Being present is a present

Kissé dühösen horkantok fel, ami félig nevetésnek tűnik.
- Elmondanád, ez milyen kreativitásra utal? - A nagy képernyőre dobom az elkészült fotót. Tényleg rettentően kíváncsi vagyok, mert ha meg tudja nekem magyarázni, hogy irtózatosan pocsék munka mitől isteni, menjen inkább politikusnak.
Pár perc múlva sóhajtok rámutatok.
- Shawn szenátor nagyon kíváncsi lenne ezekre az elméletekre. Szombaton jelen is lesz a vacsorapartin. Előadhatnád neki - és istenem, nem érti belőle az iróniát! Most már mindenképpen be fogom őket mutatni egymásnak. Abból a körből még nem dobtak ki, de lassan idő kérdése lesz.
Azzal ott is hagyom őket, holnap folytatjuk a munkát, lesznek, amiket újra kérek fotózni. Van benne tehetség, de az egoja keményebb, mint a fejem valaha is lesz. És kezd irritálni, közel került a kidobáshoz.
Az épület másik részébe lépve, már a saját lakásom szférájába jutok be, ahová keveseknek van belépési lehetősége. A hűtőből kiveszek egy adag nulla negatívat, le akarom nyugtatni idegeimet. Hiába sikeres és virágzó a stúdió, a munkám, a cégem, sokszor kétségeim vannak, miattam, vagy inkább a nevem miatt.
Az asztal fiókjából a nappaliban, meghívóért nyúlok, s megforgatom a kezemben, mielőtt leülnék vele a kanapéra. Ő is ott lesz. Most először vágyom valakivel úgy kettesben lenni titokban, hogy azt úgy is szeretném tartani, mert nem akarom, hogy más tudjon róla. Önző módon csak magamnak akarom a jelenlétét. Leteszem az asztalra, s nézem, míg el nem fogy a tasak tartalma, most nem kívántam úrigyerekként inni. Vadászni még mindig jobban szeretek.
A mobil halkan pittyen, majd kivilágosodik, ahogy az értesítés megérkezik, minden készen áll a fogadásra. Mire elhalványul, addigra a fürdőben készülök a mai alkalomra, amit meglepetésnek szánok.

Bár már nem lakom a családommal, a veszteség csak arra tudott sarkallni, hogy távolból is árgus szemekkel figyeljem, vigyázzak rá. Ha őt is elveszítem, nincs már ami visszatartson. De előtte mindent a földdel teszek egyenlővé. Őt senki sem bánthatja, ezt megfogadtam húgom halálakor.
Most azonban izgatott vagyok. Az ajándék, amit beszereztem számára, igazi ritkaság. Lehetett volna a világ legegyedibb hárfája, ám azt a szüleink is meg tudják neki adni ajándéknak. Ez egy olyan dobfelszerelés volt, ami a legjobbak közé tartozik, nem a modernsége, hanem a kézzel készített remeksége okán. Teljesen egyedi a hangja, s csak remélem, hogy tetszeni fog neki.
Egy gyakorlótermet béreltem ki, s odaszállíttattam, s rakattam össze a felszerelést, s oda rendeltem mindazokat a finomságokat, amiket tudom, kedvel, s még a szervírozással sem szükséges foglalkoznunk.
Húgom mindennél fontosabb, s szeretném az örökkévalóságig a tenyeremen hordani.
Meglepni szándékozom, s mivel ismerem a programjait, mert nagyon szorosan követem, igaz, a távolból, mióta elköltöztem, hiszem, hinni akarok abban, hogy így is tudok rá vigyázni.
Mielőtt vége lenne az előadásának, beállok a kocsival a parkolóba. Az egyikkel a sok közül, a kocsikkal szeretek puccolni, a gyorsaság a mindenem, s talán ezt az egyet élvezem a létezésem okán, hogy én is képes vagyok hatalmas sebességgel közlekedni.
Sötét vászonnadrág, bőrcípő, kék ing, s fekete sportzakó. A kocsihoz öltöztem, s ennek megfelelően szállok ki a kormány mögül, majd dőlök a hátsómmal a karosszériának, Verára várakozva. Az ülésen egy kisebb méretű csomag várakozik rá, az elő ajándéka. Legyen igazi meglepetés a másik.
Ahogy megpillantom, mosollyal szippantom be alsó ajkam. Egyedül vele vagyok ilyen, viselkedek így. A húgom!
- Hölgyem! A hintója előállt! - lépek felé, s annyira szeretném a karjaimba kapni!

