Ma volt a nagy nap, mondhatjuk így is, vagy épp fogalmazhatnék úgy is, hogy a mai nappal kezdődik egy újabb játszmám anyámmal, amit, természetes módon, én kívántam megnyerni. Bár, ez nem is kívánság volt, hanem inkább kijelentés. Én fogom megnyerni. Hogy honnan van ekkora önbizalmam? Egyszerű. Mert eddig mindig én nyertem. Nem ez volt ugyanis az első fogadás, amit az anyámmal kötöttem – idővel ők is rájöttek, hogy ehhez hasonló módszerekkel lehet a legkönnyebben rávenni engem arra, hogy az ő kívánságaiknak megfelelően viselkedjek vagy cselekedjek, éppenséggel csak azzal nem számoltak soha, hogy képtelenség engem megverni bármiben. S mint így, a fogadások is csak az én hasznomat szolgálták, nem a szüleimét.
Ezúttal is a házasságom kérdése volt a tét – ha képes vagyok egy éven belül elüldözni az újonnan mellém kinevezett testőrt, akkor ők békén hagynak engem végre azzal, hogy nősüljek meg, ellenben ha én veszítek, akkor ahhoz megyek hozzá, akit ők mondanak. Megvolt ugyan a maga kockázata ennek a fogadásnak is, de pontosan ez tette csak még érdekessebbé az egészet. Meg egyébként is, nem voltak kétségeim afelől, hogy ezúttal is én kerülök ki győztesen ebből a fogadásból.
Mindenesetre, elvileg ma volt a napja, hogy az új testőröm, Benjamin O’Neil megérkezzen. Természetesen készíttettem egy háttérellenőrzést róla, s habár a múltjában nem volt semmilyen kifogásolható folt, nekem nem is ez volt a fontos, pusztán csak meg akartam ismerni kicsit őt jobban, mielőtt személyesen találkoztam volna vele. A szolgáknak meghagytam, hogy ha a férfi megérkezik, vezessék a magán irodámba – abba a szobába, ahová csak nagyon kevés személyt szoktam behívni, hisz ez volt úgymond az én tróntermem, amíg a valós, fizikai trón nem válik az enyémmé. A szolgák persze sejthették már ennyiből, hogy miben sántikálok – jól ismerték már a módszereim egy részét, és ha valakivel privátban kívántam találkozni az irodámban, az soha nem jelentett jót.
Amíg arra vártam, hogy a férfi megérkezzen, ismét átfutottam a róla készített anyagot, s csak akkor emeltem fel a fejemet a velem szemben levő bejárati ajtó felé, amikor meghallottam annak oly jól ismert nyikordulását.
- Felség, Benjamin O’Neil megérkezett – jött be egy szolga, fejét alázatosan lehajtva tartva.
- Engedd be – válaszoltam neki, mire a szolgáló bólintott egy aprót, és elhagyta a helyiséget. Amíg arra vártam, hogy a dzsinn is színre lépjen végül, letettem a papírokat az asztalra, és kényelmesen hátra dőltem a bőr székemben, miközben egyik kezemet az asztallapra fektettem, másikkal pedig elmélkedve az államat támasztva.

Ahogy hallgattam az illedelmes visszavágást saját gúnyos szavaimra, kénytelen voltam egy félmosolyt elengedni. Rendkívül szórakoztatónak találtam ennek a férfinak a társaságát – ahogy egyáltalán nem ijedt meg tőlem, vagy a szavaimból áradó fenyegetéstől, s bármennyire is próbáltam az idegein táncolni, kitapintani a számára érzékeny pontokat, neki sikerült megőriznie a hidegvérét. Ha nem lett volna az a fogadás az anyámmal, minden bizonnyal rendkívül elégedett lettem volna, hogy egy hozzá hasonló férfi a testőröm, jelenleg azonban nem engedhettem meg magamnak az eféle gondolatokat. Nem. Nekem ellenségként kellett Benjamin O’Neil-re tekintenem, nem pedig szövetségesként. Csakis így leszek képes átjutni a páncélján és teljesen kiforgatni őt önmagából, mint ahogy azt megtettem már korábban oly sok más emberrel is. Indokolatlanul voltam gonosz? Meglehet. De engem cseppet sem zavart. Nem érdekelt, kit taposok el, addig, amíg megszerzem azt, amit akarok. S jelenleg nem vágytam másra, minthogy az anyám végre békén hagyjon a házasság témájával.
