Némán figyelem, ahogy Avery eltűnik az ajtóban, és a helyén megjelenik Wallace. A megjelenése kifogástalan, ahogy a modora is az asszisztensemmel szemben. Talán pont ezért nem bízom benne. Mert első ránézésre ő Mr. Tökéletes. A fényesre suvickolt cipőjétől az utolsó hajszáláig makulátlan, az igazság élharcosa a tárgyalóteremben, és ráadásul van egy rendőr bátyja. Utálom az ilyen alakokat, pláne amikor kiderül róluk, hogy az álszentség két lábon járó szobrai. Én legalább csak tisztességes adófizetőnek álcázom magam, nem egy kibaszott szentnek.
Amikor megtudtam, hogy szaglászik utánam, az első dolgom volt, hogy rendes kölyök legyek, és megcsináljam a házi feladatomat. A két legmegbízhatóbb emberemet állítottam rá, hogy záros határidőn belül ássanak elő róla mindent, amit csak lehet. Legálisan, illegálisan, nem izgat. Akarom az utolsó csontvázat is a szekrényéből, az összes mumusát az ágya alól. Még nincs minden a kezemben, de már van néhány dolog, amivel, ha kell, sarokba szoríthatom. Mondanám, hogy még meg is lephe, hiszen ki tudja, milyen céllal jött hozzám, de kétlem, hogy azért jönne, hogy öljek meg valakit a kedvéért. Vagyis nyilván a pénzéért, mert szívességekből ritkán él meg az ember, még ha időnként hasznosak is tudnak lenni.
A rohadt nagy, mahagóni íróasztal mögött ülök a kedvenc székemben, és úgy figyelem minden mozdulatát, ahogy egy párduc lesheti az áldozatát. Mikor azonban beljebb lép, felállok a helyemről, és megigazítom a fekete, jaquard zakómat, bár kétségem sincs afelől, hogy tökéletesen áll. Nem kerülöm meg az asztalt, és még véletlenül sem nyújtok kezet a vendégemnek. Mondtam már, hogy rühellem a sziréneket?
- Mr. Wallace, foglaljon helyet, kérem - intek az asztal túloldalán ácsorgó két üres szék felé, majd visszaülök a helyemre, nem zavartatva magam, hogy elfogadja-e a felajánlást, vagy sem. - Miben lehetek szolgálatára?
Fő az udvariasság, nem igaz? Ha mást nem, ezt jól megtanultam üzletemberként, még ha viszketek is a túlzott udvariaskodástól. Szerencsére elég sokpénzem van, hogy az emberek elnézzék nekem a különcségeimet és a sajátos stílusomat is.
- Zavarja, ha rágyújtok? - pillantok Wallace-re, elővéve a cigarettatárcámat, majd felé nyújtom az asztal felett. - Esetleg csatlakozik?

Komolyan nevethetnékem támad az udvarias modorától, még ha veszettül bosszant is, hogy folyton kötözködik. Igyekszem a legjobb ügyvédeket megfizetni, hogy bevédjék a hátam, és, igen, jóval többet tudnak az üzleteimről, mint amennyit az elején kényelmesnek éreztem, de szerencsére egyiküknek sem áll érdekében alám tenni.
- Szóval azt mondja, hogy magával olyan dolgokat kellene megvitatnom, amit a saját ügyvédeimmel sem teszek? Nem gondolnám ilyen naivnak, Mr. Wallace - a mosolyom maga a negédes udvariasság, amiben bársonyba burkolt pengeként ott a gúny. Kizárt dolog, hogy bármi olyat ismerjek be előtte, vagy mondjak el neki, amit az ügyvédeimtől nem tudna meg. Csak tudnám, honnan az a fene nagy magabiztossága, hogy csak úgy beflangál az irodámba, és nekiáll körbetáncolni, mintha a gyenge pontomat keresné. Az azonban biztos, hogy nem az a fajta vagyok, aki könnyedén hagyja magát sarokba szorítani.
