A repülés annyira nehéz nekem, hogy már előző napon megérkeztem, hogy felkeresem őt. Alvás helyett inkább a vízben voltam, hogy helyrehozzon. Nem szoktam túlgondolni dolgokat és eseményeket, mert megértettem, sokszor egészen más dolgok vannak események és tettek mögött, mint gondolnánk. Ezért inkább csak cselekszem, s a megérzésekre hagyatkozom, sosem hagytak még eddig cserben. S még üzeneteket is kell átadnom, teljesítenem kéréseket, s ezeket sem bánom, hogy majd meg kell tennem. Némelyiket trükkösen kell megoldanom, mert a címzett nem fogja se elhinni, sem elfogadni és nem is vagyok szükséges, hogy személyesen megtörténjen.
De legfőképpen a féltestvérem miatt érkeztem ide, hogy megkeressem. Nem tudom, melyiket lenne jobb megtennem, ha egyből odaállítanék, vagy hogy lassanként vegyem fel a kapcsolatot. Szeretek egyenes és őszinte lenni, ugyanakkor saját tapasztalatból látom, hogy az igazság rengetegszer tud fájni és megsebezni. És nem kívánom felforgatni senki életét. De az igazságot szeretem. S apánk sem lépett volna velem kapcsolatba, ha ennek nem így kellenne történnie.
Az idő egészen télies, így pár üzenetátadás után úgy döntök, hogy ideje betérni megmelegedni. Fáznak az ujjaim és ideje egy kis pihenésnek is.
Nem zavartatom magam abban sem, hogy kimono van rajtam. Igaz, vastagabb kabátot vettem fel, hogy melegen tartsam magam, s cipőt is vettem, nem zavar, hogy ennyire vegyesen nézek ki. Ruha, ruha.
Pirosló arccal lépek be, mosollyal, s az üdvözlés meglep, egészen otthon érzem magam egyből.
Helyet foglalok az egyik szabad asztalnál, leveszem a kabátom, s a tárcámat is kiveszem, mert minduntalan lecsúszik tőle a kabátom a földre. Fehér teát kérek, nagyon megörültem, hogy van, és vajas süteményt, amit kifejezetten szeretek ehhez a teához.
Nagyon meglepődök a sütemény mennyiségén, amit kihoz, nekem az legalább két napra való sütemény, a teára pillantva viszont rámosolygok a pincérre.
- Kérhetek külön forró vizet és egy adag fehér teát, külön-külön? Nagyon kedves, köszönöm! - nem lepődik meg, máris fordul. Fogalmuk sincs, hogy teát nem így készítenek, fehéret végképp. Megsérteni és arcot veszíteni viszont nem engedhetem, így inkább kérek és fizetek még egy adag teát. Közben már kivettem a teát, hátha még menthető, legfeljebb abba mártogatom a süteményt.
- Ne csináld! - Suttogok halkan, ahogy a tárcám a földön köt ki egy repüléssel. Van egy eléggé vicces, láthatatlan utazótársam és nagyon élvezi, hogy néha hatni tud a fizikai világra. A tárca pedig éppen valakinek a lába elé esik.
- Szörnyen sajnálom, elnézést kérek! - nem merek gyorsan pattanni sem, mert félek attól, hogy fellököm a mozdulattal.

Ha nem néztem volna utána, mielőtt felkerestem, most megnyugodnék, hogy megfelelő személyhez jöttem. Ha lenne szellem kísérőm, akik súgnak, igaz, néha tréfákat is űznem velem, ami nekem csak annyiból kellemetlen, hogy mások számára okozhatnék ezzel fájdalmat, ha nem jöttem volna rá, hogy néha szeretnek még mindig átvágni másokat, vagy éppen ezért. Hiszen úgy vélik, rájuk ez már nincsen következménnyel. Mennyire tévednek! Így hamar megtanultam, hogy miként körítsem a dolgokat, ha esetleg rájövök, már megint vicces kedvében volt az egyik szellem.
