Ma volt a nagy nap, mondhatjuk így is, vagy épp fogalmazhatnék úgy is, hogy a mai nappal kezdődik egy újabb játszmám anyámmal, amit, természetes módon, én kívántam megnyerni. Bár, ez nem is kívánság volt, hanem inkább kijelentés. Én fogom megnyerni. Hogy honnan van ekkora önbizalmam? Egyszerű. Mert eddig mindig én nyertem. Nem ez volt ugyanis az első fogadás, amit az anyámmal kötöttem – idővel ők is rájöttek, hogy ehhez hasonló módszerekkel lehet a legkönnyebben rávenni engem arra, hogy az ő kívánságaiknak megfelelően viselkedjek vagy cselekedjek, éppenséggel csak azzal nem számoltak soha, hogy képtelenség engem megverni bármiben. S mint így, a fogadások is csak az én hasznomat szolgálták, nem a szüleimét.
Ezúttal is a házasságom kérdése volt a tét – ha képes vagyok egy éven belül elüldözni az újonnan mellém kinevezett testőrt, akkor ők békén hagynak engem végre azzal, hogy nősüljek meg, ellenben ha én veszítek, akkor ahhoz megyek hozzá, akit ők mondanak. Megvolt ugyan a maga kockázata ennek a fogadásnak is, de pontosan ez tette csak még érdekessebbé az egészet. Meg egyébként is, nem voltak kétségeim afelől, hogy ezúttal is én kerülök ki győztesen ebből a fogadásból.
Mindenesetre, elvileg ma volt a napja, hogy az új testőröm, Benjamin O’Neil megérkezzen. Természetesen készíttettem egy háttérellenőrzést róla, s habár a múltjában nem volt semmilyen kifogásolható folt, nekem nem is ez volt a fontos, pusztán csak meg akartam ismerni kicsit őt jobban, mielőtt személyesen találkoztam volna vele. A szolgáknak meghagytam, hogy ha a férfi megérkezik, vezessék a magán irodámba – abba a szobába, ahová csak nagyon kevés személyt szoktam behívni, hisz ez volt úgymond az én tróntermem, amíg a valós, fizikai trón nem válik az enyémmé. A szolgák persze sejthették már ennyiből, hogy miben sántikálok – jól ismerték már a módszereim egy részét, és ha valakivel privátban kívántam találkozni az irodámban, az soha nem jelentett jót.
Amíg arra vártam, hogy a férfi megérkezzen, ismét átfutottam a róla készített anyagot, s csak akkor emeltem fel a fejemet a velem szemben levő bejárati ajtó felé, amikor meghallottam annak oly jól ismert nyikordulását.
- Felség, Benjamin O’Neil megérkezett – jött be egy szolga, fejét alázatosan lehajtva tartva.
- Engedd be – válaszoltam neki, mire a szolgáló bólintott egy aprót, és elhagyta a helyiséget. Amíg arra vártam, hogy a dzsinn is színre lépjen végül, letettem a papírokat az asztalra, és kényelmesen hátra dőltem a bőr székemben, miközben egyik kezemet az asztallapra fektettem, másikkal pedig elmélkedve az államat támasztva.

Hallottam már hírét a szirén koronahercegnek. Hallotam már hogy mennyire hűvös, bunkó és igazi arrogáns pöcs. Szeretem az ilyen alakokat. Szeretem letörni a szárnyaikat.
Mégis mikor Norman, a főnököm azt mondta hogy az ő személyi testőre leszek az elkövetkező tíz évben minimum, egy kicsit megszeppentem.
Persze erre képeztek ki, erre készültem egész életemben a katonaságnál hogy tökéletes harci gépezet legyek. Ha valaki meg tud védeni egy herceget az én vagyok.
De hogy egy ilyen arrogáns bunkót hogy tudok majd elviselni az egy egészen másmilyen kérdés. A katonaság nevelt, ők tanítottak jómodorra de még ők sem tudták a kemény fejembe verni hogy mikor hoy illik viselkedni.
Mindig megkaptam a felügyelőtiszteimtől hogy pimasz vagyok, agresszív és nem tudok veszíteni. Nos... Ez igaz. Minden szava.
Az a fajta ember vagyok aki nem tud és nem is akar veszíteni. Ez néha hátrány, de az esetek nagy részében előny.
