Utálok késni. Ébredező idegességgel pillantok az órámra, miközben zöldre vált a lámpa, és beletaposok a gázba. Új az ügyfél, új a cím; az ajánlásos rendszer átka, hogy bármikor bejöhet egy ilyen megrendelés, nekem pedig a kész tények jutnak, hogy mikor menjek és hova. Őszintén, erre a munkára most nem lett volna szükségem, de elvállaltam, mert bőven kiesett a területemről, én pedig az elkövetkezendő napokban távol akarok lenni Matt-től, hogy aztán – ismerve magam – hatványozott megbánással térjek hozzá vissza. De egyelőre nem rágódom rajta, nekem is jár a párkapcsolati dackorszak, még ha végtelenül gyerekes is.
Újabb piros, én pedig egyre nagyobb gyomorgörccsel nézek ezúttal a telefonomra. Semmi. Jó jel, az már kevésbé, hogy a digitális számláló újabb elmúlt percet mutat. Türelmetlenül dobolok a kormányon, majd kényszeresen végigsimítok a hajamon, a visszapillantóban leellenőrizve, hogy a rendnek megfelelően áll-e. A kinézetemmel legalább nincs baj, és bár olcsó vigasz, a semminél azért jobb.
Egy örökkévalóságnak tart, mire befordulok az utolsó sarkon, és leparkolok a kapott címre. Nincs nagy mozgás az utcán, és az épület előtt sem áll senki, így némileg aggódva nézem az órát, de hála a tövig nyomott gáznak, még korábban is érkeztem. Megnyugodva dőlök hátra az ügyfélre várva, miközben bekapcsolom a rádiót, egészen halkra állítva, szinte csak monoton duruzsolást, ami kiszökik a hangszórókon. Nem szállok ki a kocsiból, hogy ajtót kinyitva fogadjam őt; a bronxiak tévhite, hogy minden sofőr egyben inas is. Le van adva a rendszám, mint ahogy nekem a cím, így meg fogjuk találni egymást.
És így is lett, szemem sarkából látom a mozgást, a hátsó ülésre beszálló alakot, akit visszafogott udvariassággal épp csak egy másodpercre méltatok a visszapillantóban; nem szokásom belebámulni az ügyfél képébe, és nem is szeretem a kontaktot. A munka az munka, és amúgy is túl sokszor kaptam már méltatlankodó hidegzuhanyt, amikor beszélgetni próbáltam velük. Azóta nem próbálkozom, ha mondandója van, vagy az előre lebeszélt célállomáson kívül bármi óhaj-sóhaja van, majd jelzi, ha úgy kívánja.
Beindítom a kocsit, és furcsán berreg fel a motor, meg is ugrik egy kicsit az autó, de egyelőre nem tulajdonítok neki nagyobb figyelmet. Agyam egy hátsó kis szegletében azért érzékelem, hogy felvillant a vészfény, hogy jobb lenne megállni egy benzinkútnál egy gyors ellenőrzésre, esetleg az ügyfélt finoman biztatni, hogy addig igyon meg egy kávét, de egész egyszerűen nem merem. Talán, ha már láttam volna előtte, ha lett volna velem dolgom, rászánom magam, de abban a körben mozgok, ahol az urak… szeszélyesek, így inkább hallgatok és bízom a jó szerencsében.
Minden egyes megtett kilométer után a helyzet egyre aggasztóbb lesz, érzem a finom rázkódást, ami általában valami komolyabb gond előszele, és már-már kezdeném rászánni magam, hogy tényként tárjam elé: meg kell állnunk egy benzinkúton, de az utolsót jó félórával ezelőtt láttam egy poros mellékúton. Kínlódva próbálok csodát tenni, óvatosan vezetni, de a kocsi rendre megmakacsolja magát, majd – szó szerint – a semmi közepén robbanunk le.
