Úgy volt, hogy ma mindkettőnknek szabadnapja van, és együtt terveztük tölteni a napot Blue-val, de alig egy órája behívták valami sürgős eset miatt. Nem örültem neki - meg nyilván ő sem -, de azt hiszem, ez mindig benne van a pakliban, ha a tündérnek rendőr a pasija. Bocsánat, nyomozó. Már gondolatban is helyesbítem magam, nehogy Blue egoja megérezze a hátányos megkülönböztetést. Szóval Blue elment, én pedig itt ragadtam. Mármint nem szó szerint, ha akarnék, elmehetnék, de még nem sikerült rávennem magam, hogy normálisan felöltözzek, és amúgyis van mindenem, ami a túléléshez szükséges, szóval a melegítőalsómban flangálva épp a legalkalmasabb helyet keresem, ahonnan küldhetnék Blue-nak egy képet a lábfejemről. Mert hát… magára vessen, ha nem fogalmaz elég pontosan, hogy melyik meztelen részemről is óhajtana képet kapni, így be kell érnie azzal, amit szegényes fantáziám rászabadít.
Épp elfoglalom a helyemet a konyhapulton, lelógatva a lábaimat, és elővenném a telefonomat, hogy elkészítsem a tökéletes képet, amikor valaki kopogtat. Most komolyan, már megint az őrsön jutott eszébe, hogy itthon hagyott valamit, és még a kulcsát is lusta előkaparni? Tessék, így kell elrontani a tündér szórakozását!
Lepattanok a pultról, és ahogy vagyok, félmeztelenül, rendíthetetlen magabiztossággal slattyogok oda a bejárati ajtóhoz, hogy ki sem lesve széles mosollyal kitárjam… aztán rögtön átfusson az agyamon, hogy rá is csapjam a folyosón álló Tris orrára. Szerencséjére azonban a testem lefagy anélkül, hogy a legkisebb hajlandóságot is mutatná arra, hogy kövesse az agyam ösztönös védekezési mechanizmusát, így csak állok, mint az a bizonyos a lakodalomban, és már nem mosolygok. Nagyot nyelek, de a gombóc sehogy sem akar eltűnni a torkomból.
- Tris - bököm ki végül idétlenül, és fogalmam sincs, hogy felismert-e. Bár jópár év eltelt, és a vörös hajfesték jótékonyan takarja a hajam sötét színét, a szárnyaim azonban mindennél jobban árulkodnak a kilétemről, így legalábbis, hogy fedetlenül rebbennek meg a hátam mögött, biztosan.
- Öhm… Blue nincs itthon - újabb zseniális megállapítás, még mindig az ajtóban ácsorogva, mert hát… nyilvánvaló, hogy őt keresi, nem igaz? Bár mondtam Blue-nak, hogy nem zavar, ha a többieknek is elmondja, hogy életben vagyok, nem volt igazán indíttatásom rákérdezni nála, hogy végül szólt-e bárkinek. Talán… talán meg kellett volna kérdeznem.

A ház előtt állva, a bejárati ajtót bámulva bizonytalanul, tulajdonképpen fogalmam sincs, mit is keresek itt. Semmi okom arra, hogy Blue otthonának a közelében legyek, arra pedig aztán pláne nem, hogy megforduljon a  fejemben meg is látogatni. Különösen annak figyelembevételével, rám nem igazán jellemző szerencsém lenne, ha amint meglát, nem vágná az arcomba az ajtót, szó szerint is akár, ha túlságosan is közel állok hozzá.
Eljöttem már idáig viszont, nem árthat meg, ha beköszönök. Ujjaim finoman, de határozottan szorulnak össze a papírzacskóba bugyolált pékárun, miközben megindulok célom felé, hol újabb néhány másodpercnyi bizonytalan tétovázást követően bekopogok. Ekkor is megfordul a fejemben még egyszer, talán mégiscsak le kellene lépnem inkább, mielőtt azonban bármilyen döntésre juthatnék, mozgás zaja szűrődik ki, jelezve, felbukkan hamarosan valaki, elvéve utolsó esélyemet a menekülésre.
Az, nem Blue, aki ajtót nyit, nem lep meg különösebben, az előttem álló kiléte azonban annál inkább. Beazonosítatlan hang hagyja el torkomat, szám is tátva marad néhány percre, s utána is csak azért csukom be, hogy nagyot nyelhessek, hátha lemoshatom vele a torkomba gyűlő kellemetlen érzéseket.