És így már biztos hogy a hercegnek nem lesz egyszerű dolga abban hogy kikészítsen. Rosszabbakhoz vagyok szokva mint ő.
Nem lepett meg az sem hogy a magánirodájába hivatott, azzal az indokkal hogy beszélni akar velem. Éreztem hogy ez inkább kihallgatás lesz semmint rendes beszélgetés de... számítottam rá.
Hisz egy herceg sosem lehet elég óvatos vagy mi.
Reggel szépen kiöltöztem, ahogy a munkahelyi előírás megkívánja, öltöny, egyenesen háromrészes, még ezzel az ostoba mellénnyel és nyakkendővel is megbírkóztam.
Megigazgattam a szakállamat, hátrasimítottam a hajam, igaziúriembert varázsoltam magamból.
Volt egy szolgálati fegyverem amit magamnál kellett tartanom 0-24 bár nem értettem sok hasznát. Az erőm sokkal pusztítóbb és erősebb volt mint egy lőfegyver.
Akkor először jártam a kastélyban, vagy minek is nevezze ezt pontosan. Érdekes, gyönyörű hely volt és a szolgák szépen végigvezettek a nagy, tömörfa ajtóig. A berendezés szép volt, letisztult és elegáns.
De jól esett volna most egy cigi te jó ég...
Nagy levegőt véve, hisz mint minden tüzet engem is az oxigén éltet bekopogtam. Amint megkaptam az engedélyt a belépésre kitárta az ajtót és beljebb stáltam.
A hatalmas ébenfa asztal mögött ott ült ő, a koronaherceg. A tekintete akár a jég, a pillantása hűvös volt és unott.
Jóképű volt, nagyon is. Éles, férfias vonások, gyönyörű szemek, szinte égetett a tekintete.
- Jó napot felség, Benjamin O'Neil vagyok a leendő testőre. Szólítson nyugodtan Bennek - álltam meg pár lépésre az asztalátol, a hátam mögé tett kezekkel. Katona voltam, ez volt a pihenő pózom.
Nem tudtam mire számítsak tőle. Ahogy méregetett... mintha jeges szellő cirógatta volna mindig forró bőrömet. Volt benne mégis valami... valami amitől csak még jobban akartam lángolni.

Egyetlen pillanatra sem vettem le tekintetemet a szőke férfiról, ahogy belépett az ajtón, majd kissé beljebb sétálva meg nem állt egy, feltételeztem katonai pozícióban. Nem reagáltam szavaira először, csak a vonásait figyeltem, ruhájának a gyűrődését, pilláinak a rezdülést – úgy mértem fel, akár a ragadozó teszi azt az áldozatával, ami igaz is volt. Elvégre ő volt az én legújabb áldozatom, akivel egy darabig elszórakozok, elütve unalmas perceimet, csak hogy aztán ő is fejvesztve meneküljön előlem.
- Mondja, kérem, Mr O’Neil – húztam szórakozott mosolyra az ajkaimat, szándékosan figyelmen kívül hagyva azt, amit mondott: eszem ágában sem volt becézgetni a férfit. Hisz az egy olyan intimebb, közelebbi kapcsolatot feltételezett volna, ami nekünk soha nem lesz meg, egyébként sem állt szándékom úgy tenni, mintha a barátjává kívántam volna válni. Egyértelműen le kellett szögezni a pozíciónkat már a legelején. – Maga mindig ilyen öltözékben szokott munkába járni, vagy csak az első munkanapján kívánt engem megtisztelni fess kinézetével? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, miközben felvettem az asztalamon fekvő cigarettás dobozt, s azzal a kezemben felálltam, hogy az ablakhoz lépve kinézzek azon, miközben meggyújtottam egy szálat. – Remélem, tisztában van azzal, hogy pusztán azért mert új, és ez az első napja itt, nem leszek elnéző Önnel – feleltem érzelemmentes hangon, az ablaküveg tükrözödésében figyelve a férfi reakcióját.
Nem igazán vártam tőle hosszas válaszra, de ettől függetlenül engem egy cseppet sem zavart a csend. Kényelmesen szívtam még egy nagyot cigarettámba, majd amikor úgy láttam, hogy a vége már eléggé leégett, megfordultam, hogy az asztalomon elhelyezett csikktartóhoz lépve belepöcköljem a hamut.
