Pretty please

Másnap délután van, én pedig tűkön ülök. Pedig már futni is voltam. Kétszer. Nem vagyok hozzászokva az ilyen helyzetekhez, ez a kényszerszabadság pedig a lehető legrosszabb, amit tehetett velem a parancsnok. Egyszerűen képtelen vagyok megmaradni egy helyben, így nem olyan nagy csoda, hogy három sikertelen hívás után már ott tobzódok Thornton hotelszobája előtt. Van előnye a jelvénynek.
Határozottan kopogok az ajtaján, de talán nem annyira, hogy azt higgye, bárki rá akarja törni az ajtót. Vagy… a fene tudja. Kicsit tényleg rá akarom törni, ha már cseszik felvenni a telefonját. Nem mintha nem érteném meg, ha dolga van. Minden elpergő pillanattal nagyobb ostobaságnak tűnik, hogy itt vagyok. Megigazítom az amúgy tökéletesen álló nyakkendőmet.
Megpróbálhattam volna negyedszer is felhívni, nem?

Az igazat megvallva, egy hosszú pillanatig elgondolkodom, mit is válaszoljak Thornton provokatív kérdésére, de végül csak előkaparom a maradék pókerarcomat, és leheletnyivel feljebb vonom a szemöldökömet.
- Ezt vegyem meghívásnak? - nem is lenne ezzel a megjegyzéssel valószínűleg semmi probléma, ha nem egy szál törölközőben állna előttem. Vajon lenne kedvem tényleg csatlakozni hozzá? A fenébe, nem mondom, hogy kirugdalnám az ágyamból, ha már egyszer bemászna.
- Ez úgy tűnik, közös vonása a szakmánknak - meg úgy lényegében bármelyiknek, amiben az ember sikeres akar lenni.
Halkan felhorkanok a Noelre vonatkozó megjegyzésére. Ha más nem is, de a magas intelligenciánk hasonló vonásunk az öcsémmel.
- Csak tudnám, az okos fejével hogy a francba keveredett ekkora szarba - mormogom az orrom alatt, mielőtt ideiglenesen búcsút intenék az ügyvédúrnak.

Amikor végül visszatér, és megszimatol, mint valami vadászkopó, felszusszanok.
- Jó ideje egy szálat sem szívtam. Vagyis a fél órával ezelőttit nem számítva - adok magyarázatot a dohányszagra. Nem szokásom az idegeskedés, de most van miért, és hát… hamar visszaköszön a régi megszokás, ha megadja a lehetőséget az ember.
A másik kérdését némileg félreértem, de hamar elmagyarázza, mire is gondolt. Igen, én is valami hasonlóra jutottam, ha kizártam a lehetőségét, hogy valóban Noel lett volna a bűnös.
- Wayne Thompson - vágom rá szinte egyből a nevet, amit Noeltől kaptam. Hiába igyekeztem nem turkálni a dolgaikban, a név ettől még könnyedén megragadt az ilyen részletekre specializálódott agyamban. Igazából nem mernék mérget venni rá, hogy nem kamu a név, amit adott, úgyhogy nem kis érdeklődéssel várom, hogy Thornton megtalálja-e a listán. Na nem mintha attól, hogy nem találja, még biztosan álnév lenne, de egyre nő a valószínűsége.
- Találjuk meg, akit védenek, aztán meglátjuk, mihez kezdhetünk a helyzettel és a bizonyítékokkal - elég eltökélt vagyok az üggyel kapcsolatban, és Thornton láthatja rajtam, hogy teljesen komolyan veszem a bűnrészesség kérdését. Én is tudom, mennyire előnytelen helyzeteket képes produkálni, pláne, ha nincs fő gyanúsított, és az egyetlen gyanúsított sem hajlandó beköpni a többieket.
- Kétlem, hogy olyan kapcsolatban lennének, hogy Noel bárkit a saját kárára védjen - pláne, ha az börtönt jelent. Annyi esze csak van. - Legrosszabb esetben megpróbálkozhatunk egy vádalkuval.
A nagy mellényem ellenére most mégis szinte kérdésként hangzik el az utolsó kijelentésem. Igen, bízom benne és abban, hogy jól ítéli meg a helyzetet.
Persze ettől még meglep, amikor rá is kérdez, pláne a kiegészítéssel együtt.
- Bízom magában - biccentek ráemelve a tekintetemet. Komolyan gondoltam. - Ha akarja, egy ebéd közben beavathat a tervébe. Meghívom, természetesen. Mit enne?
Elfogadok nemet is… megfelelő indoklással, természetesen.

