Ophelia Henderson

- Anya, nééézd...! - Az apró, mezítlábas tappancsok csak úgy csattognak a poros földön, ahogy gazdájuk igyekszik nem hasra vágódva minél hamarabb megközelíteni az anyját. Apró kezeivel pedig úgy szorítja magához azt a cserepes növényt, mintha az élete múlna rajta. - Néézd! A virág, amit Alastor bácsi kidobott, mert azt hitte, hogy meghalt... Életre kelt... - az arcán pedig az a fültől fülig érő vigyora jelzi azt, hogy ez az ő érdeme. Nem másé, csakis az övé. Hisz Lia volt az, aki megmentette ezt a szegény kis növényt a pusztulástól, és új életet adott neki. - Csak azt nem tudom, hogy milyen növény... Mert a növények nem esznek állatokat... de ez igen...
- Oh Ophelia... Mert ez nem is akármilyen növény. Őt Vénusz légycsapójának hívják, és úgy tud életben maradni, ha rovarokat eszik... - guggol is le mellé a nő, miközben mosolyogva a hajába simít.
- De ez olyan szomorú... A rovarok is biztos még élni szeretnének... - biggyeszti is le az ajkait a kicsi lány. Mert hát mégsem akarja, hogy az állatok meghalljanak. De  növényt sem akarja elpusztítani. Micsoda dilemma...

- Lia, biztos el akarsz költözni Amerikába? - Bailey homlokán azok a ráncok már szinte odaragadtak. Mindig előkerülnek, mikor valamin nagyon gondolkozik, vagy valami miatt aggodalmaskodik. Most talán mindkét eshetőség szóba kerülhet. Hisz Ophelia csupán csak pár napja közölte a családdal, hogy állást kapott Amerikában, s ma már pakolja is össze a cuccait, hisz pár óra, és indulnia is kell a gépéhez, hogy le ne késse.
- Ugyan, Bailey... Mi rossz történhetne? Az a kórház Amerika egyik legelitebb egészségügyi intézménye... Szerinted mikor lesz lehetőségem újra egy ilyen állást megszerezni? - de még csak nem is pillant a testvérére, miközben azon gondolkozik, hogy mit tud még elpakolni. Sosem volt túl sok holmija. Hisz egy olyan elfnek, aki már gyerekkora óta koltozködött egyik városból a másikba, nem nagyon volt olyan sok holmija, amit mindenhova magával tudott volna vinni. Még a szobája is elég sivárnak tűnne, ha a cserepes növényei nem dobnák fel egy kicsit a hangulatot.
- Jó, de azért ígérd meg, hogy minden nap írni fogsz nekünk... - Lia pedig csak felkuncog a kérése hallatán. Pedig csak egy évvel idősebb nála a férfi, mégis gyakran úgy viselkedik, mintha legalább az apja lenne...
- Nyugi már... A végén eleged lesz belőlem, olyan sokat fogok írni neked...

Nem kifejezetten kedveli a kiállításokat. Unalmasnak véli azokat, ahova csak a gazdag sznobok járnak, csak hogy mindenkinek megmutassák, hogy ők többek az átlag embereknél. Pedig gyakran még csak nem is értik, hogy ezek a festmények mit jelentenek. Még csak itt sem akarnak lenni. De mégis megjelennek, mert megtehetik.
Emellett pedig ott vannak azok az átlagemberek, akik konyítanak is valamicskét a művészetekhez. Mint az egyik kollégája, akinek sikerült ravennie Lia-t, hogy jöjjön el vele erre a kiállításra. Tulajdonképpen mindenre IS figyel, csak arra nem, amire kéne. És így veszi eszre azt a vén pacákot, aki az egyik pincért zaklatja. Szegény lány alig lehet húsz éves... Ophelia pedig megint már előbb cselekszik, mint gondolkozik, s még mielőtt észbe kapna, a tenyere már csattan is a dagadt csávó arcán.
- Hát magának nincs bőr a képén? Tudja, szexuális zaklatásért több évre is hűvösre kerülhet, és ne higgye, hogy a pénzével sikeresen megúszhatja... - csupán csak halkan suttog, egész közel a férfihez hajolva. De hiába, a figyelem már így is rájuk terelődött. Így ahelyett, hogy még több gondot okozna, csak kiviharzik a teremből. Kell neki egy kis friss levegő.

- Tettem valamit... - valami borzasztóan fontosat. Számára, és Rora számára is. És amennyire vészjósló szokott lenni ez az egy mondat, főleg az ő szájából, olyannyira széles is az a vigyor, ami kiült az arcára. Mintha egyáltalán nem bánta volna meg a tettét. Mert hát tényleg nem. Hisz tudja jól, hogy mennyire hiányozhat Aurora-nak a családja, főleg a testvére. S bár a nő nem mondja ki, Poppy tudja jól, hogy mire vágyik élete szerelme a legjobban. És most megtette a Washingtonba vezető út első lépéseit.
- Vettem egy házat... Washingtonban... - a vigyora pedig csak még szélesebbé válik, ahogy várja a masik reakcióját. Egy mosolyt, egy lecseszést... Bármit. Rora.. Washingtonba költözünk...!