- Lenne oly szíves felvilágosítani engem azt illetően, hogy pontosan mi áll a munkaköri leírásában? Elvégre nem lenne tanácsos olyat kérnem Öntől, amire nem szerződött, nem igaz? – Csevegős hangnemben beszéltem ugyan, ami semmi hátsószándékot vagy veszélyt nem sejtetett, arcom ridegsége azonban teljes ellentétben állt azzal, amit szavaimmal sugalltam.

Ahogy beléptem szinte arcon csapott a jeges aura ami a fiatal hercegből áradt. Az ajkai között egy cigaretta füstölgött mégis olyan jéghidegnek éreztem az egész teret hogy a belső tüzem egy pillanatra megremegett. De micsoda szerencse hogy itt vagyok hogy felforrósítsam a helyzetet. Meg a jóképű herceget is szívesen felforrosítanám.
El kell nyomnom egy kaján vigyort a gondolataimra és magamban elmormolok egy köszönetet amiért a szirének közt nincsenek telepaták. Azzal a lendülettel el is veszíteném az állásomat. Mégis ki akkora állat hogy azt akarja egdugni aki mellett testőrködik?
Csak te lehetsz az Benny baby, senki más.
Ahogy megállok és ránézek a jeges szemek lassan végigsiklatank rajtam. Szinte érzem ahogy minden egyes izmomat végigméri, kóstálja, felméri milyen erős lehetek. Oh édespofa, még semmit sem láttál belőlem.
Figyelmen kívül hagyja amit mondok, de nem lep meg túlzottan hogy a vezetéknevement szólít, ő is biztosan el fogja várni hogy uramnak vagy felségnek szólítsam. Mégiscsak az alárendeltje voltam, még ha ő nekem aztán semmiylen módon nem uralkodóm.
Nem dzsinn. Én csak a nagyvezírnek felelek a tetteimért.
- Ez az egyenruhám felség, minden nap ebben fog látni - biccentek miközben figyelem ahogy újra rágyújt. Oh édesem egy ujjamal tudnék neked tüzet adni, miért nem kérsz?
- Tisztában vagyok vele és nem is várok el különleges bánásmódot. Az én szakmámban nincsen helye hibának - apró féloldalas mosoly terül el aza rcomon. Egyértelműen próbál megrémíteni de nem sikerül neki. Nem olyan ilyesztő mint aminek gondolja magát. Talán mások tartanak tőle de én nem. Sokkal rosszabbakkal találkoztam már mind katonaként mind a munkám során.
Megfordul, így el kell vennem a szemem a fenekéről amit eddig stíröltem és a szemeibe nézek tartva a szemkontaktust. Az ő szemei akár a jég, egészen világoskékek, az enyém sötétebbek... mint a mély tenger.
- A munkaköri leírásom tartalmazza az ön személyes védelmét, a munkaidőmben, a kastély falain belül és kívül. Kötelességem elkísérni önt a tanácsgyűlésekre, az üzleti és magántalálkozókra, és minden koronahercegi feladatának ellátásának helyszínére. AMennyiben szükséges, huszonnégy órás védelmet tudok biztosítani, indokolt esetben - soroltam nyugodtan - Természetesen amennyiben szüksége van még valamelyik szolgáltatásra az ügynökség jóváhagyávsával tudok egynéni kéréseket is teljesíteni.
Az ajkaimon halvány mosoly játszott, mintha az ő ellentettje lettem volna.

Nem reagáltam semmit az első kérdésemre adott válaszára, csak tovább fürkésztem őt átható tekintettel, mint aki képes lenne megismerni őt pusztán ennyiből. Természetesen, ez nem állt messze az igazságtól, tökéletesre fejlesztettem a másokban és másokon való olvasás képességét. Így például azt is sejtettem, hogy nem ez volt Benjamin O’Neil valódi személyisége, tűz dzsinnhez méltón biztosan sokkal vadabb és szeszélyesebb volt, mint ez az álkatona viselkedés. Ez a hátra nyalt haj egyébként nem állt jól neki. Azt a benyomást keltette, mintha másnak akart volna tűnni, mint aki valójában. Nekem pedig szándékomban állt előhozni valódi énjét, és azt teljes mértékben kiforgatni, hogy aztán el tudjam bocsátani a szolgálatomból.
