Elfelejtettem vacsorát hozni, amivel nem lett volna különösebb probléma, hiszen végül rendeltünk Evy kedvenc pizzázójából valamit; nem ez volt azonban az első eset a héten, hogy valami kiment a fejemből, amit lassan már én is kezdtem furcsállni. Nem szokásom elfelejteni dolgokat, főleg olyasmiket nem, amiket hosszú évtizedek óta rutinszerűen csinálok. A kettőnkről való gondoskodás ilyen. Így aztán hiába köszöntünk már el egymástól vacsi után, mondván, mindkettőnknek korán kell kelnie reggel, valahogy mégsem jött álom a szememre. Egy darabig még bámultam a tv-t a nappaliban, elfeküdtem a kanapén egy megbontott sörrel a kezemben, amivel két kortynál tovább nem jutottam és fogalmam sem volt, mi megy éppen a képernyőn. A gondolataim teljesen máshol jártak. Azon kaptam magam, hogy hiányzik valaki, ami szokatlan érzés volt, hiszen az egyetlen, akit hiányolni szoktam, tőlem néhány méterre békésen szunyókált az ágyában.
A falióra kattanása térít magamhoz, a fal felé kapom a pillantásom. Jó ég, mikor lett ennyi az idő? Hulla fáradt leszek reggel, ha most nem fekszem le. Mégsem mozdulok, bárgyú félmosollyal tudatosítom magamban, ahhoz képest, hogy pont a minap fogalmazódott meg bennem, Evy mennyire különösen viselkedik az utóbbi időben, most mégis úgy tűnik, mintha kettőnk közül én járnék a föld felett három méterrel. Ez a gondolat valahogy csitítja hevesen kergetőző gondolataimat, ám ami végül rávesz, hogy rugóként felüljek a kanapén, az az ismerős léptek hangja, egyenesen a húgom szobája felől.
- Bocsánat - Szabadkozom rögtön, mintha valami csínytevésen kapna éppen rajta, meg sem várva, miért jött. Valamiért biztosra veszem, hogy én keltettem fel, túl hangosan kattogtam a saját életemen, vagy nem tudom... Csak ekkor jövök rá, ez mennyire bénán hangzik. Az is lehet, hogy simán mosdóba indult.
Nagyon nem vagyok mostanában magamnál.
- Nem tudsz aludni? - kérdem végül, két tenyerem közé fogva az üveget. Még mindig alig fogyott belőle néhány korty; nem igazán vagyok oda az alkoholért, csak úgy éreztem, a nagy töprengés mellé elkél valami, ami segít rendezni a fejemben dúló káoszt.

Korán le akartam feküdni, mert holnap korán kell kelnem. Ezért vacsora után hamar magára hagytam a bátyám. De sokáig nem tudtam elaludni. Olyan sok minden kavargott a gondolataimban, és nem engedték, hogy nyugovóra térjek.
Először is ott volt az anyám, akinek a felbukkanása meglepett. Nem gondoltam volna, hogy még életben van. De a képen nagyon is annak tűnt. Előbb – utóbb Alec-ot is be kell avatnom a titokba. De nem tudom, hogy fogja fogadni a hírt. Örülni fog, vagy teljesen ki fog borulni. Bár sejtem a választ, az utóbbira tippelnék. Biztos vagyok benne, hogy nem értené, hogy ha él, miért nem keresett meg minket soha?
Lassan sikerült végre elbóbiskolnom. De nem sokat aludhattam amikor ismét magamhoz tértem még sötét volt a szobámba. Felültem az ágyban és magamhoz vettem a poharamat, ami az éjjeliszekrényemre volt készítve. Szeretem, ha mindig van mellettem innivaló, mert az éjszaka közepén, ha felébredek mindig szomjas vagyok. Iszok egy kortyot, majd visszahelyezem a poharat a helyére.
Felkelek és óvatos léptekkel indulok meg kifelé. A nappaliban még ott találom a bátyám.
-Miért? – kómás fejjel nem igazán értem, hogy miért kér elnézést.
-Miért vagy még fent? Nem aludnod kellene? – szinte vele egyszerre teszem fel a kérdést. Elmosolyodom. Nem először fordul elő, hogy ugyanarra gondolunk.