- Caleb? - kizárt, hogy ő legyen az, igaz? Hasonlít rég elvesztett barátomra, de ez még nem lehet elég indok arra, hogy elhiggyem, tényleg az. A haja színe is egész más, vonásai se ugyanazok már, persze, hosszú évek teltek el azóta, hogy utoljára láttam, felnőtt, megváltozott, akárcsak én. Az egyetlen, ami kétségeim utolsó morzsáját is felemészti, a szárnya.  Azt bárhol felismerném.
- Ó? Oké - megértésem jelző kijelentésnek szánom ugyan válaszom, a sokktól felfelé ívelő hangomnak köszönhetően inkább hathat kérdésnek a külső személő számára. Nem mintha különösebben érdekelne. Kisebb gondom is nagyobb ennél, figyelembe véve, hogy a tündér, akiről egészen eddig azt hittem, nem él, itt áll az orrom előtt és egészen egyértelműen valóságosnak látszik.
- Azt hittem, csak képzelődik - sóhajtom elkínzottan sóhajtva, fejem az ajtófélfának támasztva, abban a reményben, hogy felocsúdva nem fogja rávágni az ajtót. Vagy... jobban is járnék talán, ha megtenné, akkor biztosan tudnám legalább, hogy nem csak álmodok-e. - Biztos voltam benne, hogy csak, tudod... - továbbra se engedve a támaszkodásból, széles kört teszek kezemmel, mintha ezzel egyből meg is magyaráznám, miről szövegelek. A szavak sose hagytak cserben, mindig megtaláltam a tökéletest, nem véletlen, hogy ezt választottam megélhetésemként is, de úgy tűnik, mindig, mindenben van egy első alkalom.
- De tényleg életben vagy -  arrébb húzódok a biztonságot nyújtó ajtófélfától, hogy először, mióta kinyitotta az ajtót, tényleg végigmérjem. Alaposan, áthatón, kicsit se foglalkozva olyan apróságokkal, mint diszkréció vagy udvariasság.

Látom a totális meglepetést, és talán döbbenetet Tristan arcán, és az igazat megvallva nem tudom hibáztatni érte. Blue is valahogy hasonlóképpen reagált a felbukkanásomra, de hát ez van, ha a tündért két évtizeden keresztül halottnak hiszik.
Így, hogy Blue rendszeresen Calnak szólít, már nem hangzik olyan idegenül a nevem Tristől sem, mégis zavarba hoz… az egész szituáció. Váratlanul ért, hogy ő áll az ajtóban, és nem Blue, és annyira lefagyok az elején, hogy csak egy kurta bólintásra futja. Igen, én vagyok, teljes életnagyságban, még ha egyértelműen nehéz is elhinni.
Nem egyszerű továbblendülni a “kukán” ácsorgásból, pláne, hogy úgy tűnik, nem csak engem hagynak cserben az értelmes szavak, hanem Trist is. Talán mondanom kellene valami olyasmit, hogy kerüljön beljebb, mert hát rávágni biztosan nem fogom az ajtót, nem igaz? Nincs okom rá, és amúgyis, full bunkóság lenne… de mielőtt megszólalhatnék, Tris teszi meg, én pedig csak figyelem, ahogy az ajtófélfának támasztja a fejét. Nagyot nyelek, egy vérszegény mosolyt préselve ki magamból az elnagyolt gesztust látva, amivel a félbehagyott mondatot igyekszik kiegészíteni.
- Meghibbant? - sietek előzékenyen a segítségére, és hát… tekintve azt, hogy mit tudok Blue-ról, nem nehéz elképzelni, hogy Tris azt hitte, egyszerűen bekattant valamitől. Még Blue maga is hallucinációnak hitt először, nem csoda hát, ha más sem bízott benne, hogy igazat mond.
Igazán azonban csak akkor törik meg a kábulatom, amikor Tris hátrébb lép, és olyan nyíltan mér végig, amitől egyből eszembe jut, hogy éppen félmeztelenül ácsorgok az ajtóban. Ösztönösen fonom össze a karjaimat a mellkasom előtt, és lépek hátrébb, igyekezve minél többet elrejteni a sebhelyek ezüstös hegeiből. A szárnyaim megrebbennek a hátam mögött, de a gyakorlott szem könnyedén kiszúrhatja, hogy fele annyira sem emelkednek meg, amennyire normál esetben tennék.