- Helyes. Azoktól, akik az én szolgálatomban állnak, egyetlen apró hibát sem fogadok el, legyen az bármennyire triviális – jelentettem ki aprót bólintva. Azt már nem tettem hozzá, hogy őt még a szokásosnál is kritikusabban fogom megítélni, elvégre ezt nem volt szükséges tudnia.
A következő kérdésemre adott válaszát csendben hallgattam. Sejtettem, hogy ilyesmi feladatokra szerződtették csak, bár érdekelt volna, hogy ismeri-e a szerződésében is szereplő apró betűs részt… Azok ugyanis, akik az én testőreim voltak, azoknak az én védelmemnél sokkal többet kellett teljesíteniük, mondhatni, ők voltak az én kis magánhadseregem, akik akkor öltek, amikor én azt mondtam, és azt, akire rámutattam. A szirén udvar is, csak úgy mint a többi, tele volt a politikusok, tanácstagok rejtélyes halál-, vagy éppen eltűnésének hírével, én pedig nem mondhattam volna, hogy nem volt közöm legalább egy tucatnyihoz ezek közül. A potenciális veszélyforrásokat el kellett tüntetni, csendben és feltűnésmentesen.
Új testőrömet nem kívántam egyelőre a mély vízbe beledobni, ahhoz, hogy csatlakozzon a magánhadseregemhez, egyébként is szükségem volt bizalomra, így neki egy ideig biztosan maradni fognak a rém unalmas testőri feladatok.
Egy utolsó nagyot szívtam a cigarettámból, mielőtt elnyomtam volna azt a hamutartóban. Ezt követően megindultam a szoba másik felében található kanapék és kávézó asztal felé, majd kényelmesen elhelyezkedtem az egyiken. Amennyiben Benjamin nem követett eddig, akkor most intettem felé, hogy jöjjön közelebb.
- Foglaljon helyet, kérem, Mr O’Neil – tettem még hozzá udvariasan, ám nem túl szívélyesen, miközben végig, egyetlen pillanatra sem vettem le tekintetemet róla. – Természetesen, nem személyes kompetenciáit kívánom kétségbe vonni, elvégre bizonyosan nem véletlenül Önt nevezték ki mellém, azonban igencsak érdekelnének az előző megbízatásai. Munkatapasztalatai, nevezhetjük így is, ha jobban tetszik – magyaráztam a férfinak, miközben egy üvegpohárba töltöttem magamnak whiskyt, amely az asztalra volt elhelyezve.

Nagyon nyugodtan figyeltem a mozdulatait. Olyan férfinek tűnt aki pontosan tudja mit akar és aki borzasztóan elhiszi magáról hogy belelát az emberbe. Biztos voltam benne hogy nem lesz könnyű dolgom vele. Biztos voltam benne hogy azt hiszi hogy könnyedén meg fog törni és az akarata alá hajtani de tévedni fog. Nem vagyok ennyire könnyű eset. Olyan vagyok mint az elem ami bennem tombol. A tüzet nem lehet irányítani csak megmutatni neki az irányt. A tűz az egyetlen elem a négyből ami él. Lélegzik, növeszik, olyan mintha a saját szívdobogásom mellett még egy lenne, lassú, erős és pusztító.
Ahogy a férfit figyeltem, láttam a szemeiben hogy fogást keres rajtam. Olyat amivel ki tud hozni a sodromból. Alapvetően nyugodt ember voltam, muszáj volt. Máshogy vezettem le a hirtelen feltámadó dühömet. Többnyire pofátlan és éles visszaszólsokkal. Szórakoztatót lesz ennek a jégszívű hercegnek dolgozni. El kellett nyomnom a mosolyomat ahogy ez eszembe jutott. Vajon milyen lesz ha kitér a hitéből? Ordítani fog? SZitkozódni? Vagy csak még hidegebben fog nézni rám azokkal a gyönyörű jeges szemekkel?
- Igenis uram - kiengedtem egy apró mosolyt ahogy bólintottam. Nem hibázok. Nem szotam hibázni.
