Életem legnagyobb félelme vált valóra, amikor Caelan azt mondta, elutazik egy kis időre, és át kellene vennem a hercegi teendőket, amíg távol van. Neki mindez olyan jól ment, nekem pedig sehogyan. Mert őt erre nevelték, mióta csak beszélni tudott, hiszen ő a koronaherceg. Mert őt várták, engem pedig kötelességből csináltak. Senki sem mondta el, hogy hogyan kell hercegnek lenni, senki sem tanított etikettet, vagy ügyintézési protokollt. Apám és anyám nem akart, a bátyám pedig, ha akart is volna, nem volt arra ideje, hogy engem tanítgasson. Így elmondott pár dolgot, mielőtt elment volna, kvázi gyorstalpalót tartott, hogy aztán fogja a cókmókját, hogy átrepüljön Vegasba. Ami külön ciki volt, hogy éppen odamegy…ha összefut Elijahval, úgy elégek, mint a rongy. Elképzelni sem mertem a szituáció kínosságát.
Meghagyott egy komplett listát, hogy mit kell megcsinálnom, papír aláírástól elkezdve egészen odáig, hogy rám bízza: vegyek fel kettőnk számára egy sofőrt, mert nem túl költséghatékony dolog taxival jönni-menni a palota, és a belváros között. Annyi minden szakadt a nyakamba, hogy egy napig funkcióképtelen voltam.
Nem segített az sem, hogy teljesen egyedül maradtam fájdalmas és kusza érzéseimmel. Nem tudtam, hogy mit csináljak, nem voltam biztos semmiben. Azt mertem remélni, újra, hogy végre rám talál a szerelem, és újra csalódnom kellett. Bár, valahol a lelkem mélyén fel voltam készülve erre a csalódásra. Nem nézett úgy rám, ahogyan én rá, képtelen lett volna…de nehéz volt újra együtt élni a tudattal, hogy senkinek sem kellek ezen a világon. Ahogy nem kellettem a szüleimnek, ahogy pár éjszakánál többre nem kellettem hajdanvolt szeretőimnek, és ahogyan már lassan saját magamnak sem kellettem. Lassan megfakultam, akár a napfénytől elzárt virág. Színes kiegészítőim, csillogó ékszereim lassan elmaradtak rólam, egyszerű fekete ingek, és fekete öltönyök váltották fel. Néha a változatosság kedvéért a zakó alatt borvörös volt az anyag, de nem színesített ez sem túl sokat. Göndör hajam lassan elszabadult, mert már nem ápoltam olyan gonddal, mint ezelőtt, a színes smink is kikopott a hétköznapjaimból. Egyetlen vigaszom Cain maradt, ha vele mozdultam ki valahová, egy kicsit még tudtam örülni, kicsit még tudtam mosolyogni. Vele újra önmagam tudtam lenni, néhány röpke órára, és lassan újra visszakúsztak az életembe a jelentéktelen egyéjszakás kalandok. Már nem csináltam velük hangos botrányt, sőt, készen voltam rá, hogy bejelentsem a szüleimnek: beadom a derekamat, és megházasodom, de ezek a férfiak valahogy, néhány órára kitöltötték azt a kongó űrt a lelkem mélyén. Visszatértem a régi önmagamhoz, és gyűlöltem magam ezért.
A mai naphoz sem volt semmi kedvem. A sofőrök. Órákat tölteni a tárgyalóteremben izzadt, büdös, ápolatlan, gusztustalan férfiakkal, nem volt az az elfoglaltság, amire örömmel gondoltam volna. Igyekeztem minél formálisabban, minél férfiasabban felöltözni, nem voltam kíváncsi a rosszmájú megjegyzésekre sem. Egyik jött a másik után, idősödő, kopaszodó pasik, egy-egy rossz modorú nő, de egyik sem volt olyan, akit szívesen láttunk volna a palota környékén. Méregdrága kocsikkal jártunk, nem ülhetett a volánjuk mögé akárki.
Már éppen kezdtem feladni, amikor nyílt az ajtó, és belépett rajta az utolsó jelentkező. A szívem egy szempillantás alatt olyan vadul kezdett zakatolni, hogy a dobhártyámban verte a taktust. Magas, izmos, szinte már tökéletes ember lépett be az ajtón, ránézésre a harmincas évei végén járhatott. Fekete hajába vegyültek már itt-ott őszes szálak, szürke szemeiben valami megfoghatatlan, pimasz fény csillogott. Ebben a pillanatban azt sem bántam volna, ha a vállára kapva egyszerűen elrabol. Az előttem heverő listára pillantva azonban nem láttam sem a nevét, sem az arcát. Bár, mintha az asszisztensem említette volna ma reggel, hogy van egy utolsó pillanatos beesőnk.