Egy idő után a születésnapok egyszerű, hétkoznapi dolgokká szelídülnek. Persze, feljegyzem magamban hogy hát igen, eltelt egy újabb év, egy újabb évvel idősebb lettem, még egy lépést tettem az örökkévalóságban. Néha már abban sem voltam biztos hogy hány éves vagyok. Úgy háromszázig számoltam, utána már mintha nem lett volna érdekes.
És ma reggel... Ma reggel mégis különös érzéssel a gyomromban ébredtem. Tudtam hogy milyen nap van. Tudtam hogy 399 éves lettem... Nemsokára betöltöm a négyszázat. Vajon akkor változni fog valami? Vagy minden marad ugyanúgy a régi kerékvágásban?
Az a reggel is ugyanúgy indult mint bármelyik másik. Felkeltem, felöltöztem a ruháimba amik tökéltesen takarták a testem olyan részeit amiket a szüleim szerint illetlenség mutogatni. Mindig olyan elegáns voltam, olyan csajos, annyira nem voltam önmagam.
Besütöttem a hajam, tökéletes csigákba ahogy anyám szereti, kisminkeltem magam finoman, nem túl hivalkodón ahogy apám szereti és lementem hogy csatlakozzak hozzájuk a konyhában.
Igaz a hűtőnk csak vérrel volt tele, mégis teljesen felépített, kikent kifent konyhánk van, pont olyan amilyet a hollywoodi mintacsaládok házában lát az ember. Nem hiszem hogy a sütőnk valaha be volt kapcsolva, vagy hogy bármelyik robotgép ami annyiba kerülhetett mint egy egy osztálytársam tandíja több lett volna mint szimpla porfogó amit a takarítószemélyzetünk egyike bőszen portalanított hogy fenttartsuk a látszatot.
Egy olyan világban nőttem fel ahol minden a látszatról szól.
És baromira untam.
Néhány szót váltottunk a reggeli vértasak elfogyasztása közben. Apám az újság fölött odabökött nekem egy isten éltessent, míg anyám nagy műgonddal elrendezgette besütött tincseim. Mintha ő is mormolt valami boldog szülinapot félét, de a fényben táncoló porszemek látványa elvonta róla a figyelmem.
Megtanultam kikapcsolni az agyam a közelükben.
A suli volt az egyedüli menekülési útvonal. Ott önmagam lehettem, zenélhettem, és még ha kicsit magányos is voltam néha... Ott volt pár arc aki törődött velem. Cryus és Flo elhalmoztak üzenettel, sőt még Finn is írt, pedig tudtam hogy Vegasban ilyenkor még hajnaltájt van.
Kissé elszontyolodva sétáltam kifelé az épületből, tudva hogy nemsokára haza kell mennem, mikor egy fájdalmasan ismerős alakot vettem észre.
Páran előttem már összesúgtak, így biztos voltam benne hogy... Ő az.
Ahogy megpillantottam a bátyámat az arcomon boldog, széles mosoly terült szét, az ő arca pedig az enyém tükörképévé vált egy pillanat alatt.
- Castor! - nevettem fel és azonnal futólépésre majd futásra váltottam hogy mielőbb a karjaiba vethessem magam.
Olyan rég láttam utoljára, és addig a pillanatig míg át nem ölelt fel sem tűnt hogy mennyire hiányzott nekem.
- Mit csinálsz itt? - nevettem rá ahogy kicsit kibontakoztam a karjából és felnéztem rá - Nagyon megleptél!

Ha húgommal vagyok... nem vagyok egy nosztalgikus jellem, mégis, ha vele vagyok, jó érzés tölt el. Egyszerre hiányzik és taszít az a családi légkör, amiben felnőttünk. Hárman, de a másik húgomat nem fogja visszahozni senki és semmi.
S ráfüggeni sem akarok húgomra, megvan a maga élete, a céljai. Sokszor elgondolkodom azért, hogy de valóban jó ott neki?
Most viszont örömet akarok neki okozni. Az meg sem fordul a fejemben, hogy más dolga lenne, mert miért is lenne? Velem tölti az időt, rá fog érni!
Sosem feledkezem arról, hogy ha megjelenek, felfigyelnek rám. Nem feltétlenül a kocsimra, aminek éppen nekidőlve várakozok. S nem azért, mert nevem van a szakmámban. A nevem más értelemben cseng másként, a megjelenésemre pedig mindig adok. De ezek a tekintetek, és érzetek, még más érzékelőmnek sem kell lennie, hogy érzékeljem, mi minden van a fejükben. Az arcukra van írva, a tekintetükben ott lappang, nyíltan tükröződve lélektükreikben.
S amint megláttam húgom, mindent, és mindenkit félredobtam, lényegtelenné vált. Mosolyom, örömöm csak neki szól.
Ahogy nekilendül, pár lépést teszek előre, s olyan örömmel tárom szét karjaim, hogy belevethesse magát, hogy átölelhessem, megforogjak vele, s elmerüljek lényében. Testvérek vagyunk, s ezt semmi sem képes elvenni tőlünk. Belemosolygok a hajába, csukott szemekkel. Most másként szeretném érzékelni őt, kicsukva a könnyen becsapható íriszeket.
- Éppen ölellek - mosolygós a hangom, örömmel teli. Ritkán hallani. Főleg mostanában.
Szemeibe tekintek, s újra visszacsökkentem a távolságot, még ha tudom, így is tisztán fogja hallani még a leghalkabb suttogásom is.
- Boldog születésnapot, hugi.
Még nem engedem el, tartom egy kicsit.
- Reméltem is! - mosolygok rá szélesen. - De ez még csak az első, a sok közül. Szeretnéd tudni, mik azok?
Szeretek kényeztetni, szeretek kedvében járni.
- Készen állsz? - Kinyitom neki az ajtót, majd rátámaszkodom az alkarjaimmal, rátéve az államat. Tudom, hogy észre fogja venni a csomagot, s a meglepetés nagy örömét rá akarom hagyni, míg átmegyek a vezetői oldalra, s beülök a volán mögé.
Nem selyemsál, azt tucatjával kaphat bárkitől. Nem is ékszer, az is roskadásig állhat már a dobozkáiban. Még csak nem is utazás. Két dobverőt rejt a hosszúkás dobos, krémfehér színét kiemeli a tűzvörös szalag, amivel át van kötve, s a belső, mindent elnyelő fekete bársony kiemeli a dobverő sziluettjét, ahogy a tartóba pattintba várakozik használójára.