- A bájos lényeket egyetlen helyzetben tudom értékelni, és ott sem az unikornisokat, ebben biztos lehet - szívok egyet a cigarettámba, és még mulattat is az a halvány értetlenség, amivel az eléggé egyértelmű célzásaimra reagál. Lehetséges lenne, hogy rosszul értelmeztem azokat az apró kis jeleket, és Mr. Wallace érdeklődése csakis a gömbölyded női idomokig terjed? Igazán kíváncsivá tett, ez pedig valószínűleg rossz hír számára.
Ahogy az is, hogy kezd egyre jobban idegesíteni a fafejűsége, amivel azt a témát kezeli, amit ennyi idő és terelés után igazán békén hagyhatna. De úgy tűnik, neki muszáj makacsul kötnie az ebet a karóhoz. Csak aztán ne csodálkozzon, ha az a bizonyos eb meg talál fulladni.
- Ugyan, Wallace! - ha nem is mondhatom, hogy felcsattanok, a megszólítás változása nálam már majdnem annyit jelent, mintha megemeltem volna a hangomat. - Igazán több intelligenciát nézek ki magából, mint hogy ne tudja, hogy működnek a dolgok a jogrendszerünkben.
Tényleg én kezdjem el magyarázni neki, hogy ha nála nem válik be a kenőpénz vagy a fenyegetés, akkor majd beválik a kerületi ügyésznél vagy a bírónál? Mindez azonban kimondatlan tényként függ közöttünk, nem vagyok hajlandó egyelőre ennél egyértelműbben kifejezni magam.
Avery és a kávé érkezése valószínűleg megmenti a helyzetet attól, hogy rövidre zárjam, elvégre kár lenne, ha pocsékba menne az a kávé, nem igaz? Aztán persze nem tudom megállni, hogy meg ne piszkáljam kicsit azt a veszettül nyugodt felszínt, és egy kicsit játszadozzak vele. Élvezem, ahogy az érintésem nyomán feszengeni kezd. Talán nem is tudatos az egész, alig észrevehető, mégis ott van. Olyan ez, mint egy apró vérfolt a szőnyegen. Nagy gyakorlat kell hozzá, hogy az ember eltüntesse. Egyelőre azonban hagyom, hadd szabaduljon, hadd lélegezzen fel, hadd higgye újra nyeregben magát. A halat is fárasztani kell, mielőtt az ember ki tudná húzni a vízből, nem igaz? Valószínűleg áll valami hasonló a jogásznak állt szirénekre is.
Elveszem hát tőle a hamutálat, hogy visszategyem az asztalomra, miközben a szemem sarkából látom, hogy szemügyre veszi a kezét, valószínűleg az érintésem nyomát keresve. Nem mintha titkolnám a mivoltomat, a tűz ugyanúgy a részem, mint hogy meghúzzam a ravaszt, ha szükség van rá.
Azért az igazság hajszolásának említésére már elmosolyodok, és fel is nevetek, ahogy folytatja. Karcos és rideg ez a nevetés, nincs benne az ég világon semmi örömteli.
- Nagyon rossz ajtón kopogtat, Mr. Wallace - enyhén megcsóválom a fejem, miközben elnyomom a cigarettámat. - Vagy hívjam inkább Shane-nek? Esetleg az Eoint jobban szereti? Ír eredetű, ugye? Már ha tippelnem kellene az akcentusa és a név alapján. Az írek többsége áldott jó katolikus, nem csodálom, ha Önt is abban a hitben nevelték, hogy megválthatja a világot.
Ugyan, még véletlenül sincs valami tökéletesen érezhető gúny a szavaimban.
- Fogalma sincs, kedves Eoin, mennyire hibátlanul dolgozom - szándékosan cserélem ki ezt az egy jelzőt az iménti mondatából. Leteszem a kávéscsészémet az asztalra, mielőtt sötét tekintetem megkeresné azokat a kék szemeket. Mi más is lenne ilyen erőteljes víz jegyekkel? Látni akarom, ahogy az a fene nagy önbizalma hullámokat vet. - De mondja csak… egészen biztos benne, hogy a munkája és a jog mindig olyan harmóniában vannak, mint ahogy az hírlik Önről? Elvégre az igazság időnként formálható attól függően, kinek az érdekeit nézzük. Ha nem így lenne, nem lenne annyi bűnöző szabadlábon, és nem lennének ártatlanok a rácsok mögött… Biztos benne, hogy Ön nem hibázott sehol?
