objection overruled

Úgy számoltam, előbb megyek Avery idegeire, minthogy Mr. Gillies beadja magát a másik végen a szünet nélküli ostromlásomnak, így hát az a rövid és tömör meghívás, amit a két és fél tucat sms-emre hagyott végül válaszul és inkább hangzott halálos fenyegetésnek, egészen meglepett. Már kezdtem azt hinni, hogy szimplán csak nem tudja, hogyan kell sms-t írni, mert mindig a titkárával végezteti el ezeket az apró-cseprő dolgokat, amit nyilván megírtam neki is, hátha némi humorral enyhíteni tudom a tapintható feszültséget köztünk.
Nem mondanám, hogy túlzottan sikeres voltam.
A következő lépés az volt, hogy elmenjek öltönyt venni, mert a legelegánsabb öltönyömet is kevésnek ítéltem egy közös vacsorához Mason Gilliesszel, ami meglehetősen kevéssé volt köszönhető a nem létező kisebbségi komplexusomnak; én inkább őt magát és a múltkori találkozónkat okoltam miatta, ahol olyan hibátlan eleganciával kellett járkálnia a fene nagy asztala mögött, mintha az összes divatmárka és -cég a kezében lenne és csak neki tervezne csak őrá illő darabokat. Fél napi keresgélés szerencsére hamisnak bizonyította ezt a vádat, sikerült olyan összeállítást találnom, amivel kifejezetten elégedettnek éreztem magam. Persze hiába lőttem magamról szelfit indulás előtt és hiába küldtem el Fionnak, a messenger alján megjelenő "látta" értesítésen túl más reakciót nem kaptam tőle. Kezdtem úgy érezni, Masonnel kifejezetten jóban lennének. Ha más nem, azt 1500 szavas esszékben kifejthetik egymásnak, mennyire idegesítően rámenős tudok lenni.
Az étterem neve egyáltalán nem tűnt ismerősnek, és ha már amúgy is felajánlotta, hogy eljön elém, megadtam az irodám címét. Nem mintha lett volna bármi munkám aznap, a lakásomra mégsem akartam felinvitálni; tisztában voltam vele, miféle személy idegrendszerén járok kötéltáncot. Vetettem még egy pillantást a tükörképemre, aztán ahogy a telefonom megrezzent, elindultam lefelé.
- Minden jót, Bob! - intek oda a portásnak, ahogy gyors léptekkel átszelem a csarnokot. Mielőtt az automata ajtók szétnyílnának, már jó előre kiszúrom az út szélén várakozó autót. Meg sem kéne lepődnöm igazából, mégis megtorpanok egy pillanatra, csak hogy ellenőrizzem, jó járműbe készülök-e bepattanni.
Nem, valószínűleg a lehető legrosszabba, amit csak Los Angelesben bárki el tudna képzelni. Finoman megkocogtatom az ablaküveget, kérve, húzza le kicsit, mielőtt beszállnék.
- Van rá bármiféle garancia, hogy látnak még valaha, miután beültem maga mellé? - érdeklődöm halvány, kifinomult mosollyal, hogy aztán a sorsomba beletörődve kinyissam végül az ajtót és elhelyezkedjek mellette az anyósülésen, jól nevelt férfihoz méltón rögtön a kezem nyújtva felé, mielőtt az övemmel kezdenék el babrálni.
- Jó estét, Mr. Gillies - Elég egyetlen futó pillantást vetnem az öltözékére, hogy úgy érezzem, az enyémet Fionn szekrényéből rángattam elő évekkel ezelőtt. Teljesen lelohasztja a büszkeségemet.
- Milyen jól fest! - jegyzem meg őszinte elismeréssel, és leplezni próbált csalódottsággal. Ezek szerint nem csak az iroda fényei játszottak legutóbb az előnyére, hanem tényleg fenemód jóképű... Legalább ebben már egészen biztos lehetek vele kapcsolatban.

Már az első találkozásunk alkalmával elhatároztam, hogy fogunk még találkozni Mr. Wallace-szel, de kíváncsi voltam, mennyire eltökélt. Na meg időt akartam hagyni magamnak - és Heathen kopóinak -, hogy minél több információt előássanak róla. Addig pedig tökéletesen elszórakoztatott az sms-áradat, és szerencsétlen Avery hősies kitartása, amivel igyekezett higgadt nyugalommal lerázni Eoint minden egyes alkalommal.
Most mondjam azt, hogy Wallace pofátlan kitartása elnyerte jutalmát azzal, hogy végül elhívtam egy vacsorára. Nem mintha ezek után a leghalványabb kétségem is lett volna, hogy elfogadja, így lehet, hogy inkább hangzott az egész egy kijelentésnek, puszta tényközlésnek a mikort és a holt illetően.
Ahogy az elvárható, a legjobb formámat igyekeztem hozni, minden értelemben. Na nem azért, mert imponálni akartam volna a vacsorapartneremnek - jó, talán egy kicsit, mert hát erre is szükségem van a terveimhez -, inkább csak mert úgy vettem észre, egészen egyszerűen zavarba hozható. Még akkor is, ha elég jó pókerarca van, ahogy az el is várható egy jogásztól.