Most azonban nem így van, s kivételesen örültem volna, ha apa mellettem van. Azonban adott annyi információt, hogy azzal talán nem csúszok jégre. Nem magam miatt. Őket nem szeretném felzaklatni.
Egyik kérdésére sem válaszolok még, de nem fog sokáig váratni magára mindez.
Figyelem és együtt érzek vele. A megszokott világa most készül megváltozni. Már csak remélni tudom, hogy helyesen döntöttem. Mert a cselekedet már megtörtént.
- A születési anyakönyvemben ő van megjelelölve apámként. Ha megfordítja a fotót, rajta van a kép dátuma és a rajta lévő személyek. Ha a kép nem is, a név is lehet bizonyíték.
Zsebeimbe teszem kezeim, nekem így hideg van. És mert, nem is tudom... Nagy levegőt veszek. Innen már nincs visszaút.
- Anyám megtiltotta, hogy kutassak apám után. Sosem láttam, sosem jött. S mivel mondta, hogy ő az ön édesapja is, így ugyanaz az apánk.
Veszek egy nagyobb levegőt.
- Nem is kutattam volna apám után, a család megtiltotta, s most sem tud róla. De... volt egy balesete és kómában volt, úgy tudom – fürkészőn tekintek rá, a választ amúgy is tudom.
- Lehet, hogy ön nem hisz ebben... az egyik kaliforniai szentélyben dolgozom... Látóként. Mikor kómába került – voltaképpen meghalt, ám ezt inkább nem mondom ki. - Meglátogatott – várok egy kicsit, hogy eméssze. Ha nem fogadja el, elfogadom. Van más papír is nálam.
- Ő mondta, hol találom anyámnál ezt a fotót és úgy döntöttem, elhozom. Nem kívánom felkavarni senki életét, semmit sem követelek és kérek. Úgy éreztem, hogy jobb, ha erről tudnak. És apánk arra kért, hogy Önt keressem meg, ne őt. Mert ha magához tér, először és másodjára sem fog hinni nekem. Elég... makacs, a saját véleménye szerint. Vagy hitetlen, nem tudom? - mosolyodom el.
S nem mondok többet, várok a reakciójára.

Világ életemben egyke voltam. Apa és anya egyetlen gyereket akartak, sose gondoltak abba bele, hogy esetleg kéne nekem egy testvér. Most azt is mondhatnám, hogy éppen elég volt engem nevelni, de én nem tudok arról, hogy bármiféle komolyabb próbléma lett volna velem azon kívül, hogy nehezen barátkozok. De ezzel sem nekik kellett megküzdeniük. Mégsem merült fel bennük, hogy kéne még egy gyerek. Persze, az lehet, hogy a szüleimnek megvolt a maguk élete azelőtt, hogy összekötötték volna a sajátjukat és jöttem volna én, de akkor én miért nem tudok arról, hogy lenne egy testvérem? Ráadásul apa ágáról. Türelmes és békés természet vagyok, de a hír hallatára én is idegesebb leszek. Nem annyira, hogy üssek, vagy kiabálnék, inkább csak egyből elkezdek kérdezősködni. Kicsit olyan érzésem van, mintha én is egy olyan rossz nyomozós filmbe csöppentem volna, ahol ahhoz, hogy növeljék a drámát, egyszer csak felbukkan egy sose ismert rokon.
Mondatára megfordítóm a fényképet és valóban apám neve áll ott. – A nő az anyja? – kérdezek vissza komoly tekintettel. – Viszont ha tényleg ő van megjelölve, akkor gondolom nem gond, ha megkérem, hogy mutassa meg az anyakönyvi kivonatot. – Legszívesebben egyébként elrángatnám a rendőrségre, hogy tényleg a végére járjunk ennek az egésznek, de előbb megvárom, hátha van valami még a tarsolyában. – Igen, volt neki. – Egyenlőre nem kérdezek többet, megvárom, hogy elmondja a történetét, hátha válaszolna rájuk amúgy is. Majd a végén, mikor egész képet kapok róla tovább fogom faggatni. Bár sose gondoltam volna, hogy pont így fogok járni. Egyáltalán hogy talált meg? Honnan tudta, hogy a teázóba fogok menni?
