Van egy mondat ami különösen félelmetesen hangzik Dadus szájából, mindegy, hány év telik el. Ezeknek a szavaknak akkor is megmaradt a súlya, a baljóssága. „Apád hívat!”. Mert ilyenkor mindig valami kellemetlen következett. Ordibálás, letolás, mindenféle szitkok és szidalmak elpuffogtatása, a kitagadással való fenyegetés. Ezeket a szavakat követte az a néhány percnyi figyelem, amiért mindig is ácsingóztam. Amiért a pedáns, jó tanuló, mindig makulátlanul viselkedő kisfiúból bajkeverő tini és fiatal felnőtt vált. Akartam, hogy apám rám figyeljen, de nem így. De ha kiváló eredményekkel nem tudtam felhívni magamra a figyelmét, hát megtették a botrányok. Nekem már mindegy volt. Fájdalmat már szinte semmi sem tudott okozni. Szinte.
- Hát persze, hogy hívat…a nagy király nem ereszkedik le csak úgy a földi halandóhoz, akkor sem, ha a fia…-mormogtam, miközben Dadus a nyakkendőmet igazgatta.
- Ugyan csillagom, ne legyél ilyen morgós. Sok gond nyomasztja apádat, nem véletlenül hívott haza.
- Vagy csak azért hívott, mert megunta, hogy utánam takarítson…és most megint be akar zárni.
- Apád szeret téged Dante! – lépett tőlem egy lépést hátrébb az alacsony nő. Hangja kivételesen szigorú és éles volt, nem szerettem, mikor ilyen tónusban beszélt. Az túl komoly volt, és neki nem állt jól a komolyság. Végig mért, és újra melegen, anyaian elmosolyodott. – Így…csinos vagy! Menj, már vár téged! És viselkedj! Hadd legyek büszke rád!
- Úgy lesz Dadus. -nyomtam egy puszit a homlokára, mielőtt elsiettem mellette.
Halvány emlékeim még voltak kiskoromból arról, amikor Apa foglalkozott velem. Néha bevillan, ahogy úszni tanítgat, ahogy betakargat esténként, miután megnézte, hogy van-e szörny az ágyam alatt. Aztán ahogy nőttem, ő egyre távolodott. Egyre gyakrabban hallottam egy kurta, ám annál fájdalmasabb mondatot. „Ne most, fiam!”. Olyan sokszor hallottam, hogy egy idő után már nem akartam közeledni, és a dackorszak jobban fejbe vágott, mint hittem volna. Főleg azután…ami történt.
Ahogy belépek az irodájába, mély csend fogad. Apám szemei, amikben annyira vágytam látni az elismerés fényét csillogni az íróasztal fölül merednek rám. Nincs bennük közöny, megvetés vagy vád, mint eddig, és ez megrémiszt. Mégis mi történik az öreggel?! Nagyot nyelve csukom be magam után az ajtót, kezem egy pillanatra a kilincsen marad, ahogy ránézek. Olyan fáradtnak és öregnek tűnik most.
- Hívattál, Apám…-fejemet kissé meghajtom előtte, ahogy régen a tanítónk mutatta. Nem szólalok meg, várom, hogy ő kezdeményezzen beszélgetést. Ostoba, merev etikett. Pedig szívem szerint megkérdezném, hogy mi a baj.

Nem véletlenül hívattam haza. Mert az még mindig az otthona, bármennyire távol is kerültünk egymástól mindannyian. Persze az is benne van a pakliban, hogy eléggé megnehezíti a mindennapjaimat a viselkedése, ami messze nem méltó egy királyi sarjhoz, és ideje lenne már valami felelősségtudatot magára szednie. Nem mintha fogalmam lenne, hogyan is akarom mindezt kivitelezni, elvégre nem akarom bezárni. Tudom, hogy azzal csak még hevesebb ellenállást váltanék ki belőle. Hiába nem volt egyik fiamra sem annyi időm, amennyit szerettem volna velük tölteni, távolról követtem a fejlődésüket, a dadusokon, a tanáraikon, és részben Silason keresztül.
Talán még nincs késő, ha úgy döntenék, pótolni akarom  az elvesztegetett időt, meg akarom ismerni őket. A kapcsolatom Hannával már menthetetlen, de a fiaimról még nem mondtam le. Itt az ideje, hogy más áldozza az idejét és önmagát a népért. Caelannek mekkora áldozatot jelentene vajon mindez? Hiszen amióta az eszét tudja, arra készítik, hogy egyszer majd király lesz, és alkalmas is rá, hogy az legyen. Ráadásul ha kéri, hajlandó vagyok tanácsadói szerepben mellette maradni, ahogy Silas is. Nem hagynám magára a teherrel, hiszen tudom, milyen súlya van. Beszélnem kell majd vele is, de egyelőre Dante vár rám.
Felpillantok a több kupacban előttem tornyosuló irathalmok fölött, amikor Dante belép, és beteszi maga mögött az ajtót. Nem kerüli el a figyelmem a keze, ami a kilincsen pihen még, mintha tudat alatt már a kiutat keresné a társaságomból. Őszintén meglep a viselkedése, ahogy köszönt, ahogy fejet hajt felém. Semmi dacos állfelszegés, semmi csakazértis kivagyiság. Ennyire rosszul festek? Vagy csak a kimerültségem ragad át mindenki másra is körülöttem?