- Gyere be, ha van kedved - lépek még hátrébb, hogy álcázzam az iménti ösztönös reakciót, és ha Tris belép utánam, anélkül indulok egy pólót keresni, hogy hátrapillantanék, becsukta-e maga után az ajtót.
Csak akkor veszít a tartásom a feszültségéből, amikor már rajtam van a póló, és viszonylag kultráltan felöltözve térek vissza Tristanhez.
- Kávét? Esetleg teát vagy vizet? - ezekkel tudok szolgálni. Csak azért lépek oda a pulthoz, hogy bekapcsoljam a kávéfőzőt, hogy valamit kezdjek magammal. Lényegében bármit, csak egyelőre ne kelljen nyugton ülnöm Tris mellett.

Fogalmam sincs, milyennek is terveztem a mai napot, miután eldöntöttem, ha már a közelben vagyok, benézek Blue-hoz. Sok jóra nem számítottam, tulajdonképpen, talán még arra se, hogy kinyitja az ajtót nekem. Egyvalami azonban egészen bizonyos. Álmaimban se gondoltam volna, Caleb áll majd a bejáratnál.
Évekkel ezelőtt annyiszor álmodtam arról, egy napon, váratlanul felbukkan, épen és egészségesen, mintha sose tűnt volna el. Annyiszor reménykedtem benne, az egész nem volt több egy rémképnél, hamarosan felébredek majd, de nem történt meg, a hetek pedig csak teltek és teltek. Bele kellett törődnöm egy idő után, hiába minden vágyakozás, az időt visszafordítani nem tudjuk és bármennyire fájjon is, el kell fogadnunk azt, ami történt és tovább kell lépnünk ahhoz, hogy élhessünk. Hiszen mi értelme lett volna túlélni, ha végül elsorvaszt a hiábavaló remény?
Most azonban, itt állva előtte, mert egészen biztos, nem csak hallucinálok vagy egy ismeretlent keverek össze vele, nem tudom, mit higgyek. Talán tényleg én voltam az, aki tévedett, talán Blue-nak volt igaza, talán tényleg keresnem kellett volna nekem is őt és nem elfogadni a könnyebb utat. Még ha az akkor sok minden volt is, csak egyszerű nem.
- Meghibbant - bólintok, megismételve a szót. Pontosan ezt gondoltam egészen mostanáig és a viselkedése alapján nem is hibáztathatna érte senki. Nem lett volna meglepő, ha tényleg csak képzelődött volna. De nem tette és sejtelmem sincs, mihez is kellene kezdenem a helyzettel.
Hiába látom tisztán magam előtt és vagyok szinte biztos benne, ő az tényleg, muszáj megnéznem magamnak még egyszer, ezúttal alaposan. Az, számára zavaró lehet leplezetlen méregetésem, akkor esik csak le, mikor karjait összefonja maga előtt. Zavartan köhintek, szinte látom magam előtt, ahogy füleim hegye vörösre színeződik, szemeimet pedig azonnal a padló felé fordítom. - Bocsánat - olyan halkan motyogom el sajnálatomat, hogy nem is vagyok biztos abban, meghallotta.
- Oké, köszönöm - nem vagyok benne teljesen biztos, van-e, vagy nincs kedvem bemenni vele, az azonban kétségtelen, hogy egyelőre nem szívesen veszíteném szem elől. Szeretném egy kicsit jobban megérteni a helyzetet, mielőtt ezt képes lennék megtenni.
Rövid, talán észre se vehető, habozással lépek utána, gondosan és csöndesen csukva be magam mögött az ajtót. Néhány lélegzetvételnyit itt állok még, ujjaimmal szorosan markolva a kilincset, míg végül ismét győzedelmeskedik a  kíváncsiság a félelem felett, elég erőt adva ahhoz, hogy beljebb lépjek.
- Nincs valami erősebb? Sokkal erősebb - ehhez a sokkhoz még egy tripla feketekávé se lenne elegendő, nemhogy a tea vagy a víz. Mindenesetre beérem majd az előbbivel, ha ennél többel nem tud szolgálni.