Megmosolyogtam, hogy az irodája címét adta meg, ahova érte mehetek, de nem kommentáltam különösebben a dolgot. Igazából lényegtelen. A lényeges a cél, és az, hogy pontos legyek, ahogy mindig. Azt hiszem, ez részben szakmai ártalom is. Legtöbbször nekem kell másra várnom, és amúgyis, utálom megadni azt a helyzeti előnyt bárkinek, hogy előbb mérje fel a terepet, mint én.
Amint leállítom a motort, megcsörgetem Wallace-t. Egy csengés, és már le is teszem. Majd csevegünk, ha leért, egyelőre csak az volt a célom, hogy jelezzem, megérkeztem. Nem mintha sokáig kellene várnom, hogy megjelenjen az iroda ház ajtajában. Ha jól kalkuláltam, körülbelül annyi lehet, ameddig leér az irodából. Igazán hízelgő, hogy ennyire várt rám.
Kíváncsian figyelem, de azért nem nehéz kiszúrni az aranymetál Bentley Continentalt még ezen a környéken sem. Követem a tekintetemmel az autóig, és úri nyugalommal nyomom meg az ablakemelő gombját, hogy az elektronika hangtalanul leengedje az üveget.
- Az ég világon semmi - mosolygok vissza megnyerőn, de van az egészben valami komolyság, mintha tényleg nem vállalnék garanciát arra, hogy bárki látja még, miután beült mellém. Csak tudnám, miért játssza a mártírt, amikor ő zaklatott hetekig, hogy találkozhasson velem. Tessék, itt a lehetőség.
Szerencsére azonban nem tántorodik el attól, hogy helyet foglaljon az anyósülésen. Elfogadom a felém nyújtott kezét.
- Jó estét, Mr. Wallace! - felelem, a dicséretet hallva pedig nem tudom megállni azt a már-már arrogáns mosolyt, ami az ajkaimra kéredzkedik. - Igyekeztem.
Talán illene megdicsérnem az igazán elegáns öltözékét, és értékelni, hogy mennyire kitett magáért a kedvemért, de én már csak ilyen smucig vagyok, ha a szép szavakról van szó.
Megvárom, amíg beköti magát, és csak utána dorombol fel a Bentley sportmotorja. Egyszerűen imádom a hangját, és az érzést, ahogy a több, mint hatszáz lóerő készségesen engedelmeskedik az akaratomnak. A város fényei olyan könnyedséggel suhannak el mellettünk, amennyire csak egy ilyen autóban lehetséges. Nem mondom, hogy mindenhol betartom az előírt sebességhatárt, de fel sem igazán tűnhet, olyan szépen duruzsol a motor, és olyan simán gördülnek a kerekek az aszfalton.
- Remélem, nem várakoztattam meg túlságosan - szólalok meg, épp csak egy futó pillantást vetve Eoinra, mielőtt visszatérne a tekintetem az útra. Hogy ezt a ma estére, vagy az elmúlt hetekre értettem… döntse el ő.

Vékony határ látszik kibontakozni köztünk már akkor, amikor megtorpanok egy pillanatra az automata ajtó előtt, hogy a távolból felmérjem. Az autója láttán eszembe jut, hogy ezt a határt sosem leszek képes áttörni. Hiába van jól fizető, magas presztízsű munkám, hiába engedhetek meg magamnak olyan dolgokat anyagilag, amit a legtöbben nem, a tisztességes munka és az egyenes gerinc sosem fog annyit a házhoz hozni, mint azok a kiváltságosak, akik hajlandók voltak viaszos szárnyuk ellenére közelebb repülni a Naphoz. Igazán röviden úgy is fogalmazhatnék, hogy "wow, az úgy kocsi a javából", de ez a repülős hasonlat jobban tetszik, meg aztán ahogy elég közel érek  a járműhöz és megpillantom a volán mögött ülőt, nem tudom, hova tovább lehetne a "wow'-t fokozni. Más szinten vagyunk, és így máris jobban érzem magam a saját megjelenésemet illetően, tudván, hogy sosem érhetném őt utol.
Tetszik a válasza, értékelem az őszinteségét és bizarr módon megnyugtat, hogy nem vállal garanciát a ma estéért. Ha elkezdett volna nyugtatgani, meg ígérgetni, még az is lehet, hogy átgondolom ezt az egészet, így viszont elégedett mosollyal biccentek és beszállok mellé az anyósülésre. Pontosan ezt akartam tőle hallani.
- Tényleg? - Félig meglepve, félig cinkosan sandítok rá, próbálom eldönteni, vajon mire utalhat az a nagy igyekezete. Lehet-e köze hozzá, hogy esetleg nem gondol olyan szörnyű teherként a vacsorára, vagy rám, vagy inkább a saját maximalizmusára utal ez az egész? Érdekelne a valódi indok, mégis megállom, hogy jobban belekérdezzek.
Bekötöm magam és érdeklődve hallgatom a motor bőgését. Fogalmam sincs, jót vagy rosszat jelent-e a hangja, épp csak annyira értek az autókhoz, hogy a párhuzamos parkolás még ne okozzon nehézséget. Úgy látom azonban, Mason büszke rá. Egy ilyen autóra mondjuk még én is az lennék.