– Ne… basszus – nyögöm halkan, ahogy a forró gőz felcsap a motorháztetőből, és nyirkos párát hagy a szélvédőn. Növekvő kétségbeeséssel ragadom meg a mobilom, majd a „no signal” jelzés után az anyósülésre dobom. Nem tudom, mit várok a sivatag közepén, félreállva a poros aszfalton, de bizonyosan nem azt, hogy totál el legyünk vágva mindentől, márpedig a helyzet most pontosan ez. Felsóhajtok, és erőt gyűjtve féloldalasan hátrafordulok az ügyfélhez, szememben a sajnálat, bosszúság, és bizonytalanság tompa csillogásával, majd közlöm az egyértelműt: – Lerobbantunk.
Meg úgy néz ki, itt is ragadtunk, hacsak nem találunk ki valamit, de ezt meghagyom gondolati szinten, nem adok hangot neki, ugyanis fogalmam sincs, mit kellene egy ilyen helyzetben tenni, valamint azzal sem vagyok tisztában, hogy ügyfelemnek mekkora a tűréshatára. Csak remélem, hogy nem volt sietős a dolga…

Ritkán alkalmazok új sofőrt. Szertem a megszokott embereket, a megszokott útvonalakat a megszokott autókat és a megszokott utakat, tájakat. De mivel ha valakinek akkora területei vannak mint nekem, és mellette olyan mohó is mint én... Nem bír sokáig a fenekén maradni.
Néha muszáj elhagynom a komfortzónámat és las vegast hogy a területterjesztésekről tárgyaljak. Bár ezek az utak általában óriási előkészületeket igényelnek. Meg kell oldanom hogy abban a pár napban míg nem vagyok a városban minden rendben menjen. Hogy Sonja, Sky és Finn ne ússzanak el teljesen az én munkámmal is. Meg kell szervezni a szállítmányokat, a meccseket, a fogadásokat és mindent. Sajnos ez a gépezet még nem működik nélkülem. Pedig lassan muszáj lesz elkezdenem önállósítani az egészet. Én sem élek örökké.
Mindemellett az utamat is meg kell szervezni. Repülni nem szeretek így többnyire inkább sofőrt fogadok hogy vigyen át a sivatagon. Szerencsére most csak Los Angelesig megyek, ott kell néhány emberrel tárgyalnom, így az út csupán néhány óra.
A sofőr szerencsére pontos, a megbeszélt időpontban gurul be a kapum elé, és pont olyan kényelmes és cisnos autó mint amire számítok. A sofőr egy fiatal férfi.
- Üdvözlöm - nyújtok kezet neki ahogy beszállok, mégiscsak angol vagyok, udvariasságra neveltek - Elijah Heathen - egy pillanatra elhallgatok hogy halljam az ő nevét is majd hátradőlök az ülésemben. Az autónak kissé furcsa a hangja de nem kérdezek semmit. Nem ismerem ezt a típust, nem tudom milyennek kéne lennie. A sofőr nem áll meg, így gondolom nincsen gond. Bízom benne hogy időben elérem a célpontunkat. Nem szeretek késni.
Aztán ahogy egyre beljebb haladunk a sivatagban egy isten háta mögötti melléúton az autó látszólag minden ok nélkül lassítani kezd majd... megáll.
A sofőröm káromkodni kezd én pedig felvonom a szemöldököm. Ez nem tetszik. Nagyon nem tetszik.
- Mi a gond? - kérdezem látszólag nyugodtan. Ahogy kiejti azt az egy szót egy pillanatra le kell hunynom a szemem hogy ne tépjek szét valamit az elmémmel.
- Hogy érti hogy lerobbantunk? Mi a gondja a kocsinak? Miért nem álltunk meg valahol? - a hangom még mindig ijesztően nyugodt volt - Nekem időre kell Los Angelesbe érnem uram - vonom össze a szemöldököm és kiszállok. A motorból dől a fehér füst, a mobilomon pedig a no signal jelzés villog. Ez.... rohadtul nem tetszik.