Szórakozottan tologattam az ételt a tányéromon, miközben a partnerem hangjának monoton búgása egybeolvadt az étterem háttérzajával. A másnapi teendőkön töprengtem. Leonard fotózásait délelőttre tenni mindig nagy rizikót jelentett, hiszen az ördög tudja csupán, mikor milyen hangulatában ébred, ha lefekszik egyáltalán napkeltéig... A stúdióba beimádkozni őt felért a reggeli edzéseim intenzitásával. Legrosszabb esetben előrehozom a délutáni fotózást, a délelőttit pedig megcserélem az ebéddel. Így egy órát elveszítünk ugyan a napból, de ha előre leadom az ebédrendelést és nem hagyom, hogy túl sokat csacsogjon, talán behozhatjuk, mire...
- Ian?
Felkaptam a fejem. Most tűnt csak fel, hogy egy ideje már csend van az asztalnál és Richard várakozón néz rám. A fenébe. Miről is mesélt utoljára? A munkájáról kezdett el valamit, meg egy kollégájáról az orvosi kamarában...
- Igen?
Elhúzta a száját, én pedig halkan felszisszentem. A kérdés nem igazán sikeredett annyira udvariasra, mint azt elképzeltem. Hányadik randink is volt ez? Valószínűleg nem elég sokadik ahhoz, hogy tahón viselkedjek vele és ő ezt elnézze.
- Ne haragudj, elgondolkodtam. Arról meséltél, hogy...
Kérdőn oldalra biccentettem a fejem halvány, bocsánatkérő mosolyt küldve felé. Láthatóan fontolóra vette, megsértődjön-e a figyelmetlenségemen, végül azonban felsóhajtott. Úgy tűnt, ezt a kört még túlélem.
- A támogatásról, amit a kórház fejlesztésére kaptunk.
- Megnyertétek a pályázatot? Richard, ez nagyszerű! - Az arcomon széles, vidám mosoly terült szét, de nem érte el a szemem. Reméltem, nem veszi észre, hogy fejben még mindig máshol jártam. A vacsora inkább nyűgnek érződött, mint önfeledt szórakozásnak, és a legkevésbé sem voltam biztos benne, akarok-e folytatást belőle, de ha már megkaptam ezt a szabad estét Leonardtól, nem hagyhattam, hogy kárba vesszen. Nem sok szabadság jutott nekem az elmúlt két évben.
Richard nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de a következő pillanatban megszólalt a telefonom az asztalon. Rá sem kellett néznem, hogy a csengőhang alapján felismerjem Leonardot. Vetettem egy pillantást a partnerem arckifejezésére, majd sietve kinyomtam a telefont.
- Dolgoznod kell?
A hangjából kicsendült valami nemtetszés, már-már gúnyszerű, amitől összeszaladt a szemöldököm. Utáltam, ha a munkámat becsmérelték.
- Nem, ma este szabad vagyok. - Bár úgy tűnt, Leonard ezt meglehetősen gyorsan elfelejtette. A következő pillanatban ismét megszólalt a telefonom, ami már belőlem is nemtetsző grimaszt váltott ki. - Lenémítom.
Nem tudom, miért hittem, hogy attól jobb lesz. A telefonom újra és újra megrezzent a terítőn, és hiába próbáltam ignorálni, képtelen voltam Richard szavaira koncentrálni. Őt is zavarta, láttam abból, ahogy időnként gyilkos pillantást vetett a készülékre. Gondolom, azt várta, hogy kikapcsolom... Csakhogy arra soha, senki kedvéért nem lettem volna hajlandó.
- Valószínűleg nem fog békén hagyni, amíg fel nem veszem - jegyeztem meg szárazon. Leonard néha olyan volt, mint egy figyelemhiányos kölyökkutya.
- Bocsáss meg. - Azzal megfogtam a mobilomat és felkeltem a székről. A teraszra kilépve vettem egy mély levegőt, belélegezve a friss levegőt és az étterem mögött elterülő, kivilágított város látványát.