- Impozáns - jegyzem meg félhangosan, nem konkretizálva,  mire értem, aztán a figyelmem az ablakon túl elsuhanó tájra összpontosul. Megkísérlem kitalálni, merre mehetünk. Nem hinném, hogy ilyen elegánsan kiöltözött volna, ha egy ócska sikátorban halálra akar verni - tehát vagy elegáns kivégzést szán nekem, vagy tényleg étterembe visz. Mennyire különbözhet számára vajon a kettő?
- Emiatt ne aggódjon, tudja, milyen türelmes vagyok. - Csak ezután szakítom el a pillantásom az ablakról, hogy egy mosoly erejére oldalra sandíthassak rá. - Meg aztán van, amire megéri várni. - Az pedig, hogy további információkat csikarhassak ki belőle és haladhassak a Gillies-rejtéllyel, pont ilyen. Hogyan máshogyan lehetne a kijelentésemet értelmezni? Nyilván csak remek szakmai lehetőségként.
- Meglepett, hogy beadta a derekát. Úgy számoltam, kicsit tovább kell majd puhítanom, hogy ismét látni akarjon - A tekintetem újból a tájon, nem gyötröm magam feleslegesen azzal, hogy a profilját elemezzem. Mintha nem lett volna eddig is egyértelmű, hogy szemből és oldalról is egyaránt tökéletes a megjelenése. Azok az erős, tónusos vonások, állkapcsának szögletes íve, a sötét szempár mélysége biztos rengeteg női szívet hagyott már törötten a padlón.
- Mivel győztem végül meg? - Ki tudja, talán legközelebb is beválhat ugyanaz a taktika, esetleg más ügyfeleknél is - habár Mason az első ügyem, akit ennyire szélsőségesen komolyan vagyok hajlandó venni. Nem hiszem, hogy bárki más képes lenne ugyanígy felkelteni az érdeklődésem.

Ha tudnám, hogy csak néhány jól irányzott, mézes-mázos ígéretre lenne szükség ahhoz, hogy lerázzam, nem törném itt magam a viszonylagos őszinteségemmel. Bár már nem igazán tudom eldönteni, hogy jobban esne szabadulnom tőle, vagy jól érzem magam a kialakult macska-egér játékban, ahol valószínűleg mindketten inkább a macska-szerepben látjuk magunkat.
- Az ember sosem tehet elég jó benyomást anélkül, hogy az igyekezet látszana rajta - felelek könnyed félmosollyal Eoin-ra pillantva, ami bár valahol túl van az udvariason, mégis, a szemeim nem mosolyognak. Mindenkit a saját lehetőségeihez kell mérni, és ehhez tartani is szoktam magam. Nem vártam Armanit vagy kézzel készített öltönyt Wallace-től, de csalódtam volna, ha farmerben és kopott garbóban jelent volna meg a vacsorán. Valószínűleg ugyanilyen csalódást okoznék én is, ha nem állna kifogástalanul rajtam az öltöny. Mert ez hozzám tartozik, elvárás a státuszomból fakadóan. Nevetséges, mennyire megszoktam már, holott valószínűleg mélyebbről indultam, mint a mellettem ülő fényes páncélos lovag.
A dicséretre oldalra sandítok egy pillanatra, majd elégedetten elmosolyodok.
- Köszönöm! - hogy magamra vettem-e, vagy a kocsira… talán egy kicsit mindkettőre. - Mondanám, hogy elviheti egy körre, de… nincs abban a bizalmi pozícióban - vicces, hogy az autóra mindez igaz, az azonban nem lenne ellenemre, ha én vihetném el őt egy körre, és nem csak a kocsimmal. Valószínűleg eléggé különbözik a felfogásunk arról, mi jelent értéket ebben a nyomorult világban.
- Igazán hízelgő, hogy ennyire kitartó lelkedeséssel viseltet irántam - Apró, alig hallható szusszanással változtatok a szavaimon. - Akarom mondani, a munkája iránt. Csodálom, hogy van ideje magánéletre, ha minden ügyfelére ekkora figyelmet fordít.
A hangom udvarias és semleges, mégis, a szavak maguk adagolják finoman a gúnyt. Épp csak annyira, hogy zavaró lehessen, mint valami halvány döngicsélés a tudat peremén.
- Említettem egy szóval is, hogy látni akarom? Elnézést kérek az esetleges félreértés miatt. Biztos lehet benne, hogy csak szeretnék megszabadulni a felesleges zaklatástól, amit nekem és a titkáromnak át kellett élnünk az elmúlt hetekben.
Nem pillantok Eoin-ra, a tekintetem nyugodtan pihen előttünk az úton, folyamatosan monitorozva a forgalmat. Csak akkor fordítom a fejem az utastársam felé, amikor megállunk a következő pirosnál.
- Elég nyilvánvaló volt már az első pillanattól, hogy csak akkor engedi el a bokámat, ha hajlandó vagyok az Ön játékszabályai szerint játszani. Egy esét kap, Mr. Wallace. Azt ajánlom, maximálisan használja ki a lehetőséget.
Az utolsó mondatom egyszerre hangzik fenyegetésnek és ígéretnek, holott a jelentése egészen mást kellene takarjon. Sötét tekintetem néhány szívdobbanásig pihen Wallace arcán, majd visszafordulok a forgalom felé, és csak akkor szólalok meg, ha kérdez.
