A szirén királyi családnál ugyanúgy hagyomány a karácsonyi összejövetel, mint mindenhol máshol. A Tanács idén úgy döntött, nem teszik kötelezővé a fogadást minden tagjuk számára, így a Draco birtokon csak azok tartózkodnak, akik úgy döntöttek: ott töltik az estét, ahogy eddig. A szirén királyi pár ezzel szemben úgy döntött, saját estélyt rendeznek az udvartartásuknak, és a népük fontosabb tagjainak. A bálterem ízléses fényben úszott, ajándékokat adtak egymásnak, és felöltötték legszebb álságos mosolyukat. Mindenkinek kötelező volt a megjelenés.
Caelan mint koronaherceg kiemelt szereplője volt az eseménynek. Egyértelműen nem kívánta a háta közepére sem az egész felhajtást. Hiszen ez is ugyan olyan nap volt, mint a másik. Mégis, elegánsan csevegett mindenkivel, igazán herceghez méltóan viselkedett. Fél szemét az öccsén tartotta végig, de kifejezetten örült, hogy a fiú is megemberelte magát valamennyire. Az, akinek viszont egyáltalán nem örült, a testőre volt, aki szinte egész este a sarkában volt, vagy rajta tartotta a szemét.
Ben sem repesett a boldogságtól, amiért öltönybe bújtatták, és ott kellett vigyorognia a sok pojáca között. Gyűlölte az ilyen eseményeket, és azt, ahogyan a herceg viselkedett rajtuk. Mégis, hűségesen követte, figyelt rá, ahogy a jó testőrökhöz illik. Mégis, igyekezett keresni az alkalmat, ahol kicsit csipkelődhetett a herceggel, és egy kicsit az agyára mehetett. De Caelan sem tett másként.

Ezt a kínzást épp most élem át. És én még csak nem is ihatok mint a koronaherceg hiszen dolgozom. Az élet kegyetlen. Nagyon. A szmoking szorította minden egyes létező testrészemet, alig tudtam benne mozogni ráadásul mindenki úgy nézett rám mintha meg akarnék ölni mindenkit a teremben. Csak azért emrt tűz dzsinn vagyok. Pompás.
Lassú léptekkel sétáltam vissza Caelanhoz a ki tudja hányadik pezsgőjével és odanyújtottam neki. Olyan lassan vette el hogy azt hittem megőszülök közben kétszer.
- Felség... - már nem tudtam elnyomni a gunyorosságot a hangomban. Utáltam itt lenni. Utáltam ezt a sok kétszínű faszt.
- Mmmeddig is kell dolgoznom ma? - kérdeztem mintegy mellékesen ahogy végignéztem a tömegen. Minden ajtónál őrök állnak. Minek is kellek én ide? Az egész helyiség védve van, ha azok a karonák nem tudják megállítani a rosszfiút nekem pláne esélyem sincs.

Ha volt valami, amit utáltam abban, hogy az arisztokráciához tartoztam, vagy abban, hogy én voltam a koronaherceg, az pontosan a mai alkalomhoz hasonló rendezvények voltak. Nemcsak azért, mert el kellett viselnem a sok pojácát, ahogy azok körülöttem sündörögtek, megpróbálva valami szívességet kicsikarni belőlem, hanem azért is, mert rém unalmas volt. Természetesen a királyság dolgai nem az ilyen rendezvényeken szoktak eldőlni, így a beszélgetések is, amiket folytatnom kellett, rendkívül unalmasak voltak. Ma azonban még magamhoz képest is jó kedvem volt, amit Dante is megjegyzett, amikor sikerült váltanunk néhány szót nyugodtan, megzavarás nélkül. Ennek pedig egyetlen oka volt: a testőröm, Benjamin O’Neil arcán tükröződő színtiszta unalom és irritáció. Ha hamarabb tudtam volna, hogy még nálam is jobban megveti az ilyen partikat, akkor sokkal többre vittem volna el magammal. De persze, ami késik, az nem múlik, ahogy a mondás is tartja.
Arcomon ugyan nem virított olyan mosoly, ami az elégedettségemet elárulta volna, azonban a szemeim csillogása elárulta, hogy valójában mennyire is élveztem a helyzetet. Elvettem a testőr által kínált újabb pezsgőt, és azt kortyolgatva hallgattam a kérdését.
- Ugyan, Mr O’Neil, csaknem azt próbálja sugallni, hogy mi Lawallok képtelenek vagyunk olyan partit rendezni, ami az Ön kedvére is való volna? – kérdeztem vissza elvont szemöldökkel, kíváncsian várva arra, hogy a férfi besétál-e a csapdámba, vagy ismét inkább visszavonulót fúj, lévén, hogy nem mondhat ellen a trónörökösnek és királyi családnak.

