Gyanúsan nagy volt a nyugalom mostanában és ez aggasztott. Utáltam amikor túl nagy volt a csend, mert az ebben az elbaszott családban mindig valami hatalmas szarvihar előszele volt. Mégis hetek óta mintha a levegő se mozdult volna meg a palota körül. Caelan a trónörökösi teendőivel volt elfoglalva, no meg azzal, hogy módszeresen szétcincálja szegény Ben idegrendszerét. Engem is lekötöttek a magam feladatai, a szüleimet nem láttam sűrűbben, mint eddig. Néhány lopott perc volt csak az enyém, amikor a kocsiban ültem. Az új fiú, akit történetesen én vettem fel, kezdett egészen jól beleszokni a munkájába. De még nem volt jó a kocsiban ülni. Még furcsa volt, kellemetlen, feszengő. Pedig nagyon beszélgetni akartam vele, de soha nem tudtam. Meg akartam törni valahogy a jeget, mert túlságosan tetszett ahhoz, hogy ne puhatoljam ki a lehetőségeimet.
Éppen vele térek vissza a városból egy paksamétányi papírral. Ahhoz képest, hogy a kocsiban milyen kuka, a palotán belül jön utánam, mint egy pincsi. Pedig az, amit a bátyámnak akarok mondani rá pont nem tartozik.Caelan irodája előtt Ben szobrozik, mint általában, villantok felé egy huncut mosolyt és ahogy elmegyek mellette, kicsit meg is lököm, de csak úgy kedveskedve. Én csípem őt, tettestársam a hülyeségben, épp amire szükségem volt.
Mikor mindent megbeszéltünk, éppen tápászkodnék fel a fotelből, amibe vissza is huppanok tehetségesen. Értetlenül pislogok a bátyámra, aki mögött már az ablaktábla is remeg.
- Mi a franc...földrengés!? - hangomon enyhe pánik érződik. Újra felpattanok, hogy vele együtt elhagyjam a helyiséget, amikor beront a két férfi, én pedig sikeresen Rick karjai közé szédülök az újabb rengéstől.
- Szép kapás! - kezdenék poénkodni vele, mikor újabb rengés rázza meg a szobát, így újra a bátyám felé pillantok
- Ki kell jutnunk innen...ránk omlik az egész épület!

Egy újabb megszokott munkanapnak indult a mai. Habár elvileg mindkét herceg személyi sofőrje voltam, leggyakrabban a kisebb herceget, Dante-t kellett elfuvaroznom a városba, amit nem is bántam igazság szerint. A trónörökös kisugárzása még bennem is keltett némi félelmet, úgy éreztem, ha túl sokáig vagyok mellette, akkor előbb-utóbb le fogja olvasni az arcomról azokkal a jéghideg kék szemeivel a hazugságokat, engem pedig nemhogy kirúgnak, de valószínűleg még be is pernek. Igaz, hogy volt egy nagyon jó ügyvédem, de kétlem, hogy képes lett volna megmenteni a szirén királyi család haragjától. Így hát minden alkalommal megkönnyebbülten fellélegeztem magamban, amikor Dante kérette a szolgálataimat. Egyébként is, a két herceget összehasonlítva, Dante volt az, aki sokat beszélt, tehát ha titkokat akartam kihallgatni a családjukról, akkor mindenképp Dante-n keresztül vezetett a legrövidebb út.
Visszaérkezve a palotába, készségesen átvettem a papírköteget a hercegtől, és mivel nem jött egy szolgáló sem sietve felénk, hogy a herceg kívánságait lesse, vettem a bátorságot, hogy komornyikként is viselkedve bekísérjem őt egészen a trónörökös irodájáig. Az ajtóban kissé félszegen adtam oda a papírokat Dantenak, majd kívül megálltam az ajtóban, ami előtt egy testőr állt épp. Ez volt az első alkalom, hogy testközelből találkoztam vele, ezért megengedtem magamnak egy gyors végigmérést, és udvariasan bemutatkoztam neki az álnevemen: Dereck Brown. Majd mivel Dante nem mondta, hogy van-e szüksége a szolgálataimra, úgy döntöttem, hogy az elbocsátásig ott várakozok az ajtóban.