Bő háromnegyed óra, mire odaérünk az elegáns étterem elé, ami a város külső részén egy kisebb hegy tetején foglal helyet, én pedig leállítom a motort. Nem nyitom ki Wallace-nek az ajtót, csak menni fog magától is, meg hát… nem vagyok biztos benne, hogy mennyire értékelné a dolgot.
Az ajtón belépve egy udvarias mosolyú negyvenes éveiben járó tündér hölgy fogad minket.
- Jó estét!
- Jó estét! Mason Gillies névre foglaltam asztalt két főre - a hangom megenyerő, a mosolyom udvarias.
- Üdvözlöm, Mr. Gillies. Elizabeth Anderson vagyok, a mai maitre d’-jük - mutatkozik be a hölgy, és épp csak egy pillanatra néz újra az étlapra, mielőtt újra ránk tekintene. - Máris megmutatom az asztalukat. Kérem, kövessenek!
Egy kellemes, ablak melletti asztalt kapunk, ahonnan remek kilátás nyílik az alattunk húzódó völgyre, és az esti fényekben fürdő városra. Miután megköszönöm Elizabethnek a szolgálatait, helyet foglalok az egyik széken. Amint mindketten kényelembe helyeztük magunkat, egy fiatal ember pincér lép oda hozzánk. Az egyenruhája kifogástalan, ahogy a modora is. Miután illendően köszönt minket, előbb felém, majd Eoin felé nyújtja az étlapot, ami egyben borlapként is funkcionál, majd magunkra hagy, miután én a részemről egy pohár mentes víz mellett maradok első körben.
- Szóval miről szeretett volna beszélni velem? - fordulok Eoin felé, elegáns mozdulattal kinyitva magam előtt az étlapot. Amiben szépen felsorolva ott az összes fogás neve… franciául. Természetesen van az étteremnek angol nyelvű étlapja is, de már a foglalásnál kértem, hogy a francia étlapot hozzák ki nekünk. Persze Eoin ha akar, kérhet angol étlapot is a pincértől, még a kisujját sem kell felemelnie, amint a tekintete megtalálja bármelyik pincért, szinte azonnal ott terem mellette valaki.

Enyhén csücsörítve merengek el a válaszon, helyeslő bólogatással adok neki igazat, mégis egyfajta töprengés ül ki közben az arcomra, amit egyelőre nem öntök szavakba. Mert bár igen, az igyekezet és a jó benyomás fontos, de az az érzésem támad Masonnel kapcsolatban, hogy az élete minden területét ugyanezzel a százhúsz százalékos tökéletességre törekvéssel kezeli. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy hol marad a szórakozás. Nem öli meg a dolgok örömét ez a sok elvárás? De hát ez csak egy apró szelete a mellettem ülő férfi életének, és épp csak egy árnyalata a személyiségét alkotó színskálának. Valószínűleg sosem fogom látni a teljes képet vele kapcsolatban, így aztán felesleges azon törnöm a fejem, boldoggá teszi-e a jelenlegi életvitele. Igen erős képmutatás lenne annak tükrében, hogy azért dolgozom, rács mögé kerüljön, ha kiderül, pont annyira sáros, mint azt sejteni vélem róla. Mégis ösztönösen viszonozom a mosolyát, mert hát ha valaki ilyesféle gesztust kap, elég nehéz ellenállni és semlegesnek maradni.
- Isten ments, hogy vezetni akarjam. Nem tartom magam az autók szerelmesének, másfajta dolgok nyűgöznek le inkább - Márpedig egy ilyen méregdrágának látszó járművet amúgy sem érdemes egy mezei sofőr alá adni. Sosem vonzott a duruzsoló motor vagy a nagy lóerő, saját autóm is csak azért van, mert anya megtiltotta, hogy folyton Fionnt ugráltassam, ha el akartam jutni valahova. Az pedig, hogy a tudtára adhatom, a fényűző életvitelével nálam nem sokat ér el, külön elégedettséggel tölt el.
- Hízelgő? Akkor valamit rosszul csinálok... - Szórakozottan csóválom meg a fejem, és mivel az utat kell néznie, kihasználom a lehetőséget, hogy gondtalanul megfigyeljem. Nem mintha bármit is le tudnék olvasni a profiljáról; még nem jöttem rá, mi a leginkább árulkodó vele kapcsolatban. A szeme? A hangja? A vonásai? Az este végére remélhetőleg sikerül megfejtenem. Gondban leszek, ha nem tudok hatékonyabban olvasni belőle.
- Mindenki arra szakít időt, amire akar. Én ebben hiszek - Nem akarok az unokahúgomra gondolni, sem arra, milyen régen láttam őket utoljára. Ez az első olyan munka, ami arra késztetett, hogy megpróbáljak elhatárolódni a családomtól a biztonságuk érdekében, és már most őrülten hiányoznak.
Meglepően vidám nevetés tör fel belőlem a szavai hallatán. Én sem teljesen értem, miért örülök annyira a ténynek, hogy sikerült az agyukra mennem, mégis úgy érzem, egy lépéssel közelebb kerültem így a célhoz.