-Nem igazán – vallom be neki. Talán úgy tíz percre sikerült elbóbiskolnom, ami őszintén szólva nem valami sok. Pedig tényleg aludnom kellene, ahogy neki is.
-Nyomaszt valami? – nem tudom, hogy miért nem ment még el lefeküdni. Tudtommal ma nem kell a sulira készülnie, nincs min dolgoznia. De akkor mi lehet az oka, hogy még mindig itt kint ül és tv-zik? A tv-re nézek, valami elég ijesztő film megy éppen. Nem vagyok oda a horrorért, gyorsan el is kapom a tekintetem.

Sikerül egyszerre feltennünk az egymásra vonatkozó kérdést, ami megmosolyogtat. Néha tényleg úgy érzem, dacára annak, mennyire egyedi kapcsolatot ápolunk, Evy ért meg a legjobban ezen a világon, hiszen ugyanabban a burokban nőttünk fel és az életünk legnagyobb részén mégis csak hellyel-közzel egymással osztoztunk.
- Kéne - ingatom meg a fejem tanácstalanul és végül leteszem a kezemben fogott üveget a kanapé előtti asztalra. Ha már úgysem iszom belőle, minek tartogassam? Követem a pillantását a tv-ig és elfintorodom az éppen futó műsor láttán, majd a távirányítóért nyújtózva inkább lekapcsolom. Ha már egyikünk tetszését sem nyerte el, feleslegesen adja a háttérzajt, meg így azt a benyomást kelthetem egyúttal, hogy tényleg mindjárt elindulok lefeküdni.
- Lucas mondott ma valamit, ezen gondolkodtam csak. Semmi komoly - Igyekszem meggyőzőn mosolyogni, habár elég ritkán szoktam felhozni a kollégám és a legjobb barátom Evy előtt. Járt már itt ugyan párszor, köztünk valahogy mégis ritka, ha az érzéseinkről vagy a gondolatainkról beszélgetünk. Ezért is tűnök kissé tanácstalannak, ahogy őt fürkészem azon töprengve, elküldjem-e aludni és menjek magam is, vagy használjam ki, hogy úgyis mindketten ébren vagyunk.
Némi töprengés után az utóbbi mellett döntök és megpaskolom magam mellett a kanapét, jelezve, ha van kedve, csatlakozzon hozzám, elfér ő is.
- Te miért nem tudsz aludni? Az egyetem? - Nem mintha kinézném belőle, hogy annyira rágörcsölne az utolsó évére, de hát tudom jól, mennyi álmatlan éjszakát tud okozni, és ebben legalább talán még a segítségére is lehetek. Mégis csak egyetemi professzor vagyok, ilyenkor praktikus lehet a tudásom.
- Szeretnél mesélni? - toldom hozzá sietve, hogy ha esetleg más lappangna a háttérben, akkor is tudathassam vele, hogy szívesen meghallgatom. Nem tudom, más dolgokban mennyire tudnék jó tanácsot adni, de talán itt az idő, hogy próbára tegyen.

Szeretek törődni a bátyámmal. Néha úgy érzem rá is fér és néha nekem kell rá figyelnem. Hiába ő az idősebb, de van, hogy nekem kell rá vigyáznom. Hiszen mi másra valók a testvérek, mint, hogy ott legyenek egymásnak mindig, minden pillanatban.
Nagyon sok mindent szoktunk egymással megosztani. Vigyázunk egymásra és ez így is van jól.
Nézem ahogy a tv képernyője elsötétül. Szerencsére nem kell a nő sikolyát tovább hallgatni. Amúgy sem élvezem az ilyen típusú filmeket, de így éjszaka különösen nem. Mondjuk valami vígjáték jó lett volna, de azt meg ebben az időpontban már nem nagyon szoktak vetíteni.
-Mit mondott? Ami még aludni sem hagy? – kérdezek rá rögtön. Furcsa, hogy felhozza a barátját témának, nem nagyon szoktunk róla beszélni. De az nagyon érdekelne, hogy mégis mi lehet olyan fontos vagy elgondolkoztató, amin így eltöprengett.
Jelzi, hogy nyugodtan üljek le, ha már egyikünk sem tud aludni. Elindulok felé és amikor odaérek, lehuppanok mellé.