Az irodából csak tompa hangok szűrődtek ki, hogy miről beszélgetett a két herceg, azt sajnos nem sikerült kivennem, rövidesen azonban nagyon gondom is támadt a sikertelen hallgatózáson kívül: hatalmas földrengés rázta meg az egész palotát, és gyaníthatóan az egész várost is. A testőr gyorsabban reagált, mint én – ő egy másodperc késlekedés nélkül felrántotta az ajtó, hogy a védence védelmére keljen, míg én egy fél lépéssel lemaradva mögötte robogtam be a terembe, épp amikor Dante nagyot zúgva majdnem a földön kötött ki. Szerencsére még épp időben sikerült elkapnom, és megakadályoznom egy igen kellemetlen találkozást a padlóval.
- Gyerünk, kifelé! – szólaltam meg én is, miközben Dantét magam elé engedve tereltem ki a szobából gyorsan. – Van a közelben biztonságos hely? Óvóhely vagy egy magas domb vagy valami? – kérdeztem, első sorban a hercegektől, bár ha a testőr válaszolt, azzal is megelégedtem, elvégre az ő feladata volt a védelem, nála jobban talán senki nem tudta, hogy hol biztonságos ilyenkor. Én mindenesetre biztosan nem.

Unalmas napra számítottam. Már kívülről tudtam egy hétre előre a herceg napirendjét és bár szerette azzal rángatni amúgy is zilált idegeimet hogy mindent átszervezett mert éppen úgy tartotta kedve. De nem adtam be a derekam neki. Keményen dolgoztam és tökéletes. Nem egnedtem hogy hibát találjon bennem.
Túlságosan büszke voltam ahhoz hogy engedjek a csábításnak. Pedig néhnyszor szívesen bevertem volna azt a szépvágású állkapcsot...
A gondolataimból a fiatal herceg felbukkanása szakított ki. Nem tudtam elnyomni egy apró mosolyt ahogy elhaladt mellettem. Kicsit meglökött mire hehhentve átnehezedtem a másik lábamra és finoman visszalöktem. Ez az évődés állandó volt köztünk. Kedveltem a fiatal herceget, sokkal jobb fej volt mint a bátyja.
A szemem az őt követő férfira villant ahogy Dante belépett az irodába. Bemutatkoztunk egymásnak aztán csak némán feltűnés nélkül fürkéztem. nem tűnt különösebben veszélyesnek, láttam már néhányszor a palota körül. Szimpatikus, erős fickó volt. Magamra emlékeztetett.
Nyugodtan várakoztunk odakint mikor a föld hirtelen megmozdult alattunk. Kissé rémülten kaptam a fal után de a pillanatnyi ijedtség után azonnal cselekedtem. Tudtam a dolgom. Meg kell védenem a koronaherceget.
Azonnal berobbantam az irodába és két lépéssel átszelve azt a néhány métert karon ragadtam Caelant.
- Most azonnal ki kell mennünk felség - mondtam ellentmondást nem tűrve és elindultam a másik herceg és a sofőr felé.
- A palota alatt van az óvóhely. Néhány emelet csak, oda kell lejutnunk. Maradjanak mind a hárman szorosan mellettem - a hangom erősen és magabiztosan csengett, az egyik kezem Caelanon, a másik Dante karján. Azonnal elindultam velük kifelé, mit sem törődve azzal hogy alattunk még mindig mozog a föld.

Újabb elfoglalt napnak néztem elébe. A napirendem szerint semmilyen találkozó nem volt beiktatva, ám papírmunkából és átnézendő jelentésekből bőven akadt az asztalomon. Szerettem a munkám, mégha rendkívül fárasztó is volt, a mai nap egyedül azt sajnáltam, hogy az iratok miatt nem lesz esélyem a testőröm, Benjamin O’Neil ügyén dolgozni. Eddig – legnagyobb sajnálatomra – túlságosan is jól állta a sarat, bár engem ez egy kicsit sem tántorított el a célomtól.
