Azért mégiscsak jó, ha Vegasban melózik az ember. Mert legalább vannak szabadnapjai, még akkor is, ha rohadtul elvétve. És ezeken a szabadnapokon lehet kaszinóba menni. Nyilván nem apámét céloztam meg, mert nem akartam kifosztani az öregemet. Még éppen csak a megismerkedés fázisában voltunk, arról már nem is beszélve, hogy a két fogadott gyerek utált. Nem azért, én is utáltam volna magamat, ha olyan kényelmes, és fényűző életem lenne, mint nekik, aztán egyszer csak beesne bele egy srác, azt állítva, hogy annak a férfinak a vér szerinti gyereke, aki ezt az egészet biztosítja. Éppen ezért egy rivális „üzletember” kaszinójába mentem.
Ahogy az este haladt előre, szépen gyűlt a kezemben a pénz is. A mellettem ülő fazon elmondta ezerszer, hogy micsoda mázlista vagyok, de tudtam, hogy ennek pontosan semmi köze a mázlihoz. Gátlástalanul számoltam a kártyákat, a rulett asztal mellett pedig gyors számításoknak köszönhetően szinte mindig tudtam, hogy melyik színre és számra kell tenni. Egyedül a sportfogadással nem kacérkodtam, azt nem tudtam volna matekkal kiokoskodni, azt bundázni kellett. Majd egy szép napon. Addig is a pénz, amit ma este megnyerek, megy szépen a kis széfembe, amiben a „kezdőtőkémet” gyűjtögetem. Nem akarom én az egész életemet Vegasban leélni.
Két krupié között tűnik fel a szemem sarkából az ipse, aki, mint egy sötét árnyék, settenkedik végig a fényes termen. Az egyik pókerasztal mellett horgonyoz le, mintha csak be akarna szállni a játékba, de avatatlan szemnek észrevétlenül elkezdi lopni a távolságot az osztó felé. A kulcskártyára utazna? Akármit is tervez, látnom kell, így felmarva a nyereményem, átpártolok ahhoz az asztalhoz. Lapot kérek, a kis zsúrpubi tündér addig is rám figyel, gyorsan és nem kicsit feltűnően végig mérem az asztaltársaságot. Az elf felé pillantok, ha veszi az adást, hogy majd én elterelem a krupié figyelmét, ő addig vigye véghez, amit akar, újra végig mérek mindenkit, és látványosan kezdem el számolni a saját kártyáimat. A tündér azonnal rám figyel. Ilyen látványosan sem csaltam még soha életemben.

Normális esetben nem vágnék bele egyedül egy ilyen melóba, inkább az izgalom hajtott. Jó lett volna ,ha itt lett volna a megszokott bandám, de most sem lehet azt mondani, hogy ne lett volna még a b tervnek is bb terve, nem úgy jöttem, mint aki nem készült fel. Abszolút illettem az itteniek közé, és még számolnom sem kellett semmit. Ám a srác, aki jelzett nekem, meglepett, volt róla szó, hogy segít majd valaki, de az sem most fog be toppanni.
Az öltönyöm alatt pihen a két fegyverem, tartalék töltényeim is vannak, ha valaki látta a John Wicket, annak sokat mondhatnak az ilyesfajta spéci öltönyök, és ki ne látta volna manapság?
Egy nő is csatlakozik hozzám, dísznek, persze ezt a fajtámnak tudom be, nem mintha hivalkodnék, mert amúgy nem szeretek, de ehhez a melóhoz kell az elegáns rosszfiú álca.
A hajam hátra zselézve, és végül a srác jól csinálja, amit csinál, meg van a kártya, amit nem tud a fiú, sikerült megszereznem a pitboss kártyáját is, ez csak a rá adás. Az elterelés. Hiszen tudom ,hogy az osztók sokkal kevesebb helyre mehetnek be, a pit bossok, a trezorba is be mehetnek. De nem árt vigyáznom, ki tudja ,hogy ő-e az akit küldtek segíteni, vagy ő az, aki ki szúrt, és majd a jussát akarja? Vagy elbarmol nekem mindent?
Találékony embernek tűnik, de majd meglátjuk, csak tényleg ne tegyen keresztbe túlságosan, még jobb lenne, ha sehogy sem tenne keresztbe.
A trezorban volt az a holmi ami a megbízómnak kellett, már csak a kívánt felfordulás kellene. A pitboss felé tartottam, ekkor zavargás támadt a hallban, és lövöldözést is hallottam, mire mindenki őrült módjára kezdett rohangászni. Nagyon….jó. Nagyon…nagyon…elegem van már most. Hűvösen pillantottam körbe, az ujjlenyomathoz kell a pit és fő kasszás ujjlenyomata.