Miért nem tudsz így viselkedni akkor is, amikor nem vagyok melletted?
Költői és kimondatlan a kérdés, talán csak az a félig elnyomott, fáradt sóhaj tolmácsol valami hasonlót.
Felállok a székemből, ösztönösen gombolom be a zakómat, és igazítom meg a mandzsettámat, holott egyrészt nem fontos most, hogy festek, másrészt eleve kifogástalanul áll rajtam minden. Vannak dolgok, amik az évek alatt túl mélyre ivódnak belénk.
- Gyere, Fiam, foglalj helyet, kérlek - bár a szavaim hivatalosak - fogalmam sincs, hogy máshogy beszélhetnék vele, akkor sem, ha a fiam -, a hangszínem nem a parancsoló királyi tónus. Inkább hasonlít arra, ahogyan gyerekkorában szóltam hozzá.
Leülök a kedvenc fotelembe, és megvárom, hogy Dante is helyet foglaljon akár a sötétkék bársonnyal bevont kanapén, akár a másik fotelben, vagy felőlem állhat is, ha úgy tartja kedve.
Az igazat megvallva kedvem lenne megkérdezni, hogy van, mi történt vele az utóbbi időben, amit említésre méltónak ítélne, de tartok tőle, hogy puszta udvariaskodásnak venné az egészet, így inkább terelem a szót a valóban hivatalos téma felé, afelé, amiért ide hívattam.
- Úgy gondolom, jogod van személyesen tőlem hallani, hogy édesanyáddal úgy döntöttünk - rendben, ez azért némileg ferdített igazságtartalmú, de a lényegen nem változtat -, ideje az uralkodói tisztséget átruháznunk Caelanre. Természetesen még nem holnap, de már elkezdtük tervezni az időpontot a beiktatására.
Pillanatnyi szünetet tartok, mielőtt folytatnám.
- Remélem, ez a tény némileg nagyobb felelősségérzetet ró majd rád is, hogy ha herceghez nem méltó viselkedéseddel szégyent hozol valakire, az ezután elsősorban nem édesanyád és én leszünk, hanem a bátyád - nem kioktatni akarom, egyszerű tényeket közlök, egy kicsit arra apellálva, hogy bár velünk Hannával nem nem is volt túl közeli kapcsolata Danténak, Caelannel annál inkább. A bátyját tiszteli és becsüli, nekem pedig nem fog álmatlan éjszakát okozni, ha megpróbálok legalább ennyi befolyással élni felé.

Utálom ezt az irodát.  Meg az egész kastélyt, és az egész helyzetet. Nem akarok itt lenni, nem akarok a közelükben lenni, mert csak fáj. Mert szinte látom magam, a hatalmas, félelmetesnek tűnő íróasztal mögött, remegő kisfiúként, aki nem értette még, hogy bajt csinált, és az asztal túlfelén ülő apjától nem kapott mást, csak egy jókora letolást. Pedig annyira igyekezett, hogy jó fiú legyen. Annyira szerette volna azt hallani a szüleitől, hogy büszkék rá. Az a kisfiú most nem lenne büszke a felnőttre, aki vált belőle. Aki, amint elkezdett felcseperedni, rájött, hogy senkire sem számíthat, a bátyján kívül. Mert egyedül hagytak akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rájuk, habár én is hallgattam. Mert miért is mentem volna oda hozzájuk. Silas feláztatta a könnyeimet, de a sebeket már nem tudta begyógyítani, és én egyedül lettem túl a traumán. Nem hiszem, hogy az ősök tudnák, azóta is. De már nem is érdekel.
Az a baj, hogy most már igazán semmi sem érdekel. Úgy érzem, már nem maradt odabent semmi. Nem maradt egy őszinte mosoly, egy nevetés, egy jó emlék, de bánat, fájdalom és keserűség sem. Olyan sok helyen kerestem a szeretetet, a kedves szavakat, a megértő tekinteteket, és sehol sem kaptam meg ezeket. Sehol, kivéve a bátyámnál, akit bár imádok, ő sem egészen azt adta, amire szükségem lett volna. De őt így is nagyon szeretem. De az a fiatal felnőtt, aki csupa tűz, vehemencia és szenvedély volt, valahol lemaradt útközben, ahogy fejlődtem. Tudom, hogy itt van még, valahol a lelkem mélyén, de már nem akar mindenkire rácsimpaszkodni, már nem keresi mindenhol a szerelmet és a törődést. Nem maradt bennem semmi, vagy ha maradt is, én nem érzem. Haza jöttem, mert itt még megtűrnek, és csendben leszek, amennyire csak tudok. Szépen, csendben elhervadok, mint az árnyékban növekvő virág. De mit számít már. Legalább nem okozok majd több gondot nekik.
Ahogy apám rám néz, mégis elfacsarodik a szívem. Nem olyan ez, mint bármelyik másik találkozónk, és most, hirtelen annyira szeretném, ha kiabálna velem. Ha szitkokat vagdosna a fejemhez, egy újabb botrányért, amibe keveredtem, mert legalább egy pillanatra úgy érezném, hogy még mindig élek. A kezem a kilincsen marad, menekülni akarok ebből a hideg sírhantból, nem akarom állni apám pillantását, nem akarom azt érezni, hogy mekkora csalódás is vagyok nekik. Minek is élek egyáltalán? Mert azt hitték, hogy majd egy baba segít az elhidegült házasságon? Hogy megmutassák, hogy velük minden rendben van? Miért akarják, hogy mégis itt éljek, hiszen soha nem tekintettek igazán sem a fiuknak, sem pedig hercegnek. És miért akarok mégis apám nyakába ugrani, és csak ölelni, míg el nem múlik a világ? Miért szeretem még mindig őket ennyire?
