– Hova mész?
– El.
– Örökre?
– Lehet – felelem a verandára lépve, és eljátszom a gondolattal, milyen lenne, ha utoljára csuknám be magam mögött az ajtót és soha többet nem jönnék vissza.
Úgy négy éve kezdődött, amikor bekarikáztam egy álláshirdetést az újságban, és az esélytelenek nyugalmával hívtalak fel titeket. Scarlet vette fel, ugyanolyan csipogó hangon mutatkozott be, mint ahogy az imént utánam kiáltott, hogy hova megyek, aztán átadta neked a telefont. Nem vártam sokat, de egy gyors egyeztetés után már másnap sor került a személyes találkozóra, és én egyből igent mondtam a megbízásra. Mostanra már jóval több ez, mint egyszerű munkakapcsolat, zavarba ejtően könnyed és mégis túl bonyolult ahhoz, hogy felszabadultan tudjak létezni benne. Te is tudod, Scarlet is, én is.
Hogy volt-hogy volt? Én is ezt kérdezem magamtól, miközben egyre távolodom a háztól és ez a tudat belém kaparja a magányt. Szinte látom magam előtt, ahogy Scarlet önelégülten ül le a kanapéra, bort tölt magának és becsiccsentve várja, hogy hazatérj, hogy aztán kedvére panaszkodhasson, mennyi dolga volt, mert én soha semmiben nem segítek. Te türelmesen végighallgatod, kioldod a nyakkendődet és hanyagul a kanapéra ejted, majd kitöltöd Scarletnek az utolsó pohár burgundit, miközben újra elmagyarázod, kinek mi is a szerepe ebben a bonyolult és ízlésficamos családban.
Nem esik jól rátok gondolni, legszívesebben kigyomlálnám agyamból az összekapaszkodott, ostoba szinapszisokat, amik fantomszálaikkal már túl mély gyökeret vertek a fejemben ahhoz, hogy könnyedén elengedjem őket. Ordítani akarok, de ahhoz is gyáva vagyok; a külvárosnak ezen a részén még a magamfajta sincs biztonságban, és a baj túl könnyen talál meg. Leintek hát egy taxit, és kényelmesen elhelyezkedem a hátsó ülésen, miközben egy sor mellékutcán át navigálok a célhoz.


– A Klubban voltál? – tekinteted elidőz rajtam, hideg jégverem az íriszed, felszíne alá bukom és fuldoklom. Pontosan tudod, hol voltam, és mit műveltem, de szeretsz játszani, az utolsó ép lélekszilánkot is porrá zúzni, hogy úgy érezzem, nélküled senki vagyok. Tenyered félig a nyakamra simul, hüvelykujjaddal felszeged az állam, hogy jobban lássad a sérülést, amit szakavatott kezek okoztak. Bólintanék, de a póz, amiben tartasz, túl feszes, így csak tekintetemmel üzenek, némán, hogy igen, ott: a kedvedre.
Te sosem ütöttél meg; másoknak fizetsz, hogy ezt tegyék velem.
A Klub, csak így, nagybetűvel, és ennél beszédesebb nevet aligha kaphatott volna; itt mindenki megtalálja a kedvére való szórakozást, a fantázia és a vágyak kimeríthetetlen birodalma ez, ahol nincs szégyen, nincs megbánás, és nincs folytatás, miután kilépsz az ajtón az unalmas, szürke világba. Én viszont hazahordom a sebeket, a zúzódásokat, amiket a láncokon lógva szereztem, mint valami kincset, mert neked készült minden.
– Nem vitted túlzásba – állapítod meg szinte csalódottan, és az is vagy, miközben felhúzod az elnyűtt pólóm, hogy láthasd a mellkasomra szakadt korbácsnyomokat. Nem szereted a félmunkát, azt akarod, hogy sebzetten és összetörve jöjjek haza hozzád, szánalmas korcsként, aki a fájdalomtól elaléltan nyög alattad, de te jól tudod, hogy élvezem, hogy feltölt és elborít a vágy minden egyes alkalommal, amikor a legkiszolgáltatottabb állapotban lehetek a kedvedre. Sosem vagy durva; óvatos minden mozdulatod, gyengéden csókolsz, puhán ölelsz, és ez az ambivalencia szépen lassan felőröl engem, de az én hibám, hogy beléd szerettem.
