I don't need a babysitter - Yes you do

"Lewis? Mármint Blue Lewis?!" A kapitány irodájából harsány nevetés szűrödik ki, mire egyből behúzom a kéziféket és néhány lépésnyit visszatolatva a folyosón megpróbálok belesni a lehúzott redőny résein keresztül. Fogalmam sincs, kivel beszélget a főnök odabent, de valami nagyon vicceset mondhatott az illető, az öreg rendőrkapitányt ugyanis nem nagyon hallottam még így nevetni. Főleg nem a nevem kapcsán. A homlokomat ráncolva indulok tovább végül a kicsivel odébb sutyorgó hölgykoszorúhoz, letéve a kezemben szorongatott fánkos dobozt eléjük az asztalra.
- Mit csináltam már megint? - próbálnék némi információt kicsikarni a két szöszke kollégából azt illetően, miről maradtam le abban a negyed órában, míg kiugrottam édességért, a lányok azonban nem méltatnak válaszra, tovább sutyorognak a főnök nyitva hagyott ajtaján át leskelődve befelé.
- Valami filmsztár jött megint pesztrálásra? - Akkor voltak legutoljára ennyire beindulva az őrs női tagjai. Nem mondom, hogy nekem ellenemre lett volna a látvány, vagy hogy ne próbáltam volna a legkülönlegesebb bánásmóddal illetni a drága szirén úriembert, ezért is tudom szinte teljesen biztosan, hogy soha többé nem fognak egyetlen vendég közelébe sem engedni. Kissé megdöntöm a törzsem, hogy én is be tudjak lesni az ajtón, de mindössze a hátát sikerül kivennem a fickónak, aki a főnök asztala előtt görnyed. Ahogy a tekintetem délebbre süllyed, elégedett morranással könyvelem el, hogy egyáltalán nem rossz darab. Talán egy-két napig gondját tudnám viselni...
- Nem filmsztár, hanem író - Clara végre hajlandó annyi figyelmet szentelni nekem, hogy megválaszolja a vakon feldobott kérdésemet, miközben kinyitja a fánkos dobozt és kiemel belőle egy epreset. - Azt hallottam, az új könyvéhez szeretne adatot gyűjteni.
- Annyira cuki!
- Nos, ha így van, szívesen beavatom egy-két szupertitkos részletbe... - Lehengerlő mosolyomat egy-egy grimasszal és vállba bokszolással értékelik, amitől csak még szélesebbre húzódnak az ajkaim.  Kiveszek egy csokis fánkot a dobozból és az asztalnak támaszkodom.
- Azok után, amit azzal a színésszel műveltél, nincs az az ég, hogy bárkinek is a közelébe...
- LEWIS!
A főnök kiáltása Clarába fojtja a szót. Megakad az állkapcsom a rágásban, aztán önelégült, "mit is mondtál?" mosolyt villantok a hölgyekre, mielőtt ráérősen elindulnék a kapitány irodája felé. Akar a fene idegeneket pesztrálni... Habár egy futó kalandba még igazán senki nem halt bele.
Mire az ajtóhoz érek, eltüntetem a fánk utolsó morzsáit is, lenyalom a csokoládés mázat az ujjam hegyéről és a félfára koppantva belépek az irodába. Az talán még megbocsátható, hogy elsőre nem ismertem fel a korábban megcsodált hátsót, viszont ahogy széles vállak és kócos fürtök is csatlakoznak az összképhez, néhány félreütő szívdobbanásra a küszöbre fagyok.
- Te meg mi a halált keresel itt? - fut át a fejemen, legalábbis nem sejtem, hogy hangosan is elhagyja a számat a kérdés, amíg vissza nem hallom a saját döbbent, gyanakvó, és nagyon is ideges hangom. Költői is lehetne a kérdés, hiszen túlságosan jól ismerem Tristant ahhoz, hogy ne sejtsem, mi jár abban a makacs fejében, valahányszor rólam van szó... És nem, nem igazán repesek az örömtől.