- S ugyan elgondolkodott már azon valaha, hogy mégis miért pontosan Önt választotta az édesanyám a testőrömnek? Nem lehet, hogy őt egyáltalán nem az Ön eredményei és teljesítményei érdekelték, sokkal inkább a faja? – kérdeztem felvont szemöldökkel, szinte már éhesen pillantva Benjaminra, hogy vajon ezúttal sikerül-e kitapintanom az egyik gyengepontját.
Elégedetten pillantottam a dzsinnre a kifakadását hallva. Úgy éreztem, én állok nyerésre, ha ő már kénytelen volt ilyen határozottan hangot adnia véleményének, és annak, hogy gúnyolódok vele. Mintha már nem kívánt volna tovább játszmázni, de kár volt a gőzért. Elvégre én még csak most lendültem bele.
- Kérem, ne sértsen meg, Mr O’Neil, én nem gúnyolódok Önnel. Pusztán őszintén érdekelnek a tervei. Ennek a tudásnak a hiányában nem hiszem, hogy hosszútávon számíthatok Önre a testőreim körében, s ha maga is úgy látja, hogy többé nem szolgálja a céljait az, hogy itt legyen, ne habozzon tudatni velem. Számítok azokra, akik hűen szolgálnak engem, a saját céljaim elérése érdekében, ha pedig Ön úgy érzi, hogy ez nem az, amit szeretne, akkor nekem nem áll érdekemben magára fecsérelni az időmet és forrásaimat. Remélem, megérti – magyaráztam neki, enyhén oldalra billentett fejjel, továbbra is úgy pillantva a férfira, mint ahogy egy ragadozó tekint az áldozatára. Kíváncsi lettem volna, hogy ő is érezte-e ezt. Hogy ő is tudatában volt-e annak, ha nem vigyáz eléggé, ő lesz a vacsorám.
- Ahogy a mondás is tartja, Mr O’Neil: jobb félni, min megijedni. Ezt ne felejtse el – húztam számító mosolyra az ajkaimat, amely egyáltalán nem volt elmondható barátságosnak. Szinte kézzel fogható volt a belőlem áradó jeges fenyegetés, amely csak még inkább megerősödött, amikor megláttam a Benjamin szemeiben tomboló lángokat. Készen álltam, hogy eloltsam azokat, ha nem is végleg, elég időre ahhoz, hogy többé be se tehesse a lábát a szirén palotába.
- Ennél kevesebbet nem is várok el, Mr O’Neil – válaszoltam végül ismét a megszokott hűvös hangnememben. Eltűnt a korábban belőlem áradó veszély, elvégre megadtam neki a figyelmeztetést. Ha nem hallgat rá, én akkor is elmondhatom, hogy tisztességes voltam.
- Nagyszerű, kérdés, uram. Ebben az esetben, kérem, memorizálja az összes nemes névsorát, a kapcsolatomat velük, hogy tudja, kiket engedhet beszélni velem, kiket kell elküldenie, esetleg kiket kell a tanácsadóhoz, az apámhoz vagy az anyámhoz átirányítania. Mindezt holnapra tudja fejből, sok dolgom lesz ugyanis – feleltem nemtörődömül, mintha ez lett volna a világ legegyszerűbb dolga. Tisztában voltam vele, hogy nehéz feladatot adtam ki neki, elvégre nem egy nemes volt a szirének körében, hanem voltak vagy százan is, neki pedig az alvási idejéből kell majd feláldoznia ahhoz, hogy ezt teljesíthesse. Ha nem teljesíti, kirúgom, ha pedig figyelmetlen lesz az alváshiány miatt, akkor is kirúgom. Az pedig cseppet sem számított, hogy a testőreimnek valójában ezeket nem kellett eddig rögtön megtanulniuk. Ha Benjamin O’Neil a legjobb akart lenni, akkor ez volt a legkevesebb, amit megtehetett.