- Szóval...uh... ki gondolta volna, hogy ennyire cserben hagynak a szavak - kínomban felnevetek, élesen és örömtelenül. Pedig boldognak kellene lennem, nem? A felhők fölött kellene repesnem, hogy bár a legrosszabbtól tartottam, Caleb életben van. Mégse teszem. Talán csak a meglepetés sokkja miatt, meglehet, fel se fogtam még igazán, hogy kell hozzá néhány óra, esetleg nap, hogy feldolgozzam a történteket valóban és elkezdjek olyasmit érezni, ami ebben a helyzetben a helyes lenne.
- Itt élsz? - pillantok körbe lassan, keresve bármiféle jelét annak, hogy választ kaphassak kérdésemre, ha ő nem lenne hajlandó megadni nekem.  

Egyikünknek sem volt egyszerű az útja idáig, és őszintén szólva cseppet sem hibáztatom azokat, akik megpróbáltak gyógyulni és továbblépni, hiszen én is ezt tettem a magam módján. Nem Blue volt azonban az egyetlen azok közül, akik a múltban ragadtak, és igazából őket is meg tudom érteni. Mert van, amikor egyszerűen nincs hova továbblépni, amíg az agyunk ugyanazokat a köröket futja újra és újra, hibába mindenféle jóindulat vagy terápia.
Amióta ismét találkoztunk Blue-val, nem sokat sikerült kiszednem belőle Trisről, és igazság szerint nem is faggattam annyira. Mert annyi hamar lejött, hogy kettejüknek vannak… véleménykülönbségeik, és hát amúgysem voltam egészen biztos benne, hogyan is érzek azzal kapcsolatban, hogy Blue elmondja bárkinek, hogy életben vagyok. Mármint azok közül, akik ott voltak. Nem véletlenül “bujkáltam” azok elől, akik emlékeztettek volna arra a pokolra azután is, hogy már szabad voltam, és megkereshettem volna bármelyiküket. Most azonban nincs okom rácsapni az ajtót Tris orrára, ha már itt van.
Még akkor sem, amikor olyan igazán végigmér, mert hamar észbe kap, ahogy ösztönösen védekező tartást vesz fel a testem. Tényleg nem tudatos ez még az elején, viszont ahogy ellépek az ajtóból, már annál inkább. Én sem vagyok biztos benne, hogy hallottam-e azt a bocsánatkérést, vagy inkább csak odaképzeltem Tris elkapott pillantása mellé, de a lényegen nem változtat. Sokkal komfortosabban érzem magam az intenzíven vizsgálgató tekintete nélkül, pláne egy pólóval többel.
- Öhm… vodka? - vetem fel, mert arról biztosan tudom, hogy van itthon. - Bár Blue nincs itthon, ez mégiscsak az ő lakása - mosolyodok el kissé vérszegényen, de legalább próbálkozom. Elvégre az valószínűleg Trisnek sem újdonság, hogy Blue és az alkohol elég jóban vannak. Szerencsére ritkán vannak túl jóban.
Úgy látom - és hallom - azonban, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki nehezen tud bármit is kezdeni a helyzettel. Tris örömtelen nevetését hallva futó félmosolyra húzom a számat. Furcsa, hogy Blue-val egy kihallgatóban találkoztunk először - nyilván az eltelt idő után -, mégis fele ennyire sem volt bizarr a helyzet. Nem mintha ezt fel akarnám róni Trisnek, vagy bármi másnak, egyszerűen csak furcsa őt olyan helyzetben látni, amikor nem jut szóhoz.
- Úgy tűnik, ez az új szuperképességem. Gondolj bele, hogy Bluet képes vagyok percekre elhallgattatni - mármint anélkül, hogy… okééé, azt hiszem, némileg belevörösödök a saját hülye gondolataimba - kösz, Blue -, de igyekszem túllendülni rajta. - Amikor először találkoztunk a kihallgatóban, legalább tíz percig bámult rám némán.
Ami pedig az itt lakást illeti, körbepillantok én is, reflex-szerűen, mielőtt visszatérne a tekintetem Trisre.
- Nem - ingatom meg a fejem. - Csak ma nem dolgozom, és úgy volt, hogy Blue-val együtt töltjük a napot, de aztán behívták, én meg lustálkodtam még egy kicsit.
Jah, igen, lehet, hogy ideje lenne elmondani, hogy Blue és én… járunk? Jó ég, mint a zöldfülű tinik. Szóval, hogy együtt vagyunk. Legalábbis azt hiszem, bár nem emlékszem, hogy ez így ki lett volna mondva, de ettől még így van, nem? Meg hát nem olyan nehéz rájönni talán a szituból, elvégre… mi másért hesszelnék Blue lakásában félmeztelenül, kora délelőtt? Pláne, hogy most mondtam el, hogy amúgy nem itt lakom.

