Pretty please

Másnap délután van, én pedig tűkön ülök. Pedig már futni is voltam. Kétszer. Nem vagyok hozzászokva az ilyen helyzetekhez, ez a kényszerszabadság pedig a lehető legrosszabb, amit tehetett velem a parancsnok. Egyszerűen képtelen vagyok megmaradni egy helyben, így nem olyan nagy csoda, hogy három sikertelen hívás után már ott tobzódok Thornton hotelszobája előtt. Van előnye a jelvénynek.
Határozottan kopogok az ajtaján, de talán nem annyira, hogy azt higgye, bárki rá akarja törni az ajtót. Vagy… a fene tudja. Kicsit tényleg rá akarom törni, ha már cseszik felvenni a telefonját. Nem mintha nem érteném meg, ha dolga van. Minden elpergő pillanattal nagyobb ostobaságnak tűnik, hogy itt vagyok. Megigazítom az amúgy tökéletesen álló nyakkendőmet.
Megpróbálhattam volna negyedszer is felhívni, nem?

Az egyetlen, ami visszatart attól, hogy meggondoljam magam, és hátat fordítsak, a tény, hogy már bekopogtam. Onnan pedig nem kellene hülyének lenni, hogy bárki kisüsse, én voltam itt - pláne a három hívás után -, az esze pedig eddig Thornton nagy - egyetlen - előnyének tűnik. Úgyhogy inkább feszengek tovább az ajtaja előtt, és ezen az sem segít, amikor végül ajtót nyit. Nem mintha bármi bajom lenne azt a szépen kidolgozott, vízcseppektől csillogó felsőtestet nézegetni, de ha korán reggel, váratlanul ez csapja arcul az embert...
Hiába marad teljesen szenvtelen az arcom, az ügyvédúr háta mögött az ablaknál kókadozó fikusz úgy virul ki, három friss hajtást is hozva, mintha csak egy gyorsított felvételt nézne az ember. Uhh, növények! Egyszerűen imádnak ráhangolódni az energiámra. Időnként elgondolkodom, hogy egyáltalán hogy a francba lehetek földelementál, amikor ki nem állhatom a növényeket! Valamit nagyon elcseszett nálam a genetika, az efelett - és sok minden más felett - érzett frusztrációmat pedig jobb híján az előttem állón töltöm ki.
- Mr. Thornton! - biccentek olyan mereven, mintha bármilyen nagyobb mozdulattól meghúzhatnám a nyakam. - Zavarom? Igazán visszajöhetek később is.
Elég egyértelmű célzás a zuhany alól szalasztott kinézetére. Nem, még véletlenül sem érzem kényelmetlenül magam, amiért egy szál törölközőben flangál előttem. Egyáltalán nem érzem szűkebbnek a tökéletesen vasalt ing gallérját, mégis nehéz megállnom, hogy ne emeljem fel a kezem, hogy megigazítsam. Hiába mondtam azonban, hogy később is visszajöhetek, ez természetesen nem több puszta udvariaskodásnál. Eszemben sincs elhagyni nélküle a hotelt, így hát beljebb lépek a szobájába.
- Remélem, csak a jetlag kínozza - meg az én jelenlétem. - Bár ahogy mondta, az alvás azoknak való, akik ráérnek.
A következtetés pedig nyilván az, hogy ő jelen helyzetben rohadtul nem ér rá.
- Köszönöm, nem kérek - felelem a kávéra, de nem bánom, hogy ő tölt magának, és leül a fotelbe. Erősen megfontolom, hogy állva maradok, mert nehezen viselem a széknyugalmat jelen helyzetben, de végül csak leülök én is. Az egyenes tartásom azonban nem marad sokáig, előre dőlök, és könyökeimet a térdeimen támasztom meg. Egy pillanatra lehajtom a fejem, beletúrva a hajamba az ujjaimmal, mielőtt leengedve a kezeimet felpillantok Thorntonra.
