Mikor kimondták a nevemet, mintha hirtelen kívülről láttam volna magam. Mintha kívülről láttam volna az elkerekedő szemeimet, a leesett állam és az ünneplést. Mintha az hogy megválasztottak miniszternek egy hihetetlen, váratlan dolog lett volna.
Ezért kűzdöttem tizennégy éves korom óta. Mindent erre az egy lapra tettem fől és nyertem. És mégis.... alig hittem el hogy nyertem.
Mintha külső szemlélőként láttam volna a nyakamba ugró embereket, mintha kívülről láttam volna az ünneplést.
A mellkasomat betöltötte ez a boldog, forró érzés, a győzelem érzése. Úgy éreztem bármire képes vagyok. Bármire azért hogy a közelébe jussak egy bizonyos férfinak. Egy olyan férfinak aki az egész életpályámat motiválta. Ha nem is mellette... de a közelében leszek a parlamentben. közvetlenül alatta fogok dolgozni és ha minden jól megy...
A fogadás amit az újonnan megválasztott minisztereknek tartottak a Hamilton Hotelben volt. Az anyámmal érkeztem, aki kiharcolta magának hogy elhozzam, tekintve hogy olyan rég vett részt ilyesfajta eseményeken. Az apám szenátor volt mielőtt meghalt, és a palota tanácsosa. Rengeteget jártunk ilyen eseményekre de... most engem ünnepeltek.
Anyám hamar eltűnt hogy kaviárt és vodkát szerezzen magának a svédasztalról, én pedig biztos voltam benne hogy a mai este folyamán már csak akkor látom mikor hazafelé be kell segíteni a limuzinba. De nem hagyhattam neki hogy elrontsa az estém. A ma este rólam szól.
Az egyik valaha volt legfiatabb miniszter voltam akit a parlamentbe választottak. Ehhez mérten büszkén léptem be a terembe. Rengetegen jöttek oda hozzám hogy gratuláljanak. Idősebb miniszterek, szenátorok, sőt még a koronaherceggel is kezetráztam ami hatalmas megtiszteltetés volt. Úgy éreztem csak engem ünnepelnek hiába voltak rajtam kívül még sokan frissen megválasztott miniszterek.
A tekintetem mégis egyetlen alakot keresett. Tudtam hogy itt lesz, és csak remélni mertem tudok majd beszélni vele.
Ahogy megpillantottam a gallérián állni a szívem felugrott a torkomba és sokkal hevesebben kezdett el dobogni mint kellett volna neki. A feleségével volt, és láttam hogy feszült köztük a légkör. A nő sarkon fordult és elsietett én pedig úgy éreztem eljött az én időm. Szereztem két pohár peztsgőt és elindultam felfelé, hozzá.
- Felség...? - szólítottam meg pár lépésről és ha rámnézett elmosolyodtam - Pezsgőt? Úgy érzem Önre férne... - nyújtottam át az egyik poharat mosolyogva.

Nem ez az első beiktatási ceremónia, amin részt veszek. Valószínűleg ezért tűnnek egy idő után egyre unalmasabbnak. Kivéve, ha néhanapján van a miniszterek között olyan, akinek az útját úgy-ahogy figyelemmel kísértem az évek során. Márpedig Tadeus jó barátom volt, a fia pedig igazán tehetséges politikussá nőtte ki magát. Nem véletlen, hogy most olyan büszkén húzza ki magát, amikor kimondják a nevét. Őszintén megmosolygom azt a meglepettséget, ami kiül az arcára, mintha ő maga sem hinne a fülének. Nem csoda, elvégre az egyik legfiatalabban beiktatott miniszter. Ennél azonban több önbizalma lehetne annak, aki ilyen nagyra pályázik. Vagy talán pont ez volt az, ami miatt annyian bizalmat szavaztak neki? Minden esetre kíváncsi leszek, hogy fog helytállni a hiénák között. Mert valljuk be, a politika sok minden, csak nem szép hivatás manapság, legyenek bármilyen magasztos elvei valakinek.