Van egy erőteljes gyanúm, hogy megleptem az ügyvédurat, de fene a gyakorlatába, elég jó a pókerarca, hogy ne tudjam tényleg leolvasni róla, mi jár a fejében. Őszintén szólva még engem is kicsit meglepett a reakcióm, de ha már így nekiálltunk kóstolgatni egymást, hát ki vagyok én, hogy a pillanatnyi szórakozásunk útjába álljak? Abból még nem lesz semmi, hogyha finoman felvázoltuk a határokat, nem igaz?
- Senkinek nincs a homlokára írva a foglalkozása - vonom meg a vállam, enyhe célzással. Egyébként pedig kizártnak tartom, hogy valakinek senkivel és semmivel kapcsolatban ne lennének a rossz tapasztalatokból kialakult előítéletei. Azt sem mondtam, hogy nem lehetnek kivételek minden szabály alól. Ő például egészen szimpatikus, ha leradírozom a homlokáról a címkét, még ha ezt nem is ismerném be hangosan.
Az sem véletlen nyilván, hogy én nyomozó lettem, ő meg ügyvéd. Másképp működik az agyunk - soha nem lettem volna képes annyi szart beseggelni, amennyit nekik kell egy diplomához -, máshonnan közelítjük meg a dolgokat, és talán ezért is beszélünk el néha egymás mellett. Mint most is. Tényleg nem értem, mire gondol pontosan, de amíg ő érti, és tudja, mit is akar kezdeni vele Noel ügyében, addig nincs probléma.
Amikor visszatér, és rákérdez a bagószagomra, kissé szkeptikusan figyelem, ahogy felemeli a kezét.
- Hogy képes ezt úgy mondani, hogy mégis az ellenkezőjét érzem? - nem kötözködöm, kivételesen tényleg nem. Úgy tűnik, az idegeim kezdik, ha nem is felmondani a szolgálatot, de ráhagyni a dolgokat a világ rendjére. Amit tudtam, megtettem, a többit majd eldönti az idő és a nyomozás. - Ez valami jogi dolog lehet. Biztosra veszem, hogy van ilyen tárgyuk az egyetemen, nem is tudom… hogyan alázzunk meg másokat észrevétlenül?
Ha jól sejtem, inkább valami törvényszéki retorika szerű dolog lehet inkább, de hát fura lenne, ha nem próbálgatnám a kedves jogtudorom humorérzékének határait. Talán csak az a halvány félmosoly árulkodik a komolytalan szándékaimról, amit ezúttal nem sikerül lenyelni.
Persze rögtön eltűnik a pillanatnyi felhőtlen jókedvem, amikor kiderül, hogy a név nem szerepel a listán. Igen, számíthattam volna rá, de… a francba már!
- Megfojtom… - dohogom, elég nyilvánvalóan az öcsémre célozva. Börtönbe ne kerüljön, de tőlem biztosan megkapja a magáét, ha egyszer vége lesz ennek az egésznek.
- Igen, én is így sejtem egy ideje - bólintok rá kelletlenül a téglás megjegyzésre. Egyelőre azonban nem sikerült rájönnöm, hogy ki az, és hát… lehet, hogy nem is nagyon lesz lehetőségem már rá, ha igazak a pletykák az áthelyezésemet illetően.
- Ismerőssel…? - fixírozom egy darabig, és mintha a számat is elhúznám egy pillanatra, de ez lehet csak illúzió a megadó sóhaj előtt. - Tegye, amit tennie kell.
Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ezt fogom mondani, de azt sem, hogy Noel ilyesmibe keveri magát.
Persze azt én is szeretném tudni, hogy Noel mennyit is tud valójában, és mennyi hasznos információval tud és hajlandó szolgálni a rendőrségnek és a bíróságnak. Nem vagyok kibékülve ezzel a bizonytalansággal. Nehezen viselem, ha valamit nem tudok, amit úgy érzem, tudnom kellene. Nem véletlenül vagyok nyomozó, és abból sem az alja.
- Remek - biccentek, majd a taco említésére elgondolkodom. Szeretem a mexikóit, viszont azt is, ha van egy kis csavar az ételekben. Valami, amitől igazán emlékezetesek lesznek. - Hogy áll az indiaival? - kérdezek vissza, aztán úgy döntök, némi magyarázatra szorul a kérdésem, mielőtt bunkónak gondolna. Vagyis bunkóbbnak, mint most. - Ismerek egy remek mexikói éttermet, ahol a séf félig indiai. A currys marhás tacojuk fennséges. De maradhatunk a hagyományosnál is, ha nincs kísérletezős kedvében.