Szótlanul foglalok helyet a fotelban, közel hozzá, de mégis úgy érzem, hogy egy szakadék van kettőnk között. Lám, itt van ő, a mindig tökéletes és fenséges király, és itt vagyok én, aki ha nem születik kékvérűnek, most az utcasarkon kínálná magát minden arra tévedőnek. Néha megfordult már az is a fejemben, hogy nem is vagyok a fiuk, de ahhoz vörös, göndör hajam túlságosan Anyáét idézi, mikor még fiatal volt. Ha nem heverne már így is szilánkokban, a szívem összetörne attól, ahogy beszél velem. De most legalább nem üvölt. És persze semmi informális társalgás, egyből a lényegre tér.
- Értem, Apám…Caelan…igazán kiváló király lesz. Büszkék lehettek rá…eddig is makulátlanul végezte a hercegi teendőit.
Keserű mosolyra húzódik a szám, és nem merészelnék pimasz lenni vele, jobban járok, ha nem provokálok ki egy újabb atyai pofont. Lehajtom a fejem, hajam a szemem elé omlik, úgy fixírozom gyűrűkkel díszített kezemet, amit csinosan az ölembe ejtettem. Úgy, hogy ő ne lássa, az egyik kezemmel megszorítom a másikat, körmeimet a húsomba vájom, hogy ne törjek ki könnyekben.
- Esküszöm, hogy nem fogok szégyent hozni rá…és igyekszem ezentúl az elvárt módon viselkedni. -szusszanok egy nagyot, az ingem ujjával megtörlöm a kiserkenő könnyeimet, majd újra felnézek rá. Olyan rohadtul fáradt vagyok.
- Nem kérem, hogy bocsássatok meg nekem…de remélem lesz még helyem a palotában ezek után…ígérem, egy nyikkanást sem fogtok hallani felőlem…tudom, hogy folyton csak utatokban vagyok. – lassan feltápászkodom a fotelből, pedig éppen csak leültem. A tekintetem könyörög, hogy mondjon valamit, ami okot adhat rá, hogy itt maradjak vele, még egy kicsit, de nem mondom ki hangosan. De a kezem reszket, és ez lassan átterjed a lábaimba is. Életemben először szégyellem magam apám előtt. – Akkor…azt hiszem, én megyek is, ha…ha nem szeretnél még valamit mondani.

Ítélkezni mindig olyan végtelenül egyszerűnek tűnik. Másokat gyűlölni, hibáztatni, holott egy lépést sem tettünk a cipőjükben, mégis… legalább addig sem kell a saját bajunkkal foglalkozni, a saját felelősségünket keresni az életünk alakulásában. Annyiszor tesszük ezt mindannyian, hogy egy idő után már talán észre sem vesszük. Emlékszem még jól, én is néztem így néha apámra. Az erős kezű, szigorú királyra, akit tiszteltem ugyan, de sosem szerettem. Egyszerűen nem voltam eleget a társaságában, hogy a legkisebb mértékben is kötődni tudjak hozzá, ráadásul ő sem volt a szeretet és az empátia mintapéldánya. Nem értettem őt soha, egészen addig, amíg el nem foglaltam a helyét, de akkor már lényegében mindegy volt. Hiába fogadtam meg azonban, hogy ha nekem lesznek gyerekeim, őket máshogy nevelem majd, vannak dolgok, amikre nincs ráhatásunk, engem pedig ugyanúgy elnyelt a trón és a temérdek kötelesség, ahogy apámat. Most pedig itt áll előttem a kisebbik fiam, aki olyan idegennek tűnik, mintha sosem láttam volna még. Képtelen vagyok kitapintani akár csak egyetlen kapcsolódási pontot is. Caelannel könnyebb, rá még több időm volt, hozzá több türelmem volt még, de Dante… ő egészen más, és nem csak azért, mert meg sem kellett volna, hogy szülessen. Mennyire furcsa fintora az életnek, hogy ha ő születik előbb, és Caelan másodiknak, most talán fele ennyi problémánk sem lenne. Mert hiába mondja mindenki, hogy Dante tiszta anyja, és hogy Hannára ütött… kevesen látják, hogy pontosan olyan, mint én. Ezzel a tükörrel azonban sokkal nehezebb szembenéznem, mint bármikor korábban gondoltam volna.
Egyértelműnek tűnik hát, hogy először azt közöljem vele, amiért elsősorban hazahívattam. Mégis, ahogy reagál a szavaimra, egyszerre bosszant és elszomorít. Elszomorít abban a mélyről felderengő értelemben, amivel időnként Hannát szoktam figyelni. Mintha az egészet rendbe lehetne még hozni, de fogalmam sincs, hogyan csinálhatnám.