Egy ragadozó éberségével figyelem a legapróbb rezdülését is. Azt hiszi, csak úgy idejön, rámtöri az ajtót, és nekiáll fenyegetni? Nem isszák olyan forrón azt a kávét, Mr. Wallace.

Pontosan ez a terv. Épp csak ingatok egyet a fejemen, nem érzem szükségét hangosan is bevallani, hiszen, még ha nem is tart naivnak, valóban hasonló szándékok vezettek el hozzá. Igaz, nem is nevezném naivitásnak, sokkal inkább... Az évek és a rutin? A munkám során - és a szirénlétemen keresztül - egészen kiismertem a rámenősség megfelelő technikáit, hogyan lehet úgy táncolni mások idegzetén, hogy ha meg is csúszik a lábam, ne essek le úgy, hogy nincs alattam háló, ami felfogna. Bátrabban táncol az, akiről úgy látszik, nincs mit veszítenie.
Értetlenül ráhunyorgom, hátha ettől megvilágosodok a homályos megjegyzését illetően. Rövid töprengés után arra jutok, hogy valószínűleg kutyás fazon és várja őt otthon egy édes háziállat, ha már unikornist nem tarthat. Kicsit még kísért a gyanú, miszerint nem egészen járok közel a valósághoz, mégsem tudom máshogy értelmezni a megjegyzését, így inkább elengedem.
- Ugyan már, engedjen meg nekem némi jóhiszeműséget! - A bürokrácia és a korrupció mindig is átszőtte a jogrendszerünket és mindig át is fogja. Ez továbbra sem jelenti azt, hogy ne lehetne apró léptekben felvenni ellene a harcot. Ezért sem akarom kiereszteni őt a fogásomból. Nem bízhatom rá senki másra, ahogyan én sem bízom senki másban, és ez jól is van így. Egyedül jobban dolgozom; én vagyok az egyetlen, akivel egyeztetnem szükséges az adott stratégiát, és nem korhol le senki, ha menet közben mégis eltérnék tőle.
Talán elhamarkodottan ítéltem meg. A nevetése alapján sokkal jobban hasonlít Fionnra - mindketten tökéletesen értenek hozzá, hogyan lombozzák le a lelkesedésem egy-egy dolog iránt. Még a gúnyos felhang is stimmel! Egy pillanatra megpróbálom elképzelni őket ugyanazon légtérben, aztán el is hessegetem a képet. Jellemileg kizárt, hogy megférnének egymás mellett. Gondolataimnak ez a röpke félresiklása azt eredményezi, hogy mire felzárkózom, már hirtelen személyeskedünk, amin őszintén nem kéne meglepődnöm, hiszen én másztam bele először a magánéletébe. Egyszerűen csak soha, egyáltalán nem fordult meg a fejemben a nyilvánvaló: hogy valamikor viszonozná a gesztust.
- Vérbeli kilkenny-i - felelem végül, remélvén, ezzel lefedem a mondandója második felét, és így fél perccel tovább ráncolhatom a homlokom az elsőn. - Mindkettőt szeretem, de lehetne, hogy egyiket sem...? - Nem mintha személyes támadásnak venném, bármelyik keresztnevemen is szólítana, egyszerűen csak annyira zavarba ejtően intimnek érződik az ajkáról lepattanó nevem, bármilyen formában, hogy nem erőltetném. Meg akkor már a protokoll - és a büszkeségem, amit olyan bőszen ostromol -  azt követelné, Masonnek hívjam, és nincs az az isten, hogy ezt kellő magabiztossággal megtehetném.
Hát, akkor legyen Eoin. Mintha megpendítene bennem valamit, hogy a legtöbb helybélivel szemben még csak meg sem próbálja amerikanizálni és nem is a sokkal kényelmesebb Shane-t bökte, de hát szokatlanul ér a választása, csupán ez minden. Mivel sejtem, hogy fegyverként fordítja ellenem, igyekszem nem hagyni, hogy túlságosan lenyűgözzön vele.