Tényleg ráhagyom, hogy döntsön, csak felajánlottam a lehetőséget. Meg hát… az sem baj, ha egy kicsit jobban megismerem. Szigorúan csak a nyomozószimat miatt.

Nem tehetek róla, ha mindent magára vesz. Ha nem is poénnak szántam a megjegyzésemet, de sértésnek biztosan nem. Igazából annyiban tényleg így gondolom, hogy az ágyban senkinek nincs a homlokára írva a foglalkozása, ott nem számít más, mint hogy megvan-e a kémia két ember között, nem igaz?
- Nem próbálom szívből gyűlölni. Felesleges energiapocsékolás lenne - vágom rá fapofával. Értse, ahogy akarja.
Mégis, amikor rákontráz a szavaimra, szusszanva elmosolyodok, és megcsóválom a fejem. Az igazat megvallva, kedvelem a humorát, amikor éppen megcsillogtatja.
Persze nem tart sokáig a jókedvem, amikor kiderül, hogy lényegében nincs sok információnk Noel rejtélyes ismerőséről. Ettől függetlenül a fojtogatós kirohanásomra adott válasza megint kizökkent a nagy letargiából. Néhány pillanatig szótlanul figyelem az arcára kiülő koncentrációt, ahogy a papírokat böngészi. Lehet, hogy sokszor nem értek egyet az ügyvédek módszereivel, de ettől még vannak olyanok, akiket igenis kedvelek a választott hivatásuk ellenére is. Talán ő is lehet ilyen kivétel.
Azért amikor vigyorogva rám kacsint, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva hirtelen szorosabbnak tűnik az inggallérom, de megállom, hogy odanyúljak megigazítani. Inkább figyelek a szavaira, és nehézkesen felsóhajtok.
- Valahogy, ha az ember ilyen hivatást választ, mint a mienk, csak hisz egy rendszerben, ami elválasztja a jót a rossztól. Elég szomorú, hogy előbb-utóbb mindenki kiábrándul az igazságszolgáltatásból, és kénytelen belátni, hogy van, amikor a rendszer egyszerűen hibás - vagy épp nem elég hatékony ahhoz, hogy néhány dolog ne sikkadjon el a bürokrácia útvesztőiben. Ráadásul akinek pénze és hatalma van, szinte bármit megtehet.
Amikor végül az ebédre terelődik a szó, valóban úgy érzem, némi magyarázatra szorul a fúziós konyha ezen gyöngyszeme. Pláne, hogy a kérdésem után már látom Thornton arcán a kétkedést, hogy megint csak kötözködni próbálok vele. Annál üdítőbb a lelkesedése, ami bár meglehetősen visszafogott, legalább nem utasította el élből a kísérletezést. Biccentek egyet, miközben pittyen mögöttem az autó, és intek az ügyvédúr felé, hogy szálljon be.
- Körülbelül húsz percre van innen, ha a forgalom kegyes lesz hozzánk - ahogy a legtöbb nagyvárosban, itt is elég kiszámíthatatlan a forgalom alakulása, de ez benne van a pakliban.
Út közben nem szólok sokat, hacsak nem kérdez, és amikor leparkolok az egyik kis mellékutcában, nem várok sokat, mielőtt kiszállnék.
Maga az étterem az utca felől egyáltalán nem feltűnő, az ember simán elsétálna előtte, ha nem keresi szándékosan. Belül azonban, a szűkös első rész mögött tágas tér fogad, ami elsőre talán kaotikusnak tűnhet a tipikus mexikói színvilág és az indiai faliszőnyegek keverékével, miközben a háttérben halk, indiai popzene szól.
- Ne ijedjen meg, meg fogja hódítani, ígérem - mármint az étterem, meg a kaja. Miért is céloznék másra? A jó étel kilátásától még az én kedvem is fél mérfölddel jobb lesz, és még mosolygok is. Vagy mégsem? Valami hasonlót produkálok, egyezzünk ki ennyiben.
Miután kapunk egy asztalt két személyre, megcsodálhatjuk az étlapot is, amiben mexikói, indiai és fúziós ételeket is találunk.
- Én egynek biztosan a curry marha taconál maradok, azt tényleg tudom ajánlani - a másik valószínűleg a tandoori tacojuk lesz, de még azért átgondolom. Meg természetesen ha már itt vagyunk, egy mango lassi.
- Gyakran hagyja rábeszélni magát hasonló elvetemült ételek kipróbálására? - pillantok fel a menüből, majd le is teszem magam elé az asztalra, jelezvén, hogy én már választottam.

