Dante & Hanna

Már azt hitte, végre lesz néhány nyugodt órája. Egyedül a könyvtárban, a kedvenc könyve társaságában. Arra viszont nem számított, hogy a helység ajtajának a zárja pont ezt az időpontot akarja választani arra, hogy beszoruljon. Igaz, ezzel még nem is lenne különösebb baja, hisz tudj, hogy a kelleténél is többen fáradoznak épp azon, hogy megszereljék a zárat. Hanna pedig egész nyugodtan elvan az egyik asztal mellett, olvasgatva. Pontosabban el lenne, ha a figyelmét nem zavarná meg minden egyes percben az előtte fel alá mászkáló fia jelenléte. Csupán csak néha, fél szemmel pillant rá, de érzi, látja rajta így is, hogy a háta közepére sem kívánja a jelen helyzetet, és ha tehetné, cseppfolyóssá változva folyna ki az ajtó alatti vékonyrésen. Csak hogy ne kelljen  kelleténél többet egy légtérben lennie az anyjával.
És ez talán fordítva is igaz. Hisz mióta csak megszületett Dante, a lehető legkevesebb időt töltött vele, csak akkor látogatta meg, akkor nézett felé, mikor kötelezőnek érezte. Pedig ő próbálkozott, csak ő tudja, mennyire próbálkozott annak idején több, tartalmasabb időt tölteni vele. Az utolsó pillanatban viszont mindig meghátrált, és minden feladatot a dadusra bízott. Mert egyszerűen nem bírt ránézni. A gyerekre, akinek meg sem kellett volna születnie. Aki végül csak azért látott napvilágot, mert ők, a szülők valahol mindent elrontottak. Csak a színjáték kedvéért adtak életet egy gyereknek És aztán soha nem is foglalkoztak vele. Persze, a királyi család sarjaként megkapott minden, amit csak szeretett volna, épp csak a legfontosabbat nem. Az anyai szeretetet.
És épp ezért vannak most itt ebben a kellemetlen helyzetben. Hanna pedig hiába próbálja kizárni azt a zavaró tényezőt, és csak a könyvére koncentrálni, az csak nem akar neki sikerülni. Mert tekintete folyton-folyvást a fiára szegeződik. Látja rajta, hogy mondani készül valamit, de amint ez nem sikerül neki, ő is csak egy aprót sóhajt, és tekintetét ismét a sorokra szegezi. De már nem is tudja mit olvas, hol tart. Csak ara vár, hogy végre Dante kibökje, amit olyan nagyon mondani akar... Épp lapozna is, mikor végre Dante megtöri a csendet, Hanna pedig megállítja a kezét félúton, mintha ledermedt volna a kérdések áradatától. De végül csak egy aprót sóhajtva fejezi be a mozdulatot, és szegezi a tekintetét  sorokra. És nm, még véletlenül sem a fiára.
- Ne beszélj butaságokat Dante... A fiam vagy, persze, hogy szeretlek... - e ez valóban így lenne...? Ebben még Hanna is erősen kételkedik, hogy igaz lenne. És s sem fogja olyan könnyen elhinni. Mert hát miért is hinné? Az elmúlt évek alatt sosem mutatta ki a fia felé, hogy érezne iránta bármit is az utálaton kívül. - Inkább ülj le, és maradj nyugton... Beleszédülök már csak abba is, hogy nézem, ahogy fel-alá járkálsz... - De hogy mi az oka annak, hogy mindig is így bánt vele...? Azt még nem mondja el neki. Ha tovább kérdezősködik, akkor talán... Talán egyszer elszakad a cérna, és kiönt magából mindent. Most viszont még erre nem képes.