A beiktatás utáni fogadás ismét olyan elfoglaltság, amit szívesen kihagynék, de nem tehetem meg. Kötelességem Hannával legalább egy ideig jelen lenni. A kötelező körök után elfoglaljuk a helyünket a galérián, és őszintén szólva tökéletesen jól ellennék idefent egész este. Nem csodálom azonban, hogy Hanna - némi összeszólalkozást követően - inkább úgy dönt, csatlakozik az ünneplőkhöz. Én is mehetnék, sőt, igazából munkaköri kötelességem lenne, de egyszerűen belefáradtam a műmosolyokba, és vannak napok, amikor ez fokozottan igaz.
A tekintetem Silast keresi a tömegben, és épp azon elmélkedem, hogy elindulok megkeresni, amikor megpillantottam az ifjabb Aldrichot felém közeledni. A kezében két pohár pezsgővel. Őszintén szólva már azelőtt rebben akaratlanul is érdeklődve feljebb a szemöldököm, hogy odaérne hozzám.
- Aldrich Miniszter Úr - viszonzom a megszólítást annak minden formalitásával, hadd szokja az ifjú úriember.
- Azt hiszem, kezdhetek aggódni, ha már másoknak is feltűnik - felelek a pezsgő kérdésére, és egy halvány mosolyt is megengedek magamnak, miközben átveszem a felém nyújtott poharat. Nem mintha eszembe jutna néhány kortynál többet inni belőle, elvégre nem szeretem az ilyen rendezvényeket, amikor a szirénnek még a pikkelyeit is számon tartják.
- Azt hiszem, nem is gratuláltam még hivatalosan, vagy inkább nem hivatalosan a kinevezéséhez, úgyhogy most megragadnám az alkalmat. Gratulálok! - emelem felé a poharamat egy koccintásra.
- Vallja be, hogy a pezsgőt is ezért hozta! - teszem még hozzá egy futó mosollyal, mielőtt aprót kortyolnék a minőségi italból.

Borzasztóan furcsa érzés költözött a gyomromba ahogy közelíteni kezdtem a királyhoz. Úgy reszkettem belülről mintha legalábbis lenyeltem volna egy kasnyi méhecskét, és most éppen vad házibuliba kezdenének a belsőszerveim között. Le sem tudtam venni róla a szemem és ahogy megpillantott a szemeiben felismerés csillant.
Ahogy elmosolyodott és miniszter úrnak szólított azt hittem a szívem kiugrik a mellkasomból olyan fájdalmasan nehezet dobbant.
Pontosan úgy éreztem magam mint egy szerelmes tinilány mikor el akarja hívni a suli legmenőbb végzősét a bálba. Pedig én csak egy pohár pezsgőt hoztam neki. És a társaságát kerestem. Jobban mint azt magamnak, vagy bárki másnak be mertem volna vallani.
Kissé zavartan nevettem el magam a megszólításra és széttártam a karom egy kissé.
- Úgy érzem ezt a megszólítást még határozottan szoknom kell. De felséged szájából borzasztóan jól hangzik - nevettem el magam közelebb lépve hozzá. Mi van veled Keenan? Csak most jöttél ide aztán máris flörtölni próbálsz? Miniszter vagy az isten szerelmére, szedd már össze magad.
- Oh ugyan, csak elég közel álltam hogy halljam a világrengető sóhaját és reméltem egy kicsit feljavíthatom a hangulatát - mondtam könnyed mosollyal ahogy átnyújtottam neki a pezsgőt. Ha valami, akkor a vele való beszélgetés engem mindig jobb kedvre derít. Nem is értem neki hogy nincs jobb kedve attl hogy állandóan önmagával van.
Széles mosoly költözött az arcomra ahogy gratulált nekem és gyengéden odakoccintottam a pezsgővel teli kristálypoharat az övének. Az ital finoman felbugyborékolt a koccintásnak hála.
- Nagyon köszönöm, jól esik a gratulációja. Bevallom, kissé azért meglepett hogy megválasztottak, a korábbi éveket figyelembe véve, az emberek jobb szeretik a... tapasztaltam politikusokat - mondtam diplomatikusan. Nem lett volna jó ötlet első miniszteri szavaimmal le vén trottoyzni az összes többi képviselőt. Nem vette volna ki magát túl jól.