Pofátlanul magabiztos, annyi szent.
- Nincs olyan, hogy "hibátlan". Előbb-utóbb mindenki hibázik. Még én is. El kell keserítenem: mindannyian tökéletlenek vagyunk, jobb, ha ezt idejében megtanulja beismerni. - Nem hiszem, hogy ebből pont nekem kéne leckét adnom neki. Ami engem illet, én letudtam "előbb" azt a bűvös hibát, arra pedig kínosan ügyeltem, hogy ezúttal ne lehessen semmit visszavezetni tőlem. Semmi csontváz a szekrényben, semmi meggondolatlanság, már a szokott mértéken túl... A többiben pedig Fionn védi a hátam, akár örül neki, akár nem. Mégis kényelmetlenül helyezkedem a széken, nem is hangszínének intenzitása, inkább a pillantása alatt. A belőle áradó forróság kellemetlenül égeti a bőröm, ösztönösen elhúzódnék, hiányolom az óceán kellemes hűvösét, jól esne nyakig mártózni bizonytalanságot ébresztő kérdései elől, de uralkodom magamon és állom a tekintetét. Bármennyire kellemetlen is a tűz, ódzkodni tőle nem egyenlő azzal, hogy meg is futamodom.
- Attól viszont nem kell tartania, hogy Önnel szemben hasonló esne meg. A munkámat szeretem maximális precizitással végezni. Ha úgy tetszik, hívhatja hibátlannak. - Ő nem érzi ezt a forróságot? Neki hogy nincs melege? Sosem kedveltem a tűz jegyűeket, érthetetlen, hogy képesek állandóan ilyen intenzív hő alatt élni. Hogy nem fojtogatja őket? Úgy ítélem meg, eleget bámult le rám, leteszem tehát a csészét az asztalra és megkapaszkodom a karfában, lassan felegyenesedve a székből. Ha nem ad több helyet, közelebb kerülünk egymáshoz, mint azt általában szeretem.
- Nem kell tartania tőlem, Mr. Gillies. Ha valóban nincs mit rejtegetnie, nem leszek több kellemetlen háttérzajnál a jövőben. Kérem, legyen türelmes velem - Édeskedő szavaim ellenére az a halvány mosoly, amit megengedek magamnak, tükörképévé válik az övének. Sötét és ragadozó, épp csak másfajta értelemben.
- Jut eszembe, itt hagyom a névjegyem. Tudom, milyen idegesítő, ha ismeretlen szám hívogatja állandó jelleggel. Így legalább már tudja majd, hogy ki az, és nyugodt szívvel felveheti. Sőt, hívjon bátran, ha úgy érzi, megvitatna valamit. - Az öltönyöm belső zsebéből kiemelem a miniatűr kártyácskát, amit két ujjam közé csippentve felé kínálok. Ha nem venné el, keresek neki egy megfelelő helyet az asztalán, például a naptára első oldalához csíptetem, vagy a monitora csücskére ragasztom. Kreatív vagyok, megoldom.

Nem szívlelem a sziréneket, és ehhez legalább annyira hozzájárul a szirénhangjuk, mint a víz elemük. Alattomos bagázs, én pedig nem igazán szeretem, ha bárki olyan módon próbál befolyásolni, amire nincs ráhatásom. Egyszer már leteszteltem, hogy képes vagyok-e hamarabb összezúzni valakinek a torkát, minthogy az éneke legyőzné a mentális ellenállásomat, de túl vékony a határ, ahol ez a manőver kivitelezhető, és hát… nehezen lehet kimagyarázni, miért is olyan rohadt pontos és gyakorlott az az ütés. Ahogy az is, hogy miért vagyok olyan szinten tisztában azzal, milyen hatással jár a sziréndelírium, hogy felismerjem azt a hajszálvékony határt. Túlságosan jó és körültekintő mesterem volt. Legalábbis ebből a szempontból.
