állhat mögötte. Egyszerűbb lenne megkérdezni, mégis, az a vállrántás egyértelmű lesöprést jelentett. Már mások is mondták, túl sokszor köszönök meg dolgokat, így a súlyából veszítenek a szavaim. Ezt sosem értettem és azt hiszem, nem is fogom. A köszönöm az köszönöm.
- És ez miért zavar téged? - érdeklődöm tőle. Hiszen fontos hivatása van és … talán... - Azt hiszem, igazad van. Ha valaki elbízná magát a munkájában, amit te csinálsz, az könnyen végzetes lehet – bólintok a végén hozzá komolyan.
- Óh – értem meg. Elpirulok. - Azt hiszem mégis érdemes lett volna orvosira járnom. Akkor ezekben is jobb lennék. Ismeretekben – elgondolkodtató. Néha csak egy apró megjegyzés és máris átíródik a véleményem. Tetszik a nevetése, újfent elmosolyodom. Szeretném még hallani.
A kezem, amely már szinte akarta érinteni a vállát, hogy hátára csússzon, megáll, s lassan visszahúzom.
- Mi benne a kényelmetlen? - Szeretnék segíteni, s nem csak neki. Nincsenek szárnyaim, így nem tudom, mi az, ami gondot okozhatna ebben. Nekem a füleim zavarók, sapkát nem is tudok hordani, csak kalapot, így kényelmesen elférnek alatta.
- Én csak... - elpirulok. - Tetszenek a szárnyaitok – mégis észrevette, ahogy a kezem modulni akart?
Kuncogok a válaszon, a csoki még ott olvadozik a számban, a vodka majd leöblíti. Elnevetem magam, ahogy felnevet, már nem tudom magamban tartani.
Csak ránézek és félrebiccentem kicsit a fejem és úgy tekintek rá. Nagyon szerény. Pedig nagyon sokat köszönhetünk neki és azoknak, akik olyan hivatást választottak, mint ő. Annyira szívesen megsimítanám arcát, hogy megértse, valóban komolyan gondoltam.
Értetlenül dermedek meg és figyelem ujjának útját. Hirtelen melegem lesz, nyelek egyet és a torkomban lévő gombóctól nem tudok megszólalni. Még a lélegzetem is visszafojtom.  Kiszáradt a szám is.
- Gyönyörű volt – felelem halkan. Szomorú mosollyal. Mert nincs. Mert amit utoljára láttam belőle, az minden volt, csak nem az a gyönyörűség és szépség, aki valójában volt.
Önkéntelenül elnevetem magam. Mégis van önbizalma! S humora is, méghozzá nagyon kedves.
Mozdulatom önkéntelen, s ujjai hajamban nagyon jólesőek. Dőlni kezdek, felé, s így először úgy vélem, én voltam, aki először megmozdult. De már nem számított. Ahogy megéreztem közeledését, ajkaim utat engedtek neki, s kíváncsian üdvözölve, s játszadozva, vele. Utólag érzékelem a villámcsapást is, ami végigfut rajtam, hihetetlen forrósággal beborítva. Meglepődök, s éppen abban a pillanatban húzódik el. Kezem már közben a vállára csúszott, s éppen a tarkója felé tartott, s most tétován kúszik vissza a válla csúcsára, ám nem akarja elengedni, mint ahogy tekintetem az övét, ahogy újra kinyitom szemeim.
Ó, istenem, nem akarta! Mint akit áram rázott, visszarezzenek, felettébb pirosló fülekkel. Teljesen zavarban. Mert amit az imént átéltem, még senkivel. Még Vele sem... És Ő is akarta. Éreztem csókjából.
Ezt a dermedtséget csak az oszlatja el, mikor újfent visszahajol hozzám, mert megszólalni sem tudtam a dermedtségtől. Kezem még a vállán és nem igazán mozdultam el tőle.
Felragyognak szemeim, ahogy látom közeledni. Mégis, mégis akarja! Tekintetem csak ajkaira képesek fókuszálni, noha pillantásom felrebben szemeire, benne az akarással. Meg akarom ízlelni ismét.
Kezem most már felcsúszik a tarkójához, finoman megsimítva nyakát, míg másik kezem a derekát keresi, hogy még jobban magamhoz tudjam vonni.
És a bizsergés újra rám köszönt, csilingelő kacagással követve végig az előző érzet útját, még jobban kiteljesedve.
Finoman, gyengéden kéredzkedem hozzá, kedves lágysággal feltérképezve ajkait, s vonulok beljebb, ha engedi. A háta közepére csúszik a kezem, majd inkább le, vissza, hiszen mondta, kényelmetlen számára a szárnya és nem kívánok neki fájdalmat okozni. Fulladásig vonom magamhoz, s szinte beleharapok a levegőbe, ahogy végül eltávolodok tőle, de éppen csak annyira, hogy finoman csókot leheljek újfent ajkaira, s tovább haladjak, a füle irányába, feltérképezve minden négyzetmilliméterét. S aztán újfent ajkain kötök ki, még akarom ízlelni, szeretnék ismerkedni.