Tizenkét évig voltam félig-meddig szökésben. Tizenkét év távol a szüleimtől, akiket láthatóan nem érdekeltem, és akik mégis mindig meg akarták mondani, hogy mit csináljak. Távol a bátyámtól, aki valahogyan apánk helyett apám, anyánk helyett pedig anyám lett, a dadusomtól, aki annyira imádott, mintha a saját fia lennék. A palotától, ahova csak néha tértem vissza, hogy lássam Caelant, hogy elmondhassam neki, ami éppen bánt. Soha nem szenvedtem hiányt semmiben, és jó volt nekem a világban, ezidáig. De valami készülődött otthon. Haza kellett mennem.
Apám telefonhívása váratlanul ért. Nem volt kioktató, vagy lekezelő, szépen, és némi aggodalommal a hangjában kérte, hogy jöjjek haza, mert nem szeretné, ha a palotán kívül élnék. Valami készülőben volt, de nem mondta el, hogy micsoda. Csak, hogy költözzek haza, próbáljam meg rendbe hozni a kapcsolatomat anyámmal, hogy legyek ott, legyek a család tagja újra. Mert odakint a világban baj érhet. Mert nem érdekel senkit, hogy herceg vagyok, vagy akiket igen, azokat csak az érdekli, semmi más. Életemben először normálisan beszélt velem.
És ami azt illette, kellett már egy kis nyugalom. Az elmúlt évtizedben több kapcsolatom volt, mint egy normális embernek egy egész élet alatt, és már kezdett sok lenni. Főleg az utolsó pofára esés után. Elegem volt, de én csináltam ezt magammal. Én adtam el magam bárkinek, és már nem is érdekelt. Mert kisemmiztek, még gyerekként, már nem volt mit vesztenem. És mert az, akit azóta is szerettem, képtelen lett volna egyenlő partnerként nézni rám. Így egyszerűbbnek tűnt mindenhol keresni a megnyugvást, csendben eltűrni mindenkinek minden szarságot, hogy majd jöjjön valaki. Jött is…azt hittem róla, hogy páncélos lovag. Aztán kiderült, hogy csak egy alufóliába csomagolt gyökér. De már mögöttem volt, és hazafelé tartottam.
A taxiban kisfiús izgalom lett úrrá rajtam. Elképzeltem, ahogy a palota kapujában majd apám vár, és én, mint a tékozló fiú, aki haza tért, a nyakába vetem magam, és sírunk mindketten. És minden rendben lesz. „Mert ez a te testvéred meghalt, és feltámadott!”. Elképzeltem, hogy mostantól majd esténkén egy pohár bor felett beszélgetek az édesapámmal, és végre nem fog taknyos kölyöknek nézni, de nem volt ott. Ahogy kiléptem a taxiból, azonnal egy férfin akadt meg a tekintetem. Csak ő állt ott, senki más. Silas Amenon. Apám hűséges kutyája. A szívem egy pillanatra megdobbant, ahogy eszembe jutott az az egy pillanat életemben, amikor a karjaiban tartott. Tizenkét éves voltam. Azt sem tudtam, mi történt velem, csak azt éreztem, hogy fáj, és vérzik odalent. Silas őrjöngött, azonnal kidobta a palotából az undorító, pedofil tisztviselőt, aki megerőszakolt. És én nem tudtam mást tenni, csak sírni, de ő átölelt. Vigasztalt, míg meg nem nyugodtam.
Azóta felnőttem, és a szemében sem lettem több, egy ostoba kölyöknél. Szerettem gyűlölni, és gyűlöltem szeretni. Mert mindenkiben őt kerestem. De nem. Nem vagyok szerelmes belé. Soha. Inkább meghalok.
- Silas…-vetek oda foghegyről egy köszönést. – Hol van Apa? Ő rendelt haza, azt hittem, ő fog várni, nem…a pincsije!

Mikor Tybald azt mondta haza akarja hívni Dantet azt hittem hogy elment az esze. Jól ismertem már, tudtam jól hogy mennyire szereti a fiait, de nem éppen az a fajta volt aki nekiáll babusgatni a kisebbik herceget csak úgy mert örömét leli benne.