Délután felé járt már az idő, amikor Dante hangosan berobogott hozzám, miután hazatért a városból, ahová én küldtem el őt egy ügy elintézéséért. Mivel szorított a menetrendem, csak gyorsan átfutottuk a történteket, majd kiadtam Dantenak a következő lépésekre vonatkozó tanácsimat. Ekkor történt, hogy a föld hirtelen megrázkódott alattunk. Meglepettségemet pusztán felvont szemöldököm jelezte, egyébiránt arcom továbbra a nyugalom tökéletes álarca volt. Már épp álltam volna fel az asztaltól, hogy az öcsémmel együtt meginduljunk az óvóhely felé, amikor Benjamin és a sofőr berontott az ajtón. Leráztam magamról Benjamin kezét, nem éreztem szükségét annak, hogy kézen fogva ráncigáljon, amikor magam is tökéletesen ura voltam a lábaimnak és egyensúlyomnak.
- Van egy titkos, rövidebb lejáró az óvóhelyre. Javasolnám annak a használatát – tanácsoltam a jelenlevőknek, sejtve, hogy Danten kívül más nem tudott róla. De még öcsémben sem voltam biztos, ugyanis nem sok időt töltött ennek a palotának a falai között. Közösen megindultunk az irodámból kifelé, majd a következő folyosó fordulónál megállítottam mindenkit. Meghúzva az egyik fali gyertyatartót, mint egy kart, felnyílt előttünk az ajtó a falban. – Mr O’Neil, ha kérhetem, egy kis fényre szükségünk lesz – feleltem, majd megvártam, hogy fény lobbanjon, mielőtt beléptem volna az átjáróba.

Nem értem, hogy Caelan hogy képes még ebben a helyzetben is kőszikla maradni, de nem bánom. Egyáltalán nem, mert ez azt jelenti, hogy én megengedhetem magamnak egy kis ijedtséget. Nem mondom, hogy pánikolok, de azért egy picit rám tört a frász, hála a remegő falaknak, és az, hogy még Ben arcán is átfutott egy milliszekundumnyi pánik, rajtam nem segítenek. Megnyugtat, ahogy elmarja a karomat, hogy maga elé terelgessen, még egy gyors mozdulattal megragadom a mellettem álló Rick csuklóját. Nem akarom, hogy baja essen, ahhoz túlságosan is megkedveltem, így csak húzom magammal, hogy jöjjön velünk ő is a biztonságba. Csak remélni merem, hogy a szüleink máshol tartózkodnak, és nem kell velük is megosztani az óvóhelyet, mert lehet, hogy sikítófrászt kapok.
Egyetlen egyszer jártam odalent, Dadus mutatta meg, hogy hogyan tudok bemenni, de hagyom, hogy a bátyám irányítsa a kis négyesünket, mert még mindig mintha tökéletesen nyugodt lenne. Ha egyszer lehetnék olyan egy vészhelyzetben, mint ő, akkor szerintem mindent elértem az életben.
Ahogy meghúzta a gyertyatartót, és kinyílt a folyosó, összeszűkült a gyomrom.
- Muszáj? – nyöszörögtem elhaló hangon, befelé bámulva a sötétségbe. Gyűlöltem a sötétet, gyűlöltem a zárt tereket, azóta a bizonyos éjszaka óta. Mert akkor, ott, úgy éreztem, hogy körém záródnak a falak, hogy a világ elsötétült, és hogy én ebből a sötétségből már soha nem fogok kikerülni. De most Caelan pillantása belém fojtotta a tiltakozásra való minden akaratot.
- Jó…jó…vettem. -sóhajtottam, és egyszerűen Rick karjába kapaszkodtam. Valahogy mellette biztonságban éreztem magam, mintha ő megvédhetne a sötétségtől. Megvártam, amíg Ben és Caelan belépett a sötétségbe, és követtem őket.
- Ne haragudjon Mr. Brown…van egy enyhe klausztrofóbiám. -kezdtem el szabakozni, úgy, hogy már az arcát sem láttam. Nem értettem, miért adott a jelenléte ekkora biztonságot, de ahogy a karom az övé köré fonódott, hirtelen bátornak éreztem magam. Furcsa volt.

