Az agy egy különös szerkezet. Úgy kellenek neki a folyamatos ingerek, mint egy drogfüggőnek az újabb és újabb adag a bódító porból. És ez már egészen születésünktől fogva, attól a pillanattól, hogy az édesanya először karjában tartja újszülött gyermekét. Hisz az agy is csak úgy tud fejlődni és tanulni, ha megkapja a szükséges ingereket. Talán kicsit úgy működik, mint az izom. Hisz annak is szüksége van a folyamatos gyakorlásra, az ismétlésre, hogy az a bizonyos izommemória megjelenjen, és a későbbiekben könnyebben tudja az ember fia elvégezni az adott feladatot. És ha ezt nem kapja meg az agy, már szinte a kezdetektől fogva, és elég sűrűn, ott akár nagy bajok is lehetnek. Igaz, eleinte talán még nem is olyan feltűnő  dolog, s talán az, hogy mennyire is rossz elhanyagolni egy szeretetre, ölelésre és gondoskodásra vágyó gyereket, az mennyire rossz dolog, csak akkor derül ki, mikor már rég késő.
Ez történt a koreai Kim család esetében is. Pedig egy kívülálló, és egyébként mindenki más számára is, aki csak ismeri a családot, úgy tűnhet, hogy nincs semmi baj. Hisz ki hinné, hogy az amerikában tevékenykedő konzul, és a kedves, orvosként dolgozó felesége elhanyagolná a saját gyermekét? Nos, az első esetben ez nem is volt így. Az idősebb, az elsőszülött lányuk volt a szülők szeme fénye, aki már a kezdetektől megkapott mindent. Rengeteg szeretetet, figyelmet, és játékokat, soha nem szenvedett semmiben sem hiányt, így egy egészséges fiatallá cseperedhetett. Nem úgy, mint a húga, aki öt évvel később született a családba. Persze egy külső szemlélőnek nem tűnhetett fel semmi. Hisz ugyanúgy kapott enni, játékokat, és ha az éjszaka folyamán sírt volna, elég hamar ott termett valamelyik szülő, hogy lecsitítsa. Ám ha jobban megfigyelték volna  család mindennapjait, rájöhettek volna, hogy ez nem mindig volt így.

Hallgass már el...
Hát nem hiszem el, hogy még mindig bőgsz...
Most kaptál enni, mi kell még...?
Na jó én ezt nem bírom, leléptem, majd visszajövök mielőtt az őseid megjönnek...

Kim MinAh, a két lány anyja már egész korán, csupán két hónappal Historia születése után visszaállt a munkába, a gyereket pedig az egyik, akkor még csupán 16 éves unokahúgra bízták. Azt azonban nem sejtették, és évekig nem is tudták, hogy tulajdonképpen a lány egyáltalán nem foglalkozik vele. Persze néha megetette, és még annál is ritkábban tisztába tette, de az ideje nagy részében csak a fülhallgatójával a fülében - természetesen, hogy ne hallja a gyerek sírását - nézte a tv-t. Jobb esetben legalábbis. Mert volt, hogy szinte egész napra magára hagyta a gyereket, teljesen egyedül a lakásban. És ez kicsit több, mint három éven keresztül így ment, egészen addig, míg HyeMi egyszer le nem betegedett az iskolában, így az anyjuk hamarabb hazahozta őt onnan. Az üres lakásba, ahol nem volt senki más, csak a akkor már lassan három éves kis HyeRin. Egyedül, épp hogy nem borította magára a konyhában azt a fiókot, amiben a konyhakéseket tárolták. Ezek után természetesen többet nem bízták az unokahúg gondjaira a lányukat, és kerestek neki egy megbízhatóbb bébiszittert, de azt már nem tudhatták, hogy a baj már rég ott van a nyakukon.
Az első pár év ugyanis a legkritikusabb. Ha ekkor nem kap kellő szeretetet és figyelmet, akkor az agyban sem rögzülnek azok a jelek és kapcsolatok amik elengedhetetlenek ahhoz, hogy egészséges gyerek, és őszinte, rendes kapcsolatokat kialakítani képes felnőtt váljon belőle. És már ebben a korban is látszott, hogy Historia nem olyan, mint a nővére. Sőt, mondhatni az ellentéte. HyeMivel ellentétben a fiatalabb Kim sokkal aggresszívabb, és neveletlenebb volt, már az óvodában is, a szülők sorra kapták a hívásokat, hogy a gyerekük megint rosszalkodott, és ha így folytatja, kénytelenek lesznek elküldeni őt az intézményből. És ez meg is történt a szülők nagy örömére pedig nem is egyszer...

HyeRin... Hányszor kell még elmondanom, hogy nem szép dolog verekedni?
Ne hozz szégyent ránk Rin...
Ha így folytatod megint keresnünk kell neked egy új iskolát...
Miért nem tudsz olyan jól nevelt lenni, mint a nővéred? Olyan nehéz lenne egyszer szót fogadni...?

Neki nagyon nehéz volt mindig is rendesen viselkedni. Egyik balhéból a másikba keveredett már egészen kicsi kor óta. Mert Ő csak egy kis figyelemre vágyott mindig. És ha máshogy nem kapta meg, hát így elérte mindig is, hogy  szülei, és tanárai is rá figyeljenek. A korholások, és büntetések pedig egyáltalán nem hatották meg. Persze ahogy teltek az évek, mintha kicsit megjavult volna. A magatartásával még így is elég sok gond volt, ahogyan a szorgalmával is, de már egyre kevesebbszer kellett Őt az igazgatóhoz küldeni. És hogy miért? Mert rátalált a karate-ra amivel a felgyülemlett feszültségét valamennyire le tudta vezetni. És néha úgy tűnt, hogy még a családja is felfigyelt rá ilyenkor. Vagy talán mégsem...

Kim HyeRin, mégis hogy képzelted....? Elszökni? Tudod mennyire aggódott érted anyád?
Mi az, hogy nem hiszed? Ne feleselj az apáddal kisassony...!
És ne nyafogj már, ez csak egy kis verseny volt. Máskor is lesz még ilyen, de a nővérednek több ilyen hangversenye nem lesz.
Majd a következőn ott leszünk...

De csak nagyon ritkán voltak ott... S ahogy teltek az évek, már nem is foglalkozott vele, hogy a szülei ott vannak-e vagy sem. Egészen elhidegült tőlük, csupán csak a kötelező közös családi vacsorákon hajlandó egy levegőt szívni velük, egyébként az ideje nagy részét a haverjaival, vagy épp a szobájába zárkózva tölti.
A baj pedig egyre többet jár a fejére. Mert a karate már nem elég neki, hogy a felgyülemlett feszültséget levezesse. Azóta is keresi azokat az impulzusokat, amik akkora adrenalin löketet adnak neki, hogy akár csak egy rövid időre is, de elfelejtkezik a családjáról. És hogy emiatt aztán sokkal több időt tölt a sebészeten, az számára már csak egy mellékes dolog. Mert míg ott van mellette Ő, addig tudja, hogy nagyobb baja nem eshet. Mert tudja, hogy Ő mindig vigyázni fog rá, akármekkora hülyeséget is csinál...

Oppa...
Hogy hol...? Nem tudom, valahol a belvárosban...
Részeg vagyok... Gyere értem....
Hogy mi...? Nem, nem vettem be semmit... Vagyis... Talán...
Na, Oppa... Ugye sietsz...?