- Így máris jobb - Elismerőn biccentek felé, még ha nem is hajlandó rám nézni. Inkább ez, mint a hízelgő gúnyolódás; legyen csak nyers és őszinte velem, azzal könnyebb mit kezdenem, mint a mézesmázos játszmákkal.
- Ne aggódjon, Mr. Gillies, egyetlen percet sem fogok hagyni kárba veszni. - Bár a szembogaram körül még játékos fények pattognak, a hangom komoly, mintha nagyon is eltökélt ígéretet tennék, az övére felelve. Jól tudom én is, hogy nem fogok soha többé ehhez hasonló lehetőséget kapni, mégsem aggódom egyelőre. Ha így nem jutunk semmire, kitalálok majd valami más módot. Nem hagy túl sok időt rá, hogy elgondolkozzak azon, hogy lehet valakinek ilyen sötét, komoly pillantása, mert az út ismét elragadja tőlem a figyelmét. Szinte csalódottan fordítom az ellenkező irányba a fejem, beleveszve a gondolataimba.
Egészen elálmosít az autóút és az elsuhanó táj monotonitása, ahogy azonban kirajzolódik előttünk az étterem képe, a figyelmem egyszeriben felélénkül. Jól van, ha egy ilyen helyen ér utol a végzet, még egészen megbocsátom... Habár egy pillanatra át kell gondolnom, van-e elég pénz a kártyámon, vagy ha úgy alakul az este, akkor az éjszakát mosogatással kell töltenem majd. Elismerő füttyentéssel csukom be magam után az autó ajtaját, aztán Gilliesre pillantok, majd vissza az étteremre és követem őt befelé. Mosolygós biccentéssel üdvözlöm a minket fogadó hölgyet, majd a bemutatkozása után Mason felé dőlök, nyitom a számat, hogy kérdezzek, de a tündér figyelme rögtön ismét rajtunk, így sietve kiegyenesedem. Míg az asztalhoz vezet minket, megpróbálom a zsebemből félig kihúzni a mobilom és rágoogle-zni a matre di... Maltre d.... Mal.... Rendben, hagyjuk.
A kilátás szavak nélkül hagy, majdnem ismét engedek az ingernek, hogy elfüttyentsem magam, de szerencsére időben a nyelvemre harapok és csak belélegzem a látványt. Egek, borzasztóan Gillies bögyében lehetek, ha ilyen elegáns vacsorát szervezett kettőnknek. Sietve megköszönöm én is a segítséget, csak aztán foglalok helyet, de a tekintetem képtelen vagyok túl sokáig elszakítani a tájról. Egyszerűen tökéletes.
- Már mindent értek - sóhajtok fel, miután a pincér elment az ő mentes és az én buborékos vizes rendelésemmel. Eddig azt hittem, Gillies kezében van valami külön divatcég, ami az ő hibátlan megjelenését szponzorálja, de a hely és a kiszolgáló személyzet ráébresztett, hogy egy egész társadalmi rétegről van szó. Az a legendás felső tízezer, akik egyszerűen rájuk öltött öltönyben látnak napvilágot és sírás helyett kifinomultan és elegánsan mosolyognak mindenkire.
- Nem kellett volna ennyit fáradnia. Ha nem ez lenne az első és utolsó vacsoránk együtt, legközelebb biztosan egy gyorsétterembe vinném. Látni akarom, ahogy kézzel csipegeti a sült krumplit - A gondolat sokkal jobban szórakoztat, mint kéne vagy illene, habár a jókedvem némileg megtörik, ahogy kinyitom az étlapot. Eszembe jutnak a középiskolai francia órák nyögvenyelős pillanatai, és az egyetlen, amit kiveszek a sok görbe betűből, hogy ez az étlap, amit a kezemben tartok.
- Oh, hogyne - kapok észbe hirtelen, mintha csak most jutott volna el a tudatomig, hogy arról érdeklődött, miért rángattam ide. Az étlapról rajta pihentetem meg a tekintetem, még mindig egészen szürreálisnak tartom, mennyire beleillik az étterem pompájába. Mint egy műalkotás, túl egyedi és értékes ahhoz, hogy bárki is megfizesse. Teljesen elérhetetlen.
- A minap volt szerencsém felkeresni egy közös ismerősünket. Nem hiszem, hogy emlékszik még rá, habár ő meglepően jól emlékszik önre. pedig volt annak már... Jó sok éve. Malcolm Dantes nyomozó? Igaz, már egy ideje visszavonult - Érdeklődve figyelem a reakcióját, nagyon remélve, nem jut eszébe az evőeszközt gyilkos fegyverként felhasználni ellenem. Azt remélem, ilyen forgalmas helyen nem próbálkozik semmivel, de hát még mindig előttünk áll szűk egy órányi hazaút, amely közben ki tudja, mi minden történhet....

Esélytelen, hogy bármit kevesebb, mint százhúsz százalékon akarjak teljesíteni, különben már nem lennék életben. Vagy de, csak a rácsok mögött. Azt az élményt pedig köszönöm, inkább kihagynám. Pláne, hogy hiába éltem jóval alacsonyabb életszínvonalon nagyon sokáig, azért egy ideje hozzászoktam a fényűzéshez, ezen nincs mit tagadni. Elvégre ami jó, azt könnyű megszokni. Túlságosan is.