- Azt a fülest kaptam, hogy megtalálták a gyilkos fegyvert, és Noel ujjlenyomata is rajta van - engem meg az ideg szétvet, hogy nem tudom a részleteket, és hogy a sok életképtelen kolléga próbálja felgöngyölíteni az ügyet ahelyett, hogy engem is odaengednének. Bár nem a világvége egy ilyen információ, az egyik legterhelőbb bizonyíték a hasonló ügyekben, és nehezen cáfolható, ha nincs elég más információ a körülményekről. - Erre alapozva pedig másfél óra múlva újabb kihallgatása lesz. Szeretném, ha ott már maga lenne mellette a kirendelt ügyvéd helyett.
Igen, szeretném. Ilyen finoman és udvariasan is tudok fogalmazni még ilyen idegállapotban is. Az sem tart vissza, hogy ebből Thornton vajon mi mindent szűr le.

Nyomozó vagyok, nem az esküdtszék. Felőlem magyarázhat bárki bármit, ha egyszer a nyomok másra utalnak. Csoda, hogy nem kedvelem az ügyvédeket? A magamfajtának mindenki gyanús, aki abból él, hogy beszél. Pedig Thornton eddig nem is mondott semmi feleslegeset. Azt hiszem, egészen kedvelem emiatt. Nyilván csak emiatt, és nem az arcomba ugró mell- és hasizmai miatt, bár el kell ismernem, tényleg elég… impozáns a látvány, ahogy ezt a nyomorult fikusz is bizonyítja. Persze miért is sikerülne elsiklani a változás felett? Fene a megfigyelőképességét.
- Honnan tudjam, nem én nem aludtam mellette tegnap éjjel - felelem olyan faarccal és olyan finom cinizmussal, amennyire csak képes vagyok.
Még jó, hogy nem zavarom. Bár… valószínűleg jelen helyzetben ha zavarnám, akkor sem lennék hajlandó lényegesen nagyobb tapintattal eljárni. Nem véletlenül evett el a fene idáig. Értékelem a kávé ajánlatát, de nem biztos, hogy a reggeli dupla után kell most még belém egy, így inkább csak leülök a szabad fotelbe.
- Nem különösebben - jegyzem meg egészen őszintén a kérdésére, de úgy sejtem, nem igazán érdekli a teljes kórképem, így ennyiben is hagyom a dolgot, és inkább kibököm, mi zaklatott fel ennyire.
Egyetértőleg biccentek a megjegyzése hallatán, de ez valahogy cseppet sem javít most a kedélyállapotomon.
- Igen, egészen jól. Egy időben a közös éleslövészet jó programnak bizonyult - már pedig az idő elteltével egyre kevesebb ilyen közös pontot találtam Noellel, így ezt tényleg megbecsültem.
Indokolatlan módon megnyugtatja most a háborgó idegeimet az a professzionalizmus, amivel reagál a kérésemre. Ne teszek hát megjegyzést semmire, még ha eszembe jutna is, csendben megvárom, amíg elkészül, és még véletlenül sem felejtem rajta a tekintetem, amíg a bőröndjéből előhalássza az öltözetét. Csak egy hangyányit frusztrál, hogy a haja eltakarja a fél hátát. A hátizmok mindig is a gyengéim voltak, azt hiszem. Még magamat is meglepem, hogy vonzóbbnak találom Thornton hátizmait, mint egy kora reggeli eligazítást egy munkával átvirrasztott éjszaka után.
Na jó, amikor immáron felöltözve visszatér, muszáj kezdenem magammal valamit, hogy ne tapadjon a tekintetem a fenekén tökéletesen feszülő öltönynadrágra. Talán igaza van Mike-nak, hogy ideje lenne nem csak a lőtéren és az edzőteremben levezetnem a feszültséget, és akkor nem pont Noel védőügyvédjére csorgatnám a nyálam. Még szerencse, hogy nem szó szerint. Inkább temetkezek a telefonomba, mintha valami veszettül fontos e-mailt kaptam volna, amire most azonnal válaszolnom kell.
Szinte hallható a megkönnyebbülésem, amikor végre elkészül, de ez bőven betudható az ügy iránti idegességemnek is.