Ki akart készíteni. Világos volt mint a nap. Tudtam hogy nem adhattam meg magam neki. Az volt a dolgom hogy mindennel szemben kitartsak. Legyen vihar, legyen háború, legyen akármilyen nagy katasztrófa is. Itt fogok állni és kitartok. Így neveltek, így nőttem fel és nem fogok megijedni a gyönyörű jeges szemeitől. Mintha egy jeges viharban állnék egyetlen lángocskaként. De nem adhattam fel.
Keményen és rezzenéstelenül néztem a hideg szemekbe és nem hagytam hogy a bennem tomboló tűz bármilyen módon kitörhessen. Pedig az megolvaszthatná a jeget.
Elég időt töltöttem a harctéren hogy tudjam hogy kell bánni a Caelan herceghez hasonló fickókkal. Igaz egyikük sem volt ennyire nagyhatalmú, egyikük sem volt herceg de ez a viselkedés... nem volt idegen.
Szinte éhezte hogy megtalálja a gyengepontom és felbőszítsen. Nem volt szerencséje. Túl jól képeztek ki ahhoz hogy ilyen könnyedén megtalálhassa a gyengepontomat.
Halványan elmosolyodtam a szavaira és bólintottam.
- Tisztában vagyok vele hogy a fajom és az elementáris erőm nagyban befolyásolta kedves édesanyja döntéséd, azonban rengeteg tűz dzsinn van testőri és katonai pályán. És közülük mindenképpen kitűnök ha engem jelöltek ki testőreként - mondtam könnyedén, nem eresztve a tekintetét. Nem féltem tőle és ezt láthatta a szemeimben.
Hiába gúnyolódott velem, próbáltam elfojtani magamban a dühömet és csak szórakozottan mosolyogni rajta. Borzasztóan negéz volt plána ahogy elégedett mosoly terült szét az arcán.
A hangja mintha az idegeimen játszott volna és az az ártatlan arc amivel előadta hogy ő aztán a legkevésé sem gunylódik rajtam. Hogyne.
Látom rajta végülis hogy nem néz le. Látom rajta hogy nem akar itt látni. Én pedig biztos vagyok benne hogy nem fogom neki megadni az örömöt hogy elkergetett. Keményebb vagyok annál.
- Hűen fogom szolgálni felség, emiatt nem kell aggódnia. Nem lesz rám panasz és ígérem önnek is ki fogom elégíteni az igényeit - mosolyodtam el könnyedén, mit sem törődve éhes mosolyával. Belőlem bizony nem fog enni. Nem hagyom neki. Kóstolgasson csak amennyit akar, de belémmarni nem tud, nem talál rajtam fogást.
- Természetesen felség. Biztosíthatom róla hogy nem fog bántódása esni míg én vigyázok Önre - mosolyogtam én is borzasztó barázságosan. Pont mint ő. Egyértelmű volt hogy egiykünk sem kedveli a másikat. De ez mos a megszoksz vagy megszöksz helyzet. És én vagyok az egyetlen aki megszökhet de én meg nem vagyok az a fajta aki feladja.
Megkaptam a figyelmeztetésem és az ijesztően barátságos mosoly eltűnik a jóképű arcról. Az én tüzem is lanyhul egy kicsit odabent. Nem akarja megégetni magát én pedig nem akarom hogy eloltsa a lángjaim. Mindketten okosan döntöttünk.
- Természetesen felség. Önnek mindig a legjobb formámat fogom nyújtani - biccentettem nyugodtan. Ha ehhez az kell hogy egy kicsit meghunyászkodjak előtte azt is meg fogom tenni. De földbe tiporni nem hagyom magam.
Kiadta a következő feladataim, ami talán egy kezdőnek soknak vagy őrültségnek tűnhetett de én rezzenéstelen arccal hallgattam végig a parancsait.