Mennyivel egyszerűbb dolgom lenne, ha Blue hajlandó lenne hallgatni a józan észre és elhinni, tudom, mit érez, ott voltam én is, s persze ennek ellenére másképp éltük meg, azt nem lenne szabad megkérdőjeleznie, csak jót akarok neki. Bármennyire fájdalmas is legyen mindkettőnknek, azt akarom, megértse végre, szellemet üldöz, olyan álmot kerget, ami sose válhat valósággá, s végül annyit ér csak el, hogy teljesen tönkreteszi magát.
Hiába minden ész érv persze, az utóbbi időben meghallgatni se hajlandó. Igyekeztem megérteni őt, türelmesnek lenni, várni, de betelt a pohár. Nem tudom többé szó nélkül tűrni, hogy kinyomja a hívásom, hogy hátat fordítson, ha meglát az utcán, tennem kell valamit, olyan helyzet elé kell állítanom, ahonnan nem tud elmenekülni. Más pedig nem jut eszembe, mint az, hogy kihasználom a hírnévvel járó számos előny egyikét és egyenesen a munkahelyén környékezem meg.
Engem lepett talán meg a legjobban, hogy mindenféle erősködés és hátulról megközelítés nélkül is hajlandó volt teljesíteni a rendőrfőnök a kérésemet. Elintéztem volna másképp akkor is persze, ha elsőre nemet mond és tulajdonképpen éppen ez is volt, amire számítottam. Fejben már készültem is a nagybeszédre, az indoklásra és talán némi fenyegetőzésre is, mert ha valamit el akarok érni, akkor igazán nem sok minden van, amit ne tennék meg érte. Akad persze, nem is egy dolog, de az utóbbi időben nem szembesültem egyetlen olyan akadállyal se, ami szükségessé tette volna, hogy akár csak el is gondolkozzak bármelyiken.
Bárhogy is legyen, ennyire könnyű menetre nem számítottam ezúttal. Nekem persze csak jó, hogy ennyi volt az egész, habár szemöldökömnek nem tudok parancsolni, mikor úgy fest, a kapitány legnagyobb problémája azon személy kiléte, akit kifejezetten kértem. Már ha problémának lehet nevezni a harsány kacajt. De ha arcomnak nem is, számnak tudok még parancsolni, megállom hát a reakciót bármiféle kommentár nélkül, melynek csípős mivolta biztosan nem segítené előre az ügyemet és a türelem álcájába burkolózva, toporgás nélkül igyekszem kivárni, míg megjelenik a kérdéses férfi.
Azt állítani, örömteli fogadtatásra számítok tőle, hazugság lenne, mégis önkéntelenül összerázkódok dühös kérdésére.
- Neked is jó reggelt, Blue - arcomra mosolyt erőltetve intek felé, minden erőmmel azon dolgozva, legalább addig megtartsam a profizmus látszatát, míg nézőközönségünk akad.
- Minden bizonnyal az ajtó előtt ácsorgó kolléganőid említették már, miért vagyok itt, de, mivel te leszel az, aki az elkövetkezendő időben kísérni fog, beavatlak én is. Szükségem van némi testközeli élményre és életszerű információra az új könyvemhez - nyilván, akárcsak én, ő is ugyanolyan jól tudja, ha nagyon akarnám, ezen kiruccanás nélkül is meg tudnám írni a regényem, nagyrészt azért vagyok itt, hogy őt tartsam szemmel. Persze, ha már úgyis az őrsön és a járőrkocsiban lógok majd, valóban nem árt gyűjtenem néhány adatot, de messze nem ez volt a fő célom.
-  Fogd fel munkaként - tudom, hogy a háta közepére se kíván, tudom, hogy ezzel a lépéssel, a legapróbb szikráját is eloltom annak, hogy valaha ismét barátok lehetünk, ha volt még egyáltalán ilyen, de nem érdekel, teljesen elvágott magától és tennem kellett valamit, hogy ismét a közelében lehessek, ez volt az egyetlen lehetőségem.