- Szép napot Mr…- hagytam fent a hangsúlyt, ahogy elegánsan kiemelkedtem a székemből, és felé nyújtottam a kezem. Tenyérrel lefelé lógott a levegőben, egy kulturált ember tudja, hogy nem kézfogásra, hanem kézcsókra nyújtottam oda. Kíváncsivá tett ez a jóképű idegen. Túlságosan is.

Miután elvállaltam azt az új munkát, a napok mintha csak repültek volna. minden éberen töltött órám (ami a napnak a 90%-át kitette), azzal telt, hogy gyorstalpalót tartottam magamnak a de Lawall családról. Ez annyit takart, hogy minden létező cikket elolvastam róluk, különös figyelmet szentelve a két hercegnek, elvégre Tony róluk akarta a szaftos cikket, nem is feltétlenül a szüleikről. Bevallom, valóban érdekesek voltak a mindkét hercegről szóló sztorik, és kezdtem megérteni azt is, hogy Tony miért küldött feléjük. A trónörökös, Caelan, habár rendkívül intelligensnek tűnt, az a fajta felsőbbrendű kisugárzás lengte körül, ami miatt nem feltételeztem volna, hogy túl empatikus személy lenne. Egy ilyen szirénből lehet jó király? Legfeljebb kiváló tanácsadók mellett. A legkisebb herceg, Dante, pedig a család fekete báránya volt. Róla sokkal több cikket lehetett olvasni, mint a bátyjáról, főleg bulvárlapokban, amik a fékezhetetlen kicsapongásairól írtak. Ilyen családban mondjuk nem lepődtem meg, hogy az egyetlen normálisnak tűnő személy is megőrült előbb-utóbb. Elég volt csak a családi fotókra néznem, hogy lássam, mennyire rideg lehet az a légkör, amiben éltek.
Miután megtudtam mindent a sziréni királyi családról, amit csak lehetett, azzal kezdtem el foglalatoskodni, hogy kidolgozzam az álszemélyazonosságomat. Nem ez volt az első alkalom, hogy Tony engem küldött az ilyen jellegű munkákra, így volt már gyakorlatom abban, hogy kialakítsam a tökéletes profilt. Fontos volt, hogy ne csak hazugságokat találjak ki, mert azokat én is elfelejteném, és ezzel könnyedén leleplezhetnének. Szerencsére csak egy sofőr voltam, tehát túlságosan részletekbe menő változtatásokat nem kellett végrehajtanom, elvégre nem voltam fontos tagja a háztartásuknak. Nem mellesleg, úgy hallottam, hogy a trónörökös el is utazott, így sejtettem, hogy az első akadály már el is gördült előlem. Őt nem volt biztos ugyanis, hogy sikerült volna átejtenem, a kisebb herceget viszont nem tartottam különösebb kihívásnak.
Kicsit kapkodnom kellett az önéletrajzom megírásával, ugyanis nagyon közel volt már a jelentkezési határidő, amikor Tony szólt nekem, de végül utolsó előtti pillanatban mindennel készen lettem, és sikerült leadnom minden szükséges dokumentumot. Hogy minden jelentkezőt élőben is meghallgattak-e, abban nem voltam biztos, mindenesetre megkaptam a szirén titkártól az értesítőt, hogy behívnak egy személyes meghallgatásra is. Fontosnak tartottam az első benyomást, ezért a szekrényemből elővettem a legszebb öltönyömet, tisztára suvickoltam a cipőmet, és szépen meg is nyírtam a szakállamat, amit szintén hajlamos voltam elfelejteni megborotválni. Miután mindennel végeztem, már a szirének földi rezidenciája felé vettem az irányt, ahová – szerencsére – még korábban is érkeztem, mint kellett volna, de így legalább volt időm szemügyre venni néhány másik jelentkezőt is, és magamban átgondolni még egyszer a hazugságokat, amiket kitaláltam. Egyébként, habár nem mondanám magam túlságosan beképzeltnek (pusztán egészséges egóval rendelkezek), de nem éreztem úgy, hogy a jelenlevők közül bárkit is felvennének. Valahogy nem volt meg a kisugárzásuk még ahhoz sem, hogy a két herceg személyi testőre legyen. Volt, aki túlságosan félénk volt, volt, akit inkább szekrénybe kellett volna dugni, és volt, akinek olyan szagok áradtak a testéből, hogy mindenki megfulladt volna a 20 méteres körzetén belül. Egyedüli potenciális nyertesnek magamat tartottam.
