Van egy mondat ami különösen félelmetesen hangzik Dadus szájából, mindegy, hány év telik el. Ezeknek a szavaknak akkor is megmaradt a súlya, a baljóssága. „Apád hívat!”. Mert ilyenkor mindig valami kellemetlen következett. Ordibálás, letolás, mindenféle szitkok és szidalmak elpuffogtatása, a kitagadással való fenyegetés. Ezeket a szavakat követte az a néhány percnyi figyelem, amiért mindig is ácsingóztam. Amiért a pedáns, jó tanuló, mindig makulátlanul viselkedő kisfiúból bajkeverő tini és fiatal felnőtt vált. Akartam, hogy apám rám figyeljen, de nem így. De ha kiváló eredményekkel nem tudtam felhívni magamra a figyelmét, hát megtették a botrányok. Nekem már mindegy volt. Fájdalmat már szinte semmi sem tudott okozni. Szinte.
- Hát persze, hogy hívat…a nagy király nem ereszkedik le csak úgy a földi halandóhoz, akkor sem, ha a fia…-mormogtam, miközben Dadus a nyakkendőmet igazgatta.
- Ugyan csillagom, ne legyél ilyen morgós. Sok gond nyomasztja apádat, nem véletlenül hívott haza.
- Vagy csak azért hívott, mert megunta, hogy utánam takarítson…és most megint be akar zárni.
- Apád szeret téged Dante! – lépett tőlem egy lépést hátrébb az alacsony nő. Hangja kivételesen szigorú és éles volt, nem szerettem, mikor ilyen tónusban beszélt. Az túl komoly volt, és neki nem állt jól a komolyság. Végig mért, és újra melegen, anyaian elmosolyodott. – Így…csinos vagy! Menj, már vár téged! És viselkedj! Hadd legyek büszke rád!
- Úgy lesz Dadus. -nyomtam egy puszit a homlokára, mielőtt elsiettem mellette.
Halvány emlékeim még voltak kiskoromból arról, amikor Apa foglalkozott velem. Néha bevillan, ahogy úszni tanítgat, ahogy betakargat esténként, miután megnézte, hogy van-e szörny az ágyam alatt. Aztán ahogy nőttem, ő egyre távolodott. Egyre gyakrabban hallottam egy kurta, ám annál fájdalmasabb mondatot. „Ne most, fiam!”. Olyan sokszor hallottam, hogy egy idő után már nem akartam közeledni, és a dackorszak jobban fejbe vágott, mint hittem volna. Főleg azután…ami történt.
Ahogy belépek az irodájába, mély csend fogad. Apám szemei, amikben annyira vágytam látni az elismerés fényét csillogni az íróasztal fölül merednek rám. Nincs bennük közöny, megvetés vagy vád, mint eddig, és ez megrémiszt. Mégis mi történik az öreggel?! Nagyot nyelve csukom be magam után az ajtót, kezem egy pillanatra a kilincsen marad, ahogy ránézek. Olyan fáradtnak és öregnek tűnik most.
- Hívattál, Apám…-fejemet kissé meghajtom előtte, ahogy régen a tanítónk mutatta. Nem szólalok meg, várom, hogy ő kezdeményezzen beszélgetést. Ostoba, merev etikett. Pedig szívem szerint megkérdezném, hogy mi a baj.

Nem tudom, miért féltem ennyire eddig apámtól. De nem mertem még csak a szeme elé sem kerülni…pedig csak meg kellett volna mutassam, hogy milyen vagyok valójában. Hogy nem az a lázadó, idegesítő kölyök vagyok már, akinek ismertek, aki mindent megtett, hogy az idegeiken ugráljon, hogy rá figyeljenek. Nem akartam én rossz gyerek lenni, nem akartam hálátlan fiú lenni. Csak szerettem volna, hogy rám figyeljenek, hogy néha csak pár szót is szóljanak hozzám. És ezt már máshogy nem tudtam elérni, amit iszonyatosan bánok. Szörnyen viselkedtem.
Nem is nagyon tudok mit kezdeni a ténnyel, hogy apám megölel. Egy pillanatra megfagyok, majd úgy megnyugszom, hogy most amiatt vagyok képtelen megmozdulni. Csak állok, odabújva hozzá, élvezem, hogy végre nyugodtan beszélünk, és nem pofon, és ordibálás lesz a vége. Ahhoz az állapothoz nem akarok visszatérni, de sajnos ismerem magam. Ha megteszek mindent, ami tőlem telik, hogy rendes herceg legyek végre, akkor is, van a lényemnek az a része, akit nem tudok féken tartani. Aki vágyik a botrányra, és arra, hogy róla beszéljenek. De nem engedhetem azt a részemet újra eluralkodni. Nem most, amikor végre úgy tűnik, hogy a két külön ösvény, amin eddig apámmal jártunk. kicsit kevésbé rögös, közös útra kanyarodik. Jó lenne erről az útról nem letérni többé. Talán ezeket az ódon falakat sem gyűlölném ennyire. Talán.
Végül nagy nehezen elválok tőle, megpróbálom kihúzni magam, ami máskor szokott sikerülni, sőt. De most valahogy nem megy. Megint kicsinek érzem magam, mikor még talajszintről néztem fel apám vonásira. Megváltozott, vagy én nem ismertem őket eléggé? Homlokára, szemei köré mély barázdákat szántottak a gondok, haja kicsit őszesebb, mint amilyennek él az emlékezetemben. De jól áll neki. Nagyon is.