A szavaira elnevettem magam és belekortyoltam én is a pezsgőbe hogy elrejtsem a zavaromat.
- Nos, bevallom, felséged társaságát jobban élvezem mint a többiekét - nevettem halkan - Reméltem hogy megment a többiekkel való bájolgástól, és kényszermosolygástól - pillantottam rá finoman felvont szemöldökkel. A zavarom múlóban volt de a méhecskék mintha csak még nagyobb partit kezdtek volna csapni odabent. Csak reméltem hogy nem akar majd túl hamar lerázni.
- Esetleg sétálhatnánk egyet az erkélyen, úgy hallottam gyönyörű innen a kilátás - vetettem fel az egyik nyitott erkélyajtó felé intve.

Nagyobb fajta szégyen lenne részemről nem tisztában lenni a frissen beiktatott miniszterek kilétével, de az ifjú Aldrichot egyébként is felismerném. Rég találkoztunk személyesen, talán az édesapja temetésén lehetett? Nem emlékszem biztosan. Az azonban tény, hogy a mai nap feltette a koronát az eddigi karrierjére.
- Akkor itt az ideje, hogy elkezdje megszokni, Aldrich Miniszter - teszem hozzá ismét, halvány mosollyal, csak a rend kedvéért azt a megszólítást, mielőtt elvenném tőle a pezsgőt.
- Az én hangulatomnak már szinte mindegy, de értékelem a próbálkozását - talán nem is bánom annyira a hasonló próbálkozásokat.
- Az emberek időnként szeretik a vérfrissítést, még a politikában is. Nem árt időnként friss szemmel nézni a dolgokra - bár tény, ritkán kerül be valaki ilyen fiatalon a parlamentbe, azért szerencsére nem példa nélküli.
- De szerencséje, fiatalember, hogy tapintatosan fogalmazott. A végén még a korom okán kénytelen lennék magamra venni az utalását - bár a hangom komoly, nem úgy tűnök, mint aki valóban megsértődött a dolog miatt. Időnként még én is úgy érzem, hogy csupa vaskalapos vén szivar ücsörög a bársonyszékekben, aki harminc éve nem járt a rezidenciája falain kívül, és fogalma sincs, hogyan is kellene kezelni a felmerülő problémákat. De hát nem ilyen vagyok én is? Jó ideje nincs energiám semmi olyasmire, amire régebben szándékosan szántam időt, sokkal egyszerűbb a munkába temetkezni, mint olyan dolgokkal foglalkozni, amiről tudjuk, hogy úgysem leljük örömünket benne, és csak frusztrálnak.
Mégis itt vagyok ma este is. De talán nem is olyan nagy baj ez. Silas szokta mondani, nagy álszenten néha, hogy legalább kikapcsolódok egy kicsit. Mintha nem érezné ő is ilyen fullasztónak a hasonló eseményeket.
Keenan megállapítására valami halvány meglepettséggel vonom fel a szemöldökömet.
- Különös szerzet Ön, Keenan - kortyolok egyet a pezsgőmből, miközben őt fixírozom. - Egészen biztos vagyok benne, hogy találna mást a teremben, aki szórakoztatóbb társaságot jelent nálam. Bár ha azt mondom Önnek, hogy mostanában csak az időjárásról és a politikáról tudok messzemenő társalgást folytatni, nem hiszem, hogy elijesztem - lévén ő is politikus, ugyebár.
Ami pedig az erkélyt illeti… végülis miért ne?
- Egy kis friss levegő igazán jólesne - biccentek végül aprót, majd elindulok az erkélyajtó felé, kinyitva Keenan előtt, és előre engedve őt.
Valóban gyönyörű a kilátás innen, bár itt már sokkal szárazabb a szél, nem hozza magával a tenger halványan sós illatát, az elveszik a város jellegzetes szmog-szagában. A kivilágított épületek kavalkádjának azonban valóban megvan a maga varázsa.
A korláthoz lépek, és elegánsan nekitámaszkodok, csak az egyik könyökemet pihentetve a korláton, a másikban tartva a pezsgős poharat, amiből újabbat kortyolok.