- Köszönöm - szólalok meg már a volán mögött ülve, ahogy az egyik pirosnál megállva Thornton felé fordulok. Vezetés közben ujjaimmal zaklatott ritmust dobolok a kormányon. Nem szokásom az efféle pótcselekvés, de most nem tudok mit tenni ellene.

- Miért, én úgy nézek ki? - vágok vissza némi bosszúsággal a gúnyos kérdésére. Egy dzsinnek, még ha föld elemű is, köze sem feltétlenül kellene legyen a növényekhez, de ezek a dögök mindig kiszúrnak maguknak. Bezzeg akkor sosem engedelmeskednek, amikor szándékosan nyúlok ki feléjük az erőmmel. - Biztos egy csapat tündér tart orgiát a szomszédban.
Olyan fapofával ejtem ki a szavakat, amilyennel csak képes vagyok, és fogalmam sincs, honnan a francból jön, hogy “poénkodjak”, amikor valóban nem vagyok a toppon semmilyen értelemben.
- Rendben - bólintok a reklámozás kérdésére kissé fásultan. Elég nyilvánvaló, hogy szerinte sem jó hír az ujjlenyomat, meg a lőtudás egy lapon. Mindegy, még nagyon bízom a kollégáimban, hogy találnak valami értelmes nyomot is, amin tovább lehet indulni.
A fürdőből visszatérő Thornton kaján vigyora olyan éles ellentétben áll a bemeneti elngondolkodott állapottal, hogy ösztönösen felmerül bennem a kérdés, vajon mi okozhatta a hirtelen változást. Talán túl feltűnő volt az a néhány pillanat, amikor akaratlanul is végigmértem? És akkor mi a franc van? Attól, hogy rühellem az ügyvédeket, még nem vagyok vak, és amúgyis… mindig lehetnek kivételek, nem? Bár sosem ismerném be, már most sokkal szimpatikusabb, mint az első találkozásunkkor volt.
Ettől függetlenül azonban még idegesít az a széles, világraszóló vigyor, ami az autó felé menet is ott terpeszkedik az arcán.
Szerencsére a telefonozás közben levetkőzi, én pedig eléggé a vezetésre koncentrálok ahhoz, hogy elmúljon a pillanatnyi frusztráltságom. Ennek is köszönhető, hogy ismét normális hangon fordulok felé.
- A hozzáállását - felelem gondolkodás nélkül, mielőtt folytathatná.
- Nem számítok csodára, azokban nem igazán hiszek, de abban egyre inkább, hogy ha bárki ki tudja húzni a csávából Noelt, az maga - és igen, ennél nagyobb elismerést valószínűleg senki nem kapott még tőlem az életben. - Nem fogom akadályozni a munkájában, ennyit ígérhetek.
Az csak a bónusz, ha segíteni is tudok benne. Ezt sem hallotta még tőlem egyetlen jogtudor sem. Lám, mennyit jelent, ha az ember rá van kényszerülve arra az együttműködésre!
Cserébe az út hátralevő részében nem szólok semmit, hacsak ő nem kérdez. Amikor az őrs elé beparkolva kiszállok az autóból, ösztönösen elindulok az ajtó felé Thorntonnal, de végül megtorpanok, mielőtt belépnék.
- Én idekint megvárom - pillantok rá komolyan. - Ha Noel nem kérdezi, ne hangoztassa, hogy én bíztam meg.
Tartok tőle, hogy csak makacsul befeszülne akkor is, ha rosszabbul jár vele.

Harapósabb, mint egy bal lábbal kelt pitbull. Ezen pedig jelenleg semmilyen virágzó gaz nem segít.
- Elég kicsi az esélye, hogy bármelyiküknek a zsebében lapul egy jogi diploma - persze nem zárható ki, meg nem akarok én senkit diszkriminálni, de hát na. - Különben is, ki tudja, mit találtam volna. Itt is meglepett a fogadtatás, beszállni meg oda sem akartam volna - mert hát hiába tetszik a látvány - elvégre minek hazudjak magamnak, hogy nem tetszik -, jelenleg maximum a fikuszt képes megmozgatni, mást nem igazán. Ahhoz... túlságosan máshol jár az agyam, sokkal kellemetlenebb fejleményeken.
