Sorra pörögnek az ujjam alatt az oldalak, összefolynak a betűk, szembogaram fókuszt téveszt, lehunyom a szemem, átmasszírozom az orrnyergem, enyhíteni próbálok a koponyámat feszítő nyomáson. Egy gyors pillantás a karórámra - igen, manapság még használnak ilyesmit - elárulja, hogy a következő szeminárium kezdetéig már csak alig fél órám maradt. Harminc röpke perc arra sem elég, hogy bibliográfiákon és előszavakon rágjam át magam; úgy érzem, Keatsnek és az ő feltételezett tündér-vérvonalának várnia kell a következő lyukas órámig. Ahogy a gondolat lassan mélyebbre süllyed, újabb, hirtelenebb pillantást vetek a kis mutatókra. Hogy az ördögbe...? Hiszen csak nemrég kezdtem neki a kutatásnak! Az idő észrevétlenül folyt el mellettem, és ahogy körbenézek, be-bekukkantva a könyvespolcok takarásába, rá kell jönnöm, hogy teljesen egyedül maradtam., Nem ez lenne az első eset, hogy rám zárják a könyvtárat.
És nem is az utolsó. Az irodalomtanárok élete már csak ilyen.
Halk sóhajjal becsukom a könyveket, összerendezem a jegyzeteimet, aztán nekilátok visszapakolni mindent a helyére. Ha szétszórt is vagyok, rendetlen a legkevésbé sem, a nyugdíjkorhatár alját verő Mrs. Hudsonnal pedig senki épeszű sem szeretné összekötni a bajszát. Így is elég gondot okozok neki a lehetetlen kéréseimmel és gondjaimmal.
Ellépek az A-C jelzés mellett, hogy búcsút vegyek egy súlyos lexikontól, amikor feltűnik a polcsorok között ácsorgó férfi. Egy pillanatra megtorpanok, hiszen korábban biztosra vettem volna, hogy egyedül vagyok, de az ismerős arc láttán végül mosolyra húzódik az ajkam. Ha esetleg összeakadna a tekintetünk, üdvözlőn odabiccentek, a helyére biggyesztem a könyvet, szimmetriába rendezem a gerincénél megtolva, aztán az utolsóval a kezemben átvágok a számjelzéssel ellátott szekrényekig. 893, 895, 6, 7, 897a, b, d, e.... Hova kerül a 897n? Ellenőrzöm a kezemben tartott könyv gerincére ragasztott számokat, aztán a következő pillanatban forogni, hullámzani kezd körülöttem a világ. Fel sem fogom elsőre, hogy földrengés, csak amikor már annak dühödt ereje az arcomba üvölt. Borul és törik minden, a távolból hallom az ablaküveg csörömpölését, melyet elnyom a fentebbi emeletek összeomlásának robaja, a tömör falakról vastag rétegekben leszakadó törmelékhalom, a saját fülem csengése, ahogy támaszt próbálok keresni, tehetetlenül vergődve a föld ereje által. Ha lenne nálam víz...., ez az utolsó gondolatom, mielőtt a hátam nekikoccanna valaminek és éles fájdalom szúrna belém hastájékon.
Hosszú percek telnek el, mire leül a por és hozzászokik a szemem a különös, ránk telepedett félhomályhoz. Az eltorlaszolt ablakokon, felborult polcokon át vajmi kevés fény szűrődik be. Az áram is kimehetett. A falak furcsán torzak, dőltek körülöttem, kell egy pillanat, hogy rájöjjek, az a plafon; fekszem. Mozdulnék, ekkor érzem meg a könyvek súlyát és a nehéz polcot. Lepillantva végre sikerül felzárkóznia a tudatomnak, összekapcsolódik az idegek által küldött képpel: elestem és rám borult a polc. Szerencsére csak deréktól lefelé, mégis nehezen találok rajta fogást, nem tudom úgy megtolni, hogy le tudjam emelni magamról.
- Egészen nagyszerű...

Ritkán húzódom vissza mások komfortzónájába – merthogy akárhonnan közelítem meg, elvből visszautasítom a magányok farkasok részére képletesen fenntartott helyszíneket. Nevezzük csöndes tüntetésnek, sztereotípia rombolásnak, aminek csak tetszik. A képlet roppantul egyszerű, funkcionálisan választom meg, hol tartózkodom, és csupán a puszta véletlennek köszönhető, hogy éppen itt kötöttem ki.
(Meg egy segítségemet kérő ex-kollégának.)
Mutatóujjam hanyagul végigbucskázik az eltérő vastagságú és textúrájú gerinceken, dombornyomottak, simán, a borítókon apró szakadások, megtörések. Ennyire messzire még sosem kellett visszanyúlnom, viszont – kellemetlen közhely, tudom – a szükség általában törvényt bont. Akárki igazította rituális gyilkosságait az ógörög mondavilághoz – elejtett idézetek, bőrbe karcolt betűk, szertartásos elrendezése tárgyaknak, testrészeknek, finom utalás, gondosan válogatott és alakzatokba rendezett szőlőszemek. Dionüszosz, gondolom, szatírok, Théba, itt kell keresgélnem.
Kényszeres és mesterséges elemek ötvözete, nyilvánvalóan kezdhetném amatőr módjára az első könyvnél, ami a kezembe akad, de feltételezem, ha valaki képes megkerülni a biztonsági rendszereket, a térfigyelőkamerák hálózatát, a rendfenntartási szerveket, és mindezt éppen Washington DC-ben… Gyanítom, az ősforrásig kell mennem. Egyre mélyebbre a görög mitológia nyúlüregébe, zuhanni és zuhanni, amíg talajt nem fogok egy nyersfordításon.