-Várjon, a Látók nem csak a halottakkal képesek beszélni? Tudomásom szerint apám él. – Nem arról van szó, hogy ne hinnék ebben, hiszen én is pontosan tudom, hogy Látók léteznek, azt pedig ki tudom deríteni később is, hogy igazat mond-e ezzel kapcsolatban. De valóban apa nem halt meg, igaz kómában volt, de ez elég lenne ahhoz, hogy beszéljen vele? – De tisztázzuk. Szóval apám, vagy… apánk – Milyen furcsa ezt így mondani. – megkereste, hogy beszámoljon önnek arról, hogy van egyébként egy rendes családja és én vagyok a gyereke, de ha ön most odamenne hozzá, akkor nem hinné el magának, hogy ön a fia? Ez egy kicsit hihetetlennek hangzik nem? Ha nem hinne magának, hogy ön a gyereke, akkor miért önt kereste meg? Úgy értem, hogy nem hihet annak, akit saját maga próbált megtalálni? – Számomra ez egy kicsit, rendkívül érthetetlen, szóval remélem valami jó magyarázattal áll elő.

Figyelem a reakcióját, testtartását. Korántsem, mert félnék. Hanem mert így jobban tudok neki segíteni, mind verbálisan, mind non-verbálisan.
- Igen – bólintok.
Nagyon hálás vagyok azért, hogy olyan dologgal foglalkozom, ahol a hitetlenség és kétkedés a legnagyobb úr. Éppen ezért is vagyok türelmes, és felkészült. Számos dolgok kerültek kérdésben és kérésben felém, Volt, ami miatt rendőrségtől is indult nyomozás, és volt, hogy ők kértek fel, mint segítséget.
Így az anyakönyvi kivonat is a táskámban van, kiveszem, a laminált papírlapot átnyújtom neki.
- Tessék – azután visszateszem kezem zsebembe és megvárom, hogy azt is megnézze.
Voltaképpen a családommal megyek most szembe, hiszen megtiltották, hogy apámmal felvegyem a kapcsolatot. Ám apám jött el hozzám. És egy lélek kérdését, kérését, amennyiben teljesíteni tudom, megteszem.
- Természetesen él – bólintok, hogy előbb a megnyugtatót mondjam.
- Viszont pár percig halott volt, és így kapcsolatba tudott velem lépni, mielőtt visszahozták volna – azt még nem mondom meg neki, hogy az idő odaát másként számítódik, s éppen ezért tudott a nyomomra is bukkanni, s elmondani azokat a dolgokat, amiket megkért, segítsek majd az itteni családjának. A legjobban mégis két dolog indított meg: az, hogy bár nem tudta, vagyok én is, a találkozás során éreztem, hogy szeret. A másik, hogy nagyon szereti Isaacet is és hogy szeretné, ha találkoznánk.
- Igen? - Figyelek, miinden egyes szavára. Az apánk szóra halvány derű ül ki a szám és szemem sarkába.
- Nem egészen értem az utolsó kérdést – felelem zavartan.
- Ammm – elgondolkodok, hogy miként is tegyem össze. - Nem igazán azért keresett fel, hogy elmondja, miként van ő, vagy a családja – mostanit nem teszem hozzá, anyám elhallgatott előle, s nem is házasodtak össze, így neki Aidan a családja. A rendes szóra elmosolyodom kicsit, zavarba jövök. Sosem fogok családba tartozni, a két világ között rekedtem ilyen téren is. De legalább azt, amihez értek, foglalkozhatom vele s megtűrnek.