- Nem járt még itt? - kérdezem Keenantől, elvégre ezt vettem ki az iménti szavaiból. - Azt hiszem, ezzel a kinevezéssel nagyon sok kapu nyílt meg Ön előtt.
Úgy szó szerint, mint átvitt értelemben.

Apám mindig arra tanított hogy legyek magabiztos és összeszedett ami egész életemben meglehetősen jól ment. Mindig határozott volt a fellépésem, mindig szépen rendeztem a gondolataimat, de ahogy a szirén király közelébe léptem ez valahogy mindig... szertefoszlott.
Olyan jól kigyakoroltam fejben hogy idelépek hozzá, pezsgővel kínálom, kellemesen elbeszélgetünk és le lesz nyűgözve hogy ilyen fiatalon milyen komoly, összeszedett és tökéletes politikus vagyok.
Ehelyett amint a nevemen szólított éreztem hogy a füleim lángra lobbannak és egy majdhogynem kislányos kuncogás tört elő belőlem.
Apám ha ezt látná...
- Igen, bár félek nem mindneki ilyen kedves hangsúllyal fogja mondani mint felséged - szélesedett ki a mosolyom ahogy elvette tőlem a pezsgőt. Belekortyoltam a sajátomba hogy leplezzem a zavaromat és a szavaira széttártam a karjaimat.
- Ilyen egy jó miniszter nem, ahol tud, próbál segíteni... - vagy legalábbis szeretném ha a figyelme rám öszpontosulna. Hogy már ne csak Tadeus kicsi, eltökélt fiaként gondoljon rám hanem... lássa bennem a felnőtt férfit. A potenciált valami többre.
A hangja komoly, de a szemei csillogásán látom hogy nem vette komolyan a szavaimat. Nem tudom elfojtani magamban a féloldalas mosolyt és a poharat tartó kezemmel felé intek.
- Felség, ön szemtelenül fiatal kívül belül. Nem véletlenül pont az ön társaságát keresem a többi miniszter helyett - flörtölnék? Lehet. De csak finoman. Csak annyira hogy beilljen a jó hangulatú évődés mellé.
Figyelem ahogy beleiszik a pezsgőjébe és közben engem figyel. Viszonzom a tekintetét, és bár belül úgy érzem legszívesebben elrohannék, az olvadt csokoládészín szemek mintha idekötnének.
Finoman félrebiccentem a fejem és felvonom a szemöldököm jelezve hogy alig várom hogy befejezze a gondolatát hogy miért is vagyok különös szerzet.
Halkan elnevetem magam és én is beleiszom az édes, buborékos italba.
- Politikus vagyok, és az időjárás meglehetősen furcsa mostanában így bármelyikről szívesen eldiskurálok. De hiszem hogy van még közös témánk, ezeken kívül is - felelem diplomatikusan de még mindig szélesen mosolyogva.
Elfogadja az ötletemet hogy menjünk ki egy kicsit a levegőre. Odakint hűvös van, mégis kellemes. Furcsa hogy itt nem fújja felénk a szél a tenger illatát. A csillagok sem látszanak innen, inkább mintha alánk költöztek volna megannyi autófényszóró képében.
A korlátra könyökölök mellette és a szavaira rápillantok.
- Az apámat nagyon sok fogadásra elkísértem, de ő sosem engedett ki az erkélyre. Borzasztó tériszonya volt - nevettem el magam és én is belekortyoltam a pezsgőmbe - De egyetértek Önnel, felség. Sok új lehetőség nyílt meg előttem most, és alig várom hogy Önnel... vagyis... a Tanáccsal és a királyi családdal együtt dolgozhassak. Az apám igen nagyra tartotta Önt. És én is így vagyok ezzel - kissé zavartan kapom el róla a tekintetem mintha legalábbis szerelmet vallottam volna neki az imént és lehajtom az utolsó kortyot a pezsgőspoharamból. Visszapillantok a királyra.