-Nem – ingatom a fejem, jelezve, hogy az egyetemmel minden rendben van… szerencsére. Sosem volt igazán gondom a tanulással, mindig könnyen ment. Bár akadnak azért olyan tárgyak, amikkel időnként meggyűlik a bajom.
Kérdésére nagyot nyelek. Nem tudom mit is mondhatnék, hogy lehetne bevezetni ezt a témát.
-Hm… valami lenne itt – kezdem. De nem is tudom, hogy mit mondjak. Meséljek neki a fiúról, akivel hamarosan randim lesz vagy inkább áruljam el neki anyát? Talán az előbbi egy kellemesebb téma lenne, így éjszakára. De az utóbbiról se lenne rossz már tájékoztatnom. Viszont úgy érzem, mind a kettő miatt egy kicsit ki fog borulni. Még sosem volt kapcsolatom senkivel és most sem biztos, hogy úgy fog alakulni. Még csak a napokban készítettem el a Tinderes profilom. Bár lehet, hogy már ezen is fent akadni, hogy én mégis mit keresek a társkereső alkalmazáson.
Anyáról pedig azt hiszi, hogy már régen meghalt. Ami ugye nem igaz. Ráadásul úgy érzem ez a testvéremet egy fokkal érzékenyebben érintené, mint engem.

Nem igazán tudom, mennyit kéne elmesélnem Evy-nek a beszélgetésünkből, nem azért, mert túl fiatal lenne hozzá vagy ne értene meg, épp ellenkezőleg. Valószínűleg túl jól ismeri a dilemmámat, mégsem szeretném, ha bizonyos dolgokban esetlennek vagy sebezhetőnek látna. Tagadhatatlanul kiépült az évek alatt egyfajta testvéri büszkeségem, amihez igyekszem ragaszkodni. Mégis csak a bátyja vagyok, hogy néz az ki, ha neki kell az én problémáimmal foglalkozni?
- Kiderült, hogy Lucas és a menyasszonya a tinderen ismerkedtek meg. Biztos ismered, ez ilyen... Nem is tudom... Randevúzós-társkeresős applikáció - Majdhogynem zavartan vonogatom a vállam, mert hát na, elég rég volt már, hogy Evy-vel le kellett ülnöm átbeszélni a gólya és a méhecskék esetét. Azóta valahogy nem került köztünk szóba hasonló téma.
- Aztán letöltette velem is. Butaság az egész - A fejemet csóválom komisz mosollyal, hiszen már akkor is tréfaként fogtam fel és el is határoztam, hogy azért mégis csak letörlöm, mert hát milyen az már, hogy fent vagyok valahol és bárki láthat... Még a Facebookra is csak azért regisztráltam, mert Evy megcsinálta nekem. Még mindig úgy hiszem, az interneten ismerkedni veszélyes, hiába jött be Lucaséknak a dolog.
Érdeklődve figyelem, hogyan ül le mellém és helyet szorítok neki a kanapén. Szívesebben beszélnék arról, őt mi foglalkoztatja, mint a saját gondolataimról. Valamiért biztosra veszem, hogy ő sem igazán lesz hajlandó erre a nagy, éjszakai lelkizésre, így kicsit meglep, mikor mégis ellenkezőképpen nyilatkozik. Felhúzom az egyik térdem a kanapéra és felé fordulok, amennyire tudok, csak hogy éreztessem, teljes mértékben övé a figyelmem.
- Mi az? Történt valami? - Aggódva ráncolom össze a homlokom, ahogy felvillan előttem lehetőségként, hogy talán bajba került, vagy valami rossz dolog érte. Lehet, hogy nem szoktam hangoztatni, de kész lennék ledózerolni Evyért a fél világot, úgyhogy nagyon remélem, hogy nem bántotta senki. Az illető érdekében.

Hallgatom ahogy a tinderről kezd beszélni és egy pillanatra a lélegzetem is eláll. Hiszen én is pont nem olyan régen töltöttem le és még csak nem is magamat adom ott. Vagyis amit mondok, amiről a másiknak mesélek abban nem hazudok. De a profilomon, szinte semmi sem igaz, még a kép sem.
Meglep, hogy Alec is letöltötte, én még azt se mertem volna feltételezni, hogy ismeri. Bár a szavaiból ítélve nem olyan régen szerzett róla tudomást.