– Siettem haza, Matt – suttogom, mire a háttérben Scarlet gunyoros hümmögése ver halk, zavaró visszhangot. Ügyet sem vetsz rá, figyelmed most az enyém, még ha elégedettséged nem is teljes. Elmosolyodsz, azzal a megnyugtató kis vigyorral a szád szélén, ami hallgatag, de mégis mindennél beszédesebb; tudom, hogy te is szeretsz, még ha ez a szeretet meggúnyolva hordja is az eredeti jelentését. Kettőnk közt ez más, mélyen a felszín alatt húzódó adok-kapok érzelemvilág ez.
De az én hibám, mondtam már? Mert megláttál akkor este, mikor az ajtót nem zártam magamra, és az ezüstözött élű pengével a húsomba vágtam. Nem gyűlöltem magam, épp ellenkezőleg: az a fajta élvezet, amit a fájdalom okoz, semmivel sem hasonlítható össze. Akkor azt mondtad, te sosem lennél képes így bántani engem, de nézni sem bírod, hogy ezt teszem magammal. Másnap elvittél a Klubba. Te választottad ki az eszközöket, a hogyant és a mennyit; idővel a biztonsági szót is te mondtad ki helyettem, ha már félájultan remegtem az andráskereszten.
Idegenkedtél tőle, és megszeretted, mostanra pedig rám bízod az egészet, de ez a mai nem elég neked. Végigsimítasz az arcélemen, gyűrűd ezüstje forrón éget, ahogy a sebemet érinted, és én beleremegek a perzselő fájdalomba. Többet akarok belőle – belőled –, és kérlelve nézek rád, mire gyengéden magadhoz vonsz és homlokon csókolsz. Lúdbőrözve bizsereg a tarkóm, ahogy viszonzom az ölelést, mélyen beszívom az illatod, tenyerem mohón a zakód alá siklik, de tudom, hogy ennél többet ma este nem kaphatok, és cseppet sem vigasztal a tudat, hogy Scarlet sem, hiszen teljesen más a hozzád fűződő viszonyunk, egyszerűen nincs mire féltékenynek lennünk.


– Tessék – Scarlet leteszi elém a csészét, a mozdulata kissé bizonytalan az elfogyasztott alkoholtól, de nem részeg. Kitölti a teát, a gőze az arcomba vág, összerezzenek egy pillanatra. – Holnap el kell mennem vásárolni.
– Megleszek addig – felelem, és egykedvűen kavargatom a teát, hogy feloldódjon az a rengeteg cukor, amit beleszórtam. Scarlet nélkül talán könnyebb lenne; nem a kapcsolat jellegét gyűlöli, annak idején éppen ő vitte bele Matt-et a poliamor kis buborékvilágába. Nem is személy szerint velem van baja, egyszerűen csak az zavarja, hogy férfi vagyok, és nem tud ezzel mit kezdeni. Az eddigi metái mind nők voltak, és pusztán hiú szeszélyből, előszeretettel versenyzett velük mindenben.
– Viszont lehetne délután?
–  Jó, majd hozzád igazítom a kicsik menetrendjét. Az megvan, hogy mindennek ellenére te még itt dolgozol? Egyáltalán mire jó ez neked? Minek csinálod, ha nem bírod?
– Én hányszor kérdeztem, hogy minek szültél? – vesztem el a türelmem, fáradt vagyok és nyűgös, úgy érzem, ma is minden hiába volt, céltalan köröket futok újra meg újra, és lassan belerokkanok ebbe az egészbe. Az asztalra könyökölve a tenyerembe temetem az arcomat, nem sírok, de nagyon közel vagyok hozzá, a holdtölte közelével amúgy is ingatag az érzelmi világom.
– Igazából ráér a hétvégén is – hallom Scarlet megenyhült hangját, majd finom, törékeny kezének az érintését érzem a hátamra simulni. Aztán semmi… csak a távolodó léptek, a rám zuhanyt magány és a hűlő tea marad velem a konyhában.