- Ön bizonyára már rengeteg ilyen eseményen járt. Csodálkozom hogy nem unja. Bár biztos vagyok benne hogy akadtak mókás esték is közte - mosolyodom el szélesen. A politikusok nem épp a visszafogottságukról híresek és szeretik mások előtt lerendezni a drámáikat. Anyám is ilyen politikusfeleség volt, míg szegény apám még élt.

Bár feltűnik Keenan zavara, betudom a rangomnak, ami sokak magabiztosságát csappantja meg. Sokan egyszerűen nem tudják, hogyan is kellene viselkedniük a jelenlétemben, hogyan kellene szólítaniuk, vagy éppen az etikett melyik pohár használatát követeli meg a borokhoz. Nem mintha bármelyik különösebben érdekelne. Mármint nyilván egyfajta alapvető tiszteletet elvárok mindenkitől, de csak annyit, amennyit én is megadok másoknak. Erős lenne kijelenteni, hogy szívemből gyűlölöm az egész hajbókoló világot, pedig valahol ez a helyzet. Mégis, eléggé hozzászoktam már a fuldokláshoz, hogy ne csapkodjam a felszínt.
- Valószínűleg nem - értek egyet halvány mosollyal. A politikusokat kevesen szeretik. A legtöbb, amit a megszólításából várhat, a tisztelet. Azt kivívni azonban kellően nemes cél egy ifjú léleknek.
A vállam megrázkódik egy pillanatra a segítőkész miniszterekre vonatkozó kommentjén, és igyekszem a mosolyomat a pezsgős pohár pereme mögé rejteni.
- Ön túl jó ide, Mr. Aldrich - még véletlenül sem használnám a túl naiv megfogalmazást, mert az azért belátható, hogy aki eddig már eljutott, nem lehet naiv. Mégis, időnként meglep, hogy vannak a politikai életben olyanok, mint ő. Akik még tényleg hisznek valamiben. Azt hiszem, én már ezért is kiöregedtem a szerepemből. Már nem hiszek igazán abban, hogy változást hozhatok, ahogy azt is tudom, hogy lehet, hogy az a változás, amit én hoznék, már húsz éve is elavult lett volna.
Visszafogottan elnevetem magam a bókra, amit kapok. Jó ég, fogalmam sincs, mondott-e bárki ilyesmit nekem. Talán Silas szokott a legközelebb állni ahhoz, hogy ilyenekkel áltasson, mert hát… őt mindig el kell osztanom kettővel, kivéve, amikor rátör az őszinteség.
- Legközelebb ahelyett, hogy reggel tükörbe néznék, majd Öntől kérek hivatalos jelentést, hogy hány évesnek tűnök aznap. Hátha segít - Elfelejteni a koromat, megkönnyíteni a döntéseket. Fiatalabb korában könnyebben vállal rizikót a szirén. Bár valószínűleg ez nálam sosem a korommal, hanem a neveltetésemmel függött össze. Silas szokta már huszonéves koromban is azt mondani rám, hogy néha olyan vagyok, mintha kétszer annyi idős lennék. Az a baj, hogy ez azóta sem változott.
- Ez hamar kiderül, nem igaz? - mosolyodok el a nevetéssel kísért megjegyzését hallva. Valószínűleg igaza van, és lenne még közös témánk ezeken kívül is.
Az erkélyen vannak még páran rajtunk kívül, de a legtöbben, amikor meglátnak minket, egy biccentés kíséretében udvariasan arrébb vonulnak, hogy helyet hagyjanak nekünk. Silasnak szoktam mindig mondani, hogy néha olyan, mintha leprás lennék. Az emberek egy része elkerüli még a tekintetemet is, a másik részük meg ott legyeskedik körülöttem, mintha egy különösen érdekes tanulmányt készülne írni rólam, és mindezek mellett az összes pletyka a hátam mögött zajlik. Nem mintha érdekelne, mit beszélnek az emberek. Belefáradtam abba, hogy érdekeljen. Mégis, nap nap után megfogom a feleségem kezét a fogadásokon, és amikor más is látja, igyekszem úgy nézni rá, ahogy néhány évtizeddel ezelőtt nézhettem. Kizárt dolog, hogy sikerüljön, ha már alig emlékszem, milyen volt szerelmesnek lenni belé. Azt sem tudom, egyáltalán az voltam-e.