Ha hibázok is, majd helyrehozom. De akármennyire is látszik rajta hogy nem hiszi el, jó vagyok a munkámban. Nem véletlen hogy engem jelöltek ki mellé.
Ahogy átsétált a szobán nyugodtan de mozdulatlanul követtem a tekintetemmel. Amíg nem kapok parancsot nem mozdulok. Katona vagyok, erre lettem kiképezve.
Mégis int hogy foglaljak helyet így követtem és leültem vele szemben. Kigomboltam a zakom gombját és keresztbe vetettem a lábam a térdemen hogy kényelmesen üljek.
- Köszönöm felség - dőltem hátra kényelmesen - Megengedi hogy én is rágyújtsak? - kérdeztem nyugodtan. Ha nem engedi eg püff neki, kibírom, ha megengedi talán még jóban is lehetünk.
A munkatapasztalataimról kérdezett mire bólintottam. Biztos voltam benne hogy mindent elolvasott rólam mégis kérdezett én pedig köteles voltam válaszolni neki.
- Húsz évig voltam az Egyesült Fajok különleges alakulatának tagja, azon belül is a dzsinn részlegé. Mikor leszereltem tábornoki rangot viseltem és több bátorság érdemrendet is megszereztem az ottani munkám alatt. Az elmúlt 5 évben kezdtem el személyi testőrként dolgozni, főleg tündér hírességek, elf nagykövetek és szirén politikusok mellett. Az önéletrajzomban minden név pontosan szerepel és hogy mennyi ideig dolgoztam mellettük. A leghosszabb idő fél év volt. Több ajánlólevéllel is rendelkezem tőlük ha érdekli, felség - pillantottam a szemeibe nyugodtan. Ő egy egy éves szerződést kötött velem, hogy utána meghosszabbítja-e vagy sem az ő döntése lesz.

Nos, azt már első körben el kellett ismernem, hogy ezen a férfin sokkal nehezebben fogok fogást találni, mint ahogy azt először sejtettem. Ezen is látszott, hogy az anyám mennyire komolyan vette ezúttal azt, hogy végre valahára házasságra kötelezzen engem, máskülönben nem vette volna a fáradtságot, hogy egy ilyen testőrt keressen nekem. Tisztában volt azzal, hogy jobban kedveltem, ha magam válogathattam és képezhettem ki azokat a férfiakat, akikre aztán az életem őrzését kívántam bízni. Látszólag azonban Benjamin O’Neil-nél semmi ilyesmire nem lesz majd szükség, s hiába hitte el a férfi bizonyosan, hogy nem fog hibát ejteni, nem ismert engem még eléggé. A többi testőr tisztában volt azzal, hogy a maximalizmusom nem ismer határokat, és bármiben képes vagyok megtalálni a szálkát – ha pedig valaki egyszer hibázott, annak még egy esélyt nem adtam. Továbbá ki nem állhattam a kifogásokat, ha valamit parancsba adtam, arról el is vártam, hogy teljesüljön, nem számít, mennyire lehetetlen feladatról volt szó. Már előre kíváncsian vártam a keringőt ezzel a dzsinnel.
Végig követtem szemeimmel, ahogy Benjamin végre elmozdul az ajtóból, és leül velem szemben a kanapéra, még akkor sem rezdült egyetlen arcizmom sem, amikor a testőr kigombolta a zakóját, és otthonosan helyet foglalt a kanapén.
- Mondja, kényelmesen elhelyezkedett? Ha esetleg valami gond lenne, szóljon, én pedig elrendelem, hogy egy komfortosabb ülőhelyet kerítsenek magának – szólaltam meg kimért udvariassággal, s pontosan ez a túlzott udvariasság árulta el, hogy gúnyolódtam vele. Amikor megkérdezte, hogy rágyújthat-e, csak legyintettem egyet, hogy ezzel adjam a tudtára, tegyen úgy, szót nem pazaroltam már rá. Ehelyett a whiskymet kortyolgatva hallgattam az igen lenyűgöző beszámolóját az eddigi munka tapasztalatairól, bár semmi új nem szerepelt benne. Biztos voltam abban, hogy szándékosan igyekezett minél diplomatikusabban válaszolni, feltételeztem a katonaságnál erre nevelték, képezték ki – a parancsok vak követésére és az engedelmességre. Ha ne lett volna az az apró kis fogadás az anyámmal a testőr sorsát illetően, még talán értékeltem is volna a dzsinnt munkaerőként, jelen esetben azonban az ellenséget láttam benne, akinek a gyengepontját kell megtalálni.