Csak akkor kezd megrepedezni bennem valami, amikor meglátom azt a dühös-frusztrált mozdulatot, amivel megtörli az arcát. Talán figyelnem kellene a szavaira, de sokkal jobban leköt a testbeszéde. Mondanám, hogy szakmai ártalom, hiszen a szavak hazug csengése helyett mások mozdulataiból olvasni jóval célravezetőbb, de egyszerűen csak… túlságosan leköt az a megannyi fájdalom, és életében először talán szégyen, amivel Dante megáll előttem. Nem viszonzom azt a némán könyörgő pillantást, a tekintetem a gyűrűkkel díszített, remegő ujjain függ, és még azt is hiheti néhány szívdobbanásnyi pillanatig, hogy nem óhajtok több szót pazarolni rá. Mikor azonban mozdulna, elfordulna, hogy távozzon, utána szólok.
- Dante - a hangom talán élesebben csattan, mint azt akartam, megszoktam már, hogy indulattal ejtem a nevét, de ahogy felállok, azt teljes nyugalommal teszem. Nem lépek azonban közelebb, nem nyúlok utána, csak figyelem egy pillanatig, majd az iroda magas, karcsú ablakához lépek, hogy ne kelljen ránéznem, miközben folytatom. Nem azért, mert nem tudnám elviselni a látványt, inkább csak… időt akarok adni magamnak, hogy bármit váltanak is ki belőle a szavaim, felkészülhessek rá.
- Amikor nevet adtunk neked édesanyáddal, mindketten úgy gondoltuk, hogy a Dante illeni fog hozzád, pedig még nem is ismertünk - az ujjaim lassú mozdulattal símulnak a párkány hűvös fájára, mintha ebből megnyugvást nyerhetnék. - Nem mintha egy pillanatig is abba az illúzióba ringatnám magam, hogy ismerjük egymást.
Szándékosan fogalmazok így, hiszen nem csak én nem ismerem őt, de ez fordítva is igaz.
- Ez tudom, hogy nagyrészt az én hibám, de abban biztos vagyok, hogy a kitartásod átlagon felüli.
Sokan nem hisznek abban, hogy a névnek ereje van, de én úgy gondolom, van ebben valami. Lehajtom a fejem néhány pillanatra, mielőtt megfordulnék, hogy Dante szemébe nézhessek.
- Egy másik családban annyi mindenre vihetted volna, de te ugyanúgy elpazaroltad magad, ahogy mi elpazaroltunk téged - nem vagyok büszke rá, hogy ezt mondom, de ez sosem tartott vissza attól, hogy kimondjam a dolgokat. - De talán még nincs késő változtatni. Megbocsátani.
Egymásnak. Nem a szokványos bocsánatkérés ez, de úgy gondolom, a helyzet sem az, és az, hogy hajlandó vagyok elismerni, hogy én is hibáztam, hogy mi is hibáztunk, bőven ellensúlyozza a zord szóválasztásomat. Indokolatlannak érzett feszültséggel figyelem, hogyan is reagál a hallottakra. Tartok tőle, pont ugyanannyira, amennyire valószínűleg ő tart tőlem.

Egy egy mondat között olyan mély, húsig hatoló, és megtörhetetlennek ható csend áll be kettőnk között, hogy az szinte elviselhetetlen. Ő engem fürkész, én pedig képtelen vagyok megszólalni, vagy akár csak megmozdulni is. Annyira vágytam mindig az elismerésére, a büszkeségére, a szeretetére, hogy most, hogy nincs semmi, amik miatt ezt megkaphatnám, egyszerűen csak rettegek tőle. Ólmosan vánszorognak a percek, és tényleg azt érzem, hogy talán a kiabálás is jobb lenne, ennél a kimért, hideg társalgásnál. Mikor idefelé ballagtam, mindenre fel voltam készülve. A bőröndöm bepakolva vár a szobámban, ha esetleg elhangzana az a mondat, amit úgy nagyjából tizenöt éve várok: „Nem vagy a fiam többé!”. Nem tudom, hova mennék. Nem tudom, mit csinálnék. Nincsenek olyan barátaim a palotán kívüli világban, akikre tudnék számítani, vagy csak nagyon kevés, és egyikükre sem akarnék rátelepedni. Valahogyan megoldanám, azt hiszem kicsit fel is szabadítana, de közben olyan bánat lesz úrrá rajtam a gondolatra is, ami erősebb mindennél. Mert megértem apámat. Én vagyok az, akit a felelősség terhel, aki méltatlanul viselkedett, akinek hálásnak kellene lennie a puszta létezéséért, és azért, hogy még viselheti a címét, és a családnevét. Mert haszontalan vagyok, és hálátlan. Évekig a szüleimet hibáztattam, amiért az életem félre csúszott, de rá kellett jönnöm, itt, szemben állva az apámmal, hogy ők nem hibáztak semmiben. Egyedül én hibáztam. De én hatalmasat. Újra megérzem azt az ismerős gombócot a gyomromban, ami mint egy kis fekete golyó, elkezd nőni, és egyre csak nagyobb lesz. Utoljára kisfiúként éreztem ezt. Azt, hogy éppen ideje lenne véget vetni mindennek a nevetséges komédiának. Mégis, úgy csüngök apám minden szaván, minden mozdulatán, mint mikor kisfiú voltam. Még mindig közel akarok lenni hozzá, de fogalmam sincs, hogy ezt hogyan tehetném. Néhány vérszegény mondat után úgy gondolom, éppen ideje lenne kiiszkolni innen, de a hangja, úgy csattan, akár az ostor, és visszaránt a szobába.
