A szabadnap egy jó dolog, főleg, ha utazgathatok is egy kicsit. Nem mondom, hogy nem egész éjszaka a motoron kotlottam, mire Vegasból Washingtonba értem, de itt voltam. Volt itt valaki, akivel beszélni akartam, akivel már nem csak beszéltem, de tárgyalásban voltam. Emrys, apám ellenlábasa is lehetne, ha nem lennének ilyen rohadt messze egymástól. így csak jól jött, hogy a mágus nagyban nyomult a Wall Streeten meg a nemzetközi tőzsdén. Ha eléggé sikerül bejópofiskodnom magam nála, talán megforgatja nekem a spórolt pénzemet. Nem mintha én nem lennék rá képes, de kurva feltűnő lenne. Egyelőre szükségem van Emrysre, bármennyire is szánalmas figurának tartom. Majd, ha már legalább akkora hatalmam lesz, mint apámnak, ejthetem őt.
Ehhez persze elengedhetetlenül szükséges lenne, hogy ne sitteljenek le, de amekkora idióta vagyok…hát na ha egyszer itt is olyan jó kaszinók vannak…szinte ordítanak egy jó kis kasszafúrásért. Pechemre összefutottam egy telepatával, aki rám hívta a yardot. Meg kell erősítenem a mentális védelmemet, mert az, hogy bárki beturkálhat a fejembe eredményezi az ilyen helyzeteket.
A vasparipát persze a motelomnál hagytam, szóval maradt a jól bevált sprintelés. Hála az égnek, hogy két tohonya kocsonyát küldtek utánam, még így is megizzasztott, hogy lerázzam őket. Még félig meddig futólépésben ügettem egy forgalmasabb főút egyik járdáján, a homlokomba húzott kapucnival. Rohadna meg a vörös hajam, hogy egy kilométerről ki lehet vele szúrni. Azt meg, hogy assasin vagyok…hát elhittem. Olyannyira, hogy sikerült nagy hátrafelé nézegetéseim közepette neki ütköznöm valakinek. Papírok szálltak szana-szét, engem pedig szőke, illatos hajzuhatag vágott arcon. Idegesen fordultam a nő felé, és mikor megláttam az arcát, teljesen lefagytam. Ő volt az. A vámpírnő, a kávézóból, akit azóta sem tudok kiverni a fejemből. Mennyi esélye volt ennek? Statisztikailag szinte nulla, és mégis itt álltam előtte. És körülbelül megszólalni sem tudtam, csak néztem rá, a szétrepült kottáira, gyönyörű arcára, igéző szemeire, az agyamat betöltötte hajának illata. Aztán hirtelen kelt életre az összes agysejtem, és elkezdtem összekapkodni a földről a papírokat.
- Ne haragudj…minden rendben van? – néztem rá, egy ostoba mosollyal, de egyszerűen elvarázsolt a tény, hogy újra összesodort minket az élet. – Nem akartalak fellökni…mármint persze, senki sem szalad neki a másiknak szándékosan…- gyorsan végig mértem, hogy megbizonyosodjak róla, hogy a zsebemben lapuló kibiztosított pisztoly nem sebezte-e meg.
- Egyébként, ha már így összefutottunk…Finn vagyok. - nyújtottam kezet, még mindig bárgyún mosolyogva.

Szeretem a családomat. Tényleg szeretem őket de néha emlékeztetnem kell magam arra hogy velük fogok leélni még sok emberöltőt, szóval ha hirtelen felindulásból kihajítanám valamelyiket a napsütésbe, az nem lenne túl előnyös.
Éppencsak előkerültem a szobámból de az anyám már a nyakamon lógva mondja a magáét. A véleményét mindenről, amiről senki nem kérdezte de mintha kötelességének érezné hogy megossza őket velem. Az hogy én hogy gondolom? Senkit nem érdekel.
Azt nem kérdezi amíg szépen fel vagyok öltözve, csinos a hajam a sminkem, nem járok rossz társaságba és eleget gyakorlok a hangszereimen.
Persze csak azokon a hangszereken amiket ő megengedett. A hárfa, a hegedű a fuvola... azok elfogadott hangszerek. A dobom és az elektromos gitárom inkább Orion bácsi vendégszobájában dugdosom hogy amikor van ideje befogadni tudjak játszani rajtuk.
Ő legalább értékeli a zenémnek azt a részét is, nem úgy mint a szüleim.
De nem mondtam semmit. Csendesen ültem az asztalnál, kortyolgattam a tejeskávémat és hallgattam ahogy az anyám azt taglalja hogy a mai korombelieknek milyen borzasztóan rövid a szoknyájuk. Mindenük kilóg. Mutogatják magukat az utcán.
- Tudod elég kevés korombeli hord ilyen ruhákat anyu. Elmúltam háromszáz éves - jegyeztem meg mire apu kohögve próbált megint levegőhöz jutni. Pont ivott.
Még kimenekültem a házból azelőtt hogy anyám megint megszólalhatott volna. Elég volt belőle korán reggel. Inkább folytattam a napomat úgy ahogy szoktam.
Minden a szokott mederben folyt. Egyetem, ebéd Cyrussal, vagyis inkább ülés Cyrus mellett míg ebédel, és panaszkodás a családomról és aról hogy a nagybátyámhoz költözöm. Minden nap ezt csináljuk, drága farkaspajtim már fel sem veszi igazán.