Nem volt olyan könnyű túllépni, mint azt gondolják talán egyesek. Nem úgy keltem fel egy reggel, hogy elfelejtettem mindent, ami történt, hogy az élet ismét szép volt, a nap csodásan ragyogott és semmi nem nyomta a vállamat többé. Hosszú, nehéz és fájdalmas folyamat volt. Minden másodpercében akadály fogadott, egyszerre gyűlöltem magam, mert el akarom felejteni a történteket és mindenkit, aki emlékezni akart. Legszívesebben hátat fordítottam volna az egésznek, messzire rohantam volna mindenkitől, aki tudta, mit éltem át, attól pedig különösen, aki ott is volt velem.
A vágy végül csak ennyi maradt, a túllépéshez elég bátorságot gyűjtöttem ugyan, mindent és mindenkit elfelejteni azonban képtelen voltam. Kellett a kapaszkodó, a megnyugtató tudat, van valaki a közelemben, aki tisztában van vele, még ha másképp is élte meg, mi történt velem akkor.
Nem számított az se igazán, hogy Blue olyan messzire húzódott tőlem, amennyire csak tudott, s bár nem érintett kellemesen elutasítása, hálás voltam pusztán azért is, hogy látótávolságon belül maradt. Egyszerre csodáltam kitartását és bátorságát, amivel Calebet kereste és aggódtam érte, tudva, egy napon komoly következménye lehet annak, képtelen elengedni a múltat. Biztos is voltam benne, mikor felhívott azzal, rég elveszett barátunk végre felbukkant, hogy ennyi volt, bekövetkezett az, amitől annyi éven át tartottam.
Most azonban, itt állva előtte, elkerekedett szemekkel, szinte megnémulva bámulva hús és vér valóját, fogalmam sincs, mit kellene éreznem. Örülök annak, hogy életben van, ez az egy biztos, ugyanakkor még számomra is zavaros érzelmek keringenek emellett bennem, melyek idővel, ha elmúlik a meglepetés sokkja, kitisztulnak talán.
- Vodka - megkönnyebbülten bólintok, elfogadva a már sokkal jobban és hasznosabbnak hangzó felajánlást. Ez kell most nekem. - Úgy tűnik, otthonosan érzed itt magad, biztos nem fogja bánni - szavaim élesebbnek hatnak talán, mint ahogy szánom őket, mosollyal próbálok tompítani élükön, főleg, mert fogalmam sincs, mégis miért zavar, vagy hogy zavar-e egyáltalán vagy nem tudok csak mit kezdeni egyszerűen a váratlan fordulattal.
- Ó? Ez valóban igazi képességnek hangzik - mióta kinyitotta az ajtót, először szökik arcomra valódi örömöt sejtető mosoly. Persze, nem hiszem, hogy bele akarnék gondolni valóban, miféle módszere van Blue elhallgatására, különösen arcának meglehetősen egyértelmű üzenetet hordozó vörösödését követően. De, lévén, nem ez a legnagyobb problémám, elengedem a gondolatot, ráérek máskor kíváncsiskodni és valószínűleg nem is Cal lesz, akit majd kérdőre vonok. - Megértem. Azt hiszem, ő se számított rá igazán, hogy újra találkozni fog veled - persze sose adta fel a kutatást, mindig reménykedett, de talán valahol mélyen legbelül akadtak neki is kételyei.
- Értem - bólintok lassan, gondolataimba mélyedve. Korábbi feltételezésem kezd valóban igazságot nyerni, hiszen mi másért lébecolna Blue lakásában, felső nélkül, ha nem lenne több közöttük barátságnál. Persze, valójában fogalmam sincs, miként viselkedik Blue azokkal, akiket nem a háta közepére kíván, könnyedén elképzelhető, nála ez teljesen normális hozzáállás egy szimpla haverhoz is. Kétlem, de meglehet.
- Mit csinálsz mostanában? Amikor épp nem itt vagy - legszívesebben arra kérdeznék rá, hogyan élte túl, merre volt eddig, miért nem jelezte hamarabb, hogy él. Úgy érzem azonban korai és kegyetlen lenne letámadni ezzel, megelégszek hát azzal is, ha elárulja, most mivel tölti napjait.

