A páratartalom olyan magas volt hogy a palota felé sétálva a sötétben úgy éreztem hogy harapni tudnám a levegőt. Augusztus végéhez mérten meleg volt, meglepően sok emer mászkált az utcán a késői óra ellenére is. A hajam akkoriban még hosszú volt, és most kiengedve cirógatta a vállaimat.
A lépteim halkan surrantak a betonon. Annyiszor tettem már meg ezt az utat, hogy valószínűleg beöktött szemmel is meg tudnám tenni újra és újra. Milliószor beszöktem már a szirénpalotába észrevétlenül, de a mai alkalom más volt. A mai... egy utolsó alkalom volt.
A kőkerítés, a tetején a vas díszítéssel már nem volt akadály, könnyedén átlendültem fölötte és a fal aljában lekuporodva vártam hogy nem csaptam-e túl nagy zajt.
Teljes volt a csend, csak a Potomac zúgása hallatszott el idáig.
A folyó szabad víz gondolatától is felpezsdült a vérem. Talán elmehetnénk úszni Tybalddal. Biztos vagyok benne hogy ezer éve nem volt a nyílt vízben és ha valamikor akkor ma még ki kell élveznie a szabadságát.
Feljutni Tybald szobájáig sokkal nehezebb volt mint bejutni a palotába, pláne hogy a hatos pakk sörrel megtömött táska is húzta lefelé a vállam és minden egyes mozdulatnál összecsörrent.
Ahogy a táskát szorítva osontam végig a palota mentén, az izzadság a meleg levegőnek hála teljesen rám tapasztotta még a könnyű inget is. Szükségünk lesz arra az úszásra.
Nagynehezen feljutottam a szobájáig és kifújtam magam az erkélyen egy kicsit. Még nem voltam húsz éves, az erőm teljében voltam mégis... kicsit kapkodnom kellett a levegőt a mászástól.
Bekopogtam az ablakon és míg vártam hogy Tybald kinyissa előhalásztam a cigarettámat és rágyújtottam. Lassan eregetve a füstöt vigyorogtam rá legjobb barátomra ahogy megjelent az arca az erkélyajtóban.
- Őfelsége - hajtottam meg a fejem előtte vigyorogva. A grimasza mindent megért. Holnap megkoronázzák. Megházasodik. Király lesz. És valószínűleg... ez az utolsó este amit együtt tölthetünk, bűntudat nélkül. ma még csak Tybald herceg, a legjobb barátom. Holnaptól Tybald de Lawall lesz, a szirének királya..
- Úgy nézel mintha nem számítottál volna rám - mosolyogtam elpöccintve a csikket - Ma még megszöktethetlek a felelősség elől ha akarod. Na meg kedves menyasszonyodtól is - kérdés nélkül sétáltam be a szobájába, mintha legalábis az egész kastély csak az enyém lenne.

Nem alszom még. Amúgysem tudnék, hiába próbálnám. Ahhoz túl sok minden jár a fejemben. Hiába tűnök sokszor felelőtlennek, amióta az eszemet tudom, érzem a korona súlyát, mégsem jutott eszembe soha igazán, hogy ne ez lenne az én utam. Idővel alkalmas leszek uralkodónak, és Hannalise is tökéletes királyné lesz. A képességeim megvannak, csak a tapasztalatom hiányzik, de azt majd megszerzem.
Először csak a naplementét nézni álltam oda az ablakhoz, de végül ott ragadtam. Egy ideje nem az eget figyelem, hanem a benti gyér fénytől tükröződő ablakot, amin ott díszeleg a saját képmásom. A hajam elegánsan félhosszúra hagyva, de már ilyen fiatalon is vegyülnek ősz szálak a sötét tincseimbe. Az egyik örökségem apámtól. Fehér, arany sujtásokkal díszített kabátom kigombolva, láttatni engedi fehér ingemet. A fekete, élére vasalt nadrág még az egész napos jövés-menés után is tökéletesen áll rajtam.
Épp azon gondolkodom, hogy vajon Hanna is ébren van-e? Átlopózhatnék hozzá, hátha könnyebb lenne megosztozni a kétségeken, mint egyedül megbirkózni velük. Amúgyis, holnap összeházasodunk, kit érdekel az idétlen etikett, hogy nem léphetek be a szobájába?