- És mondja, miért döntött épp a testőrködés mellett, miután leszerelt a hadseregből? Az ember azt hinné, hogy egy Önhöz hasonló jóképű katonának van valakije, aki várja otthon, ámbár azt is gyakorta hallani, hogy a katonák megtörnek lelkileg a szolgálat ideje alatt, azt követően pedig már nem igen vágynak másra egy békés, csendes életnél. Maga mégis egy olyan foglalkozást választott, ami nemcsak az egész idejét leköti, de még az életét is veszélybe sodorhatja. Mondja, Mr O’Neil, ennyire nincsenek magának ambíciói, álmai? – kérdeztem tőle, továbbra is fürkésző, már-már kihívó tekintettel méregetve őt.

Úgy éreztem magam a fiatal herceg mellett mintha egy támadásra kész csrgőkígyó figyelné minden egyes mozdulatomat, azt várva hogy mikor hibázok egy olyat amiért belémmélyesztheti a méregfogait és kiolthatja az életem.
A józan eszem persze tudta hogy nem tud kárt tenni bennem. Erősebb voltam, képzett gyilkos és tstőr, arról nem is beszélve hogy az elemem halálos a fajtájára nézve. Maximum kirúgni tud, de arra nincs indoka. Nem hibázok soha. Minden azt mutatja hogy jó katona vagoyk, jó testőr és értek ahhoz amit csinálok.
Nyugodtan foglalok helyet vele szemben és hátradőlök.
- Köszönöm felség, minden tökéletes - mosolyodok el féloldalasan. Tudom hogy gúnyolódik de nem hagyo hogy fogást találjon rajtam. Nem hagyom hogy kiborítson. Vissza kell fognom a bennem tomboló tüzet, és vissza kell nyelnem a sziporkáimat. Legalábbis az elején mindenképpen.
Szóbeli engedélyt ugyan nem kapok de az intés azt jelzi hogy rágyújthatok így az ajkaim közé helyezem a cigarettát és a hüvelykujjam lángra lobbantva meggyújtom könnyedén. A keserű íz megtölti a számat és lassan kifújom a füstöt miközben a herceg jégszín szemeit figyelem.
A whiskyjét kortyolja lassan és ő is engem figyel. Gyengepontokat keres, látom rajta de nem hagyom hogy bármit is találjon. Nem vagoyk gyenge és ezt hamarosan ő is meg fogja tudni.
Ahogy elmesélem neki az élettörténetem, nem változik az arca egy pillanatra sem. Nem tudok ovlasni benne oyan könnyedén mint szeretnék. A mellkasomban forróság jelzi a gyűrűző dühöt de nem hagyom kitörni.
- Nem vár otthon senki, se kutyám se macskám, csupán néhány döglödő szobanövényem. És szeretem a munkámat, pár éve még közlegény voltam, ma pedig a szirén koronaherceg személyi testőre vagyok. Vannak ambícióim - mosolyodom el szinte barátságosan, de égis a pimaszság ott bújkál ebben az egyszerű arckifejezésben. Nem vagyok gyenge. És ezt hamarosan ő is meg fogja tudni.
- A lövéseim 9,98 pontot kaptak a múltheti vizsgán amit az Ön emberei végeztettek el rajtam, az elemi mágiám kiválóan működik, és kifogástalan fizikális és pszichés állapotban vagyok a tesztek szerint. Nincs miért aggódnia, felség - akaratlanul is kissé megnyomom az utolsó szót. Gúnyolodnék...? Talán egy kicsit pimaszkodom vele.

