Tristan Wighton

Bármennyi idő is teljen el, bármennyire próbálkozol is, van, amit sose felejtesz el. A rettegés, a lassan minden mást bekebelező halálfélelem, majd az érzékeidet eltompító reményvesztettség ilyen. Sok mindenre nem emlékszek arról az időről, képtelen lennék konkrét, tiszta események felidézésére, csupán homályos képek, tompa szagok, értelmetlen szavak épültek be emlékeim közé, az érzések azonban megmaradtak, azok sose tűnnek el. Az ifjú tündérek, s az elrablóink vonásai is áldozatául estek az idő múlásának, egyet kivéve. Caleb arcát, melyet akkor láttam utoljára, a menekülés káoszának közepén, nem fogom tudni kirázni fejemből, bármennyire is igyekezzek. A mai napig nem értem, hogyan lehetett képes annyi erőt és bátorságot összeszedni, hogy megmentsen bennünket, de örökké hálás leszek neki, mert nélküle esélyem se lett volna kijutni onnan. Sose fogom elfelejteni, mindig fel fogok nézni rá, de meghalt, nekem pedig túl kellett ezen lépnem, el kellett engednem.
A túlélők szétszéledtek, szinte mind hátat fordítottak egymásnak, tudva, ha együtt maradnak, a felejtés is nehezebben megy majd. Ezt akartam tenni én is, de képtelen voltam Blue-t magára hagyni. Azt reméltem, a jelenlétem segíti a túllépésben, hogy egy napon képtelen lesz maga mögött hagyni a múlt árnyait, nem fogja kétségbeesetten tovább üldözni őket, de tévedtem.
Bármit tettem, bármit mondtam is, az igazamról meggyőzni nem tudtam, mindössze annyit értem el vele, hogy lassan, de biztosan eltávolodott tőlem, míg végül már beszélni se volt hajlandó velem. Hazudnék, ha azt mondanám, nem fájt az elutasítása, nem mart mélyen a lelkembe minden egyes rám kiáltott szavával, mintha nem éreztem volna így is szánalmas, gyáva senkinek anélkül is, hogy emlékeztetett volna rám.
Hátat fordítani neki azonban, látva mennyire szenved, ennek ellenére se tudtam, elutasítását tűrve igyekeztem támogatni a továbbiakban is.


Lábamat elégedetten lóbálva üldögélek íróasztalán, türelmetlen lelkesedéssel várva, hogy végre visszaérjen a parancsnok irodájából, azzal a paranccsal zsebében, hogy az elkövetkezendő néhány hétben cipelgesse magával az írót, aki épp anyagot gyűjt legújabb könyvéhez.
Egészen eddig csöndben tűrtem, hogy Blue úgy nézzen levegőnek, ahogy akar, mostanra azonban betelt az összes képzeletbeli pohár. Valamit tennem kellett, hogy kénytelen legyen kommunikálni velem. S mi működhetne jobban ennél, mint az, hogy egyenesen a munkahelyén környékezem meg, elmenekülni előlem így legalább biztosan nem tud. S tulajdonképpen még csak nem is hazudtam senkinek. Valóban egy nyomozóról szól éppen készülő regényem, s tényleg jól jönne hozzá némi bennfentes infó, az pedig már csak plusz szerencse, ha ezzel Őt is elkaphatom.
Tisztában vagyok vele persze, hogy ezzel nem szerzek jó pontot nála, sőt, épp ellenkezőleg, valószínűleg az eddiginél is jobban pikkel majd rám, már ha ez lehetséges egyáltalán, de nem érdekel. A lényeg, hogy legalább egy rövid ideig közvetlen közelről rajta tarthatom a szememet és talán ez elég lesz ahhoz is, hogy legalább megfontolja azt, amiért húsz éve hiába rimánkodok már a távolból.


Remegő ujjakkal szorítva telefonom bámulom a már fekete képernyőt, a hívás vége óta. Fogalmam sincs, mennyi idő telt már el, a tér beszűkült körülöttem, elmém egyetlen mondatot ismételget, fáradhatatlanul. A szavak nem ismeretlenek, a nyelv is, min elhangzottak, az, mit gyerekkorom óta beszélek, így együtt mégse értem őket. Pontosabban, érteni értem, csak elhinni vagyok képtelen. Mert lehetetlen, nem igaz? Semmi esély arra, hogy Caleb életben legyen.
Néhány héttel, néhány hónappal, talán még néhány évvel a történtek után is el tudtam volna kétkedés nélkül fogadni egy ilyen hírt, de több, mint húsz év telt el azóta. Elfogadom azt, hogy Blue meg van győződve az igazáról, hogy elhiszi, akit látott, az Caleb, nem pedig egy ismeretlen férfi, hasonló vonásokkal, akiről pusztán csak remélni merte, rég elveszett barátja.
Nem is értem igazán, miért lep meg, hogy idáig jutottunk. Blue olyan görcsös vággyal igyekezett meggyőzni önmagát és mindenki mást is, megmentőnk még mindig életben van, olyan természetfeletti kitartással kutatott utána, hogy valószínűleg idő kérdése volt csak, hogy vágya tárgyát lássa is maga előtt.
Ez azonban nem maradhat így. Egészen mostanáig igyekeztem csöndben maradni és a tőlem telhető legnagyobb türelemmel megértetni, szép dolog ugyan a reménykedés, de ideje végre abbahagyni, mert csak magát teszi tönkre vele. Hagyni akartam azonban, maga jöjjön rá végül, értelmetlen tovább kutatni egy emlékkép után. De most tennem kell valamit, akármit, hogy visszatereljem a valóságba, hogy ne hagyjam, hogy még jobban elhatalmasodjon rajta ez a tévképzet.