Nem az a típus volt soha. Ahogy én sem. Hannelise pedig ha lehet még kevésbé.
Valahol megértettem hogy itthon akarja tudni, hisz mostanában szinte túl gyakran vannak tele a lapok Dante botrányaival ami nem vet túl jó fényt a szirén királyi családra. Nem mintha a többi rokon olyan jó fényt vetne rájuk, de mivel én nem vagyok hivatalosan családtag, inkább nem szólok bele a dologba.
Csak elsimítom a szálakat pont úgy ahogy mindig is tettem. Hiszen ez a dolgom. Tybald tanácsadójaként az a dolgom hogy segítsem a királyi családot, hogy megvédjem a tagjait és hogy megakadályozzam hogy bárki is kárt vagy fájdalmat okozzon nekik.
Ezt teszem már mióta csak itt vagyok.
Ahogy megállok a palota előtt egy szál cigarettát veszek elő és az ajkaim közé téve rágyújtok. Danténak nemsokára meg kell érkeznie, és mivel a király elfoglalt ember, ez a csodálatos feladat hogy az ajtóban várom az eltévedt herceget, rám maradt.
Mikor legutóbb láttam még szinte tinédzser volt. Hosszú hajú, kifestett, feltűnési viszketegséges kis bolond. Persze szó sincs arról hogy nem kedveltem volna. Igen, sokszor az agyamra ment, sokszor összevesztünk de csak mert túlségosan is hasonlóak voltunk mi ketten.
Előttem nem tudta úgy megjátszani magát mint mindenki más előtt. Én ott voltam mikor összetört benne minden.
Én voltam aki egész éjjel ölelte, vigasztalta, törölgette a könnyeit.
Ha csak arra az estére gondolok, most, húsz évvel később is elönt a vak, gyilkos düh. Egy gyermeket rontott meg az a perverz állat. Ha még élne...
A gondolataimból egy közeledő autó szakít ki. Kiegyenesedve nyomom el a cigarettámat és a lépcső tetején várom a fiatal gerceget.
Ahogy kiszáll és összeakad a tekintetünk látom ahogy a szeme csillanása megváltozik. Nem rám számított.
De megváltozott. A ruhái testhezsimulóak ugyan de nem látni át rajtuk. A haja már nem hosszú, mint egykor az enyém is volt, hanem takaros kis csigákban göndörödik a feje mellett. Felnőtt? Kötve hiszem.
- Kisherceg - mosolyodok el féloldalasan ahogy odavet nekem egy köszönést. Sejtettem hogy nem fog örülni nekem.
- Édesapád elfoglalt ember, én pedig éppen ráértem hogy fogadjalak és a lakosztályodba kísérjelek - mosolygok rá visszafogottan. Változott... de nem annyit hogy meg tudjon téveszteni. Ugyanaz a bolond gyerek aki mindig is volt. Aki mindig is oly közel állt a szívemhez.

A szívdobogás nem szűnik meg, sőt csak erősödik, ahogy figyelem őt. Lopott pillantásokkal mérem végig, széles vállait, erős kezeit, gyönyörű kék szemeit. Hazudhattam mindenki másnak, az egész világnak, hogy élveztem a hímringyó szerepét, de magamnak nem tudtam hazudni. Éjjel, mikor egyedül maradtam a gondolataimmal, azon kaptam őket, hogy újra és újra vissza kalandoznak hozzá. Az ő nevén szólítottam másokat, az ő tekintetét kerestem minden szempárban, az ő hangját akartam hallani lehunyt szemmel, és senki másra nem vágytam így, csakis rá. Mondhatjuk, hogy gyerekszerelem volt, de már húsz éve tartott. Néha, amikor haza jöttem, és volt szerencsém a szüleimhez is…láttam, hogy ő és apám, hogyan néznek egymásra. Biztosra vettem, hogy az anyám háta mögött évek óta folyik valami kettejük között. Éppen ezért hallgattam. Fiatal voltam hozzá, nem látott másnak, mint egy taknyos kölyöknek. Ez már örökre így marad. Akkor is, ha megszakad a szívem érte, akkor is, ha sosem leszek szerelmes többé. Mert ő az én hősöm. Aki megmentett, mikor meg akartam halni.