- Elmondta, hogy a felébredése után nem fog emlékezni arra, ami odaát történt vele és hogy felkeresett. Számomra elképzelhető és megszokott – sok, furcsa eset történt velem, így az, hogy nem fog felismerni apám,  miután találkoztunk, egyike az ilyen történeteknek.
- És azt is kérte, hogy önt... téged keresselek meg, ne őt.
Csendben maradok egy ideig, hagyva, hogy eméssze a mondottakat.
- Anyám nem kereste fel apánkat és nem is kerestette fel. Nem tudott róla, hogy van még egy fia. Nálunk nem nézik jó szemmel a házasságon kívül született gyereket. S anyám nem akart tőle semmit.
Van, hogy ilyenkor kitör a botrány a másik családban, hogy az illető tudott arról, hogy van egy gyereke, még a mostani házassága előtt, de nem szólt. Itt ez nem áll fenn, s ezért valahol hálás vagyok anyámnak. Apa élhette az életét, s nem kellett ott ragadnia. Ahogy láttam őt, nem lett volna neki jó az a közeg, ahol élek.

Bevallom nem nagyon akarok neki hinni. Mert bár hiszek abban, hogy Látok léteznek, sőt ez egy tény, így azzal is tisztában vagyok, hogyha valaki meghalt, akkor velük tudnak kommunikálni. Nem ezzel van a gond, nem ez az, ami olyan hihetetlennek hangzik, hanem az, hogy pont véletlenül összefutok a féltestvéremmel, akinek a létezéséről sose tudtam. Hiába van nála egy fénykép, amin apám van rajta, sőt a neve is a hátulján, nekem ez még nem elég. Valószínűleg a munkám miatt is adódik, hogy annyira hitetlen vagyok ezzel kapcsolatban, de nekem sajnos több bizonyíték szükséges. Nem rendőr vagyok ez igaz, de azt hiszem velem még mindig jobban jár, mintha bevinném az őrsre és ott állnának neki kikérdezni.
Viszont úgy tűnik felkészült rendesen, mert az anyakönyvi kivonat is nála van. Vagy egy rendkívül ügyes szélhámossal van dolgom, vagy tényleg igazat mond. Ezt viszont most még korai lenne eldönteni, így egyenlőre nem ítélkezem. – Köszönöm. – És azzal elveszem tőle a dokumentumot, amit alaposan átolvasok és próbálok meggyőződni róla, hogy valódi-e. Nyilván meg kéne nézetnem valakivel ezt, de kit hívjak pont most? Majd inkább ha ennek vége magam nézek utána a srácnak. A rendőrség rendszerének csak nem tud hazudni és ott csak nem tud már információt hamisítani.
Közben az is megmagyarázásra kerül hogyan tudtak beszélni. – És annyi elég is volt? – Nem tudom hogy működik ez a kommunikáció náluk, vagy hogyan lehetséges, hogy mindössze néhány perc elég volt nekik. Mivel én magam nem rendelkezek ilyen képességekkel, de az ismeretségi körömből senki sem, így még csak nem is nagyon foglalkoztam ennek a kutatásával. De úgy fest ideje lesz beleásnom magamat ebbe is, mert ha arra játszik, hogy úgysem tudok a Látokról semmit, akkor muszáj lesz frissítenem a tudásomat annak érdekében, hogy még csak véletlenül se tudjon megvezetni.
Mielőtt válaszolnék a kérdésére előbb megvárom, hogy ő magyarázza meg a bennem felmerülteket. Nekem zavaros ez az egész mese, amit elmond és nem tehetek róla, pont emiatt nehezen hiszek neki. Szörnyű, hogy ennyire nem bízok az emberekben, de én is tudom, hogy rengeteg az aki csak rosszat akar, így muszáj mindent megértenem és minden apró részletet ismernem, másképp nem tudom ellenőrizni, hogy igazat mondd-e és végül ha úgy van, megbízni benne.