Ezeken az estélyeken szinte kivétel nélkül megtalálható minden talpnyaló, aki vár valami a királyi családtól. És teljesen mindegy, hogy ezt milyen eszközökkel érik el, ameddig megkapják, amit akarnak. Caelant már a leghajmeresztőbb ajánlatokkal sem lehet meglepni, hiszen akadt már olyan haszonleső, aki házasságot ajánlott, míg mások csak egyszerűen „bármit megtennének, amire a hercegek kérik őket” meglepő, hogy néhány ilyen most is jelen van, és a legtöbbjük a két herceg körül legyeskedik. Mert ilyenkor azt kell tenni. Ben feladata ma nem is igazán az, hogy a koronaherceg testi épségét védje, sokkal inkább a pitiáner hozomáyvadászok, és politikai haszonlesők azok, akik problémát okozhatnak. Éppen egy ilyen veszi az irányt a két férfi felé, kellően kapatosan, és már mit sem törődve a testőr fenyegető aurájával.
- Felséges herceg! -rikkantja vidáman, mikor közelebb ér, Caelan felismeri benne Luciant, a kincstárnok asszisztensét. Kicsi hivatal, és a hivatalnok is ehhez mérten jelentéktelen, ám kellően be van rúgva. – Felség…mondja csak, nem akarna hozzám…hozzám jönni?  -kérdezi egy nagy csuklással, és közelebb lép Caelanhoz. – Vagy ha maga nem, a csini kis öccse is megteszi….

(A történések előmozdítása érdekében az NJK mozgatása és beszéltetése megengedett)

Nagy nehezen én is mosolyt erőltetek az arcomra ahogy Caelan szemeibe nézek. A szemeim szinte tűzcsóvákat szórnak de nem adom meg neki az elégtételt hogy lássa mennyire utálok itt lenni. Hogy mennyire utálom őt is meg ezt a helyet.
- Szó sincs erről uram - a mosoly az arcomra feszül és utálom inden egyes másodpercét az itt töltött időmnek.
- Csupán nem vagyok ilyen elegáns társasághoz és partikhoz szokva. Remélem megbocsátja a faragatlanságomat - nyújtom át neki a pezsgőt. A tekintetem és a mosolyom egy az egyben a baszdmeg szócskát üvölti felé de nem mondok semi oylasmit ami veszélybe sodorhatná az állásomat.
Az a részeg miniszter oylan hirteen jelenik meg hogy Caelan elé sincs időm odaugrani csak egy pillanattal később fogom fel hogy mi is történik éppen az orrom előtt.
Egyből a herceg elé kerülök hogy közéjük álljak, a jobb kkezemből pillanatok alatt lángycsóvát csinálok, ami kék szemeimmel egyetemben lángol fel.
- Zavarja Önt ez az alak felség? - kérdezem nem pillantva a hercegre, de kész vagyok rá hogy kipenderítsem a buliból ha Caean úgy kívánja.

- Amennyiben ez így igaz, több hasonló rendezvény idején is Önt fogom testőrként magammal vinni, hogy hozzászokjon az ilyesfajta légkörhöz is – válaszoltam neki bájos mosollyal, miközben átvettem a pezsgőt tőle. Rettentően élveztem a férfi arcára kiülő arckifejezést, amelyről ugyan igyekezett eltüntetni az irritáció nyomait, engem nem tudott becsapni. Mint ahogy valószínűleg ő is átlátott a saját mosolyomon, és meglátta a mögötte lapuló róka vigyort. S mivel én voltam a főnöke, ezért innentől kezdve egészen biztos lehetett abban ő is, hogy a partik törzsvendégévé fog válni, én pedig egy lépéssel közelebb kerülök ahhoz, hogy elkergessem. Még arra is hajlandó lettem volna, hogy szándékosan a legidegesítőbb sziréneket hívom meg, csakhogy Benjamin agyára menjenek.
Mielőtt azonban folytathattuk volna a magunk kis csatáját, egy részeg alak botorkált felénk, akinek vonásaiban Luciant ismertem el, a kincstárnok asszisztensét. Szórakozott mosolyomat a pohár mögé rejtettem, miközben ittam egy kortyot, és azt vártam, hogy Benjamin megpörkölje a vendégünket. Rendkívül szórakoztató látvány lett volna, de csak leintettem őt. Lucian még józanul se lett volna képes ártani nekem, nemhogy ittasan.
- Örömmel látom, hogy élvezi a bált, lord – válaszoltam türelmes, udvarias hangnemben, habár túl sok melegség sem áradt a szavaimból. Teljesen sajnos ridegnek sem mutathattam magam, elvégre mégis csak hivatalos rendezvényről volt szó, és amikor nem megbeszélések voltak, akkor elvárták tőlem, a koronahercegtől, hogy gondoskodjak arról, hogy mindenki jól érzi magát. – Legnagyobb sajnálatomra el kell utasítanom az ajánlatát, de biztosíthatom afelől, hogy az öcsém megfelelőbb az ilyen ajánlatokhoz – válaszoltam a férfinak, miközben a terem túloldalán lévő öcsém felé pillantottam. Ő persze egyből megérezte magán a tekintetemet, mire megengedtem magamnak egy semmi jót nem sejtető kifejezést, hogy Dante is tudja, a bajt felé küldöm.
Lucian erre elkezdett hebegni-habogni valamit, bár túl értelmes szavak nem jöttek ki a száján, én pedig csak intettem neki, hogy távozhat, amennyiben ezt nem tette meg, Benjaminra néztem, miközben fejemmel a fickó felé böktem, ezzel is jelezve számára, hogy tüntesse el innen ezt a részeget, mielőtt lerókázza a méreg drága öltönyömet. Miközben a testőrömön gondoskodott Lucian távozásáról, én megittam a pezsgőmet, az üres poharat pedig letettem az éppen erre járó felszolgáló tálcájára.
- Mit szólna egy dohányhoz, Mr O’Neil? – kérdeztem tőle, miután visszaért mellém, válaszát azonban nem vártam meg, egyből a teraszok felé indultam, hogy a friss levegő mellett egy kis nikotinnal is gazdagítsam a szervezetemet.