- Egy férfi, aki nem nem szerelmese az autóknak. Kíváncsivá tesz, Mr. Wallace. Meséljen, mi nyűgözi le, ha nem egy ilyen nyolchengeres mestermű? - oldalra pillantok, mert hát valahol tényleg érdekel, mivel lehet igazán lenyűgözni a drága kotnyeles jogászunkat.
Nem kommentálom a “mindenki arra szakít időt, amire akar” mondatát, csak egy futó félmosolyt címezek a szélvédőnek anélkül, hogy ismét Eoinra pillantanék. Elvégre az is valami, ha megérem az időt, amit rám szán, nem igaz? Bár inkább valószínűleg arra szánja, hogy felderítse körülöttem a sok szart, és a végén a nyakamba hajigálja, de szerencsére ezt a játékot ketten játsszák. Nem ő az első, aki megpróbálja hurokba fogni a nyakam, és valószínűleg nem is az utolsó. Én pedig hülye lennék mozdulatlanul tűrni, amíg megteszi.
- Helyes - biccentek a nagy komoly kijelentésre, mielőtt visszafordulnék az út felé. Őszintén szólva nem is vártam tőle kevesebbet, mint hogy kihasználja az összes lehetőséget, ami adatik. Botorság lenne, ha azt hinné, én nem ugyanígy fogok tenni.
Ahogy a némileg hosszúra nyúló autóút végén feltűnik előttünk az étterem, egészen jóleső várakozás telepszik rám. Nem csak azért, mert terveim vannak az este további részére vonatkozóan, hanem mert ez a hely különleges. Tökéletes a kiszolgálás, lenyűgöző a kilátás, és az ételek is kifogástalanok. Úgy tűnik, Wallace-t már az épület látványa is lenyűgözi, hát még a benti atmoszféra, és a kilátás a plafonig érő ablakokból. Ha észre is veszem az apró mozdulatot, ahogy a belépésünk után felém hajol, hogy kérdezzen, nem igazán adom jelét. Ha szeretne valamit, majd tudomásomra hozza, nem igaz?
Amikor végül helyet foglalunk az asztalnál, néhány pillanatra én is megcsodálom a kilátást, de aztán sötét tekintetem Eoin arcán pihen meg. Figyelem, elvégre ezért vagyunk itt ma este.
- Mindent? - vonom fel a szemöldökömet érdeklődve. - Remélem, azért a vacsorára még maradunk. Igazán kár lenne kihagyni.
Persze sejtem, hogy valami másra vonatkozott a kijelentése, de nem is én lennék, ha hagynám elülni megjegyzés nélkül.
Ami a gyorskajákat illeti, elhúzom a számat. Ha szerencsém van, simán annak veszi a kedves asztaltársam, hogy egyszerűen túl sznob vagyok ahhoz, hogy addig süllyedjek, hogy gyorskaját egyek, holott az ok messze sokkal prózaibb. Ettem már elég szart életemben, hogy amióta megtehetem, inkább elkerüljem.
- Ha nem ez lenne az első és utolsó vacsoránk együtt, és minden áron látni szeretné, ahogy kézzel eszek, inkább az indiai konyhát preferálnám - jegyzem meg egy félmosollyal, és igyekszem, hogy ez nem húzódjon szélesebbre, amikor Eoin mosolya elhalványul az étlap láttán.
Egyelőre azonban úgy tűnik, nem szándékozik szólni miatta, én pedig nem igyekszem túlságosan, hogy kisegítsem. Inkább terelem tovább a szót arra, hogy vajon miről is óhajtott annyira beszélni a drága jogász úr. Meg ne betegítse, hogy nem mondhatja el, ha már ennyit zaklatott a lehetőségért. Persze amikor meghallom a szépen felvezetett megjegyzést, az étlap kacskaringós betűiről érdeklődve rebben a tekintetem a velem szemben ülőre. Nocsak, nocsak. Van bőr a fiatalember képén, nemde?
- Elég nehéz lenne elfeledkeznem azokról, akik a nevelőapám gyilkosának próbáltak a nyomára bukkanni - elegáns mozdulattal lapozok egyet az étlapban, miközben a pincér visszatér az italainkkal, és miután letette az asztalra, szó nélkül távozik. Elég egyértelmű számára, hogy még nem sikerült ételt választanunk. - Megjegyzem sikertelenül, de igazán nincs jogom felróni mindezt a rendőrségnek. Becsületes munkát végeztek mindannyian.
Volt is néhány pillanat, amikor rezgett a léc, hogy netán mégis rám terelődik a gyanú, de végül a Berntsen-akta a megoldatlan ügyek kupacában landolt - sok másik mellett, szerencsémre.
- Tudja, Mr. Wallace, csak azt nem értem, mi köze van Dantes nyomozónak, és a múltam ezen részének ahhoz, hogy épp perben állok az egyik konkurensemmel. Világosítson fel, kérem, mert nemhogy elvesztettem a fonalat, de meg sem volt.
Várakozón billentem enyhén oldalra a fejem, sötét tekintetemet éberen pihentetve az asztaltársam vonásain. Biztos vagyok benne, hogy Wallace-nek fogalma sincs, mibe üti bele a csinos orrát, de ha ragaszkodik hozzá, hogy folytassa, bizony nem leszek rest én is megvillantani felé néhány kártyám sarkát. Tisztességtelen lenne nem figyelmeztetni, nem igaz?