A tervemről azonban elvonja a figyelmemet, mikor egy árnyék ugrik át az erkélyem korlátján. Mosolyogva csóválom meg a fejem, és talán botorság, de eszembe sem jut, hogy valaki éppen az életemre készül törni. Kinyitom az erkélyajtót, és egyből megérzem a cigarettafüst szagát. Vaksötétben is könnyedén felismerném a barátom hangját, amikor nagy vigyorogva megszólít.
- Nem is jöhettél volna jobbkor, Rómeó - vigyorgok vissza egy futó grimasz után. - Vigyél, ahova akarsz. Remélem, a fél vesémért cserébe tudsz egy jó irathamisítót is.
Persze ő is tudja, hogy egy pillanatra sem gondolom komolyan, hogy tényleg lelépjek. Legalábbis nem úgy, hogy legkésőbb hajnalra vissza ne térjek a szobámba.
- Ha adsz egy percet, átöltözök, és indulhatunk - elvégre ebben az öltözetben a főkapuig sem jutnék.
Visszalépek a szobámba Silas után, és a gardróbom felé menet az íróasztalom székének támlájára dobom a kabátomat. Némi keresgélés után a nadrágomat egy barna szövetnadrágra cserélem, és egy lazább szabású, krémszínű leninget kapok magamra, ami tökéletes lesz erre a meleg, nyári estére. Még az inget gombolom, amikor ismét kilépek a szobámba.
- Kérdezzem meg, hogy mik a terveid, vagy úgyis csak vigyorogni fogsz, és közlöd, hogy meglepetés? - nem mintha nem bíznék benne, de azért ott motoz bennem a kíváncsiság.

Ahogy megpillantom az ablak mögött abban a csicsás kabátban ezernyi gondolat fut át a fejemen.
Már most úgy néz ki mint egy király. Én meg... egy utcakölyök votlam. Az apámat kitagadták én pedig ha nem vagyok bátor, vagy ostoba nevezze ki minek akarja még mindig éhbérért dogloznék a lehető elglegcsúszotabb helyeken. Csak ott alkalmaztak volna sehol máshol.
És most itt állok a királyi palota koronahercegi lakosztályának erkélyén és figyelem a legjobb barátomat, akit holnap kiráyommá koronáznak.
Az élet hiheteteln.
Ahogy megpillant széles mosoly terül el az arcán. Elég nagy botorságra vall hogy még csak eszébe se jut hogy akár egy bérgyilkos is az életére törhetne.
- Ismerek párat akinek a segítségével még az országból is kilophatlak. Új éléetet kezdünk Mexikóban amigo - nevetem el magam jóízűen, a hangom csak úgy visszhangzik a csendes kertben de már nem aggódom hogy bárki elkaphatna. Már Tybaldda vagyok.
Ellépve mellette könnyedén bevonulok mintha legaábbis az egész hely az enyém lenne és levágódom a heverőjéra, feldobva még a lábamat is. Így él egy király... Micsoda pompa, micsoda elhetőségek.
Igaz én magam sosem lennék király. Nem vonz az a rengeteg felelősség ami a nyakamba szakadna csak megrt a fejemre tesznek egy arany pántot. Tybaldhoz jobban illik a dolog.
- Amit csak akarsz, hercegem, a ma este csak a miénk - előtúrok a táskámból egy sört és könnyed mozdulattal kinyitom. A habja felpezseg és majdnem a padlót éri de még időben elkapom a számmal. Nem szökik meg.
- Hoztam neked is - veszek elő még egyet és ha felém fordul odahajítom neki. Ha nem sikerül elkapnia istentelen módon kinevetem. Ez már csak uilyen.
- Ismersz engem drága barátom, a spontaneitás híve vagyok. A tervek az egyszerű embereknek valók nem nekem - kacsintok rá a sörömbe kortyolva. Ez nem tejesen igaz, hisz azt tudom hogy a tenger felé akarom venni az irányt. Még egy utolsó csobbanás mielőtt király lesz. Az mindkettőnknek kijár.
Felpattanok amint úgy dönt hogy készen van és az erkély felé indulok újfnt, hogy arra távozzunk amerről jöttem.