- Valóban, emlékszem - biccentek szórakozottan Tadeus tériszonyának említésére. - Tudja, örültem volna, ha bármelyik fiam szót fogad, ha azt mondom nekik, tartsák távol magukat bármitől - futó mosollyal felelek, majd Keenan ifjú vonásain felejtem a tekintetemet. Amikor észreveszem, hogy az illendőnél bőven tovább fürkészem az arcát, visszaforulok a korlát felé.
Elmerengek a város fényein, miközben Keenan szavait hallgatom. Mosolygok, érzem, de csak az ajkaim. Udvariasan, ahogy oly sokszor, hogy már reflexből megy.
- Nagyra tart… - szusszanok félig nevetve, a pezsgős poharamat forgatva az ujjaim között, a tekintetemet az ekély gyér fényében felszálló buborékokon pihentetve, mielőtt felpillantanék Keenanre. - Ha tudná, hányszor hallottam már ezeket a szavakat! Többször, mint ahány unalmas, vagy éppen botrányos fogadást végigmosolyogtam. Unom, Mr. Aldrich. Ahogy egy idő után valószínűleg mindenki megunja, miután elmúlik az újdonság varázsa.
Már-már hanyagul ejtem a szavakat, mégis halkan, hogy csak Keenan hallhassa. Kihúzom magam, majd megingatom a fejem a saját ostobaságomon. Felemelem a szabad kezem, hogy elegáns mozdulattal Keenan vállára tegyem.
- De ne hagyja, hogy egy vénember keserűsége rátelepedjen az örömére. Ma Önt is ünnepeljük, Keenan. Élvezze ki a rivaldafényt, a figyelmet. Építsen kapcsolatokat, azokra lesz a legnagyobb szüksége - finoman megszorítom a vállát, majd elengedem, és biccentek felé. Ellépek tőle, hogy visszatérjek a terembe. Talán haza kellene mennem. Már megvoltak a kötelező körök, innentől senki nem róhatja fel nekem, ha visszavonulok.

Túl jó. Ezt a jelzőt használta rám. Nem azt hogy túl naiv, vagy túl elfogult. Túl jó. A férfi szemeibe pillantva próbáltam kiolvasni belőlük hogy mit akar ez pontosan jelenteni. Az a gyengéd mosoly amibe a szívem is beleremegett ott ült az ajkain de a szeme bezárkózott.
- Nos... köszönöm. Azt hiszem. Nem tudom hogy ez egy jó tulajdonság-e politikai körökben de... Hálás vagyok a kedves szavakért - mondtam végül halvány mosollyal. Az hogy vele dolgozhattam már elég motiváló volt hogy változást akarjak elérni. Jó változást. Ezt sokan naivnak mondták volna de ő egészen más jelzőt használt. Ezért hálás voltam.
- Felség, ezen ne múljon, örömmel avanzsálok miniszterből, királyi tükörré - nevettem el magam jóízűen. Mi sem tenne boldogabbá minthogy reggelente azzal kezdhessem a napot hogy beszélek vele de... ennyire nem akartam előreszaladni. Bele se akartam gondolni mert csak a mellkasom szorult össze fájdalmasan a puszta gondolattól is.
Az erkélyre lépve mindenki úgy kerülget minket mintha fertőző betegséget terjesztenénk, ami borzasztó és fájdalmas halállal jár. Lapos pillantással néztem a mellettünk elhaladókat de nem szóltam. Minek? Én csak örültem ha kettesben maradhattam vele.
Nem mintha számított volna bármit is hogy hányan vannak körülöttünk, de így legalább tudtam hogy a figyelme rám öszpontosul. Csak rám.
Csak erre volt szükségem.
A szavaira elmosolyodom. Bár nem ismerem a hercegeket, tudom hogy korombeliek ők is. A fiatalabbról elég sok botrány keringett a közmédiában de ő is megtérni látszott. Ugyan nem láttam bele a családi életébe, ez a megjegyzés olyan szomorúnak tűnt hogy rápillantottam. Ő is az arcomat fürkészte, mintha kicsit tovább is elidőzve a vonásaimon mint kellett volna.