-Szóval nem emlékszik arra, hogy megkeresett? – Most hogy már letegezett, így én is bátorkodom követni a példáját. – Ezek szerint, ha visszatér a halálból az ember, akkor minden ami ott történt ott is marad, így nincs hatással az az életére? – Próbálok valami logikus magyarázatot találni ezekre. – És gyanítom azért hozzám küldött, mert én nem egyből elküldelek, hanem a végére járok mindennek. – Ezt már inkább magamnak mondom, mintsem neki. – Rendben! Az anyakönyvvel kapcsolatban igazat mondtál, azonban ajánlom, hogy tartsd magadnál mindig, mert lehet még máskor is meg fogom nézni. – azzal visszanyújtom neki. Itt nem fejeztem be a nyomozást, de egyenlőre úgy teszek, mint aki elfogadta a helyzetet. – Fent vagy valamilyen közösségi oldalon? Gondolom telefonod van, annak a számát megkaphatom? – Ezek már csak ahhoz kellenek, hogy valahol el tudja vele indulni. – Egyébként mit is mondtál, hogy hívnak?

-- Kérem – biccentve mosolygok rá, miközben átnyújtom neki a papírt, két kézzel, tiszteletem fejezve ezt ki felé. Megértésem felé nyitott. Sok ilyen helyzetben voltam, s igyekeztem együtt érezni velük. Hiszen az ő szemszögükből mindez a kézzelfoghatatlan, elfogadhatatlan és nem létező része tudatuknak. Én ebben élek, és még csak nem is tudom azt mondani, zavar. Hiszen ebben felnőve, ez számomra a természetes, s éppen ezért lepődtem meg, hogy ez nem egészen van így.
- Mihez volt elég? A kapcsolatba lépéshez, a másik oldalra kerüléshez, vagy hogy mindent elmondjon? - Még mindig nem égeszen értem a kérdését, így próbálok neki segíteni, vagyis inkább magamnak, hogy minél pontosabb és kielégítőbb választ adjak.
- Aki átlépi azt a vonalat, képes erre és így megtalált. Hogy elég volt-e ahhoz, hogy mindent elmondjon, amit szeretett volna, azt nem tudom – nem gondolkodom el, hiszen az idő és az akarat és az itteni világ törvényei nem mindig alakulnak úgy, ahogy valaki szeretné. - Csak ezeket, amiket elmondtam  - tekintek rá.
- Igen, nem emlékszik – automatikusan válaszolok és csak utána fogom fel, miként is kérdezett, s hogy mennyire automatikusan jött a válasz módja felőlem. Apró mosoly jelenik meg szám sarkában erre. Benne van, belőlünk is valami.
- Nem feltétlenül... - gondosan fogalmazom szavaim, hiszen valótlant állítani nem kívánok. - Az ő esetében az a helyzet állt fent, hogy nem szükséges emlékeznie, ha magához tér – azt nem teszem hozzá, hogy utána jogában áll, hogy emlékezni kezdjen, vagy valaki elmondja neki. A szavak trükkösek. S éppen ezért mondta ő is, hogy nyugodtan keresem meg őket.
Hagyom  töprengeni, még csak ha az pár másodperc is. A léleknek és az értelemnek is szüksége van rá, megtapasztaltam.
Megtanultam azt is, hogy ne mutassam ki az értetlenségemet, így rezzenéstelen arccal veszem át az anyakönyvi kivonatom.
- Ha otthon vagyok, nem szokott nálam lenni, hanem a mappában – s nem kérdezek rá, azért teszi-e, mert nem bízik bennem. Ez az ő dolga, hogy nem bízik bennem, s tudom, idő kérdése mindez.
- Em... nem, nem vagyok... a szentélynek van egy oldala, oda szoktam írni, ha az megfelel – nem igazán foglalkozom az internet világával, csak amennyire a szentély és a munkám miatt szükséges.