-Na és van valaki érdekes? – kérdezem. Nem szoktunk az érzéseinkről beszélni, úgyhogy most egy kicsit fura ez a helyzet. Azért érdekel hátha talált már valakit, akivel megismerkedne.
-Csak nem találtál máris valaki olyat, akit feleségül vehetsz? – ugratom. Még ha lenne is kiszemeltje, nem hiszem, hogy azonnal fejest ugrana egy kapcsolatba, nem, hogy esküvő. De ki tudja. Ilyen szempontból nem ismerem olyan jól. Legalábbis még sosem hozott haza senkit, talán még nem is volt senki olyan az életében. De az is meglehet, hogy csak én nem tudok róla, még elölem is titkolta eddig. Meglepődnék az biztos, de azért nem zárom ki ezt az eshetőséget sem.
-Nekem ez olyan tündérmesésnek hangzik – persze, ha az én kiszemeltem jól fogadná a közeledésem az lenne. De lehet, hogy nem is lesz belőle semmi. Bármi előfordulhat, még ha el is jutunk a találkozóig, ott is bármi félremehet. Főleg, hogy nem is az vagyok, akinek mutatom magam.
Ahogy helyet foglalok mellette a kanapén, mély dilemmába zuhanok. Nem tudom mit is oszthatnék meg most vele. De annyira rosszul érint, hogy titkaim vannak előtte, hogy muszáj lesz már valamivel előhozakodnom.
Mielőtt bármit is válaszolnék lesütöm a szemem és a padlót kezdem vizsgálgatni. Egy szöszt veszek észre a szőnyegen. Ráférne már egy nagytakarítás a lakásra, de majd valamelyik nap ráveszem magam.
-Van egy fiú – szólalok meg egészen halkan. Majd Alecre pillantok, hogy lássam a reakcióját. Nem tudom, mit fog szólni, még sosem avattam be a pasi ügyeimbe. Nem mintha korábban lett volna olyan akiről beszélhettem volna.

Nem tudom, miért érzem olyan zavarba ejtőnek ezt a témát, hiszen annyira azért én sem vagyok prűd, hogy ne lehetne a randizásról, meg az ellenkező nemről beszélgetni velem, Evy előtt mégis nehezen megy. Talán csak azért, mert képtelen vagyok elvonatkoztatni a ténytől, hogy felnőtt. Az én szememben még mindig totyogós kislány, és bár tudom, hogy ennek lassan igazán illene változnia, mégsem könnyű. A változásokkal mindig is nehezen birkóztam meg.
- Dehogy, be sem léptem azóta - legyintek, mintha egyetlen kézmozdulattal el tudnám hessegetni a téma kínos felhangját. A következő kérdése kínos nevetést csal ki belőlem. Nem tartom túlságosan valószínűnek, hogy előbb házasodnék meg nála.
Vagy hogy egyáltalán valaha házasságra adnám a fejem.
- Azért ne siess annyira. Nem olyan egyszerű bekötni a fejem - Játékos mosolyt villantok rá a vállam felett, de tulajdonképpen a megállapításom nem is áll olyan távol a valóságtól. Egészen komplikált tudok lenni a magam egyszerűségében, márpedig úgy látom, manapság mindenki igyekszik messziről kerülni ezt a típust. - Plusz, ha valaha ilyesmire adom a fejem, azt nem egy ehhez hasonló beszélgetésből fogod megtudni. - Főleg nem az éjszaka közepén, hanem valószínűleg sokkal normálisabb és tisztességesebb keretek között. Mégis csak az ő véleménye a legfontosabb a számomra, és ha esetleg nem találná szimpatikusnak a jövendőbeli sógornőjét...
Miért is gondolkodunk egészen pontosan ilyesmin?
- Vigyáznunk kell a tündérmesékkel - ingatom meg a fejem, miközben próbálom jól megfogalmazni, ne úgy, hogy túl sok ragadjon rá a pesszimizmusomból. - Nem jó, ha hamis dolgokat próbálunk meg a valóságra ráhúzni. - Jó, hát ez sem sikerült sokkal pozitívabbra, de hát minek hitegessem hamis reménnyel? Nem akarom, hogy ábrándokat hajkurásszon, aztán megüsse magát, amikor ráébred, hogy a valóság teljesen máshogyan működik.