Nem esik olyan nehezemre beismerni a “vereséget” az arcizmaimmal szemben, amennyire illene. Igazán levetkőzhetném ezt az előítéletességet az ügyvédekkel kapcsolatban, de úgy tűnik, ő is előszeretettel játszik rá az egészre, minek erőltessem meg magam?
Talán valóban ez a különbség a jog és a rend szolgái között, hogy ha valaki rendőrnek áll, legalább az elején valami magasztos céllal teszi, sokszor okkal választja a pályát, és igenis hisz abban, hogy legalább egy kicsit jobb hellyé teheti a világot. A jogban már kevesebb ilyennel találkozni. Ahogy Thornton is mondta, nem kétlem, hogy nincsenek sokáig ilyen illúzióik. Talán mert ott kevésbé éles a határ jó és rossz között, mint amikor szilárd nyomokat követ az ember.
Az igazat megvallva, jólesik néha egyszerűen csak a vita kedvéért szembemenni vele, de fogjuk inkább a rossz természetemre, hogy folyton kötözködöm. Biztos nem volt elég nagy a gyerekszobám.
Alapvetően itt is lenne sétatávolságra is olyan hely, ahova beülhetünk, de ha már úgysem akarunk visszajönni az őrsre, és ha megtehetjük, miért ne vihetném olyan helyre, ami kicsit különlegesebb? Nem, még véletlenül sem akarom elkápráztatni, vagy mély nyomot hagyni benne az ebédmeghívással, egyszerűen csak… szeretek jót enni, amikor lehetőségem van rá. Ez pedig valóban nem mindig jelent fine diningot, bár abból is vannak kivételesen jó tapasztalataim.
Szinte látom rajta a megkönnyebbülést - vagy csak képzelem? -, amikor odaérünk az étteremhez. Bizony, jókedvem lesz az ételkilátásoktól, és ezt nem is akarom már rejtegetni. Az, hogy meglehetősen rossz időszakomban találkoztunk - most komolyan, bárki az életben találkozott jó időszakában egy ügyvéddel? -, nem jelenti azt, hogy egy savanyú, baszatlan fakabát lennék. Na jó, ez utóbbiba inkább ne menjünk bele mélyebben.
Somolyogva nyugtázom a választását, amikor a pincér visszajön, és végül rendelünk. Jó döntés. Van egy olyan érzésem, hogy nem fog csalódni, és tapasztalataim szerint éhesen távozni sem.
- Például? - akarom egyáltalán tudni? Végülis miért ne? Kíváncsi vagyok, mit sorol magától a fura kategóriába.
A pimasz kérdésére is valahogy magától értetődő könnyedséggel válaszolok. Ezzel ugyan nem fog zavarba hozni.
- Bármennyire hihetetlenül hangzik is, maga az első ügyvédem - felelem egy halvány, de egyértelmű félmosollyal. Eddig Noel ügyeiben is elég volt a rendőrség berkeiben elsikálnom a dolgokat, sosem keveredett még akkora bajba, hogy ügyvédet kellett volna fogadnom hozzá.
- Egyébként pedig nem olyan nagy csoda, mindenki jobb kedvre derül egy jó ételtől, és éhesen amúgysem lehet dolgozni. Van egy olyan érzésem - már csak magamból kiindulva -, hogy a következő pár napja úgysem a normális étkezésről fog szólni.
Amikor igazán benne vagyok egy ügyben, képes vagyok rendelős kaján - már amikor eszembe jut -, büfés szendvicsen és kávén élni. Elég abból kiindulnom, hogy ő is a taxiban evett a repülés előtt, és nem az alvás a hobbija.

Sosem értettem igazán az ügyvédek munkáját. Mármint nem azt, hogy mit csinálnak, inkább azt, hogy miért csinálják. Számomra mindig evidens volt, hogy igyekszem a legközelebb kerülni az igazsághoz, de az ügyvédeknél ez sosem ennyire egyértelmű. Valószínűleg ebből fakad az alapvető problémám velük. De mégis, az eszemmel tudom, hogy mind többek, mint a foglalkozásuk. Ahogy mondtam, senkinek nincs a homlokára írva, mivel keresi a kenyerét. Valószínűleg, ha egy random iszogatás során botlottam volna bele Thorntonba, mire eljutottunk volna addig, hogy mivel foglalkozik, jobban megismertem volna, mint hogy komolyan érdekeljen. Így azonban némileg döcögősebben indult az ismeretségünk.