- Természetesen uram, megtanulok mindent amire szüksége van. Más egyéb? Mikortól meddig óhajtja a személyi testőrséget? Mikor érkezzek?  Mennyire legyek közel önhöz a nap során? - kérdezem nyugodtan, mindeközben mentális jegyzeteket készítve magamnak arról hogy milyen tanulnivalóim lesznek ma még. Nem fogok túl sokat pihenni az éjjel míg tanulok de az sosem zavart. Hála a sok éjszakai és váratlan gyakorlatnak fáradtan is ugyanolyan jól teljesítek mint teljesen kipihenten.
Az anyja a legjobbak közül is a legjobbat választotta és ezt be is fogom neki bizonyítani.

Egyetlen másodpercre sem szakítottam el tekintetemet a férfiétól, miközben a válaszát hallgattam. Való igaz, célom nem volt más, minthogy kitapintsam a gyengepontját, hogy azt a későbbiekben fel tudjam használni ellene, Benjamin O’Neil azonban nem hagyta magát, az álarca egyetlen másodpercre sem ingott meg. Nem félt tőlem, ezt akarta a tudtomra adni azáltal, hogy ilyen merészen szemkontaktust tartott velem, engem azonban ez egy cseppet sem ingatott meg. Ez a kis szóváltásunk nem volt több egy előjátéknál, a kóstolónál. Legrosszabb álmaiban sem tudná elképzelni, hogy én hogyan tudok viselkedni, ha valamit el akarok érni.
- Nos, lehetetlenség volna kitalálnom, hogy édesanyám mire gondolt, amikor Ön mellett döntött, az én választásom mindenesetre bizonyosan nem magára esett volna, legyen bármily tehetséges. Érezze magát hát megtisztelve, hogy most itt lehet az anyám jóvoltából – válaszoltam neki kimérten, a szám sarkában azonban ott bujkált a gúnyos kis mosoly. Mindenképpen szándékomban állt letörni a szarvait a dzsinnek.
Csak hűvös mosollyal az arcomon hallgattam, ahogy Benjamin kötelességtudóan rábólintott mindenre, amit mondtam. Nem tetszett, hogy csak néhány másodpercre sikerült kibillentenem az egyensúlyából, de szerettem a kihívásokat, és Benjamin O’Neil mindenképp az volt. Szerencsére vagy balszerencsére, egy évem volt arra, hogy kikészítsem a férfit, s habár az előbb jobb lett volna, mint az utóbb, ezúttal a hosszútávú játszma mellett döntöttem. Ez a beszélgetés során ugyanis kiderült, hogy a dzsinn az eddigi legnehezebb dió, akivel dolgom volt, ezért az ő feltöréséhez időre és megfontoltságra volt szükség. Semmiképp nem volt szabad ezt elsietnem, mert a kapkodás csak hibához vezetett volna. A hiba pedig nem volt megengedett. Nem a számomra.
- Remek. Akkor hát mindennel tisztában van, amit tudnia kell ahhoz, hogy engem szolgálhasson – bólintottam egy aprót, miközben töltöttem magamnak még egy pohár whiskyt. Hallottam a kérdéseit, a megválaszolásukat ugyanakkor nem siettem el. Ráérősen fogtam meg a legdrágább porcelánból készült kancsót, és töltöttem a szettben hozzá passzoló pohárba az alkoholból. A szobára ereszkedett csendet csak a whisky hangja törte meg, ahogy megtelítette tartalmával a poharamat. Amikor elérte a negyedét, visszatettem a kancsót a helyére, és megfogva a poharat dőltem hátra a kanapén ismét.
- Keresse fel a testőrség vezetőségét, ő majd elmond magának mindent, amit a részletekről tudnia kell. Én nem pazarlom az időmet ilyen csekélységekre – legyintettem lekezelően, mintha a dzsinn valami ostobaságot mondott volna. Valójában a kérdései jogosak voltak, de ezeket nem volt szükséges nekem megválaszolnom. Így ismét csak Benjamin arcvonásait figyeltem, hátha felfedezem a változás legapróbb jelét is. Néhány hosszabb másodperc múltán azonban úgy döntöttem, hogy mára ennyi épp elég volt a kettőnk kis játszmájából. Voltak egyéb dolgaim is, amik határidöjük közelsége miatt prioritást élveztek. Felhajtottam hát a whiskymet, majd az üres poharat letettem az asztalra, én pedig felálltam a kanapéról.
