Sequoia, az USA egyik legrégebbi nemzeti parkja. Nagyjából az 1890-es évek óta védett terület. Az ország legmagasabb hegyeit több száz méteres mamutfenyők borítják, létrehozva ezzel egy világot, ahol az ember nagyon ritkán vetheti meg a lábát. Még a mai korban sem sokan merészkednek a vadonba, vagy térnek le a fák között vezető kijelölt túra ösvényről. A legtöbb ember két féle képpen találkozik ezzel a világgal: gyalog vagy repülőgépen ülve. Nekik fogalmuk sincs róla, hogy több tíz méterrel a föld felett, fenyők takarásában, a szikla szirtek peremén létezik egy másik világ. Egy világ, melyben a csúcs ragadozó nem az ember és amely sokkal értékesebb, mint sokan képzelik. A nemzeti park peremén, két folyó torkolatánál pedig áll egy kis ház is, menedék azok szeretteim számára, akik egy időre el akarnak vonulni a világ zajától. A madarak főként párzási időszakban és a fészekrakás alatt tartózkodnak errefelé, amely ősszel már régen nem esedékes, így nem érzem problémásnak, hogy beengedjek másokat is a földemre. A földre, amelyet egykor, még a park megalakulása előtt szerzett és kezdett megvédeni a mesterem, Daimon; a földre, melyért hatvan éve harcolok én is minden létező fronton. Tudják, hogy itt van, tudják, hogy nem eladó; de az emberek nem ismerik a valódi értékét. Fogalmuk sincs róla, hány védőmágia van kieresztve itt, gondoskodva róla, hogy illetéktelen behatoló ne jusson el a terület szívéig. Nem látnak túl a tündér bűbájon, amely álcázza az itt élő lényeket, Amerika egyik utolsó szabad griff populációját. És tudtommal az egyetlen menedéket, amely a sérült példányokat vagy elárvult fiókákat befogadja ebben az országban. Az ősz végével csak kevés állat marad itt állandóra, a megfogyatkozó élelem és a több méternyi hó nehezíti az ő életüket is. Az itt lévők legtöbbje vagy túl öreg és már nem akar vándorolni, vagy a kevés postaszolgálatra alkalmas, kiképzett lény egyike. Én pedig ellátom őket, mert számomra a legértékesebb társaság, akit csak kaphatok magam mellé...
A griffek már akkor érzékelik a látogatókat, ha a terület határára érnek, de nem próbálják meg azonnal elriasztani. Sok eltévedt turista merészkedik be pár tíz méterre, láthatatlan ösvényt követve, majd fordul vissza. Ma azonban nem rossz irányba forduló embert érzékelnek. Hanem egy tündért, aki korábban már járt itt és én hívtam meg. Pontosabban kaptam némi utalást az édesanyjától, amikor legutóbb beszéltem vele telefonon, hogy a lányára ráférne némi levegőváltozás. A semmi közepénél pedig erre nincs jobb hely. Az ősz színei, madárdalok és hatalmás fák között az idő sokszor megszűnik létezni, az itt lévők megkapják a lehetőséget, hogy leüljenek és átgondolják a dolgaikat. Ezért járok vissza részben ide én is. Ezért engedem meg a közeli barátaimnak és néhány rokonomnak a belépést. Aki tudja értékelni ezt a helyet, az nem akarja tönkre tenni…
Az ösvényen vagyok, amelyet szarvasok tapostak a földbe, gondosan elrejtve a vadászok szeme elől. Éles kanyarok, tüskés bokrok és rengeteg sártócsa szegélyezi, mégis ez a legrövidebb a házhoz. Egyszerű bakancsban, vastag pulóverrel és farmerral a bőröm védve van az éles támadóktól ugyanúgy, mint a hidegtől. A legtöbben ilyenkor már kabátban járnak, de én ennél sokkal hidegebb helyen születtem. Számomra ez még mindig csak enyhén szeles nyárnak tűnik. Az utolsó kanyar után, tizenöt perc gyalogútra a háztól, pedig mintha a semmiből kerülnék a tisztásra, amely egyértelműen nincs a térképen és rávezeti az embereket, forduljanak vissza.
- Ariadne? – szólítom nevén a látogatómat, keresve a jól ismert szőke hajkoronát és a fiatal arcot a zöldben.