Szinte már édes, mennyire nem veszi a lapot a kétes élű megjegyzéseimmel kapcsolatban, bár nem igazán tudom megállapítani, hogytényleg ennyire fogalmatlan, vagy csak szeretné, ha alábecsülném a képességeit.
- Megengedném, és igazán értékelném, ha velem szemben is fenntartaná ugyanezt a jóhiszeműséget - szúrok még oda némi halvány gúnnyal, ami a nevetésemet is átitatja. Nem akarom, hogy ez a mitugrász jogászpalánta turkáljon akár az üzleti, akár az egyéb ügyeimben. Amilyen túlbuzgónak tűnik, még azt sem tartom kizártnak, hogy találna is valamit.
A személyeskedés zsigerből jön, pláne, hogy ő kezdte az áskálódást. Azt pedig, hogy érezhetően idegesíti, ahogy a keresztnevén szólítom, csak megerősít abban, hogy fenntartsam a túlzott közvetlenséget. Igen, ilyen, amikor kérdés nélkül akar belemászni más magánügyeibe, pontosan ugyanilyen tiszteletben nem tartása a magánszférának. Hogy erre ki milyen kifogást talál, az nem igazán érdekel, akkor sem, ha tényleg a világot akarja megváltani. Ha ő nem hajlandó annyiban hagyni a dolgokat és távol tartani magát tőlem és az ügyeimtől is, hát nem lesznek álmatlan éjszakáim, ha cserébe kíméletlen leszek vele.
Nagyonis tisztában vagyok vele, mennyire tökéletlen vagyok. Túlságosan is, de ettől még sosem esik jól, ha ezt olyan valaki próbálja az orrunk alá dörgölni, aki alig egy órája törte ránk az ajtót, és megpróbál úgy tenni, mintha az utolsó mocskos gondolatunkat is ismerné. Nem eszik olyan forrón azt a kását, kedves Eoin! Vagy mégis? Még annál is forróbban, csak vigyázzon, nehogy megégesse a nyelvét, ha nem elég óvatosan nyalogat. Nem mintha nem venném szívesen, ha nyalogatna. Pláne azok után, mennyire igyekszik palástolni, hogy tart tőlem, hogy kényelmetlenül érzi magát a közelemben. Van valami perverz bája az efféle hódításnak, és kétségtelen, hogy Eoin felkeltette az érdeklődésemet.
- Nem is vártam Öntől mást, mint precíz elhivatottságot - biccentek rá nagy komolyan a fenyegetésnek is beillő kijelentésére. Elvégre a híre alapján valóban elég alapos a munkájában. pontosan ezért kell rajta tartanom a szemem.
Amikor feláll, eszemben sincs elhátrálni, és amúgyis mögöttem van az asztal, így ha nem akar felültetni rá, kénytelen lesz elvilselni, hogy néhány pillanatra meglehetősen közel kerülünk egymáshoz. Tetszik a mosolya, a pimasz ígéret, hogy meg fog izzasztani, még ha nem is úgy, ahogy az kellemes lenne, és tetszik az a rezzenéstelen tekintet is, amivel egészen közelről bámul a szemembe.
- A türelem nagy erényem, Eoin - pengetem tovább szinte dorombolva azt a feszes kis húrt, amit az imént fedeztem fel. A testem forróságát mintha néhány pillanatig kevésbé fogná vissza az öltönyöm több rétegnyi anyaga, az orromat betölti az illata, az a leheletnyi parfüm, amit használ… röpke mozdulattal futtatom végig a nyelvem hegyét az alsó ajkamon. Vajon ha egyszerűen odahajolnék hozzá, és a nyakába csókolnék, kiváltanék belőle bármit? Vagy a szexuális zaklatást is hozzácsapná az ellenem felhozott vádakhoz? Eggyel több, vagy kevesebb, mit számít? Az egyetlen, ami visszafog, hogy alig fél perce ecseteltem a türelmem nagyságát, így elvetem az ötletet.