Végül hamar elrepült a várakozással teli idő is, majd amint a titkár szólított, hogy én következek, felálltam a padról, kisimítottam az öltönyömet, és igyekeztem nem pökhendi magabiztosággal, de nem is félénken belépni a terembe. Valószínűleg az is segített, hogy életemben most találkoztam először a nemességgel, és így nem igazán tudtam, hogyan is kellene viselkednem. Ez kellemes, elfogadható zavartságot adott kisugárzásomhoz, amit még csak megjátszanom sem kellett.
- Felség – köszöntöttem a herceget, megilletődve álldogálva az ajtóban, mint aki hirtelen nem tudja eldönteni, hogy mit is kellene tennie. Beljebb mehetek, amíg a herceg azt nem mondja? Ő azonban egyből felpattant, ahogy beléptem, és megkerülve az asztalt közelebb lépett hozzám - ezt úgy értelmeztem, hogy akkor én is beljebb mehetek. – Á. Dereck Brown nevem. Elnézését kérem, amiért ennyire utolsó pillanatban jelentkeztem, és köszönöm a lehetőséget, hogy még így is meghallgatnak – magyaráztam, miközben közelebb lépve a herceghez egy pillanatra megilletődve néztem a felém nyújtott kezét, azon gondolkodva, hogy most kezet kellene csókolnom neki, vagy inkább kezet fognom? Néhány pillanatnyi habozás után végül az előbbi mellett döntöttem, úgy rémlett, hogy a filmekben ez volt a szokás, sokszor még a férfiak esetében is (bár tény, az leginkább a király volt). Így legalább biztosan nem mondhatott pofátlannak, pusztán túlságosan zavarban levőnek. Úgy véltem, ez az olyan emberek körében, akik soha nem találkoztak még a királyi családokkal, nem volt szokatlan. Tehát, miután kezet csókoltam a hercegnek, felegyenesedtem, és összekulcsoltam az ujjaimat a hátam mögött, miközben várakozóan néztem rá.

Van az az arckifejezésem, amire Caelan előszeretettel szól rám, hogy töröljem le a képemről, mert úgy nézek ki, mintha a világ összes undorát nekem osztották volna ki. Az elmúlt nagyjából másfél órában ez valóban igaz is volt. Nem is volt egészen világos, hogy azok, akiknek az összes foga hiányzott, meg azok, akik olyan átható bűzt árasztottak, hogy égnek állt tőle minden szál hajam, mit gondoltak, amikor ma reggel elindultak a rezidencia felé. Elsősorban engem és a bátyámat kellene majd fuvarozni a palota és az aktuális úticélunk között, de azért egy király és egy királyné is beülne néha abba az autóba. Nem viseljük el a dögszagot, és a személyzetünk nem nézhet ki akárhogyan. Caelan idegtépő-hadjáratnák legújabb áldozata, a tűzdzsinn testőr legalább jól nézett ki. De nem bíztam volna a testi épségemet, és adabszurdum az életemet egyikre sem, ezek közül a trógerek közül. Elvégre nem csak sofőr lesz az illető, de a palotán kívül töltött idő alatt a biztonságunkért is ő felel majd. Éppen kezdtem feladni, már nyúltam is a telefon után, hogy sms-t írjak a bátyámnak, miszerint ez reménytelen.
Aztán mint derült égből a villámcsapás, belépett az ajtón a lehengerlő ember. Egy másodpercre még levegőt venni is elfelejtettem. Magas volt, szépen kidolgozott testű, széles vállú és undorítóan jóképű. Fekete hajába itt-ott már őszes szálak vegyültek, szemében pedig csillogott valami pimasz fény. Olyan „ki, ha én nem!” típusnak tűnt, de jól állt neki. Egy másodperc alatt elátkoztam magam, amiért képtelen voltam nem úgy nézni rá. Pedig megfogadtam, hogy soha többé. És erre itt volt, és már azzal levett a lábamról, hogy belépett az ajtón, még meg sem szólalt.