- Öröm volt megismerni Önt, Mr O’Neil, de ha most megbocsát, ideje visszatérnem a teendőimhez – feleltem udvariasan semleges hangnemet megütve, majd meg sem várva, hogy a férfi mit csinál vagy mit sem, visszaindultam az íróasztalom felé. Nem érdekelt, ha nem tudta, hol találja meg a testőrök vezetőjét, úgy véltem, ha igazán leleményes, akkor kitalál valamit. Nem az én dolgom volt, hogy őt pátyolgassam egész nap, csak azért, mert újonc volt. Ezért hát anélkül ültem le az asztalomhoz, és vettem kézbe a következő köteg számvetést, amit át kellett néznem, hogy egyetlen másodpercre is hátranéztem volna. Feltételeztem, hogy a dzsinn kitalál magától is, de ha mást nem, az előbb ajtót nyitott szolgáló már ismét ott is állt, hogy a dzsinn segítségére legyen, mint aki megérezte volna, hogy végeztünk. Én pedig, habár felfogtam minden szót és számot, amit elolvastam, gondolatban valójában azt tervezgettem, hogyan érhetném el Benjamin O’Neil betörését.

Nem tudtam elfojtani a halvány mosolyt a szám sarkában mikor kimérten válaszolt a szavaimra. Még hogy nem tudja hogy a drága királynénak mégis miért pont rám esett a választása. Tudta. És tetszett neki az amit eddig látott belőlem. Láttam a szemein hogy tetszett neki hogy nem tud ilyen könnyedén betörni. Láttam a szemén hogy örül a kihívásnak. És pont ezért... mélyen belül eg ykicsit talán meg is rémültem. Még nem tudtam hogyan, mikor és miért... de tönkre akar majd tenni. Erősnek kell maradnom végig. Muszáj.
- Természetesen megtisztelve is érzem magam - mosolyodtam el és fejet hajtottam előtte tisztelettudóan. Hiába nem kedveltem a herceget első pillantásra, tudtam hogy muszáj vele tisztelettudóan viselkednem. Bár nem az én uralkodóm volt, attól még csúnya dolgokat tehet velem az engedetlenségért vagy mert megsértem.
Én is hallottam már rémmeséket a szirének hangjának erejéről.
- Igen felség, én is így gondolom - bólintottam vele együtt és figyeltem ahogy még több whiskyt tölt magának. A torkom egy pillanatra kiszáradt. Alig vártam hogy hazaérve én is ihassak egy nagy pohárral. Az idegeimnek szüksége lesz rá... na meg egy jéghideg zuhanyra hogy lenyugtassam a tüzet a bensőmben.
A kérdéseimre fel sem nézett, hiába tudtam hogy ezek igen fontos kérdések amik a személyéhez kötődnek. De nem ellenkeztem mikor csak elküldött a testőrség vezetőjéhez. Még egy mosolyt is erőltettem az arcomra. Fogalmam sem volt hogy a palotán belül hol találom meg a testőrség vezetőjét de erősen kételkedtem benne hogy a koronaherceg bármiféle segítséget is óhajt nekem nyújtani így csak bólintottam. Feltalálom magam. Ha a sivatagban a nap helyzetéből és az árnyékok hosszából tudtam tájékozódni akkor egy palotában teli emberekkel is meg fogok találni egy testőrt.
Ahogy felállt én is felkeltem és a búcsújára finoman meghajtottam a fejem.
- Úgyszintén öröm volt felség, sajnálom hogy feltartottam - ő kéretett be ugyan, de így tűnt illőnek a búcsúzásom. Leült az íróasztala mögé és rám sem pillantott többet. A szemeim még egyszer végigszaladtak a csontos, jóvágású vonásokon és a jégkék szemeken.
- Holnap találkozunk felség. Kellemes napot Önnek - búcsúztam aztán sarkon fordulva kisétáltam a teremből. Elindultam megkeresni a testőrség vezetőjét és bár minden egyes szavát mélyen az eszembe véstem mikor végre megtaláltam a férfit.... a fejemből nem tűnt el a herceg arca. A tekintete.
Mókás időknek nézünk elébe...