- Hmm, vajon mi? Én sem igazán tudom - Pont rosszkor pillantok oldalra, még sikerül elcsípnem a futó pillantását, amitől érthetetlen okokból nyugtalanul összerándul a gyomrom, mintha az autó hirtelen túl szűknek akarna hatni körülöttem. Aztán emlékeztetem magam, hogy önszántamból sétáltam bele ebbe az egészbe és amúgy is elég ostoba húzás lenne tőle, ha a ma estét választaná arra, hogy félrepakoljon az útból. A gyomrom ugyan emlékeztet rá, hogy ennek a nyugtalanságnak köze sincs a félelemhez, legalábbis nem a halálfélelemhez, és mivel nem igazán szeretnék elgondolkodni rajta, hogy akkor mi bajom, inkább az útra koncentrálok. Jobb nem elkalandozni túl messzire.
- De csak mert nem sérteném meg a személyzetet és a... maitre d’-nket - Erős, ír akcentus tör át az egyébként is valószínűleg rosszul ejtett és hibás sorrendben egymás után pakolt hangzókon, habár arra esküdni mernék, hogy minden hangot belepakoltam, ami elhangzott, egy tanulmány szerint pedig az emberi agy tökéletesen képes rekonstruálni bármilyen szót, ha ismeri annak az első és az utolsó betűjét. Tehát a köztes sorrendet Mason képzeletére hagyom. A rövid koncentrációmnak köszönhetően persze már halvány fogalmam sincs, a megjegyzése mire vonatkozott, de nem az a típus vagyok, aki csak csendben bólintana és ne tudna bármihez hozzáfűzni valamit.
A válasza sokkal nagyobb lelkesedéssel tölt el, mint azt a fintorát látva illendő volna. Enyhén előre dőlök, az étlapot a mellkasomnak támasztva egy pillanatra.
- Indiai... Ismerek egy jó helyet! Ha nem ez lenne az első és az utolsó vacsoránk együtt, péntek este elmennék önért. Hét fele. Nyolc után élőzenét játszanak, és azt nem akarná kihagyni, higgyen nekem. Sem a vajas csirkéjüket. - Már a gondolattól is összefut a nyál a számban, ami ráébreszt a jelenlegi étlapra és a vele kapcsolatos problémámra. Eszemben sincs segítséget kérni, nem büszkeségből, vagy macsóságból, vagy önérzetből, egyszerűen csak nem jut eszembe a lehetőség, és egyébként is jobb szeretek egyedül megbirkózni a kihívásokkal, főleg, ha olyan izgalmas rejtélynek látszanak, mint ez az étlap. KÍváncsi vagyok, mi kerül végül a tányéromra.
- Őszinte részvétem - És ezzel érdeklődésemet is vesztem a francia konyha rejtélye iránt, az étlapot összecsukva magam mellé teszem, halvány mosollyal köszönve meg a kiérkező italt, de a figyelmem rögtön vissza is tér Masonre. - Elég zavaros ügy. Nem csodálom, hogy nem jutottak semmire akkoriban. Szerencsére manapság már jóval fejlettebb eszközök állnak a nyomozók rendelkezésére - És biztosra veszem, hogy Fionn seperc alatt kibogozná az egészet, még csak meg sem izzadna közben. A gond ott kezdődik, hogy nem tudom úgy elé tárni az ügyet, hogy ne verjen el utána az aktával. Még dolgozom a tálaláson...
- Gondolom, önt is érdekli, mi történhetett az apjával - toldom még hozzá pusztán szolidaritásból, na jó, enyhe kíváncsisággal fűszerezve, hátha elárulja magát. Vagy mást. Bármit. Őszintén szólva az életének ezen a területén teljes sötétségben tapogatózom, és ezen a Dantes nyomozóval folytatott beszélgetésem sem igazán segített. Túlzott naivitás azt remélni, majd pont Mr. Gillies vezet nyomra?
- Még én sem tudom. Talán semmi. Talán minden. Egyelőre csak szálakat látok, tudja, mint vörös fonalak, össze-vissza tekeregnek maga körül, teljesen körbehálózzák - Mint valami filmrendező, úgy intek felé, magam elé képzelve, ahogy áll a tökéletesen beállított fények alatt. - Nem tudom, hogy lehet kibogozni őket, csak azt tudom, hogy ön áll a közepén, tehát célszerű ott kezdenem - Gyanakvón szippantok bele a poharamba, mert mifelénk az ásványvíz jég és citromkarika nélkül szokott járni, de nem érzek rajta alkoholt és az első korty megnyugtat, hogy nem keverték össze a rendelésem. Néhány gyümölcskarikával több jött ugyan vele, egy ilyen drága helyen azonban ezt méltánytalan lenne felróni.
- Egy ismerősöm szerint meglehetősen neves emberekkel barátkozik. Nehéz nem arra asszociálni, hogy valószínűleg nem az üzleti életbe segítenek be. Legalábbis nem abba a részébe, amivel Avery egyedül is hibátlanul boldogul - Kósza pillantást vetek a pincér felé, mielőtt hüvelyk- és mutatóujjammal némán csettintenék, kivarázsolva a jégkockát a poharamból. Egyenesen a nyelvemen landol és elégedetten ropogtatni kezdem, az italról a velem szemben ülőre sandítva.