A "jó reggelem" kirepült valamelyik ablakon és épp a külváros felé vágtázik Tristan láttán, így annyira nem nevezném jónak, de hát amúgy sem vagyok képes bármi egyebet kinyögni, miután megpillantom őt. Kérdésbe burkolva a fejéhez vágok nagyon sok mindent, aztán csak állok ott, az ajtóban, megkövülve még mindig, mert egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy ez az egész a véletlen műve lenne. Ismerem már Tristant annyira, hogy ezt az opciót kizárjam. Habár lehet, hogy nem kellett volna ilyen hevesen a torkának ugranom, de valamiért nagyon könnyen elpattan a türelmem, ha róla van szó. Talán mert előtte nem kell szerepeket játszanom és jópofiznom, ő ismeri azt az oldalamat, amit senkinek sem szoktam ma már mutogatni; előtte gyerek maradhatok. Egy borzasztóan hisztis és neveletlen gyerek.
Testközeli élményre vágyik? Elásom a hátsó udvaron. Vagy még jobb, behajítom a fogdába. 48 órán át bármiféle indoklás nélkül bent tarthatom, vagy akár... Átszellemült tervezgetésemet azonban a kapitány hangja akasztja meg, aki még hozzáfűzi Tristan magyarázatához azzal a sunyi vigyorral  a képén, hogy kifejezetten engem kért az író úr a munkára. A főnök nyilván látja, hogy ez nekem büntetés, azért élvezi ennyire a dolgot... A munka említésére ismét a tündérek tündérére villan a tekintetem és fájdalmasan felnyögök. Még valóban dolgoznom is kell? Ki van zárva. Olvastam a könyveit (a sírba viszem ezt a titkot), ez a srác mindenre szorul, csak segítségre nem.
- Csodás - morgom inkább az orrom alatt, mint konkrétan neki címezve, és amikor a főnök felkel az asztala mögül, hogy még egyszer kezet fogjon Tristannal és jó időtöltést kívánjon, elindulok kifelé az irodából. Nem kell messzire mennem, lévén be sem igazán sétáltam soha. A folyosón, a falnak dőlve várom, hogy a bájcsevej végén csatlakozzon hozzám, és habár szúrós pillantásom egy kicsit sem tompult, legalább most nem kiabálok rá reflexből. Elsőre nem is nagyon szólalok meg, ami talán jobb is, mert úgyis csak valami gorombaság hagyná el a számat.
- Tudom, hogy semmi szükséged "testközeli élményre" - lököm el végül magam a faltól, aminek eddig támaszkodtam. - Aljas húzás a munkám felől támadni. - Nem mintha ne lenne elég nagy az arcom ahhoz, hogy elutasítsam a rendőrkapitány parancsát és szimplán csak hátat fordítsak ennek az egész színjátéknak, mégsem ér annyit ez az egész. Feltételezem, Tristan pár napot a nyakamon lóg, megint előadja a szentbeszédet arról, hogy ideje továbblépnem, aztán úgysem nézünk megint hónapokig egymás irányába. Ennyit még kibírhatok.
- Éhes vagy? Úgy érzem, szükségem lesz még egy kávéra. - Állammal a kijárat felé bökök, egyrészt mert ide érzem az ösztrogénszint emelkedését a helyiségben és a felénk áramló hormonokat, és nem igazán szeretnék a kollégák előtt veszekedni, ahogy a múlt fejtegetését is inkább valami privátabb, meghittebb helyszín témájául hagynám. Meg aztán nem hazudtam, ezek után tényleg el fog kelleni némi koffein. Mielőtt azonban elindulhatnánk, már ha Tris is rábólint, megkocogtatom a kézfejemmel a mellkasát.