Nem töröm meg a csendet, hagyom, hogy megeméssze ő is, mit akar mondani, habár minden egyes pillanattal egyre mélyebb aggodalom telepszik rám. Balsejtelem. Úgy érzem, bármit is fog végül elém tárni, nem fog tetszeni, márpedig ezek a megérzések ritkán vezetnek tévútra. Mégsem akarom elbátortalanítani vagy félbeszakítani, hiszen olyan ritkán beszélgetünk mostanában.... Bármit is szeretne megvallani, igyekszem férfiasan kezelni.
Próbálom közömbös arccal fogadni a megjegyzését. Egyelőre még nem döntöttem el, hogy a jó vagy a rossz felé billen-e a mérleg. Önmagában a "van egy fiú" eléggé ártalmatlan megállapításnak tűnik, ám tisztában vagyok vele, hogy hamar meredekebb irányt vehet az egész.
- Oké. - felelem végül megfontoltan, óvatosan, és a vállam felett a húgomra sandítok, mintha az arcáról szeretném leolvasni a folytatást. Számtalan kérdésem lenne a titokzatos fiút illetően, de nem akarom, hogy faggatásnak vagy vallatásnak érezze a beszélgetést.
- Szeretnél mesélni róla? - Ennyit bökök ki inkább, törzsemmel félig felé fordulva, hogy éreztessem, csupa fül vagyok, ha úgy dönt, megosztaná velem a részleteket. És nagyon remélem, hogy úgy dönt, mert ha ennyi információval lógva hagy, valószínűleg alvás helyett is ezen fogok kattogni.

Nehéz elképzelni a bátyám egy randiappon, de ugyanakkor azt hiszem már rá is, ráférne, hogy megtalálja a boldogságát. Jó lenne már valakit, mellette látni. Eddig lehetetlennek tartottam, de a gondolat egyre jobban tetszik. Főleg, ha olyan lányt választana, akivel könnyen és gyorsan össze is tudnék barátkozni. Remélem így lesz.
-Pedig lehet kincsre bukkantál volna – bököm oldalba. De én sem tartom elképzelhetőnek, hogy pont a neten fog rátalálni arra a bizonyos lányra. Ez annyira nem vallana rá. Ő inkább a régi módszereket követné. Akár egy szórakozóhelyen, vagy egy könyvtárban ismerkedne. Inkább az utóbbi, az előbbi helyen nem sokszor fordult még meg, ahogy én tudom.
-Pedig milyen jó is lenne, úgy elmennék egy esküvőre, ha pedig még koszorúslány is lehetnék, az egy álom lenne – nevetek fel ismét, bár koszorúslány tényleg szívesen lennék. De arra azért várnom kell. Mármint egy barátnőm esküvőjén esetleg lehetnék is, de a bátyámén… talán majd egyszer. Ha meg is találja azt, akit keres, évekbe telhet míg eljutnak a nagy napig. Egyébként szívesen megkérdezném, hogy miért nem volt még senkije. De inkább hagyom. Ez olyan kínos téma lenne. Vagyis szerintem az lenne. De talán majd egyszer, ha készen állok érzelmekről beszélgetni.
Felhúzom a szemöldököm a kijelentésére, miszerint vigyázni kell a tündérmesékkel.
-Nem is tudom bátyus. Én szeretnék bennük hinni. Vagyis jó lenne, ha néha-néha valósággá válnának – ábrándozok, talán egy percig. Majd visszazuhanok a valóságba és elhessegetem az álomképet.
-Gondolod, hogy a mesék azok csak mesék és csak a képzeletünk szüleményei? – kicsit elszomorítana, ha a válasza igen lenne, bár azt hiszem ő túl racionális, így valószínűleg így gondolja. De azért lehet reménykedni. Hogy egy szép napon a herceg rám talál és onnantól boldogok leszünk. Egy nem is olyan távoli napon és inkább én találok rá. De ez már részletkérdés.
Nem is tudom miért kezdtem most bele ebbe a témába, de annyira nehezen mennek a szavak. Azt sem tudom, hogy mit mondhatnék.