Reszketve állok meg előtte, megszólalni sem merek. Most jön, most következik az, amitől eddig féltem, de a szívem mélyén mindig is sejtettem, gondolom magamban, de nem ez történik. Az ablak felé fordul, nyugodtan kezd beszélni róla, hogy miért nyertem éppen a Dante nevet. A nevet, amelynek számomra már nincs jelentése, amit elkoptatott az idő, és a megannyi hang, amely már kiejtette. Apám, a bátyám és Silas hangja az, amelyik, ha kiejti, akkor még találok benne némi értelmet.
Nem akarom, és nem is merem félbeszakítani, ahogy elmondja, hogy ő hol gondolja úgy, hogy hibázott, és hogy még nem lenne késő számunkra. Hogy megbocsássunk, hogy megismerjük egymást, hogy valóban apa és fia legyünk. És én hirtelen újra remegő kisfiúnak érzem magam. Nem tudom, mit mondhatnék, nem tudom, hogyan mondhatnám, a szememet marják a könnyek, a torkom elszorul, és képtelen vagyok ráemelni a pillantásomat. Arra, akit olyan nagyon szeretek, akinek a figyelméért tűzbe mentem volna, és mennék a mai napig.
- Én…nem tudom, mit mondjak… - úgy remeg most már minden tagom, hogy csoda, hogy nem esek össze itt helyben. – Annyi mindent akarnék és…fogalma sincs, hol kezdjem. Annyira sajnálom…sajnálom, hogy annyiszor szégyent hoztam rátok a viselkedésemmel…hogy annyiszor tiszteletlen voltam veletek, hogy ilyen…hálátlan vagyok…jobb gyermeket érdemeltek nálam. Egyáltalán nem a te hibád…az enyém, mert…mert azt hittem, így tudom felhívni magamra a figyelmeteket, de…nem teszek többé semmi hasonlót, ígérem…- úgy állok előtte, lehorgasztott fejjel, mint akit megvertek. Annyi hibás döntés áll már mögöttem, és kész lennék mindent hátra hagyni, hogy végre elfogadjon a családom. Háttérbe tudom szorítani az érzelmeimet is…mert nem lenne helyes. Mert nem akarok többé szégyenfolt lenni a családunk nevén.

Nem egyszerű rájönnöm, hogy mégis mit és hogyan kellene csinálnom, mit kellene tennem, hogy ne úgy nézzen rám a saját fiam, mint nyúl a vadászra. Közben pedig mégis azt érzem, hogy ez így nem jó. Mert kicsit úgy érzem magam, ahogy talán apám érezhette magát jobb napjain. Ott terpeszkedik köztünk Dantéval ugyanaz a szakadék, ami anno az apám és köztem. Pedig hányszor megfogadtam, hogy ha saját gyerekem lesz, odafigyelek rá, törődök vele, és nem hagyom, hogy valaha is azt érezze, nem számíthat rám. Valahogy mégis olyan nehéz ezt kivitelezni, amikor az emberre annyi felelősség hárul, a vállait annyi súly nyomja. Egy időben azt gondoltam, hiba volt bevállalni egy második gyereket, Dante születése után rohamosan megromlott a kapcsolat köztem és Hanna között, de később rájöttem, hogy mindez csupán néhány év különbséget jelentett. Előbb-utóbb úgyis eltávolodtunk volna egymástól, de legalább nem tettünk volna tönkre még egy életet a sajátunkon kívül.
Most azonban, hogy Dante újra előttem áll, nem bánom, hogy akkor megszületett. Mert hiába minden botránya, hiába a makacs engedetlensége, amivel kiskamaszkora óta képtelen voltam mit kezdeni, mégiscsak a fiam, és annyi elszalasztott lehetőséget látok benne, amiket talán még nem késő pótolni. Nem érdekházasságokat, nem diplomáciai előnyt, nem a mintaherceget, hanem valakit, aki akkor lehetett volna, ha megkapja azt a figyelmet és törődést, ami megillet minden gyermeket.
Figyelem, miközben beszélek, figyelem, ahogy hallgat, a megszokott dac nélkül, már-már elveszetten állva előttem. Reszket. Innen látom. Őszintén szólva nem is igazán érdekel, amit mond, mert… olyan gépies mentegetőzés ez, ami rosszul esik hallanom tőle. Nem akarom, hogy a félelem és a szégyen uralja minden gondolatát, amikor egy légtérben van velem.
Az első lépésem még tétova, de a többi már határozottan visz közelebb Dantéhoz a puha szőnyegen, ami elnyeli a cipőm surranását. Ha nem lép el, ha nem tiltakozik, egyszerűen odalépek hozzá, és megölelem. Szó nélkül, ahogy talán annyiszor kellett volna már ahelyett, hogy szigorral próbáltam rendet vágni a viselkedésében.
Idegen az érzés. Az idejét sem tudom, mikor öleltem meg bárkit így. Úgy, hogy akár csak egy cseppnyi melegség is volt a mozdulatban. Egy csipetnyi határozott gyengédség, amivel meg akarom vigasztalni Dantét, elűzni a rémálmait, elkergetni a mumust az ágya alól.
- Sajnálom, Dante - karcos a hangom, mintha rég nem használtam volna, pedig alig néhány perce hallgattam el.