Hat nem fogadott hívás és négy üzenet fogadott rövid, lényegre törő felszólítással: "SOS", meg "vedd fel", valamint "én vagyok", és "SOS SOS SOS". A gyomrom egy pillanatra befeszült, aztán rögtön tárcsáztam a számát, amihez elég volt lenyomnom egy gyorsgombot; mindent az ügyfeleimért. Ahogy harmadszori kicsengésre sem vette fel, a kellemetlen érzet visszaköltözött a gyomromba. Egyszer még megpróbáltam felhívni, aztán sarkon fordultam és visszamentem Richardhoz.
A pénzen kívül semmi sem kötött Leonardhoz. A munkám része volt, ugyanúgy mint a telefonhívások és az ebédrendelések. Fizetett azért, hogy gondoskodjak a karrierjéről, én pedig komolyan vettem a megbízásomat. Arról sosem volt szó, hogy felette is atyáskodnom kell, és még így is jóval többször került rá példa, mint azt szerettem volna... Hónapok óta ez volt az első szabad estém, és nem voltam hajlandó ezt is a hülyeségeivel tölteni.
Negyed órával később mégis azon kaptam magam, hogy a szemem sarkából állandóan a telefonomat lesem és fogalmam sincs, Richard miről mesél éppen. Kellett pár pillanat, hogy feltűnjön, hozzám hasonlóan ő is csendben túrja a tányérján az ételt és meglehetősen mogorva pillantásokat küld a félig elfogyasztott steakjének. Gyanítottam, hogy nem a sütési módra haragudott.
Megelégeltem a dolgot és a zsebembe gyűrtem a telefont.
- Ne haragudj, el kell mennem. Közbejött valami munka, és.... Nem tudok másra koncentrálni, amíg nem intézem el.
Sem mérgesnek, sem csalódottnak nem látszott, ahogy felnézett rám. Az arca közönyös volt, mint aki már régen lemondott a dologról és eltemette az esélyét a kapcsolatnak. Noha úgy éreztem, nem akarok tőle többet, mégis rosszabb volt, mintha gyomron vágott volna.
- Mindig a munka az első, eh? - Mosolygott, de ismét kihallottam a hangjából a gúnyt és a szarkazmust. Nem szóltam semmit, csak letettem a vacsorát fedezendő készpénzt az asztalra, halkan jó éjszakát kívántam és kisétáltam az étteremből.

Nagyon reméltem, hogy Leonard éppen a saját hányásában fuldoklik és nem a semmiért hagytam faképnél egy újabb randevút.

A kocsiból még hívtam egyszer és pötyögtem neki fél kézzel egy sms-t (igen, meggondolatlan vezetési stílus, nem éri meg otthon kipróbálni), mondván, hívjon, amint tud, és hogy úton vagyok hozzá. Leparkoltam a szokott helyen és beengedtem magam a saját kulcsommal. A ház elsőre kihaltnak tűnt, csak néhány pillanattal később figyeltem fel a nappali felől érkező zajokra.
Megtorpantam a küszöbön és értetlenül bámultam a kanapé tetején gubbasztó ügyfelemre.
- Csótány.
- Tessék?
- Csótány!
A szemközti fotelek felé mutogatott vadul, de nekem kellett még néhány másodperc, hogy feldolgozzam az információt. Három ujjammal masszírozni kezdtem a homlokom, a kezdődő migrénnek azonban semmi sem szabhatott már gátat.
- Leonard... Nem hívhatsz fel az éjszaka közepén, valahányszor...
- Ott van! Kapd el!
Mi vagyok én, valami idomított öleb? Mégis ösztönösen a mutatott irányba fordítottam a fejem és szikrákat csettintettem az ujjbegyeim közé. Menedzser, bébiszitter, pszichológus, szakács, sofőr, rovarirtó... Annyi minden voltam, csak normális nem.
Halk, fáradt sóhajjal beléptem a nappaliba.