- Te fizetsz - Ha már ilyen aljasul a nyakamra kérette magát, az a legkevesebb, hogy szépen meghív a nap összes étkezésére, meg a desszertre, meg a plusz kávékra és mindenre, ami eszembe jut. Egy szóval sem ígértem, hogy megkönnyítem a dolgát és lehengerlő személyiség leszek mellette a következő napokban. Mert csak néhány napról van szó, ugye?

Tisztában vagyok vele, hogy aljas húzás, amire készülök és ha lenne bármilyen egyéb, használható ötletem, ha csak halvány remény lenne is arra, hogy más is működhet, nem tenném meg, de nincs. Ez az egyetlen és valószínűleg az utolsó lehetőségem is, hogy elég közel kerüljek hozzá és elérjem, kénytelen legyen meghallgatni. S ha ehhez sarokba kell szorítanom, hát legyen.
A megbeszélés a rendőrfőnökkel meglepően gyorsan és gördülékenyen halad. Szinte nem is kíváncsi a magyarázatomra, gyanús lelkesedéssel egyezik bele gyakorlatilag mindenbe, különösen azután, hogy leszögezem, közel se mindegy nekem, kivel furikázok majd körbe, hogy van egy nagyon konkrét jelöltem, akinél nem adok lejjebb.
Nem számítok kedves fogadtatásra, elég tapasztalatom van már a viselkedését illetően, hogy szinte biztos tippem legyen, miként fog reagálni jelenlétemre, a hír pedig pláne nem hat majd boldogítóan rá. Ennek ellenére, valamilyen számomra is érthetetlen okból kifolyólag, mégis bánt heves elutasítása. Talán valahol nagyon mélyen és magam előtt is titokban, abban reménykedtem, nem én voltam az egyetlen, aki megérezte a hosszú távollétet, akinek hiányzott a másik társasága, még ha rég nem is barátokként viselkedünk egymással. Úgy tűnik, tévedtem.
Ennek ellenére, ha már eljutottam eddig, nem fogok meghátrálni. Most is igyekszem megtenni a tőlem telhető legtöbbet, hogy rávegyem arra, meghallgasson és ezúttal talán figyelembe is vegye, el is gondolkozzon a mondandómon. Ha pedig így se fog sikerülni, nos, akkor fogalmam sincs, mi lesz a következő lépésem.
Sóhajtva figyelem, ahogy Blue elhagyja az irodát, míg a főnöke magára nem irányítja tekintetem annyi időre, míg ismét üdvözöl köreikben. Nem érzett optimizmust és örömet kényszerítve arcomra viszonzom kézfogását, majd újfent megköszönve a lehetőséget, magam is kivágtatok a szobából.
- Ártani, nem árthat - meg tudnám oldani másképp is nyilván, eddig is megtettem, de, hogy lehetőségem van rá, miért is ne kötném össze a kellemessel a hasznost. Már ha egyáltalán nevezhetem kellemesnek az elkövetkezendő időt, hiszen biztos vagyok benne, Blue nem fogja megkönnyíteni nekem. - Nos, nem hagytál más lehetőséget, nem igaz? - tagadhatnám, de minek? Ismer ahhoz eléggé, hogy tudja, bőven bujkál hátsószándék mostani tettem mögött, változtatni pedig úgyse fog semmin, ha még be is vallom.
- Nem igazán, de ha nem próbálsz belefojtani a kávéba, mehetünk - amúgy is azért vagyok itt, hogy második árnyékként kövessem, bárhova is megy. Arról már nem is beszélve, a fejemet tenném rá, előbb vagy utóbb ismét elszakad nála a cérna és jobb lenne, ha az egy kevésbé zsúfolt helyen történne.
- Miért érzem úgy, hogy megpróbálsz majd kienni a vagyonomból? - vonom fel szemöldököm gyanakvóan, de nem tiltakozok. Ha csak ennyin múlik, még be is vásárolok neki egész hónapra. Persze, nem ennyit fog, de ennek ellenére is hajlandó vagyok ma a pénztárcám mélyére nyúlni és meghívni, amire akarja, ésszerű keretek között, természetesen.