Hiába, a régi szokásokat nehéz levetkőzni. Ha meglátok egy dögös pasit, beindul a Pavlovi-reflex. Elhatalmasodik rajtam az az érzés, hogy ő kell nekem, és most éppen ezt éreztem. Éppen ezért igyekeztem minél kecsesebb és elegánsabb lenni, már azt is megbántam, hogy reggel nem sminkeltem ki magam, és nem húztam testhez simulóbb ruhát. Ugyan egy férfinak sincsen a homlokára írva, hogy mik a vágyai, de ha valaki akar engem, az viszonylag hamar ki szokott derülni, ha máshogy nem, legalább egy pár óra után. Nem mindenki Elijah Heathen. De az, hogy egy másodperc hezitálás után rájött, hogy csókra nyújtottam a kezem, már jó pont volt. Az ajkai érintése a bőrömön kellemes volt, apró áramütés szerű vibrálást küldött szét az egész testemben. Ha nem nyűgözött volna le ennyire a külseje, akkor is borítékolható lett volna, hogy őt fogom felvenni. Ő volt az első normális jelentkező.
- Nagyon örülök Mr. Brown…igazán, ne szabadkozzon, kifejezetten örülök, hogy jelentkezett. Foglaljon kérem helyet! – mutattam a fotelra az íróasztal előtt, hogy után megkerülve azt, vissza helyezkedjek a hatalmas, bőrből készült főnöki székbe. Előre dőlve megtámaszkodtam az asztal lapján, figyeltem, ahogy elhelyezkedik, Caelan szerint már az is sokat elárul valakiről, hogy hogyan ül. Ő pedig vérbeli úriembernek látszott, nyugodt és kiegyensúlyozott volt, mintha nem számítana, hogy megkapja-e ezt az amúgy igencsak zsíros állást, vagy sem. Ezt szimpatikusnak találtam, hiszen akik előtte itt jártak, majd’ megfeszültek, hogy az övék legyen a pozíció.
- Nos, megkérem, hogy meséljen egy kicsit magáról, de előtte el kell mondanom néhány információt a munkáról. – szólaltam meg, mézédes hangon, és kivételesen fel sem tűnt, hogy ez már majdhogynem szirén-ének. De az sosem árt, könnyebben rábeszélek bárkit bármire. -  A feladat, nem csak az autóvezetésre korlátozódik. Nem számít, hogy engem, vagy a bátyámat kell kísérnie, ameddig odakint vagyunk, és más nem tart velünk, a személyi biztonságunk és a testi épségünk az Ön felelőssége. Előny, ha jártas a fegyverhasználatban, és amennyiben Ön kapja meg a pozíciót, írásos formában kérni fogunk egy nyilatkozatot, amelyben tudomásul veszi a testi épségét, és az életét fenyegető veszélyeket.
Hosszan a szemébe néztem, de hezitálásnak nyomát sem láttam benne. Talán csak azért, mert túlságosan lekötött, hogy mennyire szép kékek is azok a szemek. Várakozóan néztem rá, magamban azért fohászkodva, hogy csak mondja azt, hogy nőtlen. Miközben figyeltem, kicsit meglibbentettem a hajamat, és előre dőlve kidomborítottam a derekamat. Mindent meg akartam tenni, hogy kiderítsem, mik is a preferenciái. Ehhez mérten állok majd hozzá a későbbiekben.

Alapvetően jó ember és helyzetismerőnek tartottam magamat, így egyből feltűnt az a némi csalódott légkör, ami a termen uralkodott, amikor én beléptem oda. Persze, ez egyáltalán nem lepett meg, és én még csak nem is láttam az összes jelentkezőt. Mindenesetre, ez már némi nyugalommal töltött el, hogy előttem nem jelent meg más potenciális nyertes, és mivel én voltam az utolsó… Már borítékoltam is magamnak a pozíciót, habár alapból sem állt szándékomban nemleges válasszal hazatérni.
Mikor azonban beléptem az ajtón, a herceg egyből felpattant, és szinte már kézzel fogható volt a végbement hangulatváltozás. Igaz, Dante de Lawall elég hamar észbe kapott, és eltüntette azt a széles mosolyt az ajkáról, amit valószínűleg megjelenésem váltott ki benne, én azért megengedtem magamnak egy elégedett félmosolyt, amit csak az igazán sasszeműek szúrhattak ki.