Azon, ami velünk történt, képtelenség úgy túllépni, hogy a tündér egyik napról a másikra úgy kel fel, mintha mi sem történt volna. Azt hiszem, valahol mindegyikünk ugyanazt a kettősséget érezte, amikor olyanokkal találkozott, akik tudták, mi történt, akik ott voltak. Mert hiába esett volna jól a tudat, hogy valaki nem csak üres frázisokat puffogtat a megértésről meg az elengedésről, ahogy a legtöbb kívülálló, mégis… mind élő emlékeztetők voltunk és vagyunk egymásnak a mai napig. Még ennyi év elteltével is. Lehet ezt jobban kezelni, ha a tündér időt szán rá és foglalkozik vele, de sosem fog igazán eltűnni.
Tris szeméből sem tűnt el. Elég viszonoznom a pillantását, hogy lássam magam kísértetként felbukkanni a múltjából, és ez minden alkalommal ugyanolyan kényelmetlen és kellemetlen. De már legalább nem fáj.
Kézenfekvő hát keresnem magamnak valami elfoglaltságot, hogy szabadulhassak attól a zavart bénultságtól, ami Trist látva rám telepedett, és italt keresni pont megfelelő tevékenységnek tűnik. Ráadásul ahogy elnézem, tényleg ráfér az ital. Ha létezik olyan helyzet, amikor valakire ez igaz, ez biztosan közéjük tartozik. Persze az, hogy Tris nem tudott róla, hogy életben vagyok, egyrészt nekem is köszönhető, de… fogalmam sem volt, hogy kellett volna felvennem velük a kapcsolatot, még ha képes is lettem volna rá egy idő után. Nem igazán akartam feltépni a régi sebeket, sem az övéket, sem a sajátjaimat.
Egészen rövid keresgélés után megtalálom a vodkát, és töltök belőle egy pohárral Trisnek, aztán némi gondolkodás után úgy döntök, leveszek még egy poharat, de a mozdulat félbemarad, amikor meghallom az indokoltnál talán élesebb megjegyzést. Megrándul a kezem, és leejtem magam mellé. Először csak lopva pillantok Trisre, de amikor látom, hogy mosolyog, felé fordulok. Mégis… van valami tartózkodó a mosolyában. Bizonyára csak a helyzet miatt, az egész abszurditása miatt. Egészen megfeledkezem arról, hogy magamnak is akartam tölteni, csak a teli felespoharat veszem fel a pultról, hogy odaléphessek vele Trishez, és átnyújthassam neki, közben pedig igyekszem továbbvinni a beszélgetést.
Hiába vörösödök bele a saját idétlen gondolataimba, Tris őszinte mosolya valahogy mégis könnyít a helyzeten, és az én tartásom is lazul kissé.
- Igen, én is úgy hiszem. Nem volt egyszerű feldolgoznia, hogy tényleg életben vagyok, még ha reménykedett is benne mindvégig - szomorkás ívet ölt a mosolyom, miközben a kanapéhoz lépek, hogy leülhessek, intve Trisnek is, hogy nyugodtan foglaljon helyet.
- Kertész vagyok, és mostmár kertépítő mérnök is - húzom ki magam büszkén. Tényleg büszke vagyok a diplomámra, még ha jóval később sikerült is megszereznem, mint az átlagnak. - Mindig is szerettem a természetközeli dolgokat, és egy városban ez a legközelebbi, amibe kerülhetek a növényekkel. Az elején csak a terápiám része volt, aztán rájöttem, hogy ezzel szeretnék foglalkozni hosszú távon is.
Annyira magától értetődő mostmár ez a része az életemnek, és az, hogy hogyan is került képbe a kertészkedés, mint megélhetési forrás, hogy nem is igazán veszem már fel, hogy a terápiát emlegetem. Eleget foglalkoztam magammal az eltelt időben, hogy már ne billenjen meg a lelkiállapotom, ha ilyen szinten szóba kerül a múlt.
- És te mivel foglalkozol? - kérdezek vissza, mert bár félszavakból tudom Blue-tól, hogy Tris ír, meg hogy valahol a közelben él ő is, mégisem tudok róla túl sokat, és amúgyis jobb lenne tőle hallani. - Blue néha mesélt rólad, de úgy vettem ki, hogy vannak… nézeteltéréseitek.
És akkor diplomatikusan fogalmaztam. Nem mintha Blue hajlandó lett volna két szónál többen kifejteni, miért fúj Trisre.