Némileg sajnáltam, hogy a férfi nem vette fel a szavaimat, hogy jó tűz dzsinnhez híven nem lobbant rögtön lángra, ahogy egyre csak gúnyolódtam rajta. Ám még így is, hogy minden önuralmát összeszedve igyekezte megőrizni a hidegvér álarcát, én láttam az íriszeiben a fel-fellobbanó parázsokat, ami nem kicsit szórakoztatott. Sejtettem, hogy Benjamin O’Neil úgy hitte, nem tudok rajta felülkerekedni, és hogy nagyra volt az elemi képességeivel, ugyanakkor elfelejtette, hogy nem ő volt az egyetlen, akinek különleges képességei voltak. Igaz, nem fordult elő gyakran, ám bármikor megtehettem volna, hogy átveszem az irányítást az elméje felett, onnantól kezdve pedig egészen biztosan úgy táncolt volna, ahogy én fütyülök. Az áldozataimat természetesen én magam szerettem be- és megtörni, anélkül, hogy a képességeimre támaszkodtam volna, ugyanakkor ez is csak azt mutatta, hogy én mindig elérem azt, amit akarok. Így vagy úgy, de megszerzem azt, amire vágyok, és soha nem veszítek el egyetlen játszmát sem. Soha.
- És úgy gondolja, olyan fontos személy lett attól, hogy az én testőröm? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, szórakozott mosoly kíséretében, miközben a bal karomat átvetettem a kanapé háttámláján, és a whiskys poharamat kocogtattam alig hallhatóan mutatóujjammal. – Remélem, nem felejtette el, Mr O’Neil, hogy nem Ön az egyetlen testőröm, s mivel még zöldfülűnek számít köreinkben, a ranglétra legalján helyezkedik el. – Szórakoztattak a dzsinn szavai, mi tagadás, és ezúttal szándékosan hagytam, hogy a gúnyos félmosoly ott virítson az ajkaimon. Arrogáns, pökhendi és lenéző arckifejezéssel méregettem a férfit, mint aki nem tudja, mit is jelent pontosan az ambíció szó. De hát, egy egyszerű katona ugyan mit is tudhatott volna erről? Őket arra képezték ki, hogy szolgáljanak, és vak engedelmességgel kövessék a feljebbvalóik parancsait. Ők pusztán feláldozható bábuk voltak a sakktáblán, rangjuktól függetlenül, és mindig lesz valaki, aki feljebb áll náluk, és akinek szavait követniük kell. – Meséljen hát kérem ezekről az ambíciókról, Mr O’Neil. – Ezúttal visszafogtam a gunyorosságot a hangomból, ám így is érezni lehetett, hogy mit gondoltam a dzsinn nagyra töréséről. – Miféle ambíciói lehetnek egy olyan férfinak, aki egész életében mások árnyékában él? Egy olyan férfinak, akinek lehetőségében sem áll az elsővé válni. Mindennek a legelsőjévé – beszéltem, miközben felemeltem a korábban a kanapé háttámlájára fektetett karomat, és előre dőlve mindkét karommal a combomra könyököltem, mintegy némileg bensőségesebb hangulatot teremtve közöttünk. Mintha világrengető titkok hangzottak volna el közöttünk. Néhány másodpercnyi farkasszemnézés után ismét kényelmesen hátradőltem, miközben ajkaimhoz emeltem az üvegpoharamat, és belekortyoltam a whiskybe.
Amikor hirtelen azt kezdte el ecsetelni, hogy milyen eredményekkel ment át a vizsgáinkon, csak felvont szemöldökkel hallgattam őt. Arcom nem árult el semmilyen érzelmet, egyetlen izmom se rándult a pimaszsága hallattán. Valójában felettébb szórakoztatónak találtam továbbra is a vele való társalgást. Kíváncsi voltam, hogy néhány hónap nálam töltött szolgálat után hogyan fog megváltozni a viselkedése. Biztos voltam abban, hogy meg fogom tudni törni őt, és ha jelenleg azt is hitte, hogy tökéletes pszichés állapotban van, mikor kirúgom őt innen, ez már messze nem lesz így.