- Igazán kíváncsi lennék, honnan tudná a magántelefonom számát. Szegény Avery nem tudja rendesen végezni a munkáját, ha egyfolytában csörög a telefonja - mintha tényleg emiatt aggódnék, hogy a remek titkárom nem tudja megoldani, hogy lerázza. A felém nyújtott névjegykártyát némi gondolkodás után anélkül veszem el, hogy elszakítanám a pillantásomat Eoin szemeiről. Tudom, hogy veszélyes játékot játszok, de ismerem az érzést, amikor megérzem a vér szagát, mint egy ragadozó. Ő lépte át a territóriumom határait - mit lépte, ugrotta! -, és nem úgy tűnik, mint aki tisztában lenne ennek a veszélyeivel. Hát ideje megmutatni neki, miért nem állnak le velem kötözködni a legtöbben.
Megtehetném, hogy a két ujjam közé csippentve elcsenem a kis kártyát, de hol lenne abban az izgalom? Ráfogok a csuklójára az egyik kezemmel, míg a másikkal, amikor kénytelen vagyok átnyúlni közöttünk, hogy elvegyem a lapocskát, hozzáérek a mellkasához.
- Hívni fogom, ha már ennyire szeretné - rebben feljebb kihívón a szemöldököm, a hüvelykujjammal pedig búcsúzólag végigsimítok a csuklója puha bőrén. Aztán elengedem, és ellépek tőle, lassú léptekkel kerülve meg ismét az íróasztalomat. Elegáns mozdulattal ereszkedem le a székembe, egyértelművé téve talán, hogy lezártnak tekintem a mai konzultációt. A névjegykártya lassú táncot jár az ujjaim között, ahogy az asztal fájához ütve végigsimítok rajta, majd megfordítom, hogy megismételjem a mozdulatot újra és újra. Közben pedig őt figyelem. Bármilyen bosszantó is a jelenléte, alig várom, hogy ismét találkozzunk!

Valószínűleg túllépnék a munkaköri leírásom szabta kereteken, ha kifejezném, hogy a feltétel nélküli jóindulat, amit mások iránt tanúsítok, egyrészt sosem teljesen feltétel nélküli, másrészt annyira nem gondolhat naivnak, hogy azt higgye, nála is működni fog. Lehet,  hogy úgy néz ki a hibátlan öltönyében és a tökéletesre formázott frizurájával, mint aki most lépett ki - melegen és ropogósan - a Sátán ágyából, ám ez még nem azt jelenti, hogy tinilányokat megszégyenítő felelőtlenséggel rögtön a bizalmamba fogadom, hiába villogtatja rám a megnyerő mosolyát. Meg aztán elég furcsa is lenne, hiszen felnőtt férfiak vagyunk, csakis szigorúan üzleti dolgok folynak köztünk, ebbe a hivatalosságba pedig kötve hiszem, hogy bármi más beleférne. Rendben, be kell ismernem, meghívattam magam egy csésze kávéra, de csakis szakmai céllal; tesztelni akartam, és persze elérni, hogy ne dobjon ki azon nyomban. A munkámat illetően igazán távol áll tőlem bármiféle mézesmázos jóindulat.
Persze, én is a legjobb emberrel próbálom elhitetni, hogy tökéletes! Egészen biztos vagyok benne, hogy ha tehetné, a mellére tűzve hordaná az egóját, hogy mindenki lássa és gyönyörködhessen benne. Még a légzése is hibátlan, és esküdni mernék, ha lemérném stopperrel, az is kiderülne, hogy teljesen szabályos időközönként pislog. Semmi kifogásolnivaló nincs ezen a férfin, mármint a megjelenését tekintve, a jelleméről odalent tudnak csak nyilatkozni, a munkája pedig remélhetőleg kellő mértékben bűzlik ahhoz, hogy fogást találjak rajta.
Meglep a válaszával, leginkább azzal, mennyire komolyan elismeri a munkamorálomat. A hangszíne mellőz bármiféle gúnyt, vagy talán csak én lettem rá immunis, mindenesetre egy pillanatra lekap a lábamról a gesztus váratlansága. Emlékeztetnem kell magam, hogy nem haverkodni jöttem, és hogy Masonben egész biztosan nincs semmi, amivel rokonszenvet ébreszthetne bennem. A családom elképzeléseivel ellentétben nem vagyok idióta, aki önhittségében túl közel repül a naphoz.