Amikor felém nyújtotta a herceg a kezét, végül a kézcsók mellett döntöttem, s mivel nem érkezett semmilyen kommentár ehhez, feltételeztem, hogy jól választottam. Az első benyomást mindig fontosnak tartottam, főleg állásinterjúkon. Ha már az első másodpercben rossz képet mutattam magamról, akkor igencsak kétségessé vált volna, hogy ezt meg tudom a későbbiekben másítani, tehát lényegében ezen nagyban múlott az interjú sikeressége. A herceg testtartása azonban azt sugallta, hogy eddig igencsak elnyertem a tetszését. Szerencsére ezt követően Dante is üdvözölt engem, majd a kanapé felé mutatva hellyel kínált. Udvariasan bólintottam erre, és csak azután indultam meg a fotel felé, hogy Dante is elindult – semmiképp nem akartam bunkónak tűnni, ő volt a méltóság, neki kellett mindig előre mennie. A fotelben kényelmesen helyezkedtem el, olyan pozitúrát felvéve, ami se nem túl laza, se nem túl feszült nem volt, nem foglalkozva azzal, hogy mennyire volt az kényelmes. A jó benyomást muszáj volt fenntartani.
Amikor aztán a herceg a munkáról kezdett el beszélni részletesebben, érzelemmentesnek mutattam magamat ugyan, mint akinek meg sem kottyan egy kis fegyverhasználat, de valójában magamban ezt hallva nagyot nyeltem, mert erről nem volt szó. Duplán is vásárra vinni a bőrömet? Na, nem mintha most már lett volna visszaút, muszáj volt végig mennem a kiválasztott úton, végződjék az bárhogyan is.
- Természetesen, felség, magától értetődő, hogy mint a szirén királyi család személyzetének tagja, minden helyzetben feladatom az Önök testi épségének a védelme – bólintottam komolyan, mint aki nem is számolt ennél kevesebbel, és mint akinek tényleg a legnagyobb megtiszteltetés az lenne, ha a tulajdon testével védhetne ilyen méltóságokat. A valóságban azonban meg sem fordulna a fejemben, hogy idegen nemesek életét megmentve feláldozzam a sajátomat, mindenesetre, Dereck Brown nálam sokkal több gerinccel rendelkezett.– Az általam nyújtott védelem azonban igencsak korlátozott emberi mivoltom miatt, félek, hogy emiatt pusztán én nem lennék elég. Előre is kérem ezért, felség, ha távolabbi helyre kíván elutazni hosszabb időre, mindenképp hozza magával a testőreit is. Soha nem lehet elég óvatos – tettem még hozzá, remélve, hogy a herceg ennyi válasszal megelégszik, sőt, még meg is fog némileg hatódni amiatt, hogy ennyire féltettem a testi épségét.
Pár másodperces várakozás után végül elkezdtem beszélni az életemről, illetve a kitalált alteregóm életéről. Kornak egy-két évvel idősebbnek állítottam be Dereck Brownt, a családi hátterem lényegében ugyanaz, pusztán a húgom létezését hagytam ki. Ezek alapján egy teljesen átlagos családból származtam, aztán megemlítettem neki a pályafutásomat is, hogy kiknél dolgoztam sofőrként, és hasonlók. Szerencsére Tonynak volt elég befolyásos barátja, hogy még ajánló leveleket is tudjon kérni tőlük, így még ha jobban utána is néztek volna annak, hogy amit mondok, valóban igaz, akkor is azt tapasztalták volna, hogy Dereck Brown valóban dolgozott azoknál a személyeknél. Nagyjából igyekeztem az állítólagos munkavállalóimról is bővebb információkat megjegyezni, hogy véletlenül se legyen semmilyen rés a páncélomon. Végül aztán megemlítettem azt is, hogy volt ugyan egy mennyasszonyom, de a házasság előtt szétmentünk, így évek óta egyedül a munkámnak élek, ami egyébként is sok időmet elfoglalta. Lényegében nem is olyan sok a hazugság ebben, nem igaz?
- Megtiszteltetés lenne a de Lawall családot szolgálni, felség – fejeztem be végül a mondókámat, enyhén meghajtva a fejemet még így ülve is, hogy ezzel is nyomatékosítsam a szavaimat, majd némi hatásszünetet követően ismét várakozóan tekintettem a hercegre, várva a következő kérdéseit.