- Telefonszámom? Igen, van – benyúlok a táskába és a tárcából előveszek egy névjegykártyát, s hagyományainknak megfelelően nyújtom át.
- Tessék. Rajta van a nevem, a számom és a szentély weboldala is. Sakamoto Keisuke – a névjegykártyán kanjival és romajival is szerepel a nevem, nem az angol hagyománynak megfelelően, és én is ragaszkodom ehhez a sorrendhez.
Aminek a lehető legjobban örülök, hogy nem zavart és zárkózott el azonnal, s küldött el, örökre. Azt a döntését is elfogadtam volna, hiszen az ő élete, az ő életük.

Valami van benne ami miatt nem tudok vagy csak nem akarok rá gyanakodni. Talán az, hogy ennyit mosolyog és mindennek ellenére olyan érzésem van, hogy megértő próbál lenni. De mégis muszáj megkérdőjeleznem ezt a viselkedését. Még akkor is ha tudom, mint japán biztosan másképp fog reagálni egy-két dologra, mint ahogyan én azt megszoktam. Itt most nem arról van szó, hogy úgy alapból nem bíznék az emberekben, hiszen nincs semmi olyan, ami miatt mindenki egyből bűnös lenne a szememben. Azt hiszem, leginkább a munkám miatt vagyok ennyire elővigyázatos. Valamint az sem éppen utolsó, hogy pont egy teázóban kötöttünk ki, pont éppen elém esett le a tárcája és utána engem kért meg, hogy kísérjem el ide? Túl sok véletlen lenne ez már nekem és mint tudjon, minden okkal történik, így jogom van feltételezni, hogy ő ezt igenis kitervelte előre. Már csak az a kérdés, hogy honnan tudhatta merre visz a mai nap az utam, holott még én se voltam biztos abban? Majd még ezt is meg kell kérdeznem. – Ehm… úgy mindenhez? – Nem tudom hogyan működik ez pontosan, mennyi idő, mire valaki megtalálja azt, akit keres, vagy egyáltalán hogyan tudja kire kéne ráakadnia, valamint utána még beszélgetni… Biztosra veszem, hogy nem öt perc az egész, aztán lehet tévedek. Ezért is merül fel bennem, hogy utána kéne ezeknek nézni, mert tartok tőle másképp nem fogom tudni megérteni azt se, amit mond majd.
Szavaira bólintok egyet. Ha mind ez igaz, akkor vagy pillant szerűen kellett megtalálnia, vagy másképp zajlik az idő. Mind a kettő elképzelhető, elvégre… szellemekről van szó. – Nem szükséges emlékeznie? – kezdem el vakargatni a tarkómat. Ez egyre zavarosabb nekem. Szóval megkeresi a fiát, de nem kell emlékeznie rá és ezért elfelejti mikor felkel? Egy percig magam elé bámulva kezdek el gondolkodni ezen. – Kifejtenéd ezt kérlek? Miért nem kell emlékeznie? – Jelenleg ő az egyetlen információforrásom erről, így kénytelen vagyok őt kérdezni, ha valamit meg is akarok tudni. Úgyis megjegyzem, így a legrosszabb lehetőség az az, hogy összehasonlítom majd az itt elhangzottakat azzal, amit én fogok találni később otthon. – A lényeg, hogy legyen kéznél. Csak a biztonságkedvéért. – Ha nem ilyen fontos iratról lenne szó, akkor bizonyára bevinném a munkahelyemre, hogy megnézzék valós-e, de azt hiszem a rendőrség rendszerében is fent lesz a férfi. Gyanítom. Remélem…
Mikor átnyújtja a kártyát két kézzel veszem el. Ha jól emlékszem így illik náluk. Hihetetlen hogy még mindig ügyelek erre, ezek után is! De bennem van, hogy illedelmes legyek. – Köszönöm… Keisuke. Egyébként nekem az is jó, ha a telefonon elérhető vagy, nem feltétlenül kell a közösségi oldalon. Csak valahogy tudjam veled tartani a kapcsolatot. – Azt nem teszem hozzá egyelőre, hogy milyen okból. Valahol szeretnék hinni neki, hogy a testvérem, de ugyanakkor nehéz. Így annyit tehetek, hogy mindennek a végére járok és majd meglátjuk mi lesz. – Egyébként honnan tudtad, hogy ma ott leszek a teázóban? – Ez még úgy érdekelne. Bár bevallom kicsit hideg van, szívesen ülnék már otthon, de nem tudom be merjem-e hívni magamhoz…

- Óh, értem – elgondolkodom. - Nem tudom egészen pontosan, hogy elég volt az idő ahhoz, hogy mindent elmondjon, amit el akart. A sietős hangból úgy gondolom, igyekezte megtenni a tőle telhetőt, így nem tudom arra kérdésre a választ, hogy elég idő volt-e arra, hogy mindent elmondjon. A többire, igen – bólintok aprót, határozottan, még egy „m” hangot is adok utána.