De ezen egy kicsit javítani pont megfelel egy ebéd. Nem mintha a dzsinnek különösebben meg kellene ismernie az ügyvédjét, nem igaz? Elvégre csak annyi az egész, hogy ő jól végzi a munkáját, én pedig megfizetem érte. Jócskán. Még csak kedvelnünk sem kell egymást. Valamiért mégis egyre inkább kedvelem.
Valószínűleg mindketten asszociáltunk egy kicsit egy olyan irányba az első ügyvédes kijelentésemmel, ami… nos… valljuk be, nem egészen professzionális. Mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ő is majdnem felnevet, ahogy a válaszára az én arcizmaim sem tartják magukat a fapofához, hanem elmosolyodok.
- Azt hinném, hogy minél idősebb vagyok, egyre ritkább az ilyesmi, de mindig van új a nap alatt - mint ahogy Noel is képes újabb és újabb meglepetéssel szolgálni, pedig azt hittem, kezd lassan benőni a feje lágya. De hát hinni a templomban kell.
Amikor végre megérkeznek a tacóink, akkor jövök rá, hogy valójában mennyire ki vagyok éhezve. Nyilván a tacóra.
- Jó étvágyat! - viszonzom egy biccentéssel, mielőtt én is elfogyasztanék csendben egy-két falatot, kiélvezve a különleges ízvilágot, amit az étterem kínálata képvisel. Közben azért kíváncsian lesem Thornton arcát is, hogy vajon mennyire jön be neki az ebéd, de egyelőre úgy tűnik, nem lőttem mellé a meghívással.
Azért a Noelre vonatkozó kérdésre először csak biccentek egyet, majd két falatot legalább elfogyasztok, mielőtt válaszolnék. Amikor viszont megszólalok, leteszem a tacót a tányéromra, és iszok egy kortyot a - szintén remek - lassimból.
- Noel tíz éves volt, amikor a szüleink meghaltak egy balesetben. Harminc évvel fiatalabb nálam. Rosszabb esetben is az apja lehetnék, és akaratlanul is mindig úgy viselkedtem vele, mintha a fiam lenne, nem az öcsém. Persze ez sosem tetszett neki, ahogy az sem, hogy próbáltam valami rendszert vinni az életébe, és amíg nálam lakott, igyekeztem számon tartani, merre jár és mit csinál. Már amennyire lehetett - elhúzom a számat, és kortyolok egyet megint az italomból.
- Akkor már aktív állományban voltam, és gondolom sejti, hogy a munkamorálom nem az utóbbi tíz évben lett olyan, amilyen. Nem sok időm volt Noelre, és egy idő után mindketten egyre nagyobb nyűgnek éreztük egymást. Húsz éves volt, amikor elköltözött tőlem, onnantól fogva pedig szinte fogalmam sem volt róla, hogy kivel barátkozik, vagy merre jár. Kéthetente együtt vacsoráztunk, és havonta egyszer jártunk ki a lőtérre - igen, tudom, hogy ezt majd ki kell hagynom, de Thornton jobb, ha tudja a részleteket -, de nagyjából ennyi volt. Nem jártam a nyakára, feleslegesnek éreztem. Az elején próbáltam, de csak az jött le neki belőle, hogy folyton ellenőrizni akarom, így elengedtem a dolgot.
Na jó, igazából belefér egy falat kaja is időnként, majd miután lenyeltem, folytatom.
- Időnként behozták az őrsre, kisebb bolti lopásért, füvezésért, egyszer autólopásért és gyorshajtásért, sőt, egyszer súlyos testi sértésért is - itt azért elmosolyodok, mert hát… nevetséges a szituáció az eddigiekből kiindulva. - Tudja, miért esett neki egy kétajtós szekrénynek? Mert állítólag engem ócsárolt. Persze ez sem Noel vallomásából derült ki, hanem a szemtanúkéból.
Nehézkesen sóhajtok fel.
- Noel nem rossz kölyök. Néha elgondolkodom, mit csinálhattam volna jobban, de hiába tudom, hol csesztem el… nem véletlen, hogy nincs saját gyerekem sem - persze azon kívül, hogy nem vonzódom a női nem képviselőihez. - Egyszerűen nem értek hozzájuk, és türelmem sincs foglalkozni velük. Bár ez legtöbbször a felnőttekre is igaz.
Ha szokásom lenne, valószínűleg megvonnám a vállamat, de így csak Thorntonra pillantok.
- Ritka az, ha valaki hosszú távon nem idegesít - rendőrként is az átlagnál több partnerem volt, mert sokaknak nem fekszik a maximalizmusom és a munkaholista életmódom