- Remélem még le tudsz mászni, mintha egy kis pocakot növesztettél volna. Sokat kostólgattad az esküvői tortákat Tybald? - vigyorgok rá pimaszul megvonogatva a szemöldököm. Persze csak piszkálódom. Ezt ő is pontosan jól tudja.
Átvetem a lábam az erkély szegélyén  és elnyomom a cigarettát a kövön. Mindkét kezemre szükségem lesz hogy le tudjak mászni.

Ha egy bérgyilkos idáig eljut, már majdnem teljesen mindegy, hogy mosolygok-e vagy sem. Silas pedig minden józan észérv ellenére is imádja ezt az útvonalat választani a szobámhoz, így igen, előbb jut eszembe, hogy ő van itt, mint hogy bárki, aki az életemre akarna törni.
- Tessék, ennyit a titkos hadműveletről! - intek fásult bosszúságot tettetve a kert felé. Biztos vagyok benne, hogy Silas nevetését a palota utolsó zugában is hallani lehetett. - Nem kenyered a diszkréció, hm?
Dobom oda a képzeletbeli labdát Silasnak vigyorogva, miközben figyelem, ahogy beljebb lép, és ledobja magát a heverőre. A szememet forgatva ingatom meg a fejem, de nem szólok semmit. Igazán üdítő dolog, ha a sok kötelezően hajlongó seggfej mellett az embernek ilyen barátja van. Olyan, aki gond nélkül kineveti, amikor fél centivel elvétem a sörösdobozt, ami így a földön landol, és valószínűleg a kézzel csomózott perzsa csodája, hogy nem árasztja el a sör a fél szobát.
- Ha esetleg a hasonló megmozdulásaidért kitiltanak a palotából, ne menj csaposnak. Bűn rossz lennél benne - vigyorgok, miközben felveszem a sört, majd leteszem az íróasztalomra, és az oldalát, majd a tetejét megütögetve óvatosan felbontom, így egy fia habfoszlány sem távozik a dobozból. Csak elegánsan. Aztán ugyanezzel az eleganciával húzom meg a dobozt, jónéhány kortyot leküldve, mielőtt jóízűen hümmentenék.
- Nem is tudom, mi lenne velem nélküled - mosolygok Silasra. - Kizárt dolog, hogy az éjszaka közepén sört szerezzek itt a palotában.
Persze nem lenne teljesen lehetetlen küldetés, de nyilván kényelmesebb, ha az a sör házhoz jön.
- Akkor egy idő után a világ legegyszerűbb embere leszek, úgy érzem - sóhajtok kissé drámaian, újabbat kortyolva a sörömből. Már az utóbbi két évben is éreztem, hogy egyre inkább elvárják tőlem, hogy úgy viselkedjek, mint a jövendőbeli király, és bizony ez betáblázott napokat, teleírt táncrendet és végtelenül unalmas rendszerezettséget igényel. Nem mondom, hogy fojtogat az efféle rend, de azt a fajta spontaneitást, amit Silas gond nélkül megengedhet magának - és ilyenkor, mellette én is -, már régen ki kellett lógatnom az ablakon. Elengedni még nem volt erőm, de tudom, hogy előbb-utóbb kénytelen leszek.
Belépek a gardróbba, és egészen gyorsan elkészülök az öltözködéssel, hogy egy utolsót vigyorogva a tükörképemre, ismét csatlakozhassak Silashoz.
- Viccelődj csak, fogalmad sincs, milyen isteni kreálmányai vannak a három cukrásznak, akik versenyben maradtak az esküvői tortáért! - szusszanok nevetve. Tényleg nem tudom, hogy nem gurulok még. Na nem mintha kételkednék benne, hogy még mindig le tudok mászni az erkélyről, de felhajtom a maradék sörömet, és elkapom Silas karját, mielőtt esélye lenne átvetni a lábát a korláton.
- Mi lenne, ha arra mennénk? - bökök az állammal az ajtóm irányába. - Nem akarom kísérteni a szerencsémet, hátha az a néhány plusz kiló egy kilapult herceget eredményez reggelre.
Kívülről tudom a palota cselédfolyosóit és járatait, ráadásul a szolgálók nagyrésze ilyenkor már rég ágyban van, mert a kakasok előtt kelnek.