Hümmögök párat, ahogy gondolkodok. Igyekszem összerakni a szavakat, hogy megfelelőek legyenek. A megérzéseimet néha érdemes félretenni, s az a kérdés, mivel kapcsolatban. Így arra a megérzésre hagyatkozom, ami arra vonatkozik, mit és mennyit mondjak el. Elhallgatni nem fogok semmit, s fontos, hogy az időben mikor hangzódik el. A lélekre érdemes figyelni és a védővonalakra is.
- Igen, nem szükséges emlékeznie – erősítem meg a kérdésében.
- Ebben a valóságban... világban, olyan véleményt épített ki magában, ami miatt nem hisz a halál utáni életben annyira. A bizonyosságnak még nem érkezett el számára az ideje. Előbb fel kell dolgoznia és átmennie más szakaszokon az életében, hogy befogadó legyen rá – még egyszer átgondolom a szavaimat, majd bólintok rá, hümmentve egyet, s várakozón tekintek rá, ha van kérdése, akkor fel tudja tenni.
- Biztonság kedvéért? - kérdezem érdeklődéssel. - Szokás itt, hogy nálad legyen a születési anyakönyvi kivonatod? - Hiszen mindenhol más és más a szokás.
- Nagyon szívesen – bólintok mosollyal. - Értem. Az első szám az a mobil szám, ami mindig itt van nálam – segítek neki, hogy melyiken tud inkább elérni. A másik szám a szentély központi száma, ami mobil szám szintén és zavaró lehet.
Értetlen érdeklődéssel vegyes mosollyal nézek rá.
- Nem tudtam – felelem egyszerűen és értetlen egyszerűséggel. - A címedre tartottam, hogy beszéljek veled, s nekem az itteni idő kicsit hűvös, így úgy gondoltam, előtte beülök melegedni.
- Hát hogyneee, mondd csak meg neki, hogy ott van a legistenibb süti a környéken és csak meg akartad kóstolni végre – a szemközti padon jelenik meg átmeneti kísérőm, mintha mi sem történt volna. Zavarhatna, ám még csak felé sem pillantok. Megszoktam.
- Csak, hogy megsúgjam – tetteti a közel hajolást. - Egyáltalán nem bízik benned ám - súgja.
Lepillantok a földre. Tudom, hogy szórakozik és azért teszi, mert élvezi és mert unatkozik, így ismét úgy teszek, hogy nem reagálok rá.
- Megértem, ha nem hiszel, s megkavar mindez – nézek rá megértően. - S nagyon hálásan köszönöm, hogy meghallgattál, s nem hajtottál el az első szóra. Bevallom, nagyon tartottam tőle, ugyanakkor nagyon megértettelek volna – sok hasonló esettel találkoztam.
Kezdek fázni, de még szerencsére nem reszketek. Annak örülök, hogy cipőt vettem fel, de az edzőcipő is hideg az itteni időnek.