- Nos, Mr O’Neil – szólaltam meg, miközben a köztünk elhelyezkedő rendkívül drága, antik asztalra helyeztem az előbb kiürült poharamat –, örömmel hallom, hogy ilyen jó eredményekkel teljesítette a vizsgákat, de… - beszéltem, miközben lassan felemeltem a fejemet, hogy egyenesen Benjamin szemeibe nézhessek saját fagyos, kimért és kíméletlen tekintetemmel – az én vizsgáimon még nem esett át. – Nem szakítottam meg a szemkontaktust, látni akartam a gondolatait, az érzéseit, és ahogy mondani szokták, a szem a lélek tükre – előttem pedig semmi nem maradhatott rejtve. Néhány másodperc múlva, ha megkaptam azt, amit akartam, ha nem, akkor is enyhén oldalra döntött fejjel végül elszakítottam pillantásomat az íriszeiről, és ismét hátradőltem a kanapén. – Legközelebb, kérem, 10 pontos legyen az a lövés, különben esélye sem lesz rám vigyázni – tettem még hozzá, megengedve magamnak egy pimasz mosolyt.

A tűz elemét birtokolni nem mindig egyszerű. Sőt. Sokszor óriási teher visszafogni a belőlem kitörő pokoli tűzvihar kirobbanását. Most sem volt másként.
Tudtam jól hogy a szirénherceg arra utazik hogy felbosszantson. A hidegsége, a modora,a  lekezelő stílusa mind azért voltak hogy a fejembe másszon, a bőröm alá jusson, és átvegye felettem az irányítást. A tüzem lázadozott a jégkirályfi ellen de már megtanultam elnyomni.
Ha nem tanulom meg irányítani soha sem lehetek az aki most voltam. Még mindig egy egyszerű közlegény lennék, egy ostoba forrófejű katona, semmi több.
De feljutottam odáig hogy egy elit alakulatot vezethessek, eljutottam odáig hogy testőrként kiemelkedjek annyira hogy az én védelmemre bízzák a szirén koronaherceget.
Aki most itt ül velem szemben és gunyolódik velem.
Finoman elmosolyodtam a szavaira.
- Nos ha fontos személy nem is, de bizonyára elég jól érthetek a munkámhoz hogyha a szirén koronaherceg védelmével bíznak meg. És hiába vagyok még új, a testőrgárdának nem a legalján helyezkedek el. A személyi testőre vagyok ami azt jelenti hogy napi minimum 20 órát önnel fogok tölteni felség - mosolyogtam rezzenéstelenül miközben bennem a tűz tombolt és ki akart törni. Nem hagytam neki. Nem hagyhattam neki.
Katona voltam, erre neveltek.
És bár követnem kell a parancsokat, nem kell azt vakon tennem. Gondolkodásra tanítottak, stratégiára, mérlegelésre. Hogy hogyan mérjük fel az ellenfelet.
És én most éppen ezt tettem Caelan herceggel is.
- Érzem hogy gúnyolódik rajtam felség, de tegye nyugodtan. Megvannak a saját gondolataim az életemről, és nem élek mások árnyékában. A célom jelenleg az hogy megvédjem Önt, és remélem hogy nem fog megakadályozni abban hogy a célomat végigvihessem - a szemeit figyeltem nyugodtan, fürkészve hogy milyen reakciót váltok ki belőle.
Az egyértelmű volt hogy nem kedvel. Egyértelmű volt hogy dühös. Egyértelmű volt hogy a legkevésbé sem akarja  hogy itt legyek. A legkevésbé sem akar a közelemben lenni.
Tisztában voltam vele hogy pimasz voltam. Tisztában voltam vele hogy egy katonának nem erénye a felvágás az eredményeivel. Mégis... meg akartam győzni hogy alkalma svagyok a feladatomra.
A hangja fagyos volt és úgy nézett a szemembe hogy a tüzem újra fellángolt, ki akart törni hogy elemésszen mindent. A gúnyos herceget, a szobát, sőt az egész palotát.
- Nem félek a vizsgáitól felség - mondtam nyugodt hangon, hiába tudtam hogy a szemeim lángolnak a bennem kavargó millió érzéstől. Nem adhattam meg neki az elégtételt hogy félni lásson. Mindent láthat, de félni nem.
- Így lesz felség. A legjobbak közt is a legjobb leszek, majd meglátja - emeltem fel az államat büszkén. Mindent meg akartam mutatni neki amit tanultam. Ki nem állhattam mégis vágytam az elismerésére. Furcsa kettős érzés volt ez.
- A napirendjét már megtanultam, ahogy a kastély alaprajzát is. Ismerem az őrök járőrözési menetét és beosztását. Óhajt még valamit hogy memorizáljam? - érdelődtem nyugodtan.