- A türelem bárkin nagy erény, Mr. Gillies. Ne sajátítsa ki - Képtelen lennék a keresztnevén szólítani, talán mert úgy él a fejemben ez a beszélgetés, mint egy verbális bokszmérkőzés, ahol ha belemegyek a játékba és felveszem a kesztyűt, biztosan kisöpör a ringből. Szeretném azt a látszatot kelteni, hogy feddhetetlen vagyok a támadásaival szemben. A következő pillanatban mágnesként vonzza magára a tekintetem a szája. Esküszöm, nem szándékosan stírölöm le! Elkapta a figyelmem a látóterem csücskén észlelt mozgás, és pont szerencsétlenül elcsíptem, ahogy a nyelve végigszánt az ajkán. Ez a hőség kész röhej! Hogy nem gyulladnak meg körülötte spontán a dolgok?
- Ha aggódik a titkára miatt, csak még inkább érdeke, hogy személyesen foglalkozzon velem - pendítem meg ártatlanul, visszakényszerítve szemmagasságba a tekintetem, és még egy halvány, kimért mosolyt is megeresztek azt remélve, a megjegyzésemmel legalább egy egészen kicsit sarokba szoríthatom. - Ezzel Avery terheit is csökkenthetjük - teszem hozzá, mintha ez nekem is érdekem lenne. Az is, igazából. A többi családi közhiedelemmel ellentétben sem élvezem, ha mások agyára mehetek. (Na jó. Néha. Egy egészen kicsit.)
Megrezzen a szemhéjam a közvetlen érintéstől - váratlan és forró. A következő, ami a mellkasomat súrolja, már felkészülten ér, bár még így is eléri, hogy résnyire szűkítsem a szemem, mintha az enyhe hunyorgás segíthetne tisztábban belelátni a fejébe. Nagyon szeretném tudni, miért szükséges ez a fajta közvetlenség (már persze azon túl, hogy a hatalmát éreztesse), vagy mi játszódik le odabent, mert ahogy rám néz, esküszöm, néha olyan… De persze miért lenne? Biztosan nem. Csak a jóvágású vonások miatt emlékeztet éhes ragadozóra. Valószínűleg kinevetne, ha a szemébe mondanám a vádakat.
- Boldoggá tenne - Fél lábbal a ringbe lépek, megeresztve egy egészen őszintére sikerülő mosolyt, habár mentségemre szóljon, egy szavát sem hiszem. Jól tudom, hogy a névjegykártyám a szemetesben fog landolni abban a pillanatban, ahogy kilépek az ajtón, már ha nem égeti inkább porrá az orrom előtt. Talán ezért is adom fel egy röpke mosoly erejére a hivatalosságot, mert érzem rajta, hogy ő sem veszi komolyan ezt az egészet. Aztán az az apró kis simítás természetesen ismét összezavar, nem illik az iménti megállapításaim közé, ezért úgy teszek, mintha meg sem történt volna, de közben vadul ráncolom a homlokomat, a kezdődő migrén jeleivel az arcomon, annyira próbálom kitalálni, mégis miért csinálta. Dominancia. Gúny. Lenézés. Erőfitogtatás. Bosszantás. Valamelyik biztosan, mégsem vagyok képes kibogozni ezt a rejtélyt.
Figyelem, hogyan foglal ismét helyet, és egy kicsit megkönnyebbülök, amiért már nincs olyan közel hozzám. Tétován zsebre teszem az érintését, mármint a kezemet, előbbit ostobaság lenne.
- Akkor, a mielőbbi viszontlátásra, Mr. Gillies. Addig is, minden jót - biccentek felé, egy pillantást még vetve a szájára, hogy megint csinálja-e azt, majd a hosszú ujjai között forgatott kártyámra, aztán inkább az ajtó felé indulok, mielőtt leolvashatná a zavarodottságot és a heves fejtörést az arcomról. Odakint még megköszönöm a kávét és a közreműködést Avery-nek, aztán előhúzom a mobilom és rányomok Fionn nevére.