Valahol taktikai is, hogy mindig beszólok neki, és idegesítem. Hogy minél távolabbra lökjem magamtól, hogy eszembe se jusson, hogy esetleg szerethetem. Felhúzom az orromat, ahogy az általa olyan előszeretettel emlegetett „becenevemen” szólít.
- Ne hívj így…utálom.
Halkan felmordulok, hát persze, hogy nem ért rá, folyton dolgozik. Mindig ez volt, és úgy tűnik már ez is marad a módi.
- Elfoglalt…persze, hogy elfoglalt, mindig is az volt…de amúgy egyedül is megtalálom a szobámat!
És ezzel a lendülettel a kis bőröndömet húzva el is sietek mellette, persze nyilván nem rázom le ennyivel. A bőrönd könnyű, és valahol kurva szomorú, hogy ennyi helyen elfért minden cuccom. Mert ennyi vagyonom van, ennyiből áll az életem. Végig sietek a folyosón, egyenesen a jól megszokott szoba felé, ahova általában csak a cuccaimat hányom le, amíg itt vagyok. De ahogy kinyílik az ajtó, hirtelen csap meg a rideg valóság, hogy nekem itt kéne aludnom. Ebben a szobában. Abban az ágyban, ahol AZ történt. Hirtelen szédülök meg, hátat kell fordítanom a szobának, és ezzel a mozdulattal sikeresen mellkason is fejelem Silast. De nem érdekel, sőt, inkább a vállába fúrom a fejemet. Látni se akarom ezt a helyet.
- Tulajdonképpen…lehet, hogy kérnék egy másik szobát…egy kicsi vendégszoba is jó lesz, csak…ne kelljen itt aludnom. – hangom halk, kicsit remeg is. De Silas közelében biztonságos. Ő majd vigyáz rám.

Mióta egutóbb lláttam borzasztóan megváltozott. A haja már nem volt hosszú, az arca férfiasodott, a szemei viszont ugyanúgy, ugyanolyan pimasz fénnyel csillannak rám mint mindig. Mintha még mindig az a lázadó tinédzser lenne aki tizennyocl évesen válogatott szitkokat vágott a fejemhez mert próbátalm vigyázni rá. Van ami nem vátlozik soha.
Mégis felnőtt. Immáron egy férfi áll előttem aki gyermekként húzza fe az orrát amint a becenevén szólítom. Mindig is így hívtam és ha valaha király lesz amit igencsak remélek hogy soha nem fog megtörténni, ő nekem még akkor is kisherceg lesz.
Nem tudok nem elmosoyodni a fintorán, de az én mosolyom is olyan pimasz mint a tekintete. Ez már csak így megy kettőnk között.
- Mindig is így hívtalak és mindig is így foglak Dante - mosolygok könnyedén, a neve mégis oylan lágyan szó az ajkaimról. Nem szabadna így szólnia és ezt én is tudom. El kéne rejtenem ezeket a gondolatokat és érzéseket. Nem csak előle, de magam elől is.
Az édesapja emíltésére egyből megváltozik a hangulata. Dühös lesz amit valahol megértek. Tybald a legjobb barátom, a testvérem és mégis... vannak döntései amiket erősen elítélek. Pédául azt ahogy a fiait kezeli. Ha nekem lenne gyermekem a világ minden szeretetéve elhalmoznám. Dehát... én valószínűleg már túl öreg vagyok az apasághoz. Na meg nem is férne bele az életembe egy gyerkőc.
- Hogyne találnád. De ha már itt vesztegeltem míg vártalak, elkísérlek - mosolygok könnyedén és hosszú léptekkel követem. A lépteinket elnyeli a vastag bordó szőnyeg ami a foyósókat borítja. Ki nem állhatom ezt a szőnyeget. Nem lehet hallani ha valaki közeledik a szobához.
Hamarosan megérkezünk a nagy, kétszárnyú ajtóhoz ami a hercegi lakosztályhoz vezet. Még emlékszem az estére mikor berúgtam ezt az ajtót és lerángattam azt a perverz barmot Dantéról. A kezem megsajdul akárhányszor csak eszembe jut az az este. Megrepedt néhány csont a kezemben ahogy pépesre vertem a fejét.