Úgy tűnik, a nyomorom - és az árulkodó apróságok - legalább az ügyvédurat jobb kedvre derítik. Az is valami, nem igaz? Nem várhatom el, hogy mindenki eret vágjon, mert nekem szar napom - hetem, hónapom? - van. Meg amúgyis, minden nyűgöm ellenére tagadhatatlan, hogy a jókedv ragadós, és Thornton hozzáállása az ügyhöz lényegesen javít az én kilátásaimon is. Vagyis Noeléin. Akkor is, ha tudom, hogy csodát ő sem képes tenni, ahogy el is mondja. Ezt is értékelem. A fene egye meg, hogy ennyire imponál a professzionalizmusa! Még véletlenül sem a meztelen hátizmai. Meg az az elégedett vigyora.
- Nehezen szokom a tudatot, hogy nem én vagyok az egyetlen a környéken - felelem a maximalizmusára, és egy feszült félmosolyt én is megengedek magamnak.
- Én inkább arra gondoltam, hogy a maga munkáját ne nehezítsem. Mindegyikünk érdeke, hogy Noel minél jobban megbízzon magában - nem mintha nem vágná le hamar a drága öcsém, hogy a kirendelt ügyvédet nem a tündérkeresztanyja váltotta le, de hátha addig Thorntonnak lesz ideje meggyőzni, hogy nem minden ördögtől való, amihez hozzáérek. Mármint a képletesen, elvégre Hozzá nem értem még hozzá. Egyáltalán mi a francért fordul meg ilyesmi a fejemben, és mi az, hogy “még”? Tessék, már most az agyamra ment a kényszerpihenő!

Az őrs előtt ácsorogva megpróbálom elcsípni a dohányzó alakulat tagjait - mármint az értelmesebbjét -, de senki nem hajandó információval szolgálni. Miért van olyan érzésem, hogy a kapitány megfenyegette a csapatot, hogy aki dalol nekem, annak szétrúgja a seggét? Így hát kínomban egy szál cigarettával nyúlom le Davidet, amitől úgy néz rám, mintha két fejem nőtt volna hirtelen, de csak megvonom a vállam, mielőtt rágyújtanék. Az idejét sem tudom, mikor volt utoljára cigi a számban. Az első slukknál még megvan az inger, hogy köhögnöm kell, de a második adag füst már gond nélkül jár be, majd ki a tüdőmből. Anyám szeretett mindig azzal jönni, hogy majd egyszer én is megtalálom azt a nőt, aki a vesztemet okozza. Nem volt alkalmam soha igazán felvilágosítani, hogy ha lesz is ilyen valószínűleg nem nő lesz, de álmomban sem gondoltam volna, hogy a saját öcsém miatt fogok agyvérzést kapni.
Amikor Thornton végül megjelenik az ajtóban, már rég nincs a kezemben a cigaretta, de még nem volt elég időm rendesen kiszellőzni. Úgy figyelem az ügyvédúr minden mozdulatát, mintha már abból ki tudnám olvasni, mi a fenét is hallott. Pedig sajnos szó sincs ilyesmiről, de az egyértelmű, hogy nem báli meghívóval és szabadlábra helyezési engedéllyel távozott a kihallgatóból.
- Mivel én nem férek hozzá szinte semmihez, ezért feltételeztem, maga több információval tud szolgálni - válaszolok a hozzám intézett kérdésre a lehető legnyugodtabb és legkevésbé kioktató hangnemben. - Annyit tudok, hogy van egy drogcsempész banda, aminek az egyik feltételezett tagjával Noel egy ideje elég sokat lógott együtt. Mivel azonban sosem sikerült nyakon csípni a srácot, nem akartam tovább rontani a jótestvéri viszonyunkon azzal, hogy nekiállok áskálódni a haverja után. Lehet, hogy hiba volt.
Nem mondom, hogy nem vizsgáltam meg az összes rendelkezésemre álló információt, de nem nyomoztam sem Noel, sem a haverja után.