- Csak nem akarsz Hannalise-ből özvegyet csinálni, mielőtt megázasodhatna? - vigyorgok a barátomra a szobámból kiszűrődő gyér fényben.

Ahogy a kert felé int nem tudok nem kislányosan kuncogni a jóízű nevetés helyett. Igaza lehet, valószínűleg már minden őr tud a jelenlétemről de úgy érzem eléggé megszokták már a jelenlétemet ahhoz hogy ne is érdekelje őket ha beszököm őfelségéhez. Na nem mintha különösen érdekelne a véleményük etéren.
- Oh eszem ágában sincsen. Annak az életnek már vége hogy minden szar melót elvállalok... Úgy döntöttem te fogsz eltartani ha már király lettél - mondom a körmömet piszkálva mintha csak ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Persze tudja hogy viccelek, soha nem fogadtam el tőle egyetlen kósza dollárt sem.
Silas Amenon nem fogad el alamizsnát. Minden egyes dolláromért keményen megkűzdöttem és erre büszke vagyok. Kevés kitagadott sarja tudja elmondani magáról hogy... nos hogy még él.
Vigyorogva pillantok rá ahogy elégedetten felsóhajt és rám néz.
- Neked bármit ó öfelsége leendő Tybald király - hajlok meg előtte olyan lendülettel és olyan teátrálisan hogy kicsi hiján leborulok a díványról. De a hihetetlen képességeimnek hála sikerül fentmaradnom.
- Vagy De Lawall király? Mi lesz a hivatalos megszólításod? Csak hogy nehogy tömlőcbe vess hátralevő nyomorult életemre mert Tybienek hívlak egyszer - jártatom tovább a számat, amit tudom hogy annyira imád, amennyire utál is. De engem imád szóval egy rossz szava sem lehet.
- Ugyan ugyan drága barátom, tudod hogy úgysem hagynám hogy egyszerű életed legyen. A hitvesi hálószobádba is ugyanúgy be fogok osonni mint most ide. Majd szólj kedves leendő nejednek hogy ne aludjon meztelenül - a vigyorom pont olyan pimasz mint bármikor, ezzel leplezve hogy annak a nőnek csaka  gondolata is elborzaszt. Hanneval közös megegyezés alapján gyűlöljük egymást attól a perctől kezdve hogy először találkoztunk. Túlságosan mások vaguynk ő és én, és valahol mélyen úgy érzem ő az aki elveszi tőlem a barátomat.
Tybald nagynehezen elkészül én pedig felvont szemöldökkel nézem a szerinte egyszerűbb, szerintem még mindig hivalkodó ruháit de nem szólok. Az arcát úgyis mindenki ismeri, szóval nem lesz nagy titok hogy ő sétál mellettem.
- Széégyen és gyalázat hogy nem hoztál még kostolót belőle nekem remélem tudod - pattanok fel sértve majd olyan lendülettel indulok meg az erkély felé hogy majdnem magammal rántom a herceget is ahogy elkapja a karom.
- Ehh, mókásabb voltál mikor még nem terveztél király lenni, drága barátom - csóválom a fejem de engedelmesen megindulok az ajtó irányába. Ha özvegyet nem is akarok csinálni Hanneból a házassága gondolatától sem különösebben repesek de ezt inkább megtartom magamnak. Tudom hogy szereti azt a nőt, amit én soha nem fogok megérteni. Igaz, nekem a házasság maga sem túl vonzó.
- Hannelise utál, mit tesz egy plusz dolog az ellenem felhozott listára? - tárom szét a karjaimat de megindulok Tybald után végig a cselédfolyosókon. Szeretnék mihamarabb kijutni a kastélyból el a vízhez. Valamiért úgy érzem hogy ez lesz az utolsó alkalmunk hogy igazán együtt tudunk majd úszni. És ez borzasztóan megrémít...

Szeretem a jókedvét. Mindig őszinte, nem olyan álságos, mint a legtöbbeknek, akik körülvesznek. Igen, talán ezt az őszinteséget kedvelem benne a leginkább, amit azóta képvisel velem szemben, amióta csak megismertem.
Trónörököshöz nem méltó módon horkanok fel a jövendőbeli állását illető megjegyzésre.