Ahogy most kinyílik az ajtó Dante lefagy és megtorpan. Mögé lépve már kérdezném hogy jól van-e mikor oyan hirtelen fordul sarkon hogy nekem ütközik. Mégis bújik hozzám mint egy elárvut kiscica.
Megértem az érzéseit. Nekem is fefordul a gyomrom ettől a szobától.
- Persze... - simítok a hátára lassan, mintha megint csak gyermek volna - Minden rendben... Itt vagyok... -a hangom halk, alig több mint suttogás. Ellépek tőle és becsukom az ajtót, aztán átkarolva a hátát elindulok a puha szőnyeggel borított folyosón tovább. A lakosztályom alatti szoba üres, és majdnem olyan jól felszerelt mint a hercegi lakosztáy.
- EZ jó lesz? - nyitom ki neki az ajtót

Olyan rohadtul nem akarom ezt érezni. Annyira elegem van, a reménytelen sóvárgásból, abból, hogy bármilyen irányból próbálok közeledni felé, végül mindig egy betonfalba ütközöm. Hogy az ő szívéhez nekem nincs kulcsom, nincs szabad bejárásom oda, ahogyan apámnak. Elegem van belőle, hogy egy taknyosnak néz, hogy helyette keresem mindenhol máshol a szerelmet. Igazából, elegem van már a szerelemből is. Én nem akarom ezt. Nem akarok szerelmes lenni már, senkit és semmit sem akarok, csak szeretnék, nagyon nagyon szeretnék elbújni. Megszűnni a világ számára. Ha a szüleim úgy akarják, feleséget választani, meglenni csendben a kis zugomban és elfelejteni őt végre.
De kimondja a nevemet, mély, lágy hangján. Úgy mondja ki, hogy egy pillanatra beleremeg minden belső szervem, olyan lágyan, dallamosan, hogy az már szinte fáj. Épp mikor elhatároztam, hogy nem vagyok többé szerelmes belé, újra magába bolondít, minden szavával, minden pillantásával egyre jobban. És ez fáj. Fáj a hamis remény, amit kelt bennem, mert tudom, hogy hiába ábrándozom.
- Igen tudom…bár nem tudom, feltűnt-e hogy harminc elmúltam?! Már nem vagyok kicsi, és hálás lennék, ha nem becézgetnél! -szusszantam egy nagyot. Mert ha becézgetsz, egy olyan, csak kettőnk között használt, bensőséges néven hívsz, amin senki más nem szólít, úgy érzem. lehet esélyem rá, hogy viszonozd, amit érzek! És ez kegyetlenség! De ezeket a gondolatokat már csak magamban fogalmazom meg, az kéne még, hogy kimondjam!
- Felőlem, ha ez minden vágyad! -puffogok, miközben húzom a szőnyegen a bőröndömet. Semmi zaja nincs a lépteinknek, teljes csend uralkodik kettőnk között, ahogy igyekszem a szobám felé, mert az azt jelenti, hogy megszabadulhatok végre tőle. Rá sem nézek inkább, mert az is csak felkavar. Miért kellett, hogy épp belé szeressek ilyen végzetesen? Mikor tudom, hogy semmi sem lehet közöttünk? A sors otromba fintora ez, de olyan nagyon szeretem, hogy belehalok. Éppen ezért kell távol tartsam magam.
Aztán megérkezünk a szobámhoz, és minden szó, és puffogás belém fagy. Meglátom az ágyat, és eszembe jut, hogy a mögöttem álló férfinak köszönhetem az életemet. Ha ő nincs, valószínűleg az ágyamban sírva, csendesen elvéreztem volna, miután az a mocskos állat helyben hagyott. Néha megfordult már a fejemben az is, hogy én tehetek róla, az én hibám. Többször hallottam már ezt, egy-egy agresszívabb partneremtől. „Aki kurvának áll, ne sírjon, ha megbasszák!”. Talán azon az éjszakán is…én provokáltam. Ha Silas nincs…már nem lennék itt az biztos.