Ha eddig nem tiszteltem volna eléggé a bátyámat, ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy nem bánom, hogy Caelan a koronaherceg és nem én. A mai napom, ezzel a sok, büdös, ápolatlan emberrel egy légtérben, kész katasztrófa volt, és már küldtem egy üzenetet Cainnak, hogy nekem erre innom kell, este találkozunk. Nem kérdés volt, hanem kijelentés, este mi találkozunk, és ennyi, és valószínűleg taxival fogok bemenni, mert már borítékoltam magamban, hogy ebből nem lesz új sofőr. Aztán belépett az ajtón az utolsó befutó, akitől egy másodpercre leesett az állam. Ha nem egy állásinterjún lennénk, már valószínűleg flörtölnék vele. Túl jóképű, széles vállú és tökéletes ez a férfi, én pedig túlságosan vágyom rá, hogy valaki velem foglalkozzon. Mégis muszáj voltam összeszednem magam, és hercegként viselkedni. Nem volt nehéz, szerettem ezt az érzés. Túlságosan is.
A kézcsók nyomán mégis szétszalad rajtam egy aprócska remegés. Az ajkai forróak a bőrömön, a keze erős, és határozottan tartja az enyémet. Túl nyilvánvaló lenne róla lőni egy fotót, pedig ezt a pasit Cainnak is látnia kell. Nekem meg egyszerűen csak kell. Ha másért nem, a látvány kedvéért is úgy érzem, hogy ő lesz az, aki majd a limuzin volánja mögé ül, mert nem volt mindegy. Ő első ránézésre is tud majd vigyázni ránk, bár Caelanra annyira nem kell, hiszen ott van mellette Ben, de egy ember néha nem elég.
Kiváló ajánlásokat olvastam el, még hajnalban a kávém felett róla, és ahogy most itt állt előttem, rá kellett jönnöm, hogy nem hazudnak ezek a papírok. Minden ízében tökéletesnek tűnt, tisztelettudó, és alázatos volt, ahogy kezet csókolt, ahogy megvárta, hogy hellyel kínáljam, és ahogy leült, abban is látszott, hogy tudja, hol van a helye ebben a beszélgetésben. Néha szerettem eltitkolni, hogy ki is vagyok, mert volt benne izgalom, de közben ott volt az is, hogy most itt, a családom kastélyában, születésem jogán én álltam felette, és ő tudta nagyon jól.
Elmondtam neki, hogy mire számíthat, és nem is hazudtam olyan nagyot neki. Nekem csak alkalmi testőreim vannak, nem szeretem, ha pesztrálnak, és nem akartam arra kárhoztatni senkit, hogy végig kövesse az egész éjszakán át tartó bulitúráimat a barátaimmal. Abban a tíz évben, amit a palotán kívül töltöttem, nem vigyázott soha senki rám, bele is keveredtem néha akkora balhékba, hogy öröm volt nézni, és így harminc felett ezt épp ideje volt elhagyni. Ehhez kellett valaki, aki néha visszafog, ez a valaki pedig nem a barátaim közül fog kikerülni, mert ők ugyanolyan bolondok, mint én.
Ahogy közli, hogy természetes, hogy a mi testi épségünket a sajátja elé helyezze, eleresztek egy elismerő mosolyt az irányába. Ő volt az első, aki ezt mondta, gondolkodás nélkül, és láttam az arcán, hogy komolyan is mondja, amitől csak még szimpatikusabb lett.
- Ez természetes Mr. Brown, Önnek első sorban nem a személyi védelem lenne a feladata. – mosolyogtam rá, mosolyom egy kicsit kedvesebb, és lágyabb lett. Nem gondoltam rá, hogy csak ő vigyázzon ránk, de jobb volt a gondolat, hogy legyen nála is egy pisztoly…főleg annak a tudatában, ami miatt Caelan Las Vegasba utazott. Ki tudja, hhogy az ország többi városában hány ilyen beteg lelkű féreg rejtőzködik. Ahogy hallgattam a személyes információkat, az életéről, úgy éreztem, valahol neki menekülés lenne ez a munka, és az élet itt a palotában. Nem akartam, hogy kiüljön az arcomra a sajnálkozás, pedig sajnáltam, hogy ennyire magányos. És valahol együtt is éreztem vele. Bár rengeteg barát vett körbe, egy-két kivétellel egyik sem volt valódi, és én is hasonlóan éreztem magam. Rengeteg ember között is lehet magányosnak lenni. És az előttem ülő férfi túlságosan tetszett, túlságosan vonzónak találtam, és egy másodperc alatt azon kaptam magam, hogy azon fantáziálok, hogy hogyan tudnám enyhíteni a magányát. Magamra kellett szólnom, mert megint kezdtem, és nem akartam ezeket a gondolatokat. Nem volt szabad.