-  A parancsnokod furcsán segítőkésznek és jókedvűnek bizonyult. Arra számítottam, hogy nehezebb lesz - vallom be, próbálva egyelőre viszonylag biztonságos keretek között tartva a beszélgetés, közben pedig intek neki, jelezve, mutassa az utat. - Nem vagytok jóban? - mintha némi furcsa kárörvendés is társult volna jókedvűségéhez, amit még csak titkolni se próbált előttem.

A nyelvemre kell harapnom, nem csak képtelesen, hanem fizikailag is, hogy meg tudjam állni a csípős visszaszólást arra vonatkozóan, mi mást csinálhatott volna ahelyett, hogy a munkahelyemen a nyakamra akaszkodik. Valamilyen számomra érthetetlen oknál fogva nem akarom megbántani, mármint nem jobban annál, mint amiket eddig bele-belemartam, mert bármennyire is idegesítő a nyaggatása és bármennyire is szeretném, ha békén hagyna, közben ott van bennem a félsz, hogy egyszer tényleg megteszi. Márpedig ha ő is hátat fordít, végleg egyedül maradok, és a magánynak ez a formája közel sem annyira kecsegtető, mint ahogy azt szeretem hangoztatni; sőt, meglehetősen ijesztő. Az a fajta, ami nem hagy nyugton aludni éjjel és pánikrohamokat idéz elő, ha a rémképek túlságosan beszippantanak. Úgyhogy csak leszegem a fejem és magamban morgok, igyekezvén visszaszorítani a kitörni készülő vihart.
- Nem ígérek semmit - Ha lehetséges volna, akkor sem tenném. Túl sok mindenen mentünk át együtt ahhoz, hogy szavakon túl bármi mással gyötörni akarjam. A szavak sem feltétlenül szándékosan jönnek, egyszerűen csak... Blue Jesiah Lewis. 182 centi tömény báj és gyönyör.
A kérdése hallatán végre enyhülni látszik a harag az arcomon, ahogy kárörvendő mosoly terpeszkedik szét rajta.
- Mert pontosan ez fog történni - Legalább van valami jó oldala is a látogatásának: segít megspórolni egy csomó pénzt, amit kajára költenék. Belemehetnénk, mennyire gerinces dolog kihasználni egy barátot, de éppen duzzogok, és ilyenkor, meg háborúban és szerelemben, mindent szabad ugyebár.
- Mondjuk úgy, hogy nem én vagyok a kedvence és élvezi, ha gyötörhet. Emlékeztet valakire - Célzón rásandítok, mielőtt odaintenék a tőlünk nem messze gyülekező hölgykoszorúnak és mutatnám az utat kifelé. Oldalra viszem, ahol a kocsim parkol, habár kérdőn rápillantok előtte, nonverbálisan érdeklődve, rendben van-e ez így neki, kocsival jött-e, vagy mifene.
- Ismerek egy jó helyet néhány sarokra. Sétálhatunk is, ha gondolod - Részemről teljesen mindegy, így ráhagyom a döntést, addig is a slusszkulcsommal babrálok, mintha nem tudnám eldönteni, fel akarjam-e tenni a következő kérdést, vagy csak megbánnám, ha adnék neki egy esélyt. Némi töprengés és kulcszörgetés után végül csak kibukik belőlem, jóval halkabban és óvatosabban, mint azt szerettem volna.
- És... Hogy vagy? - Nem mintha ne tudnám rá a választ, legalábbis körvonalaiban. A rendőrségen dolgozom, és nem Caleb az egyetlen, aki iránt nyomozgatni szoktam... Szakmai ártalom. Meg egy adag szorongásos PTSD, de arról inkább ne beszéljünk.