- Tudom…tudom. -szipogok bele a mellkasába. – Köszönöm…
Úgy ölel át, mintha megint az az ijedt kisfiú volnék. Ölel, de nem úgy, ahogy én szeretném, amitől ökölbe szorul a gyomrom. Ez vagyok hát neki. Egy ijedt kölyök. Mégis, a hátamat átkarolva sétál velem a következő szobáig. Le akarom rázni a kezét, és közben mégis azt akarom, hogy soha ne engedjen el.
- Igen…hát persze, tökéletes lesz. -kicsit reszket a hangom még mindig. – Köszönöm…hogy időt szántál rám és…ne haragudj, hogy itt körülményeskedek. Biztosan ezer dolgod van.

Az arcát figyelem, fürkésző, kíváncsi szemekkel. Annyit változott mióta nem láttam mégem változott semmit. Még mindig ugyanaz aki volt, mégis olyan más. Mintha még mindig az a tinédzser lenne akit láttam kilógni az ablakon az éjszaka közepén, aztán azt mondtam a szüleinek hogy én adtam neki engedélyt hogy menjen, hogy ő ne kapjon akkora lecseszést a fejére. Mintha még mindig az a dacos gyerek lenne aki sütit csen a konyhából, ahova én szóltam oda hogy süssék meg  a kisherceg kedvencét, mert említette nekem hogy mennyire megkívánta a süteményt.
Most mégis egy felnőtt férfi áll előttem, a szemei dacosan merednek az enyémbe. Nem tudom lemosni az apró, szemtelen mosolyt a szám sarkából ahogy viszonzom a pillantását.
Ez lett a kettőnk kapcsolatából ahogy teltek az évek. Véget nem érő szüntelen csipkelődés, és... őt kerestem mindenkiben. A mosolyát, a szemeit. Egy egy csípős visszaszólást.
Hiányoztak a játékaink, a beszélgetéseink, a jelenléte. És most, ki tudja hány év után újra itt állt előttem és fejbe akart vágni valami keménnyel.
- Tudom kisherceg, de nekem örökké az maradsz - mondom mosolyogva és ahogy sértetten elvonul mellettem én is megfordulok és követem. Akármennyire is sietne, magasabb vagoyk így a lábaim is hosszabbak mint az övéi, nem nagy nehézség lépést tartani vele.
Megérkezünk a szobájához és ahogy megtorpan az ajtóhoz szinte látom ahogy azok a képsorok amik nekem is az elmémbe égtek leperegnek a szemei előtt. Szeretnék mondani valamit, szeretném megérinteni és biztosítani arról hogy itt vagyok és vigyázok rá. Szeretném megnyugtatni mégsem teszek semmit. Csak nézem az arcán végigfutó érzelmeket és borzalmasan érzem magam.
Belefordul a mellkasomba én pedig automatikusan köré fonom a karjaimat és átölelem. Szeretném megvédeni a világtól, de tudom hogy ez nem lehetséges.
A szavaimra kicsit kilazulnak megfeszült vállai én pedig a hajába simítok gyengéden és átölelem a vállát.
- Gyere, megmutatom azt a szobát - húzom odébb gyengéden és kivéve a kezéből a bőröndöt becsukom a szoba ajtaját. Ez az ajtó eddig is csukva volt és így is fog maradni még ha rajtam múlik örökre. Nem hiszem hogy bárkit is zavarni. Szeretném besózni és felgyújtani.
- Ugyan... rád mindig szívesen szánok időt. Az egész napomat szabaddá tettem, mikor Tybald mondta hogy jössz... - mondom neki halkan, gyengéden simogatva a tarkóját. Felérünk a másik szobához hamar de még nem akarom elengedni.
- Itt vagyunk... Segítsek berendezkedni? - kérdezem halkan, de az ölelő karom még nem tűnt el a válla körül. Talán nem zavar el azonnal... Talán.

