Kicsiként is voltak a fejemben kimondatlan gondolatok. Nem azért nem osztottam meg őket, mert féltem volna, hogy kinevetnek, ílyen szempontból nem érdekelt a válasza senkinek. Egyszerűen csak nem tartottam fontosnak, hogy megosszam mindenkivel az elképzeléseimet, amik főleg a számítógép és egyéb kütyük körül forogtak. Furcsa nem? Egy tündér, aki inkább az elektronika világában érzi jól magát. Még akkor is, ha a vas nagy ellensége. Mégis úgy döntöttem, hogy programozni szeretnék, ahelyett, hogy mondjuk modell legyek. Nem is nekem való az állás. Nem tudok pózolni, valamint ha már úgy alakult, hogy ilyen ésszel áldottak meg, akkor már ki is használom. ”Kár lenne veszni hagyni!” Mindig ezt mondták nekem a szüleim, illetve főleg az apám, aki igenis nagyobb jövőt képzelt el neki, minthogy csak a divat világában éljek.
Az erőmre is igen büszke vagyok. Tündérként a repülés igenis lételem, így az, hogy levegő mágiát használok igencsak fontosnak bizonyul. Ezt már kicsi koromban elkezdtem tanulni, hogy minél jobban tudjam uralni. Bár nem használom napi szinten, ami talán érdekesen, hangzik, de valóban így van. A repülés persze szórakoztató, azt szeretem is, de a mágiámat nem használom állandóan, csak akkor, hogyha kell. A varázserő nem játék, így nem is szeretném pusztán a magam szórakoztatására alkalmazni. Erre más lehetőségek is vannak.
Anyám mindig franciául beszélt hozzám. Sok gyerek belezavarodik abba, ha a két szülő két különböző nyelven kommunikál vele és csak nagyon későn szólalnak meg. Én ellenben nem ilyen voltam, persze néha én is elvesztem, hogy akkor csak anyához beszélhetek franciául, mert apa nem érti meg, de egy idő után ezt is tudtam kezelni. Ez lett a természetes. Most pedig könnyen váltok a két nyelv között, persze ha nem otthon vagyok, akkor nem sok hasznát veszem a franciának, hiszen az ismeretségi körömben nincs senki, aki szívesen cseverészne ezen a nyelven. De ennyivel is több a tudásom. Az anyám volt az, aki a neveltetésemmel foglalkozott leginkább. Az amerikai és európai normák szerint nevelt, hogy merjek önmagam lenni és ne érdekeljen mások véleménye, de azért legyek tisztelettudó és jó ember. Próbáltam is ennek megfelelően élni. Jól nevelt voltam, udvarias és amennyire csak bírtam kedvesen álltam az emberekhez.
Apám nem igazán folyt bele a nevelésbe. Hagyta, hogy anya csinálja. Mégis volt behatása nálam, ő szerette volna, ha kapcsolatokat építek, ha megpróbálnám magamat minél több emberrel elfogadtatni. Azt hiszem ezt a saját munkájának példáján látta. Üzletemberként valóban fontos, hogy először magadat add el jól és utána a szolgáltatást. Akaratom ellenére is hasonló munkamorálom van, mint neki. Ő állandóan úton van, sokszor máshol jár, ami miatt nem mindig volt ott nekem. Ennek ellenére mind a két szülőmmel nagyon jó kapcsolatot ápolok. Ők neveltek fel, ők azok, akiknek mindent köszönhetek, így egyértelmű, hogy tisztelem és szeretem őket. Még akkor is, ha apának nem mindig volt ideje velem játszani. Most én vagyok olyan, hogy a munkára koncentrálok a legjobban, ezért nem mindig van idő a barátaimmal lógni, gyakran úgy kell elrángatni a lakásból, hogy mozduljak ki. Nem tehetek róla, a programozás a hobbim.
Az iskola mindig is jól ment. Nagyon jó a memóriám, ráadásul logikus a tantárgyak is könnyen mentek, így simán vettem az akadályokat. A jó tanulmányaimnak eredményeképpen pedig bekerültem egyetemre, ahol azt tanulhattam, ami a legjobban érdekelt. Most pedig minden erőmmel azon vagyok, hogy rendvédelemnél gyártsak olyan programokat, amik segíthetnek az embereknek biztonságosabbá tenni az életét, persze elektronikusan gondolom, én magam ugyan nem megyek terepre, mert nem ez a munkaköröm. Én a kibervédelmen dolgozok, igaz csak gyakornokként most még, hiszen sokat kell még mindig tanulnom, de legalább már valahol elkezdtem építeni a jövőmet. Valaki ideig sem jut el. A tanulmányaim alatt pedig találtam barátokat, akik elfogadnak. Olyanokat, akiket nem zavar, ha időnként el vagyok veszve a saját gondolataimban.
Összegezve egészen átlagos életem volt és van is. Normális tündérként voltam nevelve, nincs bennem semmi nagyon extra, így annyira rettenetesen sok mesélnivaló sincs. Az egyetlen extrább, ami mindig is nehéz volt, hogy a szüleim miatt valahol a két világ között tengődök még mindig. Meg mostanában volt apámnak egy balesete, ahol azt hittem elveszítem, így az időm egy részét próbálom velük tölteni és akkor csak rájuk figyelni. Ez az eset kicsit megrémisztett és előtört az az oldalam, amiről tudtam, hogy létezik, de nem sűrűn került a felszínre. Ez az érzés az aggódásom volt a családom felé, hogy talán elveszíthetem őket.