Túlzás lett volna azt mondani, hogy olyan nyugodt lettem volna, mint a koronaherceg (esküszöm, ennek a férfinak a fogantatásakor valami borzalmasan félresikerülhetett, mert én még olyan emberrel nem találkoztam, mint ő, legfeljebb a rácsok mögött pszichopaták vagy szociopaták esetében). A szívem hevesen zakatolt a mellkasomban, habár külsőleg igyekeztem megőrizni a hidegvéremet – a csapatban mindenki helyett is pánikált a kisherceg. Viszont amikor meghallottam, hogy óvóhely van a palota alatt, mintha tonnás súly gördült volna le a vállaimról, bár azt még nem mondtam volna, hogy a megmenekülésünk teljesen biztos volt.
Dante egyből karon ragadott és húzott magával, amint a testőr előre tessékelte a két herceget, így én nem igazán ellenkeztem (nem mintha szándékomban állt volna!), csak gyors léptekkel követtem őket. Mondanám, hogy meglepődtem volna azon, hogy van egy titkos lejárat oda, de nem igazán lenne igaz – teljesen biztos voltam abban, hogy ez a palota alatt még egy tömlöc és kínzókamra is van, ahol a koronaherceg darabjaira szedi az áldozatait. Bár… neki lehet, hogy még erre sincs szüksége ehhez…
Inkább gyorsan elhessegettem az ide nem illő gondolataimat, mielőtt még ténylegesen bevonzottam volna valami balszerencsét velük. Egyedül Dante társaságának örültem, mert az ő félelme valahogy megnyugtató hatással volt rám, és segített abban, hogy tartsam az önuralmamat.
- Semmi gond, felség. Én végig itt leszek Ön mellett, ha rosszul érzi magát, nyugodtan szorítsa meg a karomat – mosolyogtam megnyugtatóan a hercegre, aki már azelőtt megragadta a karomat, hogy én azt egyáltalán felajánlottam volna, habár ez egy cseppet sem zavart. – Menjünk, mielőtt fény nélkül maradunk – böktem én is befelé a fejemmel, ám csak azután indultam meg, hogy Dante megtette az első lépést. Persze, sürgetett az idő, egyikünk sem akart volna egy ilyen szűk járatban ragadni a földrengésnek köszönhetően, de erőltetni sem akartam a befelé menetelt, csak ha a herceg is úgy érezte, hogy rendben van.

Megmondom őszintén nem az lepett meg hogy Caelan simán lerázta magáról a karomat és bosszús nyugalommal intette le az öccsét is és engem is. Sokkal jobban meglepett volna ha ő is bepánikol, vagy csak bármilyen emberi érzelemnek nyomát mutatja. Akár egy felvont szemöldök vagy egy elkerekedett szem is óriási, túlreagált gesztus lett volna tőle.
Dante felé fordultam aki rémülten kapálózott, de a sofőr, akiről fogalmam sem volt miért van itt, de most annyira nem bántam, foglalkozott vele helyettem is.
- Titkos átjáró? Csodás. Mutassa az utat felség - intettem az ajtó felé, majd magam elé terelve a kisherceget és Mr. Brownt, sereghajtóként követtem a kis csapatot. Caelan hamarosan megnyitotta a falat és betessékelt volna minket ha Dante nem torpan meg. A koronaherceg még rámszólt hogy csináljak fényt mintha valami elemmel működő zseblámpa lennék. Néha kedvem támadt orron törölni.
- Ne aggódj, csinálok fényt - súgtam a látszólag rettegő Danténak, kibújtam a zakómból és felhajtva az ingem ujját az egész alkaromat egyetlen pillanat alatt lángra lobbantottam, bevilágítva a szűkös folyosót.
Gyűlöltem a szűk helyeket, az iraki lövészárkokra emlékeztettek mégsem tettem egy rossz szót sem. Nem hagyom hogy Caelan bárhol is fogást találjon rajtam.
Betoltam magam előtt Dantet a járatba Caelan után, majd belépve Derek is követett minket.