Meglepetten, felvont szemöldökkel pislogok felé. Nem némaságot vártam, épp ellenkezőleg, előre felkészítettem minden porcikámat valami csípős visszavágásra, amit bárki más biztosan magára venne, én azonban az elmúlt időben megtanultam elengedni a fülem mellett. Nem mintha lett volna más választásom, másképp már rég feladtam volna az egészet. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem fáj elutasítása, még ha meg is értem, ellentétes látásmódunk okán miért tűr meg nehezen maga mellett.
Ha nem tudnám jobban, azt is hihetném, felnőtt, mióta nem találkoztunk és átgondolja mondanivalóját, mielőtt megszólalna. Élek a gyanúperrel azonban, nem fogom megúszni a vitát, pusztán csak elnapoltuk, míg nyugodtabb, privátabb helyre nem érünk.
- Megnyugtató - sóhajtom, megforgatva szemeimet. Kicsi esélyét látom persze, hogy megtegye és nem csak azért, mert fizikai képtelenség, ugyanakkor biztos vagyok benne, gondolatban nem egyszer képzelt el valami hasonlót.
- Remek - valódi neheztelés nélkül szusszantom válaszom. - De legyen, egyél, amennyit csak akarsz - nem fog megártani, bármennyit kelljen is költenem rá, az írás kifizetődő foglalkozás, de megtenném valószínűleg akkor is, ha másképp lenne, pusztán azért, hogy elérjem, legalább erre az időre ne meneküljön előlem és hajlandó legyen meghallgatni, talán még el is gondolkozni indokaimon.
- Sejtelmem sincs, kiről beszélsz - értetlenkedőn tárom szét karjaimat, a mosoly arcomon azonban pontosan tudatja, valójában nagyon is tisztában vagyok vele, mire utalgat. Bármit is gondoljon, főnökével ellentétben, még ha úgy is érzi időnként, sose állt szándékomban gyötörni. Nem azért teszem azt, amit, mert élvezem látni szenvedését, mert rosszat akarok neki, hanem épp ellenkezőleg. Hiába mondtam el ezt nem egyszer neki azonban, sose hitt nekem, s annyira távol áll egymástól a gondolkodásmódunk, hogy nehéz is lenne dűlőre jutni.
Épp csak annyi figyelmet fordítok Blue munkatársainak, hogy ne távozzak köszönés nélkül, ennél több energiát  nem pazarlok rájuk, van, ami fontosabb most ennél. Rossz benyomást kelteni azonban nem akarok, idővel jól jöhet még együttműködésük.
- Sétáljunk, ha tényleg nincs messze - nem mintha utálnék autózni vagy problémát jelentene számomra beülni mellé. Egyszerű okom van a választásra, a gyaloglással több időt hagyhatunk magunknak átbeszélni a történteket, na meg kisebb az esélye is talán, hogy fellángoljon haragja ismét és ki is töltse rajtam, kihasználva, hogy a kocsiban kettesben vagyunk.
- Jól. A könyveim remekül mennek, az új elkészülését is alig várják - magánéletem gyakorlatilag nincs is ugyan, de ez a legkevesebb, bár nehéz is lenne így, hogy figyelmem nagy hányadát Blue köti le, a maradékot pedig a munkám. Az utóbbi pedig legalább gördülékenyen halad, karrierem csúcsa felé közelítek és úgy tűnik, egyhamar nem kell más elfoglaltság után néznem.
- Te hogy vagy? Jutottál valamerre a kutatásoddal? - tudom, még ha jó ideje nem is beszéltünk róla már, hogy még mindig nem adta fel, egyszer ráakad Calebre és bár biztos vagyok benne, nem talált semmit, a  mélyen bennem pislákoló csalfa remény nem engedni, hogy ne engedjek kíváncsiságomnak.

Néha annyival könnyebb lenne, ha kevésbé rendes barátok vennének körül! Valószínűleg ez az egyik legellentmondásosabb kívánságom valaha, de sokszor úgy érzem, Tristan türelme és megértése csak tovább ront a dolgokon. Ha nem viselné el ilyen könnyen a hülyeségeimet, ha gyakrabban felkapná a vizet azon, ahogy bánok vele, már rég elengedhettük volna egymást. Így viszont, hogy ennyire kitartó és hogy valamilyen érthetetlen oknál fogva nem hajlandó feladni, néha már-már megmoccan a lelkiismeretem miatta és határozottan szar alaknak érzem magam a közelében. Nem mondom, hogy alaptalanul, viszont attól még nem könnyű megbirkózni ezzel a tudattal.