Néha azt kívánom, bár visszamehetnék az időben. Bár utána nyúlhatnék annak a kisfiúnak, aki azon a végzetes estén addig szaladt a dadája elől, míg annak már nem maradt ereje rá, hogy órákig virrasszon az ágya mellett, miután a kis herceg nyugovóra tért, hogy vigyázzon rá. Megannyiszor kívántam, hogy bár megváltoztathatnám azt a napot, csak néhány apró mozzanatot, hogy talán elkerülhessem, ami történt. Vagy csak átölelhessem a rettegő kicsit, miután egyedül maradt a sötétben. Bár nem tudom, mit mondhattam volna neki. Nem tudom, mivel tudtam volna megnyugtatni, kicsit jobb kedvre deríteni. Nem segített volna, ha találkozhatok az akkori önmagammal, akkor is ilyen nyomorult felnőtt vált volna belőlem. Nem mertem akkor sem a szüleimhez szaladni, ahogy azt hiszem, most sem mernék eléjük állni egy problémával. Képtelen lettem volna elmondani, hogy mi történt velem.
Többször megfordult az is a fejemben, hogy miért nem voltam elég bátor véget vetni az életemnek. Miért csak ültem a szirten, órákig bámulva le a sötétlő vízbe, ami éles sziklákat rejtett, és miért nem ugrottam. Azt hiszem erre a válasz egyértelmű: gyáva vagyok. Mert nem akartam fájdalmat okozni a bátyámnak, legalább neki nem, ha már tudtam, hogy a szüleim egyetlen könnyet sem ejtenének értem. Most, itt apám előtt állva azonban újra megkísért a gondolat. Nem látom azt a tekintetet a szemében, amit eddig mindig láttam, de talán most még jobban érzem azt, hogy nem kéne itt lennem, mint eddig bármikor. Nem „itt a szobában” vagy „itt a palotában” egyszerűen csak „itt”. A világon, ebben a családban, nem kellene, hogy éppen egy királynak legyen egy olyan fia, aki miatt ennyit kell szégyenkeznie. Nagyon remélem, hogy hamarosan megszabadulhatok innen, mert már nem fogom sokáig tudni tartani magam. Az is megfordul a fejemben, hogy visszamegyek a szobámba, és egyszerűen csak felszívódom. Valahogyan megoldanám az életem, ha máshogyan nem, megélnék abból, amit eddig ingyen csináltam. Nem lenne nagy visszaesés. Bármit, csak ne kelljen újra ezt a tekintetet látnom apám szemében.
Olyan, mintha nem is figyelne rám, ahogy beszélek. Teljesen máshol jár, kár erőltetnem, vagy tépnem a szám, pedig minden szavát komolyan gondolom annak, amit mondok. Ők nem hibáztak egyedül én, én vagyok az, akit terhel a felelősség, és épp itt van az ideje, hogy szembenézzek vele. Ha ő, mint királyom úgy kívánja, elhagyni a palotát, hogy együtt éljek a tetteim súlyával, hogy végre vezekeljek mindenért. Elhallgatok, a lábaim úgy remegnek, mint a kocsonya. Félek. Félek itt lenni, előtte állni, beszélni vele. Kiteregetni a szívem minden szennyesét, őszintének lenni vele, mindez olyan rémisztő.
A lábam nem akar engedelmeskedni, ahogy megindul felém, pedig ösztönösen hátrálnék. Lehunyom a szemem, úgy várom, hogy mi fog történni, és azt hiszem, fájdalomra számítok. Égő arcra egy pofon után, bizsergő vállakra ott, ahol megszorított, sajgó mellkasra, ahogy ellök magától. Váratlanul ér, és letaglóz az ölelés, egy pillanatra képtelen vagyok bármit tenni. Csak állok, lefelé lógó karokkal szerencsétlenül, hogy egy másodperc múlva már a karjaiba bújjak, mint egy ijedt gyermek. Karomat az övé alatt átfonva ölelem át széles hátát, két kezem a zakójába kapaszkodik. A könnyek végre utat találnak maguknak, lassan lefolynak az arcomon.
- Én is sajnálom, Apa! -szipogok bele halkan a vállába, reszkető kezekkel. – Olyan nagyon szégyellem magam…kérlek, ne haragudj rám!

Hányszor, de hányszor mentem volna vissza az időben különböző pillanatokhoz, hogy változtassak a történteken, és az egyik az a nap, amikor az a szemétláda tönkretette a fiam életét. Már a tudat is, hogy sem én, sem Hanna nem voltunk Dante mellett, amikor igazán szüksége lett volna ránk, hogy nem volt meg annyi bizalma sem a kiskamasz fiamnak, hogy elmondja, hogy segítséget kérjen, hanem mindent Silastól tudtam meg… és utána sem voltam képes leülni Dante mellé, és beszélgetni vele, vagy egyszerűen megölelni. Mint most. Pedig ki tudja, mennyi mindent változtatott volna meg egy ilyen egyszerű gesztus!
De nincs értelme rágódni már rajta, és nem az a fajta vagyok, aki a múlton keseregve merül el a saját poklában. Annál kevesebb az időm, és mindig is az voltam, aki a lehetőségeket kereste a jelenben és a jövőben is. Most sem tudok már mást, mint azon gondolkodni, hogyan javíthatnék legalább egy kicsit a fiaimmal való kapcsolatomon, ha már a házasságom hamvába holt, és kétlem, hogy valaha is főnix lenne belőle.