Ahogy a keze megmozdul az arcom felé, szinte reflex-szerűen zárom le a szemeimet. Pedig nem nyitott tenyérrel lendül felém, ahogy eddig már olyan sokszor, nem azért nyúl ki felém, hogy újra az arcomon hagyja a keze nyomát. Az évek tapasztalata mégis arra késztet, hogy lehunyjam a szemem, mintha azzal elkerülhetném, ami következik. Aztán megsimítja az arcomat, mire egy újabb, halk szipogás a válaszom. Nem erre számítottam. De nagyon jól esett.
- Brandy…a brandy jól hangzik. Köszönöm. -próbálom összeszedni a hangomat, hogy ne hüppögjek végre, mint egy ijedt kisfiú. Elvére harminc éves elmúltam már, nem maradhatok örökké gyerek.
Nem szól egy szót sem, csak felém emeli a saját poharát, és én is úgy érzem, semmi szükség nagyzoló szavakra. Elvégre most nem, mint király és herceg állunk egymás mellett, hanem mint apa és fiú. Ez nem a pohárköszöntők ideje.
- Igen…végül is minden szoba olyan, mint a másik…úgyis csak alszom benne nagyrészint. – mosolygok még mindig szerencsétlenül. – Nem tudom tudod-e, bár…mit is beszélek, biztosan tudod, hogy mi történt abban a szobában…képtelen lettem volna ott aludni. – sóhajtok fel, a hideg is kiráz, ahogy arra az estére gondolok. Talán az tett ilyenné. Sosem fog kiderülni, de most, hogy tudom, az az ajtó zárva van és örökre zárva is marad, a palota többi része kicsit otthonosabbá vált.
- Nem is tudom, mit mondhatnék…olyan sok mindent el akarok mondani de a nagyja rettenetesen kínos…olyan sok minden történt, mintha száz éve mentem volna el itthonról…- mosolyom lassan lehervad, de a szívem mélyen mégis kellemesen melenget egy szó. „Itthon”

Valóban nem voltunk a legjobb viszonyban Dantéval, és azt hiszem, ez valahol mindkettőnknek felróható. De azért - főleg az utóbbi néhány perc alapján - úgy gondolom, talán lehet még esélyünk egyenesbe hozni a dolgokat.
A szívem mélyén még valahol meg is értem Dante mentalitását, de ettől még tény marad, hogy amit sokszor művelt az elmúlt évek alatt, valóban nem herceghez méltó viselkedés. Most azonban úgy tűnik, egy kicsit ő is hajlandó változni és változtatni, amire mindkettőnknek szüksége lesz.
Látom, ahogy összerezzen, amikor felé nyúlok, látom a lehunyt szemét, a vonásait uraló riadtságot, és igen, van bennem némi bűntudat azért, mert úgy kezeltem, ahogy. Mert legalább olyan rossz apja voltam mindkét fiamnak, amilyen rossz apám volt nekem a sajátom. Hiába fogadtam meg anno, az évek és a kötelességeim súlya lavinaként söpörte el az elhatározásaimat. Nem mintha ez mentségül szolgálna bármire.
A brandyre csak bólintok egyet, majd töltök az egyik kristálydekanterből két pohárba, majd visszatérek Dantéhoz, és átnyújtom neki az egyiket. A koccintás szolid, udvarias gesztus, mégis talán ad egy kis meghitt keretet a beszélgetésünknek. Nem mintha olyan egyszerű lenne bármibe belekezdeni, amikor a szirén hosszú ideje alig szólt a másikhoz, és igen, kicsit úgy érzem, nem is ismerjük igazán egymást Dantéval. Sosem volt igazán alkalmunk változtatni ezen ezidáig.
- Igen, tudom, mi történt - biccentek komolyan, és némileg komoran. - Aznap Silas szólt nekem, teljesen ki volt kelve magából, és meg tudtam érteni. Iszonyatosan dühös voltam, és… meggondolatlan. Csak azt sajnálom, hogy nem próbáltam ott lenni melletted, amikor szükséged lett volna rám.
Ismerem be halkan, de határozottan, Dantét figyelve. Nem sütöm le a tekintetemet, ez a fajta szégyen nem az, ami elbírja a büszkeség hiányát. Hibáztam, nem egyszer, de már rég megtanultam együtt élni ezeknek a hibáknak a következményeivel. Másképp képtelenség minden nap újra felkelni és továbblépni, anélkül pedig képtelenség bármin változtatni.
- Meg tudsz bocsátani nekem? - kérdezem olyan őszintén, ahogy csak képes vagyok rá. Ami történt, nem az én hibám volt, de minden, ami utána volt, abban ott van a kezem nyoma, ahogy Hannáé is.
- Akkor kezdjük innen, hogy mit szeretnél csinálni most, hogy itthon vagy? - változtatok kicsit a témán, elvégre igaz, hogy sokszor azt sem tudja a szirén, honnan kezdje a mesélést, ha a múltról van szó. Belekortyolok a brandybe, mielőtt folytatnám. - Nyilván lesznek kötelességeid, de szeretném, ha olyasmit is lehetőséged lenne csinálni, amiben örömödet leled.
Valóban érdekel, hogy van-e bármi célja, terve, hogy van-e bármi, amit szeret csinálni, vagy bármi, amiben segíthetek, hogy jobban érezze magát a palotában, és a családja körében.