- Fogok is... - Nyilván enyém kell, hogy legyen az utolsó szó, és akkor is sértett felhangon kell zárnom a vitát, mikor épp beleegyezik a feltételembe. Nem mintha jobban reagáltam volna, ha megtagadja vagy egy kicsit kiáll a zsarnokoskodásom ellen, viszont határozottan jól esett volna minden mérgem a nyakába borítani. Ürügy nélkül még nekem is nehezebben megy.
- Mondanám, hogy repülhetünk is, de annyira tényleg nincs messze - Amúgy sem szívesen mutogatom nyílt utcán a szárnyaim. Fogalmam sincs, Tristan hogy áll a dologhoz, de abból ítélve, hogy belőle sem lett alsónadrág modell, úgy sejtem, kiegyezhetünk a sétával. A tekintetem azért elkalandozik a háta felé, aztán hideg borzongás fut át rajtam és inkább mereven előre szegezem a pillantásom. Azt mantrázom magamban, hogy nem akarom tudni.
- Ah, igen, tudom. A Tristan Wighton fanclub hangosabb, mint valaha - Hangom gúnytól csöpög, aztán egy pillanattal később belém hasít a felismerés és sietve hozzátoldom: - Csak azért tudom, mert két kolléganőm nagy rajongód és állandóan rólad beszélnek. Baromi idegesítő. - Nyilván ez is az ő hibája, és igen, halálomig vadul fogom tagadni, hogy valaha is jártam volna a rajongói oldalak bármelyikén. Az biztos, hogy még a legprofibb technikus sem fog erre utaló nyomokat találni a laptopomon - gondoskodtam róla.
- Nocsak, hirtelen érdekel? - Száraz mosolyt villantok felé. Ha jobban belegondolok, eddig mindig csak kiakadtam rá ahelyett, hogy megpróbáltam volna rendesen meggyőzni arról, mennyire fontos tovább kutatni Caleb után. A baj csak az, hogy nem állnak a rendelkezésemre olyan információk, melyeket fel tudnék használni a meggyőzésére, meg hát túlságosan makacs és büszke vagyok hozzá, hogy könyörögjek neki.
- Kevésre... A legtöbb szál, amit találok, elhal általában, vagy kiderül, hogy egy magasabb szerv vette át a nyomozást, akinél nincs jogosultságom faggatózni. A feletteseimet szoktam zargatni, de az ő kezük is sokszor meg van kötve. - Csalódottan megvonom a vállam, mintha ennyivel le tudnám rázni magamról a kudarcokkal járó letargiát. Pedig a legutóbbi nyom tényleg ígéretesnek látszott! Sikerült rátalálnom az egyik fickóra, aki tagja volt azoknak, akik elraboltak minket. Sikerült azt is kinyomoznom, hogy börtönben ül, és még arra is rájöttem, hol. Aztán utána jött a hír, hogy hónapokkal ezelőtt meghalt...
- Csak még egy kis időre van szükségem. Amint feljebb jutok a ranglétrán, több forráshoz hozzáférhetek és könnyebb lesz nyomozni. - Arról nem beszélve, hogy egyre több befolyásos emberrel hoz majd össze a sors, akiknek szintén bevethetem a kapcsolati hálóit. Azzal, hogy nyomozó lett belőlem, határozottan úgy érzem, hogy jó úton járok.
- Érzem, hogy ezúttal sikerülni fog. Ha már eddig jutottam, nem fogom feladni - Ismételten oldalra sandítok rá, remélve, ért a néma jelzésből és meg sem próbál bármiféle hasonlóra rávenni.