Jeges izzadság gyöngyözött a tarkómon ott bent a sötétben és nem a lángoló karom miatt.
Utáltam idebent lenni és csak remélni mertem hogy hamar lejutunk az óvóhelyre.
- Jól vagy? - kérdeztem halkan a fiatal hercegtől. Caelantól felesleges ilyeneket kérdezni, ő szemmel láthatólag még élvezte is a helyzetet vagy mi. Vannak akiket felvillanyoznak a katasztrófák és ő... meglepett volna ha nem tartozik közéjük.
Magasra emeltem a karom hogy jobban lássunk és ne égessek meg senkit és semmit a szűk járatban. Elindultunk lefelé a lépcsőkön a kastély alá. A járat úgy mozgott mintha kötelező lenne, én pedig másra sem vágytam minthogy végre kijussunk innen.

Washington nem mostanában látott földrengést legutoljára, és emiatt valószínűleg majdnem mindenki pánikba eshetett, még én is némileg meglepődtem, ám nem tartoztam azok a személyek közé, akik veszélyben cselekedés- és gondolkodásképtelenné váltak volna. Leendő szirén királyként kötelességem volt minden helyzetben nyugodtnak maradni, mert csak a hidegvér megőrzése révén lehet a megfelelő, racionális megoldásokat megtalálni. Ráadásul királyként és koronahercegként is én voltam a népem tartópillére és támasza, kérdem tehát, mi jó sült volna ki abból, ha én is fejetlen idiótaként kezdek el viselkedni?
Magabiztosan és teljesen nyugodtan vezettem hát kicsiny csapatunkat a titkos lejáró felé, ahová rövidesen meg is érkeztünk. Tisztában voltam azzal, hogy Dante nem szerette a sötét, szűk helyeket, ha még kisfiú lett volna, kézen is fogtam volna, mint régebben, amikor félt valamitől, de jelen pillanatban a szolgálóink kíséretében nem mutathattuk a gyengeség jeleit. Dante már így is többet hisztizett, mint az elvárt lett volna egy hercegtől, ezért csak vetettem rá egy pillantást, amellyel jeleztem a számára, hogy ez nem az a pillanat, amikor az ellenkezése tolerált. Úgy éreztem, ennél több sem kellett neki, hogy megértse a helyzetet.
Eközben Benjamin készségesen feltűrte a karján a ruhaujjat, és lángra lobbantotta az alkarját, hogy élő fáklyaként szolgáljon a számunkra. Mivel nem volt túl hosszú és széles az átjáró, megelégedtem egy ekkora méretű fáklyával is. Én indultam meg legelöl, mivel látszólag egyedül én nem féltem ettől a kis folyosótól és lépcsősortól a sötétben. Be kell valljam azonban, hogy roppant mód szórakoztatott az, amit a testőröm irányából éreztem. Nem nézegettem hátra, hogy az arcvonásait tanulmányozzam, de a kisugárzása érezhetően feszültebb lett, amint beléptünk az átjáróba, én pedig természetesen fel is jegyeztem a fejemben azt, hogy Benjamin O’Neil nem szereti a szűk helyeket.
Az első pár fordulót néma csendben tettük meg, a feszültség szinte kézzel fogható volt, ami a csapat többi tagján uralkodott, így úgy döntöttem, kénytelen leszek megszólalni a kételyek eloszlatása érdekében.
- Már hamarosan leérünk az óvóhelyre, ne aggódjanak. A palota tervezői szándékosan úgy alakították ki a titkos lejárókat és óvóhelyeket, hogy bármilyen vészhelyzet esetén használhatók maradjanak. Ez a kis földrengés nem fog tudni ártani neki, s mi is biztonságban leszünk – magyaráztam mindenkinek, remélve, hogy a szavaim némileg enyhítenek a nyugtalanságukon. Ennél többet viszont nem terveztem mondani. Természetesen, ha valaki szólt hozzám, arra válaszoltam, bár nem voltam biztos abban, hogy Danten kívül bárkinek a beszéden járt volna az esze, amíg meg nem érkezünk az óvóhelyre, amely már szinte karnyújtásnyira volt.