Vagyok vajon annyira öntelt, hogy magamra vegyem a költői kérdést, amivel rám pillant? Talán, talán. Minden esetre hízelgő, hogy én, úgy tűnik, jobban lenyűgözöm, mint az autóm. Az étteremből elénk táruló látvánnyal azonban nehezen vetekedhetek, és nem is igazán akarok. Még az én tekintetem is hosszasan pihen meg az apró fénypettyekbe öltözött város képén, pedig nem ez az első alkalom, hogy látom.
Elmosolyodok azon az erőteljes akcentussal ejtett szón. Van valami különleges bája a pillanatnak, és nem csak azért, mert úgy sejtem, az asztaltársamnak fogalma sincs, mi is pontosan a maitre d’.
Az a lelkesedés, ami elönti Eoin arcát az indiai említésére, még szélesebbre húzná a mosolyt az ajkaimon, ha hagynám. De nem hagyom. Néha komolyan nem tudom eldönteni, hogy ez a szirén ennyire… naiv, vagy rohadt jól játssza a szerepet, amit ilyenkor magára ölt.
- Még jó, hogy jelenleg egy félüzleti vacsorán vagyunk, így még véletlenül sem veszem erősen személyes jellegű meghívásnak az iménti felvetését - közlöm vele szenvtelen nyugalommal. Nem mintha olyannyira ellenemre lenne az a vacsora, sőt… de hát nem is olyan régen fejtettem ki neki, hogy ezt az egyetlen estét vagyok hajlandó rászánni a faggatózására, érje be ennyivel.
Az a mozdulat, amivel félreteszi az étlapot, és teljes figyelmével felém fordul, amikor szóba kerül a nevelőapám halála… naiv, mi? Valahol az, ha azt gondolja, hogy bármi hasznosat ki fog tudni szedni belőlem.
- Köszönöm - biccentek merő udvariasságból, pont úgy, ahogy ő ejtette ki azt a két szót. - Sajnos ettől még a rendőrség munkájának is megvannak a gyenge pontjai. Hiába a fejlett technológia, ha a bürokrácia útvesztőjében annyi minden képes elsikkadni.
Belekortyolok a vizembe, de az apám említésére megkeményedik a tekintetem, amivel Eoinra pillantok. Annyira ösztönös a dolog, és annyira igyekszem, hogy ne feszüljön meg az állkapcsom is, de mire lenyelem a kortyot, némileg sikerül rendeznem a vonásaimat.
- Pontosan tudom, mi történt az apámmal - teszem le a poharat túlzottan kimért mozdulattal. - Tizenegy évvel ezelőtt, részegen belefulladt a saját hányásába. Nem mondom, hogy egy könnyet is ejtettem érte.
Halk a hangom, több okból is, elvégre mégiscsak egy étteremben vagyunk, és a téma nem túl… vacsorabarát, de ha már ilyen slendriánul fogalmaz a jogász úr, kénytelen vagyok kijavítani. Sokáig nem voltam hajlandó a legkisebb figyelmet sem fordítani a biológiai szüleimre - nem véletlenül szöktem el tőlük -, de egy idő után erősebb volt a kíváncsiságom, mint az irántuk érzett megvetésem. Persze ez utóbbi sem múlt el, de az apám halálhíre kapcsán majdnem olyan megkönnyebbülést éreztem, mint a nevelőapám halála után.
- Harminc éve eltemetett dolgok után kutakodik, Mr. Wallace. Igazán drámai a megfogalmazása, de nem jut eszébe, hogy a kutakodásával olyan szinten gyalogol bele a magánéletembe, ami már zaklatásnak minősül? Lévén, hogy nem vagyunk olyan kapcsolatban, hogy megosszam Önnel a személyes dolgaimat. Én sem kérdezek a testvéreiről, mert úgy tudom, a bátyjával nem a legvirágosabb a kapcsolata. Illene Önnek is tiszteletben tartania a magánéletemet.
Nyugodtan, látszólag céltalanul kiejtett szavak, egy udvarias beszélgetés részei, de az a többes szám nem véletlenül került bele a mondandómba, és sasszemmel figyelem az asztaltársam reakcióját minden egyes szavamra, még ha nem is tűnök ugrásra késznek. Az vagyok. Wallace biztos lehet benne, hogy az vagyok.
- Az én pozíciómban elengedhetetlen a kapcsolati háló, ebben bizonyára Ön is egyet ért. Valószínűleg az Ön pozíciójával is így van ez, csupán… más barátokat igyekszünk közel tartani magunkhoz - és más ellenségeket, ugyebár. - Fogalmam sincs, kire gondol éppen, így nem tudom megmondani, hogy az illetővel honnan ismerjük, vagy miben segítjük egymást. Már ha segítjük egyáltalán. Vannak olyanok, akikkel csak a status quo megőrzéséért ápolom a kapcsolatot.
Még véletlenül se vegye magára, ugyebár.
- Sikerült választania? Vagy esetleg rám bízza a rendelését? - váltok témát finoman, és igen, igazából érdeklődve.