Ami jelenleg borzasztó unalmasnak ígérkezik, tulajdonképpen egyikbe sem olvasok bele, egyszerűen hátulról nyitom meg, a bibliográfia sűrűn szedett sorainál.
Gyors – abszolút engedély nélküli, erősen tiltott, szankciót maga után vonó – fényképek készítése, gyér fényben, dohos szagban, vagy az arcom árnyéka, vagy a gerincet szorító ujjaim lógnak bele. Kétszer is homályosra sikerül, a harmadik előtt felpillantok, professzor Clark tekintetén akad meg a sajátok, viszonzom biccentését, és futólag, de tényleg csak futólag, arra gondolok, akár segítséget is kérhetnék tőle.
Helyette visszafordulok, még egy kép, valamivel tisztább, aztán az apró elmozdulás, amelyet ezer idegdúccal érzékelek, mielőtt egyáltalán megremeghetne alattunk a talaj, még sincs időm megmozdulni, az éles érzékek csupán észlelik a veszély közeledtét, nem megakadályozzák azt. Reflexből gömbölyödöm magzatpózba – leghatékonyabb védekezési módszer katasztrófa esetén –, a telefonom elrepül, a könyv mellettem puffan, de rögtön követi valami más, sokkal súlyosabb.
Könyvespolcok – vág belém fájdalmasan, és nem kizárólag képletesen –, mert persze mindenre van keret, csak a szekrények biztosítására nincs, valószínűleg nem látták Netflixen az Ikea bútorbalesetekről szóló dokumentumfilmet.
Egy gerincen talál el, a polcok éles széle összesen három helyen nehezedik rám, tarkón vág egy vaskos vallástan szöveggyűjtemény. Hányingerkeltő morajlás, távoli sikolyok, kiabálás, valahol a vízvezeték is megrepedhetett, bugyborékolás és gipszkarton szakadás hangjai töltik meg a levegőt. Mire minden elcsendesedik, percek telhetnek el. Automatikusan veszélyelhárító üzemmódba kapcsolok. Először is, komolyabb sérülés nélkül megúsztam – felszisszenek, amikor sündisznó módjára rázom oldalra a gravitációtól könnyen meginduló szekrényt. Másodszor, nem voltam egyedül.
Egészen nagyszerű…
Halványan elmosolyodom. – Mondj még valamit, hogy be tudjalak tájolni. – Talán két bordám repedhetett meg, lehetne ennél sokkal rosszabb is. Minden levegővétel apró szúrás, kellemetlen feszítés.

Mondj valamit; két varázsszó precíz, átkozott sorrendben, mely leblokkolja még a másfél évtizedes tanítási rutinnal edzett elmét is. Lehetőségek végtelen tárháza, mégis hiába nyúlok ki, nem érek el semmit - pont mint az óceán. Egek, mennyire hiányzik most az óceán...
- Ehm. - Hazugság lenne azt állítani, én aztán sosem fagyok le, általában mégsem szokott problémám lenni azzal, ha mondani kell valamit. Bármit. Talán sokkal inkább a tény zökkent ki, hogy a nagy kalamajkában ismételten elfeledkeztem a kolléga jelenlétéről; egy nagyon enyhe, ám annál élesebben szúró, szálkaként bőr alá fúródó tüskéje a bűntudatnak, hiszen magamra gondoltam először, nem a környezetemre. Nem rá.
- Itt vagyok.... A könyvespolc alattl - felelem végül kisdiákos szorgalommal, megemelt hangon, és szinte hallom magamban leszámolódni a szívveréseket, a fogaskerekek őrült kattogását és az azt követő, súlyos puffanást, ahogy ráeszmélek, mekkora hülyeséget mondtam. A könyvespolc alatt. Egy könyvtárban.
- Aöhm... - Hirtelen lendülettel szeretném specifikálni legalább a szektort, aztán rájövök, semmi értelme, hiszen az egész helyiség romokban. Sosem találna ide, ha számokra és betűjelzésekre hivatkoznék. - Itt, erre! - Kifejezetten hálás vagyok a genetikának és annak, hogy a pirulásnak nincs hallható jele - némi bizonytalan krákogás és elvékonyuló, megremegő hangszín mellett -, holott annyira nem bánnám, ha inkább deréktól fölfelé temetne be a szekrény, vagy egyszerűen csak megnyílna a föld alattam.
- Megsérültél? - bököm ki végül, fülelve, merről jön a mocorgás. A tekintetemmel nem merem keresni, makacsul bámulom a plafont, hátha azzal semmissé tehetem az elmúlt perceket, noha azok kínossága még mindig ott lebeg körülöttem. Félrepakolok magamról pár könyvet és lexikont, valószínűleg hatásosabb lenne csak szétdobálni őket, de hát ezek értékesebbek nálunk, értékesebbek bárminél, az kéne, hogy még több kárt tegyek bennük... Ismét megpróbálom megemelni a szekrényt, és ezúttal sikerül is néhány centiméternyit feljebb tolnom. Ez az, amikor a fájdalom első hulláma végigsöpör rajtam. Elfojtom a férfiatlant kiáltást, épp csak valami kellemetlen nyögés tör fel a torkomból. Az jó, ha fáj, az jó, ha fáj; ezt mantrázom magamban, hiszen inkább a nyilalló fájdalom itt-ott, mintsem a zsibbasztó érzéketlenség. Bár lenne itt valahol egy kis víz...
És ekkor, mintegy öntudatlanságomat kihasználva, a pillantásom elkalandozik a merev tárgyakról és megtalálja a káosz közepén a férfit. Szomorúan rámosolygok.
- Beszorultam. - Csalódottságom inkább annak szól, hogy képtelen vagyok önerőből szabadulni, mintsem a ténynek, hogy egyáltalán ilyen szerencsétlen helyzetbe kevertem magam.