Engem néz, szinte már analizál, mintha az arcvonásimról próbálná leolvasni, hogy mi történt velem, hogy felnőttem-e már, hogy kikkel bújtam ágyba azalatt az idő alatt, amíg nem látott. Mintha bármit is le lehetne ezek közül olvasni egy arcról. Az én szememben ő semmit sem változott, talán csak az ősz hajszálai szaporodtak meg egy kicsit, de még mindig ugyan olyannak látom. Kedvesnek, okosnak, jóképűnek, bátornak és ami a legfontosabb, valaki olyannak, aki ismer. Ismeri a legféltettebb titkomat, hiszen ő volt az, aki megmentett. Megmentett nem csak attól, aki megrontott, de saját magamtól, a saját démonaimtól is. Attól, hogy véget vessek annak a szánalmas szenvedésnek, amit mások az életemnek neveznek. Örökre ő lesz az én hősöm, de nem tehetek semmit, nem számít mennyire próbálom elfelejteni.
És azzal az apró kis mosolykájával néz rám, ami miatt szívem szerint képen törölném, és ami miatt szájon akarom csókolni egyszerre. Mert pimasz, mert provokatív, mert tudja, hogy nem állhatom, ha fölényeskedik velem, pedig a lelkem mélyén a lába elé vetném magam, hogy azt tegyen velem, amit csak akar. Elfintorodva nézek vissza rá, már nem csak az orromat, de a számat is felhúzom.
- Persze…mert egy csökönyös vén szamár vagy, azért! -hangom élesen csattan, de a sértés mögött végtelen szeretet lapul. Ez az én „elepedek érted!”-em, a kifejeződése annak, hogy mennyire szerelmes vagyok belé, és mennyire vágyom rá. Amit nem akarok. Nem és nem, épp az imént egyeztem ki magammal ezzel kapcsolatban! Éppen ezért kell sürgősen otthagynom, hogy ne forogjanak ilyen gondolatok a fejemben.
Otthagyom, de persze azokkal az ostobán hosszú lábaival gyorsan behozza a lemaradását. Kedvem lenne még valamit odaszúrni, de már túlságosan közel van a szobám ahhoz, hogy bele menjek még egy szóváltásba.
Gyakorlatilag az életem pereg le a szemem előtt, ahogy az ágyat nézem. Nem csak fizikai fájdalmat okozott aznap az a mocsadék, de egy életre lelki nyomorékká tett. Nem volt már jelentősége a testiségnek onnantól, a „szüzességem elvesztése” nem jelentett semmit, pedig az a fiú lehetett volna a kiút abból, hogy ilyen iszonyatosan, egyoldalúan szeressem Silast, ilyen régóta. Belerokkantam abba az éjszakába, és már csak Silas jelentett ebből a lelki sötétségből kivezető utat.
Éppen ezért keresek a karjaiban megnyugvást. Vállába fúrom a fejem, és ahogy a karjai körém száródnak, hirtelen csak kettőnk szívét hallom. Mintha azonos ütemet dobolnának. Simogatásai olyan megnyugvást hoznak, amit már rég nem éreztem. Tudom, hogy mellette nem eshet bajom.
- Jó…jó köszönöm. – szipogok, ahogy elindul velem. Még a bőröndömet is elveszi, és nekem nem kell mást tennem, mint a karjába simulni.
- Kedves tőled…pedig biztosan rengeteg a dolgod…de örülök, hogy itt vagy…azt hiszem egyedül nem tudtam volna szembe nézni azzal a szobával.
Ahogy a tarkómat cirógatja, kellemes bizsergés szánkázik végig a gerincem mentén, szinte már szikrákat szór a bőrünk, ahol egymáshoz ér.
- Ohhh…olyan kevés holmim van, hogy az már gyászos! -nevetem el magam halkan, még mindig közel állva hozzá, a mellkasára simítom a kezemet. – De ha megkérlek…itt maradsz velem kicsit? Úgy érzem, nagyon magányos lennék most! -szinte dorombolok neki, felnézve rá. Azt hiszem, a szolgálók úgyis intézkedni fognak a taxiban maradt egyéb dolgokat illetően, addig még van néhány percünk. Igyekszem mindent bevetni, és csak remélni merem, hogy érti a célzásomat, és egyszer s mindenkorra tisztázzuk, hogy mi van közöttünk.