A doki tolla csak úgy sercegett a papíron, ahogy felírta az adataimat a mappám tetejére. Knight, James, született, anyja neve, rangja, mittudomén. Én pedig csak fásultan ültem a fotelban. Nem voltam benne biztos, hogy meg tudok szólalni, olyan közeli volt még az élmény…a gyász. Ha Amerika nem állt volna bele Irakba…ha nem robban ki háború, a családom még talán most is élne. Nem lennék ilyen nyomorult, ilyen roncs…
- James…kezdhetjük? – rázott fel a doki monoton hangja. Ha nekem ilyen kurva unalmas hangom lenne, megölném magam.
- Aha…persze…felőlem…
- Hogy érzi ma magát? – nézett rám, üveges, minden együttérzéstől mentes szemekkel. Felhorkanva néztem rá, nem tudtam, mi a francot vár ettől a kérdéstől újra, és újra, alkalomról alkalomra. Hogy majd egyszer azt mondom, hogy minden oké? Hogy már nem kínoz a PTSD, hogy éjszakánként nem riadok fel verejtékben úszva, mert álmomban újra meghalt a feleségem a kezeim között. Semmi értelme ennek a fejzsugorításnak, csak az, hogy istentelenül felidegesítem magam.
-James? – nézett rám, mintha sürgetni akart volna.
- Minden fasza doki…- morogtam végül.
- Ez nem volt meggyőző Mr. Knight!
- Nem is akart az lenni.
- Nézze James...én azért vagyok itt, hogy segítsek magán.
Újra ránéztem és kedvem lett volna letépni a hegyes füleit. Segíteni, hát persze. A sereg nevében. És hol voltak akkor, amikor megtörtént a tragédia, mikor összeomlott az egész életem?
- Aha…persze…talán fel tudja támasztani őket? – húztam ki magam a székben. – Vagy van egy időgépe…
- Mr. Knight, nem erről van szó…
- Pedig, rajtam kibaszottul csak az segítene! Ha visszamehetnék oda, és elvághatnám a rohadék torkát…
- Mr. Knight…-próbálta felemelni rám a hangját.
- MI VAN? Mintha maga nem tudná…az, hogy „kibeszélteti” a traumámat, az nem segít. Attól a családom még halott lesz. Az többet fog segíteni, ha kézre kerítem a rohadékot, aki ezt tette velük!
Dühösen fújtatva pattantam fel, jelezve, hogy részemről vége a kezelésnek. Nem voltam kíváncsi több ilyenre. Kiviharzottam az irodából, még a bázisról is, és nekivágtam az utcáknak.
Zsebre dugott kézzel, unottan rugdostam el az utamba kerülő kavicsokat. Közben egyre-másra vissza kalandoztak a gondolataim a családomhoz. A feleségem mosolyát szinte láttam magam előtt, hallani véltem a lányaim csilingelő nevetését. Négy csodálatos nő voltak, és meg kellett halniuk, csak azért, mert amerikaiak voltak. Csak azért, mert a család feje katonaként parancsot teljesített, amikor bevonultunk Irakba. Nem volt semmi bűnük, nekem annál több, és mégis, ők vannak a föld alatt, és én élek. Talán ez maga a Pokol? Egy olyan világ, amiben nélkülük kell élnem. Eddig elképzelhetetlen volt, és most mégis ez lett a valóságom. És fájdalmas valóság volt. Gyűlöltem minden pillanatát, talán ezért is fordult meg egyre többször a fejemben, hogy kiugorjak. Az én képzettségemmel, mint ex SWAT-os. könnyen megtalálnám a számításomat. Mit számít már, ha veszélyes, ha illegális. Már nem volt miért élnem. De nem voltam elég bátor ahhoz sem, hogy a hídra menjek. Ki tudja, talán tényleg az a bolond, aki még akkor is harcol, amikor már nincs miért.