Pont ezt nem szeretném, amit kihallok Dante komoly szavaiból: hogy magára vegye mindennek a súlyát. Mert nem csak az ő hibája, mindenki vétkes ebben, ki jobban, ki kevésbé, de ha egy fiú elkallódik, az sohasem csak az ő hibája. Én pedig szeretnék enyhíteni ezen a bűntudaton, csak egyszerűen képtelen vagyok rájönni, hogy hogyan tegyem. Egy kezemen meg tudom számolni, mikor kellett érzelmi alapon kezelnem egy helyzetet, vagyis inkább mikor volt szabad. Amikor valakit annyira kötnek a szabályok és a kötelességek, mint egy trónörököst vagy egy királyt, egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy ne racionális alapon hozzon döntést, még ha ez távol is állna a személyiségétől. Mindenbe beleszokik az ember, ha muszáj.
Bármi történt is az elmúlt harminc évben, mindezek ellenére értem Dantét. Valahol a szívem mélyén megértem, mert hiába mondja mindenki, hogy nem tudják, honnan örökölte a jellemét, én tudom, hogy tőlem. Csupán egészen más teher alatt nevelkedtünk. Hogy melyik a jobb? Talán valahol a kettő között lenne a járható út.
Idegen az ölelés, érzem a bénultságot Dante tagjaiban, és elmondhatatlanul megkönnyebbülök, amikor végül ő is átölel. Nem bánom a könnyeket sem, amik eláztatják az öltönyöm drága anyagát, száz ilyen öltönyt is megérne, hogy legalább az egyik fiam képes ennyire őszintén megnyilvánulni a közelemben.
Nem tudom, mit mondhatnék. Csak ölelem, majd néhány pillanat múlva a kezem rátalál a világos tincsekre, és lassú mozdulattal cirógatni kezdem őket. Furcsa az az “apa”, az idejét sem tudom, mikor szólított így utoljára, ezzel az egyszerű, becézett alakkal. Nem a hivatalos apám, hanem csak ez a három kurta betű.
- Minden rendben lesz - mormolom halkan, még mindig nem engedve az ölelésemből.
Nem mondom, hogy nincs miért haragudnom rá, mert lenne, de neki is legalább annyi oka van haragudnia rám, így ebben legalább kvittek vagyunk. De azt meg tudom ígérni, hogy ha ő is úgy akarja, akkor rendbe tudunk hozni sok mindent. Nyilván nem mindent lehet kiegyenesíteni, de a legtöbb dolog nincs kőbe vésve és alakítható.
- Lenne kedved beszélgetni? Egy tea vagy egy ital mellett…
Nem tudom, hol is kezdhetnénk, mennyi mindenen is kellene átrágnunk magunkat, de majd alakul, nem igaz? Más helyzetekben is kellett már rögtönöznöm, miért pont ettől a beszélgetéstől tartanék?

Sosem kívántam még ennyire erősen, hogy bár újra megszületnék. Nem akartam még szinte soha elölről kezdeni az életemet, de most valahogy mégis arra vágyom. Hogy bár visszamehetnék oda, amikor még csak egy éves, három éves, vagy tíz éves voltam. Hogy a „dadus” helyett talán az „anya” vagy „apa” szavak hagyják el először a számat, hogy érzelmi válságiammal ne a bátyám lába mellé szaladjak, hanem a szüleimhez. Nem tudom, ők mennyire állnának máshogyan hozzám, ha újrakezdhetnénk. Mert talán akkor is nemkívánt gyerek maradnék, egy apró nyűg, amit el kell viselni azért, hogy elkerüljék a pletykákat. De én, annak tudatában, amit most tudok, mindent megtennék, hogy ne távolodjak el tőlük annyira, amennyire most vagyok távol tőlük.
Talán, majd valamikor nekem is lesznek gyermekeim. Talán, nem is olyan sokára, megteszem azt, ami a kötelességem, amit mindenki elvár tőlem, és megházasodom. Könnyebb lenne a bátyámnak, a szüleimnek, mindenkinek, és nekem sem ülne az a mázsás súly a lelkemen, hogy nem tartozom senkihez. Nem tudom, milyen férj lennék, szexualitásom eléggé nyilvánvaló, és látványosan üvölt rólam, így valószínűleg elég csapnivaló. Apának pedig azt hiszem, még rosszabb, de egy dolog biztos: nem hagynám, sőt, inkább úgy mondom, hogy nem fogom hagyni, hogy a gyermekeim úgy eltávolodjanak tőlem, ahogy én eltávolodtam tőlük. Mert jelen helyzetben biztosra veszem, hogy ez fog történni. És bárhogyan is érezzek, bármennyire is keserít el ez a leendő élet, erősnek kell maradnom. Elég fejfájást okoztam már így is a családomnak, nem akarom még a gyászt is rájuk róni. Rendben leszek.
Nem tudok mit tenni egy pillanatra, nem igazán tudja az agyam befogadni a tényt, hogy az apám megölel. Szerintem ez vagy tíz éve nem történt meg. A legtöbb fizikai kontaktus kettőnk között egy-egy nevelő célzatú „atyai pofon” volt. Éppen ezért rémít meg. Nem tudom, hogyan reagálhatnék, nem értem, miért kapom ezt most. Csak elmondtam, hogy mit érzek, ami az igazság is. Csak kimondtam aztokat a szavakat, amik már régen itt feszültek kettőnk között. Idegen érzés, mégis, soha nem éreztem még ennyire otthon magam, a saját otthonomban, mint itt, az édesapám karjaiban. Kétségbe esve kapaszkodom belé, mintha attól félnék, eltűnik az egész, amint kinyitom a szemem. És félek is. Hogy ez az egész, csak egy szép álom, és én hamarosan felébredek belőle, valahol, egy útszéli koszos motelban, egy férfi mellett, akit nem ismerek, és aki hajlandó volt egy éjszakáért néhány dollárt kifizetni. Ez az érzés a mindennapjaim része, de most erősebb, mint bármikor, talán ezért is csordul ki a könnyem. Ha ez egy álom, soha nem akarok felébredni.