A pánikozó emberek csak úgy kikerültek szinte, mire… rögtönöznöm kell. Árnyékként vágtam át az emberek közt, persze gáncsoltam, és ütöttem, engem nem fognak fel lökni. Szerencsére, sosem megyek úgy egy küldetésre, hogy ne pihennék rá eléggé, de jó volna, ha itt lenne Ben, ő benne megbízom, de most már neki is más feladata van.
A nagy felfordulásban, a pit mögé lopódzom, és a nyakát töröm.
Meg tartom, amíg át veszem a teste fölött az uralmat, egy testnél még nem probléma, hogy úgy mozgassam, ahogy még életében mozgott.
A beszéd neccesebb, a walkie talkijáért nyúlok, és bele szólok, a megkérdezem, hogy mindenki a helyén van-e, a meendszer a helyszínen van, így az én emberem nem kell. A fő kasszást még a trezorhoz irányítom, a nagy felfordulásban egyelőre senkinek sem fog feltűnni, hogy egy kicsit változtattam a tánc lépéseken, és a bábok még úgy mozognak, ahogy nekem jó.
Árnyékként követem a pitbosst, és megyek mögötte.Eddig simán haladok, és ismeretlenül is hálás vagyok a srácnak, hogy le foglalta a tündért.

Nem állítanám, hogy a jó döntéseimről vagyok híres. Sőt, eddig csak idióta döntéseket hoztam, egyiket a másik után, mint a kis játékkatonák a sakktáblán, úgy sorakoznak. És most épp készülök királyt állítani közéjük. Mert már nem elég, hogy kártyaszámolással nyerek egy rakás pénzt, abban a pillanatban lesz ez kevés, hogy meglátom az elfet, és hogy mire készül. Megcsillan a dolog mögöttes potenciálja, meg persze tudom, hogy ha ezt apám megneszeli valószínűleg leordítja majd a hajat a fejemről, de ne mondja nekem senki, hogy ő nem művelt égbekiáltó baromságokat fiatalon. Nem fogok itt feszíteni az asztal mellett, miközben ő learatja a babérokat, ha ennyit akartam volna, nem is segítek neki.
Lövés dördül a hallban, mire automatikusan a zakóm alá kapok a saját pisztolyomért, de végül nem rántom elő, jobban járunk. Mindenki úgy kezd rohangálni, mint egy csapat felzavart hangya, nekem pedig így időm adódik átsunnyogni az elegáns férfi után. Nem állok elég messze, hogy kikerülje a fülemet a törő csont eltéveszthetetlen roppanása, ahogy az ipse nyaka kitörik. és nem számít, mennyit hallottam már, ez a hang gyomorforgató. Aztán a halott, aki egyértelműen hulla, most roppant el a nyaka, megmozdul, és elkezd beszélni. Akkor esik le. Hogy bassza meg, egy nekromantával sodort össze a véletlen. Ezt most már csak ezért sem hagyhatom annyiban.
Elindul a hulla mögött, és én egyszerűen követem őket, immár kivonva a fegyveremet a helyéről. Minden érzékem kiéleződik, minden izmom megfeszül, ha valaki közeledni mer, azt biztosan lepuffantom. Megköszörülöm a torkom, elég hangosan, hogy meghallja, és ha hátra néz rám, meglebegtetem a pisztolyt, a szám hang nélkül formálja az egyszerű szót, „fedezlek”.
A holttest kimondhatatlanul morbidul sétál egyenesen arra, amerre mestere irányítja, miközben az útjába akadó tárgyak szépen lassan mind eltűnnek onnan. Nem jó kombináció a lövésre kész állapot, és a telekinézis egyszerre, de szükség törvényt bont, és nem hagyhatom, hogy az irányított testek fent akadjanak valamiben. Sima az utunk a trezorig.
Mikor oda érünk. én azzal a lendülettel hátat fordítok nekik, hogy folyosót figyeljem. A közelebb eső tárgyakból felhúzok egy rögtönzött barikádot, és felemelem a jó öreg Glockot, lövésre készen.
- Hát öregem, remélem, minimum atomtitkok vannak abban a trezorban, mert tíz perc múlva tuti itt nyüzsögnek majd a zsaruk! Gyorsnak kell lenned! – szólalok meg végül könnyedén, egészen kezdek belejönni ebbe a széfrobbantósdiba.