- Nem fogok hazudni Mr. Brown, eddig nagyon meggyőző volt. – mosolyogtam rá kedvesen. – Szeretném tudni, hogy hajlandó lenne-e itt élni a palotában, a személyzet többi tagjával, és hogy vállalja-e, hogy akár az éjszaka közepén is volán mögé üljön? Az éjszakai fuvar nem lenne gyakori, és főleg rólam lenne szó, de olyan emberre van szükségünk, aki a nap bármelyik órájában, és a hét bármelyik napján rendelkezésre áll. Egy hónapban hét szabadon választott szabadnap természetesen jár, de ezek nem vehetőek ki egymás után. Így is hajlandó elvállalni a pozíciót? – keresztbe dobtam egymáson a lábaimat, és a kezeimre támasztottam az államat. Tudat alatt vetettem be minden szirén bájt, amivel csak megáldott az ég, a hangom selymesen simogatta körbe. Nagyon akartam, hogy itt legyen huzamosabb ideig.

- Ezt megnyugtató hallani, felség – engedtem meg magamnak egy enyhe mosolyt, ami tükrözte az érzéseimet, miszerint sokkal nyugodtabb a lelkiismeretem úgy, ha nem rám van bízva teljes mértékben a hercegek testi védelme. Nem hittem volna, hogy ezt a feladatot képes lettem volna teljesíteni, bár nem akartam, hogy ez az érzés teljes mértékben kiütközzön az arcomon. Ám azt mindenképp hasznosnak tartottam, ha Dante most látja, hogy azért egy kicsit feszélyezve éreztem magam emiatt. Ha túl tökéletesnek mutatom magam, arra túl sokan foghatnának gyanút, épp ezért egy-két emberi gyengeség mindenképp belefért. Egyébként sem hittem volna, hogy nemleges válasszal fogok távozni ebből a teremből. A herceg arcán egyértelműen látszott a válasz.
- Ezt örömmel hallom, felség – hajtottam fejet a herceg előtt, amikor azt mondta, hogy eddig nagyon meggyőző voltam. Ez természetes volt, elvégre tudatosan alakítottam ki az alteregómat és az összes eddig feltett válaszomat. Miután a saját életemről meséltem Dantenak, éreztem egy enyhe változást a herceg érzéseiben, mintha sokkal megértőbbé vált volna. Nem véletlenül tüntettem fel magamat úgy, mint aki annyira magányos lenne. Az összes elolvasott cikk alapján sikerült kialakítanom egy képet a kisebb hercegről a fejemben a viselkedés mintái alapján, így feltételeztem, hogy ő túlságosan is gyakran érezte magát így, főleg a palotában. Ezért bulizott és ivott annyit, egyszer el is menekült innen nagyon sok évre. Azáltal viszont, hogy én is hasonlónak mutattam meg, már megjelent a szimpátia az irányomba, én pedig éreztem, hogy sínen vagyok.
- Természetesen, számomra egyáltalán nem lenne gond, ha a palotában kellene laknom. Személyi sofőrként a nap mind a 24 órájában a rendelkezésére fogok állni, felség – válaszoltam, miközben ismét fejet hajtottam a herceg előtt. Öntudatlan cselekedet volt, de egyszerűen úgy éreztem, hogy most muszáj volt elszakítanom a tekintetemet a hercegről. Valahogy megváltozott a kisugárzása, és én attól féltem, a szirén bájjal átveszi majd az irányítást az elmém felett, én pedig kikotyogok olyan dolgokat, amiket nagyon nem kellene.
- Pusztán egyetlen kérdésem lenne, felség, ha megengedi – folytattam tovább a mondandómat, miközben lassan felemeltem a fejemet, érezve, hogy a veszély elmúlt. – Van egy kutyám, akit nem szívesen hagynék magára ilyen hosszú időre. Problémát jelentene, ha őt is magammal hoznám? Ígérem, nem okozna gondot – pillantottam a herceg szemeibe, talán most először, hogy ezáltal is lássa, őszinte a vágyam.