- Hát... nem mondom hogy én nem szöktem ki néha az erkélyre hogy megnézzem a várost - mosolyodom el halványan - Igaz nem ilyen magasról... Annál jobban féltem édesapám haragjától - nevetem el magam röviden mielőtt én is visszafordulnék a város fényei felé. Annyi élet van itt, mégis annyira más mint amit megszoktam.
Miközben beszélek ismét ránézek, de most nem tetszik ahogy elmosolyodik. A szeme bezár, csak az ajkai mosolyognak.
A szavaira érzem hogy görcsbe rándul a gyomrom. Halkan mégis nehezen hullanak közénk én pedig nem tudom levenni róla a szemem. Szomorú. Ez egy olyan oldala amit még sosem láttam.
Olyan élő, olyan valós. Olyan emberi. A szívem nehezet dobban ahogy figyelem.
A keze a vállamra nehezedik egy pillanatra és búcsúzva finoman megszorítja.
Elélp tőlem én pedig kinyitva a számat utánalépek holott fogalmam sincs mit mondhatnék neki.
Míg egyetemre jártam az ő beszédei adtak ihletet, az ő első törvénykezései voltak amik az egész kampányom alapjai voltak. Azt akartam tovább vinni amit ő eddig felépített. Őt akartam támogatni bármi áron.
Bár el tudtam volna ezt mondani neki valahogy, anélkül hogy talpnyalásnak, vagy... annak érződjön ami valójában volt.
Hogy jóval többet éreztem iránta mint egy fiatal miniszternek szabad lett volna a királya iránt.
Ezt mégsem mondhattam el neki. Nem így. Nem most.
- Tybald...! - a keresztneve meglepően idegenül hangzik az ajkaimról, és még magamat is meglepem a hirtelen jött bátorságommal, de ha megtorpan a merészségem máris kifizeti önmagát.
- Egész este azt vártam hogy Önnel beszélhessek. Lehet hogy mások akiktől ezt hallotta, csak üres szavak voltak, de... engem egész életemben az hajtott hogy egyszer Ön mellett dolgozhassak - a szavaim halkak de szenvedéllyel égnek - Más figyelme nem is érdekel ezen az átkozott fogadáson... De.. nem akarom feltartani... Örülök hogy volt alkalmunk legalább egy kicsit beszélni... Remélem egyszer még lesz alkalmunk beszélgetni... egy kicsit tovább is - elmosolyodom kissé kipirult arccal és lesütöm a szemeim. Érzem hogy túl messzire szaladtam. Hagytam hogy elragadjanak az érzelmeim.

Vannak olyanok, akiknek valamilyen okból nem való egy adott pálya, és alapvetően úgy gondolom, a politika pontosan az a terület, ami túl mocsaras ahhoz, hogy valaki hosszú távon tiszta maradjon benne. Én sem úsztam meg, és azt hiszem, az ifjabb Aldrich sem fogja. Talán használhattam volna a naiv jelzőt, de van, amikor valaki egyszerűen tényleg csak túl jó ahhoz, hogy egy ilyen hivatást válasszon. Ilyenkor mindig csak remélni tudom, hogy nincs igazam, és csupán az évek keserűsége beszél belőlem.
- Általában nem az, de Ön előtt a lehetőség, hogy rácáfoljon erre - biccentek enyhén oldalra fordított fejjel, majd egy korty erejéig felemelem a poharamat, mielőtt a tükrös hasonlat kapcsán visszafogottan felnevetnék. Nem igazán tudom hova tenni a megjegyzését.
- A palotában megbecsült helye van a személyzetnek, de a fizetés bármilyen jutányos is, azt hiszem, lényegesen szerényebb életszínvonalat jelentene miniszter helyett királyi tükörnek lenni - mondom, miközben kisétálunk az erkélyre.
