A vattacukor édes illatta csúszott az orromba mire a gyomrom fájdalmasan összerándult. Idejét sem tudtam már hogy mikor ettem utoljára vattacukrot. Nem voltam abban a helyzetben hogy a nagynehezen összekapargatott kis pénzemből jókora összeget holmi édességre szórjam el. Tizenhat éves voltam, magas, vékony kölyök. Hiába dolgoztam a kikötőben az elmúlt két évben, nem sikerült rendesen megizmosodnom. Talán ez azért is volt mert nem volt elég ennivalóm. Így is olyan munkákat vállaltam el amikre csak szirének képesek, de akikben van egy kis tartás nem teszik meg. Nekem viszont kellett a pénz. Mióta egyedül voltam, nem számíthattam másra, csak magamra.
Erővel fordítottam el a fejem a vattacukros bódétól és folytattam az utam az óriáskerék felé. Ismertem a tulajt, azt mondta ha dolgozok neki pár órát, busásan megfizet, cserébe ő el tud menni a szeretőjéhez. Nem is kérdeztem többet. Elvállaltam.
Teltek az órák és egyedül kezeltem a hatalmas gépet. Az emberek csak jöttek mentek, mindenféle lények, én pedig csak figyeltem őket. Próbáltam kitalálni ki mivel foglalkozhat, ki mi honnan jött, mi lehet élete legnagyobb problémája. Ezzel foglaltam el magam általában. Olvastam az emberekben. És idővel, egyre jobb lettem benne.
Egy fiatal férfi lépett elém és vett egy jegyet magának. Cosdálkoztam hogy egyedül volt. A barna szemei huncutul csillogtak és volt olyan jóképű hogy ne azért legyen egyedül mert nincs szerencséje a nőknél. Úgy festett egyedül akar lenni.
- Csak egyet? - kérdeztem kissé talán meglepve mire bólintott. A vigyora huncut volt, mintha épp valami óriási csíny kellős közepén lenne.
Adtam neki egy jegyet és felengedtem. Alig ment le az első köre mikor két nagydarab, öltönyös fickó kezdett el körbejárni. Tudtam hogy keresnek valakit de nems zóltam. Hagytam hadd keressenek. Az ilyenekkel sosem volt jó tapasztalatom.
A fiatal férfi hamarosan leszállt és vidoran megköszönte nekem a a kört. Kissé zavartan biccentettem és figyeltema  hátát ahogy távolodik. Akkor csillant meg valami ezüstösen a vásári fényeken. Egy ballonkabátos férfi egy pisztolyt vett ki a kabátjából és egyenesen rá irányította. Nem vehette észre, a fegyveres férfinak háttal állt.
Innentől minden olyan gyorsen történt. Nem gondolkodtam csak elhagyva a helyemet, rohantam a fiatal srác felé és ahogy eldördült a lövés odébb taszítottam.
A golyó egyenesen átment a vállamon. A fájdalom iszonyú volt, olyan mint amit sosem tapasztaltam még korábban.
Fogalmam sem volt hogy kerültem a földre és hogy mi történt azután. A barnaszeű srác arca került a látóterembe. Láttam hogy mozog a szája de túlságosan csengett a fülem ahhoz hogy értsem mit mond.
A világ... lassan elsötétült.


A konyak füstös illata csúszik az orromba ahogy a vastagfenekű kristálypoharat forgatom az ujjaim között. Kicsit elmerülök a gondolataimban és nem is hallom már szinte ahogy Tybald fel alá járkál körülöttem.
- Hannelise nem fogja hagyni, ezt te is tudod - töröm meg a csendet ahogy végre rápillantok. Negyven év alatt minketten sokat öregedtünk. Az ő haja már teljesen ősz volt, az én szőke fürjeim még bírták, de a szakállamba vegyültek ezüstös szálak. De a tekintete mit sem változott azóta a vásári este óta. Ugyanaz a csintalan, mindig rosszra kész barna szempár tekint rám.
- Hannával ne foglalkozz, vele majd én foglalkozom Silas. Ne aggódj miatta -legyint mintha nem a világ egyik legijeszőbb nőjét vette volna feleségül. Nagy sóhajjal kortyolok a poharamba. Mostmár nem kell amiatt aggódnom hogy túl sokat költök. Az egész királyi kincstár lényegében a kezemben van. És mégis... még mindig sajnálnék annyi pénz kiadni egy kis vattacukorra. A régi szokások nehezen halnak ki az emberből.
- Tybald. Felségárulásra kérsz! - nevetek fel szárazon ahogy újabb maratont sétál a szobában. Erre arról kezd magyarázno hogy hát hogy lenne felségárulás ha ő kéri, és különbenis, ő már nem akar király lenni. Caelan mgé túl fiatal az uralkodáshoz Dante pedig... Dante sosem lenne király. Legalább valamiben egyetértünk.
És én? Én lennék király?
Újra elgondolkodom az italba meredve. Az eszem és a tapasztalaom megvan ahhoz hogy uralkodni tudjak de akarné én egyáltalán király lenni? Akarnám az összes nyűgöt ami már így is az én vállamat nyomja mert Tybald sokszor olyan mint egy nagy gyerek? A válasz egyértelmű nem.
- Caelan jó király lenne. Én nem. Nem akarom megdönteni az uralmadat - csóválom a fejem - Nem is akarok király lenni! Szeretek tanácsadó lenni, és semmi kedvem a sok úri hercehurcához - mordulok a végén mire a fel alá járkáló férfi végre kinyitja a száját hogy hozzászóljon a dologhoz a saját gondolatain kívül mikor kinyílik az ajtó. Hannelise lép be, magasan, vékonyan, a jeges fuvallat amit mindenhova hordoz magával körbelengi.
Egyből felállok a karosszékől és fejet hajtok neki finoman.
- Királyném - köszöntöm mire csak legyint. Nem kedvel. Soha nem is kedvelt.
Tybald szeme köztünk jár de nem szól. Ő is pont annyira tart a feleségétől mint én.
- Indulnunk kell, a tanács nem fog örökké várni - mondja a nő a kezemben levő pohárra nézve. Tudom mire gondol. Ki nem állhatja a konyak szagát. Pont ezért iszom néhány kortyot mielőtt elindulunk.
- Szólok Caelannak - hajtok fejet ismét - Később beszélünk még - nézek Tybaldra jelentőségteljesen aki megforgatja a szemét. Úgysem enged, de tudja hogy én sem.