- Ugye tudod, hogy már most is el tudnálak tartani? - pimasz módon vonom fel a szemöldökömet, csak hogy érezze a törődést. - Bár kétlem, hogy Hanna örülne, ha te lennél a kitartottam.
Nem mintha bármi kifogásom lenne ellene, hogy az élete hátralevő részében egyetlen dollárt se kelljen költenie a megélhetésére. Megmentette az életem, és ezért örökre az adósa maradok, bármit mondjon is. Nincs a világon annyi pénz, amivel kifejezhetném, milyen hálás vagyok nem csak ezért, de azért is, hogy kitart mellettem. Pedig nem kevés kritikával illetik hol a háta mögött, hol nyíltan, sokan bélyegzik ostoba módon talpnyalónak, de én tudom, hogy nem haszonlesésből van mellettem. Pont ezért magasról teszek ezekre a pletykákra.
Ha most a sörön kívül bármi más lenne a kezem ügyében, valószínűleg nagy lendülettel Silas felé hajítanám, de így csak felé mutatok, és egy szúrós pillantás mellékelek a mozdulathoz.
- Ezt ne! Legalább te ne! - végül azonban egy sóhajjal megenyhül a tekintetem, és egy félmosollyal teszem hozzá: - De ha mindenképpen becézgetni szeretnél, az Őfelsége Szörnyenjóképű Zseniálishumorú Hihetetlenülbátor Tybald Matys de Lawall király tökéletesen megfelel.
Még egy laza kortyot iszok a sörömből, mielőtt letenném az asztalra.
- Egyébként is, ezt a hajbókolást még gyakorolni kell. Nem nyaltad fel igazán a szőnyeget - intek fellengzős mozdulattal Silas felé, miközben olyan olyan önelégülten, mégis felszabadultan mosolygok rá, ahogy valószínűleg senki másra nem szoktam.
- Azért majd küldj néhány füstjelet, mielőtt betoppansz. Kétlem, hogy belopnád magad Hanna szívébe, ha esetleg alkalmatlan időpontban sikerülne ránktörni az erkélyajtót - vigyorogva dobom vissza a labdát, és közben igyekszem nem foglalkozni a felmerülő kósza gondolattal, hogy vajon mi a fenéért nem zavar igazán a lehetőség. Egészen biztos vagyok benne, hogy valami nincs rendben a fejemben. Talán örökre le kellene mondanom a sörről. Inkább el is vonulok készülődni.
Persze választhatnék ennél is kevésbé elegáns öltözéket, de relatíve kevés rejtőzik belőlük a szekrényemben. Talán legközelebb megmondom Silasnak, hogy hozzon nekem is egy pólót. Már ha lesz egyáltalán legközelebb…
- Gyalázat rám, gyalázat a szamárra… tudom, tudom - jegyzem meg, miközben elkapom Silas karját, hogy visszatartsam attól, hogy az erkélyen át távozzon.
- Elfelejted, hogy én sosem terveztem király lenni - hiába igyekszem könnyedre venni a hangsúlyt, mégis van a szavaimnak valami komoly-szomorkás éle. Mindenki más tervezte, hogy király leszek, a születésem pillanatától kezdve, én pedig csak elfogadtam a helyzetet. Pont úgy, ahogy Hannát is elfogadtam, mint leendő feleségemet. Tisztelem, és igen, úgy érzem, hogy tudnám szeretni is idővel, még ha egyelőre ez nincs is meg bennem igazán. Mindezt azonban külső szemlélő aligha mondaná meg, amikor a társaságában látnak.
- Elég időd lesz még jobban megutáltatni magad a leendő hitvesemmel, Silas. Spóroljunk a lehetőségekkel - csóválom meg a fejem nevetve, mielőtt kisurrannánk a folyosóra, és elindulnánk kifelé a palotából.

Amikor végül kijutunk a falakon kívülre - csak féltucat alkalommal buktunk le majdnem az idáig vezető úton -, és végre kicsit talán kevésé kell figyelnünk arra, hogy ne kapjanak el minket, Silashoz lépek, és széles vigyorral a nyakába csimpaszkodok az egyik karommal.
- Megparancsolom, hogy vigyél, ahova akarsz! - elvégre gyakorolni kell a parancsolgatást, nem igaz?