Szóval lehetnek még olyan részletek, amiket nem ismerünk, se ő sem én. De elmondás alapján apám nem is tud erről az egészről, az ő családja pedig nem örülne neki, ha kérdezne tőlük, legalábbis az elmondottak alapján nekem ez jön le. Így nehéz lenne bármit is kideríteni, de talán megoldható. Nekem a legelső dolgom az lesz, hogy igazoljam őt, már hogy valóban igaz minden, amit elmond. Valahol hihető, hiszen nagyon sok mindent tud a balesetről és az apámról, de mégis jobb a biztonság. - Akkor… nem lehetünk egészen biztosak abban, hogy mindent közölt veled? – Hiába állapítottam már meg magamban ezt a tényt, inkább nála is rákérdezek, hogy egyetért-e velem.
Szavaira csak bólogatok ezzel jelezve, hogy felfogtam mindent, amit mondott. Az információt képes vagyok feldolgozni, nem is ezzel van a gond, hanem inkább ez olyan bonyolultnak hangzik. Nem egészen tudom hogyan mennek ezek a dolgot. Gyanítom sok álmatlan éjszakám lesz, mire minden erről szóló dokumentumot megtalálok és átrágom magamat rajtuk. Izgalmas témának bizonyul, pláne akkor lenne a legjobb, ha nem a saját apámról beszélnénk. Illetve apánkról. Ez még nehéz.
-Hát ha valakivel közlöd, hogy a testvéred, akkor utána nem árt. – Azt nem teszem hozzá, hogy pláne akkor, ha olyan helyen dolgozik és azzal foglalkozik, amivel én. Nem akarom mindjárt a frászt hozni rá és nem is akarok neki előnyt adni azzal, hogy tudja, nálam fel kell készülnie rendesen. Persze csak ha az a szándéka, hogy átverjen. Ha nem, akkor meg nincs mitől félnie és nincs oka nem magánál tartani az anyakönyvi kivonatát.
Miután megmondja melyik az ő száma, bólintok egyet, majd előveszem a saját telefonomat, tárcsázni kezdem a számát, majd megcsörgetem. – Az én számomat pedig csak mentsd el. – Egyszerűbb így, mintsem, hogy bediktáljam neki, vagy felírjam.
-Szóval az… valóban véletlen volt? – Nehéz elhinni, de ebben a pillanatban mást nem igazán tehetek, mintsem elfogadom. Nincs semmi értelme az ellenkezőjét állítani, hiszen nincs bizonyítékom, sem arra, hogy hazudik, sem arra, hogy igazat mond. A filmekben az ember sokszor lát ilyen jelenetet, mikor adott fél még nem tudja eldönteni, hogy bízik a másikban, vagy inkább tart tőle. Az esetek nagyobb részében ellenben csak minden szavukat megkérdőjelezik és néha a nyilvánvalónak sem akarnak hinni. Én nem akarok ilyen lenni. Szeretném azt gondolni, hogy ő valóban a testvérem, de nyilván ez még kétséges. Illetve nem is értem miért reménykedek abban, hogy van egy bátyám. Eddig is megvoltam egyedül, sose éreztem a hiányát, így nem tudom, miért lenne nekem olyan felemelő, ha mégis kapnék egyet. Vicces egy érzés ez.
Csak tátott szájjal bámulok rá. Úgy értem elég valószínű, hogy ezt az ember nem hiszi el elsőre, de azért ilyen nyíltan közölni ezt velem, sőt még úgy is hangzik, hogy ő kér bocsánatot, amiért rám támadt ezzel. – Keisuke… Én… - Igazából nem tudom mit mondjak. – Meddig maradsz a városban? – kérdezem egyből, mert hát nem fogom beinvitálni magamhoz, legalábbis most még, de szívesen felkeresném, ha már rendelkezem róla némi háttér információval.