- Jó…neked elhiszem. -szipogok halkan, a könnyeim lassan elapadnak, ahogy keze óvatosan cirógatja a hajamat. Neki tényleg elhiszem, hogy még rendben lehet minden. Az életemmel. Kettőnkkel. Hogy egy olyan mederbe érhetek végre, ami majd biztonságosan kíséri végig az életemet a sírig. Nem lesz talán túl mély meder, és a felhőtlen boldogság sem az én osztályrészem, de vannak ilyen sorsok is. Csak meg akarok végre nyugodni.
- Azt hiszem…egy ital most jólesne. – törölgetem meg az arcomat, és félszegen rámosolygok. Olyan sok mindent kellene mondanom neki, hogy nem is tudom, hol kezdjem. Elmúlt, és fel sem lobbant szerelmeket, az elmúlt tíz évem minden viszontagságát. Meg akarom vele osztani az örömeimet, és a félelmeimet. Talán épp itt lenne az ideje elmondani, hogy mi váltotta ki. Ha lesz hozzá bátorságom.

Valószínűleg mindenkinek az életében vannak olyan pillanatok, amikor azt kívánja, bárcsak visszaléphetne az időben egy bizonyos pontra, vagy néhány évvel, évtizeddel ezelőttre. Időnként engem is megkísért a gondolat, de tudom, hogy felesleges ilyesmi után epekedni. Inkább meg kell tanulni a jelenlegi helyzetből kihozni a legtöbbet, bármilyen reménytelennek tűnik is. Hát még akkor, amikor épp nem is tűnik annyira reménytelennek. Az, hogy Dante annak ellenére, hogy egyikünk sem tud igazán mit kezdeni a helyzettel, enged az ölelésemnek, engem is megnyugtat kissé. Talán ezúttal nem csinálom olyan rosszul.
Óvatosan cirógatom a haját, és próbálom kitalálni, mi lenne a következő legjobb lépés. Minden esetre azt, hogy minden rendben lesz, tényleg komolyan gondolom. Meg akarok tenni minden tőlem telhetőt, hogy így legyen, és örülök, hogy Dante is hajlandó tenni érte. Ahogy annak is, hogy hisz nekem. Szokatlan érzés, szokatlan, hogy bármiféle közös nevező kijut nekünk, de igazán nem lenne nehéz megszokni, azt hiszem.
Amikor elhúzódik, figyelem a könnyáztatta arcát, kivörösödött szemeit, és annyira, de annyira bánom, hogy olyan idegennek tűnnek a vonásai. Rég volt már, hogy utoljára alaposabban szemügyre vehettem. Sokszor nem volt időm, sem türelmem foglalkozni vele, lefoglaltak az uralkodással járó feladatok, és amúgyis az az alkat vagyok, aki hajlamos túlzásokba esni, ha munkáról és kötelességről van szó. Csak azt vagyok hajlamos elfelejteni, hogy a családom felé is vannak kötelezettségeim, még ha ezekhez nem is érzem azt, hogy annyira értenék. Talán ideje lenne elsajátítanom, hogyan kell törődni másokkal.
Annyira önkéntelen a mozdulat, ahogy felemelem a kezem, hogy letöröljem a könnyek nyomát az arcáról, ahol az előbbi, elnagyolt mozdulata nem járt sikerrel. Az a halvány mosoly jóleső melegséggel tölt el. Ha még csak ennyire is, de tud mosolyogni a társaságomban, az jó jel, nem igaz? Egy jel, hogy nincs minden veszve.
- Whisky, gin, brandy? Talán van egy kis rum is valahol… - vázolom fel az italkínálatot, de csak akkor lépek el tőle, amikor megkapom a választ.
A bárszekrény alig néhány lépésnyire van. Kitöltöm neki is, amit választott, és magamnak is egy pohárkával ugyanabból, majd visszatérek hozzá, és felé nyújtom az egyik poharat. Olyan otrombán fellengzősnek éreznék ebben a pillanatban mindenféle tósztot, ami eszembe jut, úgyhogy inkább csak némán nyújtom felé egy koccintásra a saját poharamat, miután helyet foglaltam valahol hozzá közel. A szemébe nézve, már-már félszegen mosolyodok el közben.
- Remélem, jó helyet találtál magadnak - igen, tudmásom van róla, hogy nem a régi szobáját foglalta el a visszatérése után, de az igazat megvallva nem csodálkozom rajta. Nem várnám el tőle, hogy egy olyan helyen élje a mindennapjait, ahol minden valami rosszra emlékezteti, még akkor is, ha tudom, hogy valahol az egész palota ilyen számára. Mégis… azon talán tudunk segíteni, hogy a palota más részeit szebb emlékekkel töltsük meg. Talán nem olyan elvetemült ötlet.