-Hm… - nem tudom, hogy szeretnék-e beszélni róla. Bár jó lenne, ha valakinek mesélhetnék még a randi előtt. Lenne valaki, aki megnyugtatna. Még a barátnőimnek se mertem bevallani mire is készülök.
-Van egy fiú – ismétlem meg magam, csak az időhúzás miatt.
-Az egyetemen, segítséget kért tőlem, de én se tudtam. Ez egy kicsit letört – na jó, ezen biztos, hogy át fog látni és tudni fogja, hogy csak kitaláltam. De nem tudom, hogy kezdjek bele a valódi mondanivalómba.

Nem igazán rendelkeztem bármiféle tapasztalati alappal, hogy rácáfoljak Evy-re, hiszen igaza volt. Talán megadhattam volna az internetes randevúzásnak az esélyt, mégis valahogy annyira életidegennek éreztem magamtól... Márpedig ha az ösztöneid kézzel-lábbal tiltakoznak valami ellen, akkor nagyon nehéz nem egyből a fékre taposni. Igaz, hogy tudatosan erre kéne törekednem, de... Mindig lesz egy holnap, amikor ráérek akkor elkezdeni valamit, nem igaz?
Az esküvős megjegyzésén halkan elnevetem magam. Lehet, hogy ha átadnám a húgomnak a terepet, nem sokáig maradnék szingli, mert elég hamar kerítene mellém valakit, csak hogy koszorúslány lehessen.
- Nem akarlak elkeseríteni, de egy kicsit gyors a tempód. - Tekintve, hogy jelenleg nincs senkim, a házasság még borzasztó távolinak tűnik. Egyébként is szeretem betartani a sorrendet, az ismerkedős randevúkat, összeköltözés, jegyesség... Egy kicsit elkeserítő belegondolni, tényleg mennyire távolinak tűnik az esküvő. Az viszont megnyugtat, hogy remélhetőleg még mindig előbb fogok megnősülni, minthogy a húgom férjhez menjen, tehát bőven van időm, mielőtt elkezdenék miatta aggódni.
Szeretnék igennel felelni a kérdésére, de látván, mennyire belelovalta magát a témába, nincs szívem kiábrándítani. Nem is biztos, hogy én gondolom jól, sőt, valószínűbbnek tartom, hogy ebben a témában az a legjobb, ha nem rám hallgat. Bárki másra, csak rám ne...
- Inkább csak azt mondom, jobb, ha az ember óvatos. Ha túl nagyok az elvárásaid, a végén lehet, hogy koppanni fogsz. Vagy sosem találsz semmit, ami elég jó lehet neked... - Arra meg itt vagyok én; toldom hozzá magamban, hiszen már most látom, hogy Evy bárkit is hoz haza a jövőben, biztosan meg fogom kérdőjelezni, elég jó-e a húgomhoz. Ez már csak amolyan testvéri kötelességem is.
- Nem szeretném, ha bajod esne - teszem még hozzá egy fokkal halkabban, mert hát ha már ilyen őszintén beszélgetünk egymással, fontosnak érzem, hogy ezt tudja. Nem azért szekálom ilyenekkel, mert annyira házsártos lennék, hanem mert meg akarom védeni őt. Ennek szellemében igyekszem nem túl gyanakvó képet vágni, mikor belekezd a "van egy fiú" képletbe. Mintha bombát hajítana le, érzem, hogy minden figyelmem a húgomra összpontosul és ezernyi kérdés tolódik a fejembe a titokzatos úriember kilétét illetően.
- Oh. Hmm... És... Hogy érzed? Tetszik öhm.... Neked? - Azt hittem, képes leszek érett felnőtt módjára megtárgyalni ezt a témát a húgommal, de most jövök csak rá, mennyire zavarba hoz a szerelmi életének a vesézése. Próbálok azért érdeklődő arcot vágni, mintha ez egy teljesen átlagos és hétköznapi téma lenne, amiről bármikor beszélgethetünk.
- Ha hozzád fordult segítségért, az biztosan jót jelent. - Igazából fogalmam sincs, mit jelent, jelent-e egyáltalán bármit is, szeretném azonban a támogató fivért mutatni előtte, hogy érezze, tényleg bármikor megnyílhat nekem, nem fogom elküldeni.