Keenant hallgatva az jut eszembe, hogy vajon az én fiaim is ezt mondanák? Vajon ők is tartanak tőlem, tartanak a haragomtól? Tartottak valaha is igazán? Hiszen Dante annak ellenére is többször lázadt fel nyíltan minden ellen, amit hercegként képviselnie illett volna, hogy tudta, dühös leszek miatta. Talán csak túl sok minden csúszott szét idő közben ahhoz, hogy igazán érezzen bármelyikünk bármi mást is a családi kötelékből a kötelességen kívül.
Túlságosan könnyen terelődik a figyelmem a lehetőségekről a jelen, a múlt göröngyeire, és akaratlanul is bezárok. Hiszen minden átkozott alkalommal ezt teszem, amióta csak az eszemet tudom. Alig van bárki, aki mellett akár csak annyi őszinteséget is megengedek magamnak, amennyit az előbb Keenannel szemben megtettem. Tényleg elhiszem, hogy jobb lesz mindenkinek, ha most élek a lehetőséggel, és visszavonulok. Mindezt persze igyekszem úgy megtenni, ahogy illik, hogy senkinek eszébe se juthasson, hogy az ifjú Aldrich bármivel megsértett, vagy provokált, elvégre az nem vetne túl jó fényt rá, azt pedig a legkevésbé sem szeretném.
Alig lépek azonban el tőle, hogy visszatérjek a terembe, a keresztnevem furcsán élesnek tűnik a halványan kiszűrődő zajok és a visszafogott beszélgetések mellett. Öntudatlanul torpanok meg az első pillanatban, és a meglepettség, ha csak egy pillanatra is, de az arcomra van írva. Valószínűleg két kezemen meg tudnám számolni, hányan szólítanak a keresznevemen, és egészen biztos vagyok benne, hogy ez a fiatal szirén nincs köztük.
Természetesen, mire visszafordulok felé, az arcomon már nyoma sincs a meglepetésnek, udvarias, de egyértelműen távolságtartó a mosolyom, amivel végighallgatom. Az erkély olyan csendbe borult, hogy egészen biztos vagyok benne, hogy sokan levegőt venni is elfelejtettek az elmúlt fél percben, csak hogy minden szót tisztán hallhassanak.
Egy hosszú pillanatig fogalmam sincs, hogyan is kellene reagálnom az érzelmektől fűtött kirohanásra, hogy hogyan is tudnék reagálni rá. Silason kívül senkit nem hallottam még hasonlóképpen beszélni velem, már nagyon, nagyon régóta, és fogalmam sincs, mi vehet rá egy ilyen fiatal férfit, hogy ilyeneket mondjon. Az azonban biztos, hogy egy morzsával sem vagyok többet odahajítani a figyelő szemeknek és füleknek, mint amennyit eddig elkaptak. Úgy hiszem, ez is bőven több volt, mint amennyit önszántamból megosztottam volna velük.
- Remélem, nem fog csalódni, Aldrich Miniszter, és megtalálja, amit ezen a pályán keresett - ejtem halkan, kimérten. Elvégre mégsem mondhatom meg neki, hogy tanuljon meg viselkedni, hiszen valójában semmi illetlent nem mondott azon kívül, hogy a keresztnevemen szólított. Meg talán az “átkozott fogadás” is kicsit erős volt, de én lennék az utolsó, aki hibáztatnám ezért. Vannak azonban dolgok, amiket meg kell tanulnunk elhallgatni, ha úgy akarunk élni, ahogy azt elvárják tőlünk. - Biztos vagyok benne, hogy lesz még alkalmunk szót váltani.
Részemről lezártnak tekintem a beszélgetést, és magam mögött hagyom az ifjú minisztert a gondolataival, és a körülöttünk hullámokként felcsapó suttogással. Még hogy csak az én figyelmem érdekli! Ostoba, ha azt gondolja, bármire megy azzal, ha túl közel kerül hozzám. Túl jó… és mégiscsak túl naiv politikusnak.
Megállom, hogy ne hajtsam le a pezsgő maradékát, és az ajtó mellett álló pincér tálcájára teszem a poharamat. Azt hiszem, jólesne valami erősebb, de előbb jussak haza a lakosztályomba. Társaságra rég nem számítok, de legalább senki nem tartja számon, hányszor töltöm újra a poharamat.