Amint végeztem az egyetemen elindultam a hangszerbolt felé. Az volt az egyetlen hely ami bármikor képes volt emgnyugtatni. Már ismertek, sokat jártam ide. Nem vettem szinte semmit, csak néhány kottát, de nem zavartam őket. Néha játszottam a kiállított zongorák vagy hárfák valamelyikén nekik amit mindig értékeltek.
Most is alaposan bevásároltam kottákból és azokkal a kezemben indultam haza.
Rossz szokásom annyira belemerülni a kottaolvasgatásba hogy abszolút ne figyeljek a környezetemre. Most is csak az rántott ki a hangjegyek közül hogy valaki nekem rohant.
Nagyot koppantunk, a kottáim szanazét szálltak és én is majdnem felborultam.
- Normális vagy?! - csattantam - Vigyázz már! - néztem oda idegesen de a dühöm egy pillanat alatt el is szállt. Ez a srác... ismerem valahonnan. Mindketten leguggoltunk hogy összeszedjük a kottáimat.
- Persze... jól vagyok... - mosolyodtam el halványan. Hol láttam már? Valahonnan ismerem...
Kezet nyújtott mire meglepve pislogtam le a kezére. Finoman megfogtam és megráztam.
- Veronica... Veronica Draco. Ismerlek valahonnan igaz? Ismerős vagy... - biccentettem oldalra a fejem finoman. Ez a bugyuta mosoly... Ezer közül is felismerném.

Washington egészen más, mint Vegas. Nem nyüzsög annyira, a levegő, és a napfény nem égeti a bőrömet, a hűvös levegő lassabban keveri fel az állóvizet, mint odaát a nyugati parton. Apa imádja, ő ott van elemében, de nekem néha túl sok. Túl tikkasztó, túl felkapott, túlságosan sok zsaru nyüzsög arrafelé. Nem is beszélve róla, hogy a nagy fogások itt várnak a szemfülesebbekre. És nem pénzre vagy más értékekre gondolok, oh nem. Washingtonban él szinte minden faj vezetője, és egy-egy előnyös diplomáciai kapcsolat nem árt meg az embernek. Apámat már elég jól ismeri a Draco és a de Lawall család, és szerintem is ők azok, akik egy kis ráhatással jobban szemet hunynak az ügyleteink felett, de nem akartam apám kontójára megélni. Nekem is be kellett mutatkoznom, amit már el is kezdtem az idősebbik szirén hercegnél. Egy pöcs volt. Kedveltem. A következő lépés az volt, hogy valahogyan a Draco család is megismerje a nevemet. Éjszakákat töltöttem a neten szörfölve, hogy megismerjem őket, így sikerült megtudnom a szőke eszménykép nevét is, akit azóta sem tudtam kiverni a fejemből. Veronica Draco. Messze nem voltunk egy súlycsoportban a kevés híján négyszáz éve szépséggel, de ez engem soha nem állított meg. Apám fia vagyok, tudom, mit akarok. Ahogy egyre többet olavastam a nőről, a vámpír-dinasztia szimpátiájának elnyerése háttérbe szorult, másodlagos lett. Már csak az érdekelt, hogy valahogyan megszerezzem magamnak Őt. Minden eszközt engedélyezettnek éreztem, hiszen tudjuk, szerelemben és háborúban…
De nem állíthattam oda a Thornewood-birtokra, Tiberius Draco elé, hogy csá, ez és ez vagyok, megkérném az unokája kezét. Már azét, amelyik még szabad. Pár száz évvel ezelőtt még működhetett is volna. Ha a Pátriárkának tetszem, neki nem lett volna beleszólása, az enyém lett volna, ha kérem, és vagy megtanul szeretni, vagy így járt. De akkor sem akartam volna ezt. Szerettem a vadászatot. Szerettem behízelegni magam, flörtölni, udvarolni. Bár, hogyan udvarol az ember egy csajnak, aki valószínűleg minden szar felszedős szöveget hallott már legalább tizenötször életében.
Erre éppen ő az, akibe belerohanok. Mert egy pancser vagyok. Nem is igazán értem, hogy mi vitt a kasszafúrásra, asszem enyhe adrenalin-függőségben szenvedek. Vagy hát, nem szenvedek, mert minden percét élvezem.
Nem örül neki, hogy majdnem fellöktem, ami természetes reakció, én se örülnék. Szerintem senki. De nekem meg egy normális szó nem jut az eszembe, ahogy állok előtte. Ennyit a flörtről, meg a behízelgésről. Teljesen leégett az agyam. Aztán megszólal, amitől meg a szívem kezd vágtázni. Emlékszik rám.
- Jó az arcmemóriád…-hehegtem ostobán, még mindig az arcát figyelve. Főleg a szemei fogtak meg. – Pár hónapja futottunk össze egy kávézóban…azt csodálom, hogy emlékszel rám. Mert az, hogy te olyan gyönyörű vagy, hogy nem lehet nem észre venni csak egy dolog…
A bárgyú vigyor lassan eltűnt az arcomról, és egy sokkal megnyerőbb vette át a helyét. Úgy néztem rá, mintha egy földre szállt istennő volna. Bár én annak láttam.
- De tudod mit…ha már kétszer egymásba rohantunk, az nem lehet véletlen. Úgyhogy…van kedved elmenni velem valahová? Vacsorára hívnálak, ha nem lenne felesleges…de akárhová mehetünk, ahová neked tetszik. – ha elég jó emberismerő, a szemeimből kiolvashatta, hogy nem akarnék az első randin bejutni a bugyijába, és tolakodó lenni. Ohh nem…egy ilyen nővel kiemelt figyelemmel kell bánni. Szívdobogva vártam, hogy mit válaszol.